Mióta vagyok itt, intéztem rengeteg dolgot, értem el kitűzött célokat, azt az egyet kivéve, amiért ideküldtek, és egyre-másra kapom a baglyokat, hogy miért késlekedem. Igen komoly lehet az aggodalom, ha nagyapám képes volt baglyot megbízni az üzenettel, mert tudja, hogy akkor azt hiszem majd, nem otthonról jött..
Ügyes, nagyon ügyes, kár, hogy én nem vagyok az, de ma minden érvemet leírtam, kértem időpontot a minisztertől, hoztam ajándékot, imádkoztam kelet felé Allah kegyelméért - ígérve, hogy csak semmi kamat, nem felejtettem el - és akkor insallah végre elérhetem annak a törvénynek az újragondolását, amiért nem lehet már használni szőnyeget repülésre itt. Sosem értettem, miért, seprű jobb, thesztrál jobb? Megbízhatatlan mindkettő, volt biztos az egész a seprűlobbi ügye, de én tisztességes leszek, ne mondhassa senki, tisztességtelen vagyok.
Köszönök manónak, aki érkezik üdvözlésemre, kérdezem egészségét, mire ő is nagy szemeket mereszt, mint itt mindenki - mit tehetnék, nálunk még Szuleiman kutya is megbecsülés tagja, tartjuk annyira, hogy köszönjünk hazatéréskor, ők meg itt szolgáiknak ruhát sem adnak. Hallottam, mondták a keletiekről, hogy vademberek, de házaikban ez fogad. Tájékoztat, hogy gazdája nincs itthon, hát annyi baj legyen, azért az ajándékom átadom a ház úrnőjének, Alba asszony mindig nagyon kedves és olyan, mint egy angyal a jannatból.. A miniszterünk nagyon szerencsés férfi, a szerencsések között is a legszerencsésebb: de nem, megígértem, soha egyetlen udvarló szót sem ejtek majd, még egyszerű bókokat sem, mert itt nem szokás.
- Üdvözlöm, gyönyörű hölgy! Jöttem a férjéhez politikai ügyben, de Allah kegyelméből önnel találkozom.. akkor elfogad tőlem egy apróságot?Hazámból való, de a fénye sosem lehet olyan bódító és tűzzel teli, mint az ön két szeme. - na erről ennyit, jól megfogadtad, Szuleiman, mit hozol megint a fejedre itt a szép szavakkal, még a végén botrányt keversz jószándékból, akkor aztán megnézheted magad. - Egy csodalámpás! Dzsinn nem lakik benne, de akitől kapja, az szívesen teljesíti három kívánságát a kedvességéért.

A napok üres egyhangúsága már régen nem nyomaszt a férjem otthonában. Elfogadtam, mint ahogy a kislányok beletörődnek - már korán - a nekik szánt jövőbe. Szorgalmasan írom a szerető, anyai leveleket a férjem lányainak, érdeklődöm a hogylétük felől, süteményt küldök nekik, amit a kedvenc manójuk sütött, és csupán becsomagolom és felcímkézem. Sétálgatok a parkban, és minduntalan a jövőre gondolok, a mi jövőnkre, erre a bennem növekvő gyermekre, és némán fohászkodom, kérlek, legyél fiú, legyél fiú, legyél fiú. Talán anyám is így érzett minden egyes alkalommal, mikor magára tekintett, mikor a húgomat és engem hordott a szíve alatt, de a várt örökös csak harmadik próbálkozásra kopogtatott be. Az öcsém, ó, drága öcsém! Egyre az a találkozás jár a fejemben, az a látogatás, a könnyes arca, a hisztérikus mozdulat, amivel belém kapaszkodott - sosem tett ilyet azelőtt. Az emlékek törik meg a napjaim lassú folyását. Egy magamfajta nőnek nincsen sok dolga ezen a helyen. Csókkal köszöntöm a férjem, mikor este hazatér, miután dicsőségesen eltaposta a fél világot a lovaglócsizmájával. Vagy legalábbis én ilyennek képzelem.

De amikor a Dixy nevű házimanó kicsámpázik a hátsó teraszra, és azt mondja, asszonyom, egy furcsa kedves ember van itt, még az én szemöldököm is felszalad. Furcsa, kedves, egy részem talán sejti, kiről van szó, és a szalonba érve nem tehetek mást, elmosolyodom. Olyan különös a török nagykövet jelenléte ebben a házban - olyan, mintha a tavasz szökött volna be a nyitva felejtett ablakon, miközben idebent már arat az ősz.
- Mustafa úr, ön mindig olyan kedves! De semmi szükség arra, hogy nekem bókoljon, a férjem így is mindig elismerően nyilatkozik önről! - Az arcomon játszó meglepett mosoly egyenesen döbbentté válik, mikor átnyújtja az ajándékát. Nocsak, ügyes fogás, de bárcsak lakna benne Dzsinn! - Nagyon szép, köszönöm. Ön igazán figyelmes.
Fejemmel a terasz irányába biccentek. - Én ugyan nem tudom hálából teljesíteni három kívánságát, de ha elfogad egy csésze teát, míg a férjemre vár, azzal szívesen megkínálom.

Ígértem anyámnak, veszek feleséget, legyen neki kivel vegyülni - mert nem győzött meg, mikor emlegette, milyen magányos otthon, nagyobb háreme van barátnőkből, mint nagy Szuleimannak szeretőkből, de ilyet soha nem mernék mondani anyámnak, lehetnék rögtön kiherélt háremőr. Van igaza egyébként: férfinak én koromban illik egy asszony, de mit tehetnék, ha sosem találom életem napját és holdját? Gondolnak felületesnek, török férfinak biztos kell csak szobor, amire felrakhatja vagyonát, hordozhatja, de én reménytelenül romantikusan várom életem másik felét.
- Engem érdekel ön kedélye, szultánám, mondják felénk, léphetsz házba jó szívvel, ha szíve is elfogad, és az asszonya. - mondanak ilyesféléket, de aztán történetnek mindig intrika vége, mindig tányérdobálás, vagyunk nagyobb dráma, mint latinok - És ha ön fogad el teát? Szabad?
Megcsókolom kezét - erős, de puha, mint anyámé, mint nőé, kinek szemében ezer veszedelmesebb nap ragyog, mint férfiak fegyverén! - és a kandalló felé intek. Teszem mindezt fejem kockáztatásával, látom, mit mondanák azonnal, nem illik ilyet a török nagykövetnek épp a miniszter feleségével, de látszik olyan magányosnak ide bezárva, férje pedig úgysem vált szót velem ma.
- Had mutassam meg, isszuk mi hogyan teát! Ígérem, vigyázok, és hozom vissza időben. Fog biztosan ízleni, kínálunk hozzá böreket, attól érzi majd magát Boszporuszon! Ígéri, velem jön?