Vetek egy pillantást a fekete romra, ahol a nyári ház állt, miközben kifelé sétálok. Elhúzom a szám, ahogy eszembe jut, milyen volt először látni, hogy a birtokunkon fekvő egyik ház leégett, amikor hazajöttem, és ha Thorfinn meg is ígérte, hogy jövő nyárra állni fog, én tudom, hogy nem lesz a régi. Az az épület egyedül az ő lakhelyének adott otthont, úgyhogy nem vesztettem el semmiféle ingóságot, de Varon meghalt a tűzben, és a másik három épület is másnak tűnik a rommal és a házimanó nélkül.
Besétálok a sövénylabirintusba, ahol elég sötét van, de mégsem félek tőle, hogy eltévedek: jobban ismerem ezt a helyet, mint bárki más, még vakon is kitalálnék. Régen itt játszottunk, de most már én vagyok az egyetlen, aki bejár ide: itt egyedül tudok lenni, távol Signur hisztijeitől meg Thorfinn hazugságaitól. Tudom, hogy eltitkolt valamit, hogy nem ismeretlen támadó miatt húzta fel azt a rakat védővarázslatot a kerítésre. Azt is tudom, hogy ha ez sima robbantó átok vagy más tűz lett volna, ahogy mondta, már újrahúzták volna az épületet, azért ennyit én is tudok a fekete mágiáról. Egyre inkább úgy érzem, hogy Thorfinn többet is: mint kiderült, mindenki halálfaló volt a családban. Miért ő lenne a kivétel? Régen titkolózik előttem.
Levágódok a fűbe a Labirintus közepe táján, és kicsit ráragadok a csillagokra. A csillagok innen is teljesen ugyanazok, itt is meleg van most még, de egyre kevésbé érzem ezt a helyet az otthonomnak. Az emberek már nem ugyanazok itt. Elhúzom a szám, ahogy eszembe jut, hogy várom már a Roxfortot.
Lehunyom a szemem egy pillanatra, és elgondolkozok rajta, hogy itt akár tudnék is aludni. A szobám fojtogató volt, de ez a hely olyan nyugodt, olyan messze van mindentől, és megadja azt a bugyuta illúziót, hogy senki nem találhat itt meg. A szabad ég alatt fekszem, de mégis olyan, mintha egy zárt ajtó mögött lennék.
Néhány másodperc után a kis dobozkára siklik a tekintetem, amiben az a néhány cigi van, amit még az úton vettem, és amit elhoztam magammal. Nem akartam egyedül füvezni, de úgy érzem, hogy ma este kell, annyira, hogy még a medimágusok is felírnák a nyugalmam érdekében. Amúgy sem tudok ennél chillebb környezetet elképzelni hirtelen.
Kibújok az alsónadrágomból, azután meggyújtok egy szálat, és a fűbe visszadőlve beleszívok a cigibe. Érzem, a füst magához ragaszt egy rakat racionalitást és szorongást, azután kirepül, el az ég felé. Elvigyorodok, felemelem a lábam, és ott tartom, miközben nézem, hogy hogyan kúszik oda át a tetoválásom, és jár táncot a kis gömbsárkány a lábfejemen, a bokámon, a térdemen, majd a combomon. Milyen vicces lenne, ha holnap reggel az arcomon lenne, amikor leülök reggelizni!
Leteszem a lábam, végigsimítok a testemen, és oldalra nézek, a szőke lányra, aki a márványpad mellett áll- vagy azon ül, nem tudom megmondani. Azt sem tudom megmondani, hogy igazi-e vagy nem, hogy nézi-e, ahogy bele-beleszívok a fogyó cigibe, amit végül elnyomok a fűben, hogy nézi-e a vérmozgásom eredményét, amit az ujjaimmal óvatosan végigtapintok. Veszek mély levegőt, beletúrok a hajamba, azután a lányra pillantok. Furán ismerős, talán egy felsős csajra hasonlít. Csak ő jobban világít.
- Mi a baj? Nem tudod, hogy merre kell menni? Elindulsz a pad felőli folyosón, kétszer jobbra, kétszer balra, és meg is érkeztél oda, ahová menni akartál.

Megmozdítom az ujjam, amik olyanok, mint egy pók lábai, közben pedig továbbra is a lányt nézem. Tudom, hogy ismerős valahonnan, azt is, hogy fontos lehet valamiért, de bárhogy erőlködök, nem emlékszem rá. Mégis rámosolygok, mert a mosoly boldoggá tesz, és akármennyire könnyen lehet, hogy csak a tudatom tréfál meg, akármennyire nem létezik, kedves akarok lenni vele.
- Az igaz. De az jó, ha tudod.- felhúzom a térdeim, és elkezdem nézni a csillagokat. Tényleg, hova megyek? Mi leszek? Egy célom van csak most, ami igazán komoly és nagy, hogy animágus legyen belőlem, hogy én is különleges legyek a mágia valamilyen formájában. Mégis, ez nem nevezhető célnak: ez csak egy lépcső. A többieknek már vannak ötleteik, hogy mik akarnak majd lenni, de nekem fogalmam sincs, még úgy sem, hogy túl vagyunk már az RBF vizsgákon.
Veszek egy mély levegőt, ahogy a lány lehajol, ahogy megérzem a haját, ahogy a haja végigcirógat a mellkasomon. Lehunyom egy pillanatra a szemem, kissé kinyitom a szám, végighúzom a körmeim a combjaimon, azután elmúlik ez az érzés: zavartan, kissé ijedten pillantok fel a szőke hajtömeg mélyén megbújó arcra. Az érzés, hogy azt tesz valamit, amit csak akar, már nem olyan megnyugtató és izgató, inkább ijesztő.
Minél tovább nézem, annál inkább olyannak látom, amilyen egy tünde lehet: szép, kecses, elegáns, akit mindenki meg akar kapni, de veszélyes és hatalmas is. Nem érzed, hogy össze akarna törni, és tudod, hogy nem fogja kihasználni az erejét a jók ellen- de én jó vagyok? Veszek még pár hirtelen levegőt, miközben belemarkolok a nedves, zöld szőrszálakba, amik a földből törnek elő.
- Mit tegyek? Mit szeretnél?- belenézek a szemébe, a tekintetünk egy ösvénnyé forr össze. Úgy érzem, mintha mindketten szívességekkel tartoznánk egymásnak, mintha mindketten félhetnénk egymástól, csak máshogy. Úgy érzem, hogy ha most felemelném a kezem és megérinteném, összekoszolnám a fényét, míg ő olyan könnyedén szorítaná ki belőlem a levegőt, ahogy Sill haja töri ki a fésű szuvas fogait. Nem mozdulok.

Behunyom a szemem, mintha el akarnék futni a lánytól, akit láttam már. Érzem őt, és az egész lénye fura, idegen fényt áraszt magából: egyszerre meleg és tűzforró. Olyan kicsit, mint egy nővér, de mégis olyan, mint valami angyal, aki elvisz magával a bűneimért. Veszek egy mély levegőt, és felülök... csak a fű hatása. De tényleg, ki ez? Létezik valóban?
Lenézek a magra, ami lassan legurul, azután kiteszem a kezem, hogy a tenyeremben elkapjam. Tudom, hogy mit jelent... hátrapillantok az erdő felé, ahol már fogy a hely, ahol már fák ezrei állnak rendezett sorokban. Thorfinn haragudna, ha tönkretenném az erdő tisztaságát, oda akkor szabad fát ültetni, ha új Rowle jön a világra... mégis: úgy érzem, hogy megbízhatok a lányban. Behúzom a lábaim, és lassan, ügyetlenül felállok.
Hosszan nézek a lányra, aki most tényleg olyan, mint Észak: az a hely, ahol még minden nagyobb, nemesebb, jobb és szebb volt a családunknak, ahonnan valami ősi sárkány, mágus, isten vagy szörny űzött el. Olyannak tűnik most ő is: ősinek, tisztának, veszélyesnek, gyönyörűnek. Ráharapok a számra, erősebben, mint akarok: érzem, hogy a vér lassan lecsordul az államon. Lehunyom a szemem, és egy pillanatra úgy érzem magam, amilyen talán az élet lehet. Vagyok újszülött, gondtalan gyermek, aki majd felcseperedik, és az erdőben, a folyosókon rohangál gondtalanul, egészen addig, amíg nem üldöz egy hajót botor módon a csatornába. Vagyok izgatott, ideges vőlegény a nászok szigetén, aki most először látja meztelen valójában a menyasszonyát, akivel azután folytatja az őseimnek mindennél fontosabb dinasztiát- akivel talán szerelmet fog találni, talán valami olyasmit, mint oly sok Rowle előttem. És egyszerre vagyok meztelen a világ előtt, mintha most meghalhatnék. De mire kinyitom a szemem, a jelenés elfut.
- Elültetem neked.- elindulok, úgy ahogy vagyok, meztelenül az erdő irányába. A talpam talán kicsit felsérül, talán fázok is, a bokrok pedig végigkarcolnak egy ügyetlen kanyarnál, de nem érdekel: csak megyek, hogy elültessem a magot az erdő szélén. Nem érdekel, hogy esetleg megláthat Thorfinn, Signur, Rabastan vagy bárki, aki esetleg itt jár ma éjjel, nem érdekel most semmi: Észak megkért, hogy ültessem el a magot.
Csak egy rövid kitérőt teszek az üvegházba, és nagyjából józanul, a testem ingereit követve ásom meg az apró gödröt az erdő szélén. Tudom, hogy kell: ebből a tantárgyból nem vagyok rossz. Amúgy sem kell nagyon gondot fordítani az ültetésre, ez a föld elvileg befogad minden fát magába valami régi varázslat miatt. Legalábbis azokat, amiket igazi Rowleoknak ültettek- valahogy így mesélte apa.

Betakarom a kis lyukat, és csupa földesen lenézek a buckára, ami alatt megbújik most. Vajon fa lesz belőle?

Csendben, három réteg takaróba burkolva nézem a plafont- természetesen nem tudok aludni. Úgy érzem, hogy abban a pillanatban, hogy lehunyom a szemem, megtámadnak- éppen ezért alszok pálcával a kezemben, rúnákkal védett talárban, ezért vannak új védővarázslatok és átkok a behatolók ellen, de mindez hiába van: nem érzem magam biztonságban. Úgy érzem, hogy ha egy pillanatra is elalszom, ott fog állni az ajtóban.
Régen aludtam, azt is nappal szoktam, miközben Rabastannal a dolgozószobában tervezgetünk- ott biztonságban vagyok, de az sem pihentet. Pihenést talán csak néhány emlék ad, néhány olyan emberrel, akiket nem láthatok: apa, anya, rég halott ősök, és persze, természetesen Ő. Azt hiszem, hogy ha magamhoz ölelhetném, tudnék újra aludni, de persze nem ölelhetem magamhoz. Nincs itt. Talán nem is lesz: talán már elvesztettem őt, talán Selwyn előbb ráakadt, talán már akkor sem élt, amikor keresni kezdtem. Talán már annyi sincs belőle, mint abból a gyűrűből. Talán nem maradt más, csak a hideg, és a makacs ragaszkodás valamihez, ami egyre kevesebbnek és kevesebbnek tűnik számomra.
Veszek egy újabb, mély levegőt- nem tudok aludni, de túl fáradt vagyok az ébrenléthez. Túl fáradt vagyok hozzá, hogy érdekeljen most, hogy Rabastan mivel tölti saját álomtalan éjszakáját, hogy a húgom hogyan zuhan mélyebbre és mélyebbre a betegségébe, hogy az öcsém hogyan próbálja kielégíteni az aktuális vágyait. Csak az ad egy kis erőt, amikor az egyik rúna felvillan a polcomon: valaki bejött, de tudta, hogy jöjjön be. Nem Selwyn az: kétlem, hogy ő meg tudná törni a varázslatot, amit a birtok köré helyeztem. Túl összetett egy bomlott elmének, ami egyszerűbbnek látja a pusztítást, aki nem érti és értékeli az apróbb dolgokat.
Az ablakhoz lépek, és kinézek a sötétbe. Természetesen nem látok semmit, csak az erdő sötétjét, de nyugtalanít, hogy ki járhat itt ilyenkor, és miért a kapun át jött: Hella és Anja pontosan tudja, hogy hogyan szabadulhat ki a kandallóból időben, ha a hopp-hálózattal érkezik, az összes többi Rowle pedig itt van bent. Talán Nils csavargott ki... de úgy érzem, hogy más a válasz. Behunyom a szemem: most újra meleget érzek, hosszú ideje először. Lenézek a fákra, amik alatt mintha emberi árnyak mozognának- talán csak a képzeletem játszik velem, de úgy érzem, hogy itt van: mintha hallanám a dalát az elmémben. Nem törődök semmivel: rögtön az ajtó felé indulok.
Tudom, hogy csalódni fogok, amikor leérek: nem lesz már itt, hiszen miért ne térne vissza hozzám, és valószínű lassan meggyőzöm majd magam róla, hogy nem volt ott senki. Tudom, hogy nem fogok hinni magamnak, és ahogy meglátom a meztelen Nilst a fák között szédelegni, tudom, hogy betudom majd azt is annak, hogy hallucinált- mert miért jönne ide? Miért ne keresne meg? Csak azt tudom, hogy most boldogabb vagyok. Mégis megpróbálok szigorú lenni.
- Hol vannak a ruháid? Mit csinálsz itt ilyenkor meztelenül? Azonnal menj be! És hogy nézel ki?
- Ástam. Észak kért meg rá.- megdermedek, és az öcsém mögé nézek, túl a földön, koszon, az apró bucka irányába. Szó nélkül elsietek Nils mellett. El a fák mellett: a sajátom mellett, Signuré mellett, Nilsé mellett, hogy végül megálljak a kis dombocskánál, ami akkora lehet, mint az Ő keble. Letérdelek mellé, és hosszan nézem a kis dombot. Süketté válok a világra, süketté az öcsém szavaira, süketté a napfelkeltére. Süketté a hidegre- már nem fázom.