I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
| » » Kedd 25 Júl. - 16:06 | | | Vladimir Fjodorovics Karkarov manie sans delire  Becenév: A Vasprefektus Kor: 42
Származás:
Aranyvér
Lojalitás:
Voldemort
Képesség:
Kirívó szaglás és ízlelés
Csoport:
Halálfalók
Play by:
Vladimir Putin
Karakter típus:
Canon
Nővéréé, feleségéé a fürge ujj, amely elrendezte mindig rendezett haját, az ő rossz ízléséből ajándék a zöld nyakkendő: ebben nem osztoztak, de osztályrésze lett révén éppen ugyanaz a születési jegy a combja belső felén, amely mintha félhold lenne. A szürkületben hunyorgás, a könnyen megfázás, a 0 RH - vér, a sternum megegyező formája. Három gyermek, egy kiegyenlített száma - egy nagy csokor fehér rózsa a domborodó sírjára, ahogy egy elégedett tekintet annak idején domborodó hasára.
Az anyja egyszer felkapta még gyerekkorában, mikor lezuhant a lépcsőn, és ahogy pánikban hoppanált, hátrahagyta a fia bal kézfejének utolsó, legkisebb ujját.. a forradás, amely újra összekötötte őket, lenyúlik az alkarjáig, hiába történt azóta újabb baleset, újabb távozó végtagok mesélhetnének a fájdalomról, mely eszébe jut, ha rápillant.
Milyen kevesen tudják, hogy lehet úgy ütni, hogy nyoma se maradjon: nevelési célzattal, tisztelettel, büszkeséggel, oktatván az engedetlenség ellenszerével, szilárd elhatározottsággal, szilárdan. Azt még kevesebben sejtik, hogy a szív mérete megközelítőleg az ököllel megegyező...Apa ott a névben, az azonos atriumban, ventriculusban - szinte kötelezően azonos lehet az angina pectoris, ha valamit nem irányíthatnak.
És ha a holt báty mesélni tudna, elárulná a lapockák közt futó érzéketlen hús vonala, mit látott egykor Szentpétervár, mit a családi kripta: mit látott, ugyan mit láthatott volna, ha nem lehajtott szőke fejet, nem elmormolt igét, sírba tett ifjúságot. Az első gyilkosságát, utolsó megbánását.
Ez a család kézfej, amely csak önmagába kulcsolódik, nem dönt afelett, a pohár félig üres vagy teli, esetleg egészen üveg-e: ez az öt ujj az ajtó kilincsén pihen, ha ki kell lépni rajta, első legyen, és véletlenül se vágják le a testről... mert mind tudjuk, mennyire fáj a veszteség.
A Vasprefektus csípős medvecukor és hamisítatlan fekete kávé porcelánba töltve - szinte sosem látják valamely édesség nélkül, éles kontrasztban általános magatartásával, amely hűvös, patikai mérlegen kimérhető mennyiségű közönnyel párosult, de mindig éber. Fekete alakja és könnyen meghozott ítéletei hírhedté teszik, és van valami állatias a motorikus mozdulatok között, amellyel egy-egy színes kis cukrot az ajkai közé illeszt mindig kesztyűs kezeivel.
Hangja pont úgy cseng, mint az emberé, aki sokat megélt, de még nem fásult bele végtelenül: furcsán hangsúlyoz, de akcentus nélkül beszéli az angolt, jellemző rá az oktrojált udvariasság, és valahogy rossz érzést hagy a gyomorban maga után, mint a túl sok gumicukor.. egy ilyen embert nem lehet elsőre bekategorizálni, se nem savanyú cukor a maga őrjítő rendmániájával, se nem vattacukor, nem játékos kedvű szeretetéhség. Minden ízű, és a benne matató ujjak sosem lehetnek biztosak benne, nem-e a saját végzetüket ízlelgetik a jutalom után...?
A klinikai értelemben vett pszichopátiának nincs emberi aromája, nem fogod megérteni és felismerni sem, nem tudod, milyen az íze, mérgező-e, megakad-e a torkodon, vagy a legcsodásabb álmaidat hozza el. De úgysincs más választásod, mint a szádba venni.
 Ца́рское Село́, Екатерининский дворец üvegháza, 1944 decembere
Az üvegablakok jégszemein át bágyadtan süt be a téli napsütés, megtörve Tél Tábornokkal vívott hosszú csatája után - szőrös, lassan pulzáló indák között veti alá magát az érdes kockakövekre, megpihen az egyik forróvizű medencében, amelyből a szóban forgó növény kinő. Valahol egy régi óra halkan ketyeg, egy légy zümmög, a drága és sérthetetlen flóra minden rostja csendesen lélegzik, és csak időnként egy lecsöppenő vízcsepp nyálfonala bontja meg a lassú rothadást.
Az asztalon félig elfogyasztott vodka, mellette négy üres, ujj és szájlenyomatos kristálypohár, rajtuk peckes címer hirdeti egy letűnt korszak vörös vitorláit a hófehér éjszakában, amikor még ez a föld egészen másért epedezett, hűséges volt ahhoz, akiről a nevét kapta: most a kommunizmus egyik leghűbb fészke, otthont ad leendő nagyjainak, a szórakozó fiataloknak,
az ő bátorságpróbájuknak.
Grigorij alkoholtól ködös tekintete még egyet pördül a fejében, mielőtt széles válla a medence peremének csapódna - kicsivel kerüli csak el, hogy a koponyája is erre a sorsa jusson, aztán elpihen a földön, nem mozdul többet. Harsány nevetés töri be dárdaként az amúgy is feszült rezzenéstelenséget -Vladimir nem szólal meg, le sem pillant rá. Pontosan tudja, mi következne akkor, ő pedig még pálcával sem bír, semmi értelme nem lenne magára vonnia az unokatestvérek haragját - csupa jól edzett szakáll, méltóságteljes talár, rideg vigyorok. Valahol a magasban harangszó zendül, egybecseng a közeli ipartelep apró pattanásaival, ahogy fém súrlódik fémen, mintha óriások szakadatlan lépteivel lenne tele a légkör, csak ezek az óriások nem nekik dolgoznak többé, hanem egy rendszert szolgálnak, egymást elvtársnak szólítják, és ősi haragjukat már nem egymás ellene, hanem feléjük fordítják.
- Te jössz, котёнок. Tudod, mi a dolgod.
Leül az asztalhoz, lába alatt csikordul a fémből faragott szék, sovány ujjait a lapra teszi le - mindent betölt a növények kipárolgása, mint egy lázálomban, orchidea, rózsák, megannyi krizantém, bódítóak, gyomorforgatóak, és az orr csapdába esik közöttük, elevenen falják fel. Fáj a feje, szinte szétpattan a szőke bubifrizurája alatt, és megdörzsöli vörös tekintetét. Allergia, így hívják, de itt gyávaság a neve - férfiak nem sírnak, ha ivósjátékot játszanak, és ő hiába egy gyerek, amikor Grigorij magával hozta, tudta, mit fognak tenni.
Az asztalon álló szerkezetbe illeszti a kezét, annak rácsai a csuklójába nyomódnak - bátorságpróba, és átellenben a másik éppígy tesz. Senki sem szólal fel ellene, még a szüleik sem, mert ők is ezzel játszottak annak idején, így őrzik régi Oroszország maradékát: néhány kölyök kis játékában. A szabályok egyszerűek, szinte magyarázni sem kell őket - négy kézfej, két fej odafönt, mindegyik egymásnak feszülve. Aki előbb feladja, kihúzhatja, és ezzel elismeri a gyávaságát, majd ájulásig iszik: vagy rosszabbat tesznek vele. És ha senki sem húzza ki...? Úgy illik, hogy a végsőkig feszítsék, aztán engedjenek, ez a Karkarovok tanulsága, a mindig egymásra rontás és végül kelletlen megbocsájtás, mert élni kell, valahogy muszáj élni és túlélni ebben a vörös párában is, amit a világ lélegez ki magából.
Finom kezei vannak: rajzolni szokott vele, keskeny nőalakokat, elnyíló szájukat vörössel, szőke hajkoronáik őrzik a tajgán szétszéledő naplementét, amely kedvesebb, melegebb mint az, amelyik most az üvegházat ostromolja. Az egyik körme alatt kréta színe, kék, ujjait szeplők borítják. Zongorázik velük, néha fon, megérint dolgokat, szereti a selymet, a lágy bőrt, szereti a szépet, kívánja a szépet. Tudják ők is, így nézik. Mi lenne férfiasabb, mint azzal fenyegetni, amit annyira szeretünk?
Megragadják egymást, és ő azonnal földre kerül - a szeplők az üveglapnak nyomódnak, hogy is lenne annyira erős, mint az unokabáty? Várnak. Feszülten várnak - de hiszen nyilvánvaló, hogy kihúzza majd, ő egy gyerek. Még ő is tudja, hogy kihúzza majd, kit érdekel a másiké, Karkarovok ők, ugyanolyanok.
Kattan a zár. Üvöltést hallani. A bátyja bódult feje felemelkedik nehezen.
Négy kézzel és egy újabb hagyománnyal kevesebb.
Hogy ne tette volna meg a bátyjáért?
Москва, vasútállomás, 1952 januárja
A vonat lassú gördüléssel tér be a sínekre - kalapácsokkal rohanják meg, megannyi szelep nyög és sóhajt egyszerre, míg galambszín füst árasztja el az utasok közönségét. Bőrből készült finom bőröndök erdeje között három alak áll, két magas, egy lassan virágzó: Grigorj, Ekaterina és Vladimir, három Karkarov a tömegben. Előbbi kettő egymásba font bőrkesztyűkkel, kutató tekintetük már a kupét keresi, arcuk kicsípte Tél Tábornok újabb hadművelete, rózsás és egészséges. Ő csak félszeg árnyéknak tűnik mellettük,
zsebre dugott kezei reszketnek a hidegtől függetlenül is, megbújik inkább a rájuk irányuló figyelem hátterében - már nem zongorázik, nem is rajzol, ugyan hogy tenné? Gyógyítónak készült annak idején, de ez az álom olyan értelmetlenné vált, mint most a szerelmesekkel tartania azok közös utazására.
Megmentették, igen, de jobb, ha ő maga sem látja azokat a félszeg, remegő póklábakat - sovány vigasz, hogy az unokabátyja elvérzett akkor, de nem lehetnek mind olyan szerencsések, mint ő, amiért itt van neki Grigorij, aki akkor elrohant vele, és addig fenyegette azokat a medimágusokat, míg mindent meg nem tettek érte.. mindent.
Grigorij lepillant rá hatalmas üvegű szemüvege mögül, szeretettel, melegen, mint amilyen a friss tea csészébe mérve - ő oktatta megannyi mindenre, még a kedvéért az italt is letette, gyógyítói karrier felé fordult, hogy rajta segíthessen. Nemrég házasodott középső testvérükkel, akinek puha tekintete szintén rajta nyugszik meg: ők kérték, jöjjön velük, ne búslakodjon odahaza, ne eméssze magát, amiért szüleik jogi pályát jelöltek ki számára, biztosan minden megoldódik majd.
- Elszabadult a hajtány! Vigyázzanak!
Pánik tör ki: odalent a sínen még a munkások kis csoportja, kezükben kalapács, arcukon halálközeli rettegés. Egy nő sikolt: Ekatarina az, szája elé kapja kesztyűs kezeit, Grigorij arca merő döbbenet, mögöttük Vladimir azonnal felméri a helyzetet: csak egyetlen dolog állíthatja meg a száguldó hajtányt, és az egy nagyobb akadály, mielőtt elérné az öt férfit.
Olyan hangja van, mint a kezének. Szép. Tulajdonképpen nagyon szép...
És most már ketten állnak a peronon.
Hogy ne tette volna meg a nővéréért?
New York, Szent Oswald temetője, 1978 márciusa
Van valami megkapó egy-egy temetésben - gondolja az egyszeri városi galamb, amely most jóllakva gubbaszt egy kancsal márványangyal fején gubbasztva, apró szemei felmérik a zsákmány lehetőségét. Ma nincsenek sokan, a közelgő eső alatt szoronganak fekete esernyőikbe kapaszkodva, csupa egyenes vonal, csupa fekete kötelesség az összes: kivéve a férfit a koporsó felett, aki minduntalan szövetkabátja zsebébe süllyeszti bőrkesztyűs ujjait, és karamellát majszol. Rezzenéstelen maszk az arca, úgy őrzi a friss sírgödröt, mintha maga kívánna fejfául szegődni hozzá - a galambot kirázza a hideg, és inkább szárnyra kél, mert hiába az édesség, a közöny, van benne valami, ami elriasztja..
Hosszú és díszes a beszéd, míg kalapjaikon és esernyőiken kopog a tavasz,
kimossa a földből a gilisztákat, amelyek most ott tekeregnek az összegyűltek csizmái alatt - a galamb finom vacsorát remél, ha már máshoz nem jutott hozzá. Egyikük vállára telepszik, és a nem is nő nem mozdul, mintha alakját odarajzolták volna, fehér bőrén csorog az esővíz, ő tényleg szomorúnak tűnik. Ismerte a holtat a lakkozott fa alatt, megismerte a férjet is az előző temetésen, alig egy hete volt..
Meghalt Ekaterina, Vladimir áll a sír felett, és újabb kocka karamellát illeszt a szájába - remegő ujjait a kesztyűje elrejti, de tőle nem várnak semmit a jelenléten kívül. Nem csak feleséget vesztett el benne, de nővért is, valakit, akiért annak idején mindent megtett, annyi mindent, hogy megölte azt, akiért előtte mindent megtett. Ránéz a lányra, alaposan, műértőn: pont úgy fest, mint azok a régvolt rajzok, aranyló hajú sudár alakok papíron, mielőtt a kézfeje rajzolt volna vöröset a szájuknak..
Meghalt Ekaterina.
Hogy ne tette volna meg saját magáért mindazt? |
|
Kezdőlap
