A testvérem szerint lehet arra valami szabályszerűség, hogy az ember akármerre fordul, végül ott áll megfürödve: ez rám most több értelemben is teljesen igaz, mert egy percig sem hittem, hogy megúszható az ilyesmi a Törött Uszonyú Sellők©, vagy röviden a TUS© ezévi jótékonysági csobbanásán - eleve sejthető az elázás mértéke, ha eleve így nevezik az összejövetelt. Engem kész mélytengeri rejtély, miért hívnak még mindig meg, de az előbb említett nőszemély miatt az lehet a magyarázat, hogy mindig kishableányos pólót viselek a zakómhoz..
Elveszetten állok az asztalok között, figyelek, ahogy a középen elhelyezett medencében élénk társalgás zajlik, de inkább csak hallgatom, és nagyon próbálok úgy tenni, mintha abba is bele tudnék szólni, ami közvetlenül mellettem és a részvételemmel zajlik: egy nagyon kedvesnek tűnő, de egyszerre irreálisan sok szót kimondó hölgy és egy nálam is csendesebb úr vitatják meg az aktuális politikai helyzetet. Kicsit szégyellem magam, mert amíg a kék cilinder tulajdonosa valahogy okosan hallgat, valahogy mélyen, addig én csak simán mély vagyok, de a szónak nem a jó értelmében, hanem inkább mint Mória tárnái, és legalább olyan szórakoztató is lehetek most, csoda, hogy nem tűzték az én alkalmatlanságomat is a miniszteré mellé.
Szorongatok egy poharat egy ideje, talán alkohol van benne, de hősiesen bevallom, nem értettem a nevét - nem mintha nem beszélnék huszonnyolc nyelven, de a fantázianév engem is zavarba hozott. Szkülla? Nemo kapitány? Nessie? Inkább beleiszom, hátha abból több kiderül, de egy halom határozatlan névelő és újabb kérdések vagyok. Amikor a nevemet hallom, valósággal elsüllyedni szeretnék a pohár tartalmában, még ha ezen a kis megjegyzésen is csak én nevetnék, amilyen fenerossz humorom van.
- És maga? Maga mit gondol erről a pokoli inflációról, Mr...  de tényleg, ön a tolmács, ugye? Mondana valamit ezeknek a kedves lényeknek a nyelvén? Még sosem láttam senkit, aki tényleg értette volna őket, persze igyekszünk, mutogatunk mi becsülettel, de azért tényleg érteni ezt a krákogást, az igen.
Félrenyelem a Sandokánt - még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nem ez volt-e a neve - és arra gondolok, mennyivel megnyugtatóbb a troll hegyi dialektusa, még ha időnként faék egyszerűségével is fejezik ki magukat. Igen, nem, az enyém, és már meg is van oldva - meggyőződésem, hogy minél kisebb egy szókincs, annál kevésbé alkalmas arra, hogy partikon hülyét csináljak magamból velük. Még ennél is nagyobbat, igen.
- ♆...!<>><♆ - bukik elő belőlem, és mivel pontosan akarok fogalmazni, a hozzá tartozó kézmozdulatokkal kísérem: teszek néhány látszólag agresszív mozdulatot, mintha hirtelen akarnám lekenni a saját arcomról az odaragadt majonézt, aztán megpróbálnám összesíteni egy ent éves mozdulatait. Az eredmény méla csend, és ezen már az sem javít, mikor a hangsúlyt jelezvén befejezem az elnyújtott füttyögést is. - ... hölgyem, uram, Tully vagyok, Parsley Tully. Egy élmény voltam.. volt. Elnézést.
És kifarolok a szituációból, ami gyanítom, csak még kínosabb lesz a távoztammal, de így mindjárt érthető, miért hívnak meg minden egyes alkalommal. Inkább csatlakozom a jelenlévő két sellőhöz, ők eleve mindig elegánsan hülyének nézik az emberiséget, náluk nincs meg az a kényszer, hogy úgy akarjak tenni, mintha nem szívesebben ülnénk otthon a kandalló előtt az egyik rongyosra olvasott kötettel és egy nagy bögre kakaóval.
Lerúgom a cipőmet, és csatlakozom a beszélgetéshez, miután már tényleg magam mögött hagytam a társadalom elvárásait, és élénk füttyögésbe és mutogatásba kezdhetek még a Jolly Roger nélkül is.

Idegenkedve hallgatom a körülöttem állókat, egy részem valószínűleg már rég beletörődött, hogy semmi mondanivalóm az egybegyűltekhez, semmi mondanivalóm a törött uszonyú sellők helyzetének tragikus alakulásáról - megtartom ezt a percet magamnak arra, hogy üveges tekintettel, szánakozó arckifejezéssel bámuljak a poharam fenekére. Micsoda tragédia ez a helyzetükre nézve, micsoda arculcsapása ez a demokratikus jogoknak, micsoda gerinctelenség ez az értelmes lényekkel szemben, petíciót érdemel, vagy egyből rivallót, egyenesen a miniszter úr képébe, kérem!
Hát, kérem. A miniszter úrról már megszokhattuk, hogy nem foglalkozik kicsinységekkel, márpedig a TUS© az ő szemében nyilvánvalóan asztalról lesöpörhető probléma, nem érdemel akkora figyelmet, mint az Azkaban környékére telepítendő dementorok uzsisdobozának felszerelése.
- ...egy szó, mint száz, felháborító! És még a Próféta se hoz le róla semmit! Az értelmiség se hallatja a hangját, nézzék meg például Adát, ő tanár, elméletileg kötelessége lenne propagálni az ügyünket, most mégis úgy áll itt, mint aki egy döglött kutyára van egy kiadós sírástól, mi ütött beléd amúgy meg?
Úgy rándulok össze, mintha életemben először most lenne szerencsém a saját nevemhez. - Maisy, te is így éreznéd magad, ha egész éjszaka dolgozatokat javítottál volna - felelem, belekortyolok a poharamba, pedig már kétszer elfelejtettem, mit is iszom. A húgomnak kellett volna elkísérnie, ő forradalmár, és legalább öt-hat anekdotát tud a sellőszex eredménytelenségeiről, amivel biztosan jól elszórakoztatná a nagyérdeműt. Én azonban elfáradtam a mugli kenyérpirító működésének elemzéséről írt, harminc hüvelykes esszék olvasásában. Tehát kifarolok a körből, míg senki nem figyel rám, és a terem közepén elhelyezett medencénél keresek menedéket.

Leszögezném, nem értek sellőül. Csak gagyogok valamit, és még az is inkább hasonlít az északi törpök nyelvére, mint a sellők érces, magas dialektusára. Meg se próbálok bekapcsolódni a sellők beszélgetésébe, de nem tudom megállni, amint észreveszem a medence szélén ülő pasit, aki láthatólag folyékonyan társalog velük, arrafelé somfordálok. Hátha megértek egy-két szót, hátha nem volt hiába az a sok álmatlan éjszaka, mikor a Gyűrűk urát kényszerűen letéve, kinyitottam a sellőnyelv nagylexikonát, hátha, hátha, hátha...
Ilyen izgalmak közt érthetően nem veszem észre a pincért, aki köztem és egy másik vendég közt próbál meg elaraszolni, már csak akkor, amikor véletlenül meglök a csípőjével, én pedig előbb a poharat hajítom a vízbe, majd utánamegyek magam is. Mit mondjak? Tipikus. Vizet köpve jövök föl, akár valami szörnyeteg, a hajam hínárként tapad az arcomra.
- Ezek után az a minimum, hogy maga is bejön! - kiáltok ki a pincérnek, aki szegény azt se tudja, élő-e vagy holt ebben a percben. Kiúszok a medence széléhez, de nem nyomom fel magam, míg mindenki engem bámul. Még csak az kéne, sejtem, mennyire ütne át a fenekem a csupavíz szatén dísztaláron.
- Fogadok, maga se jön be - vetem oda félvállról a vízbe lábát lógató pasinak, aki az imént még elmélyülten társalgott uszonyos barátaival. - Pedig idebent sokkal jobb, mint odakint. - Kezeimet a medence szélére támasztom, de még mindig túl sokan néznek ahhoz, hogy megpróbáljam kinyomni magam.

A kollégáim rendszeresen meglepődnek, mikor egy-egy esemény idején eszükbe jut, hogy szólniuk kellene a tolmácsnak, aztán az irodámat meglelve ott találnak engem is, és jön a tömött sorokban zajló jétevagyaz, gondolkodtammár, hogytemitcsinálsználunk. Nem mintha olyan tévképzeteim lennének, hogy a rendszerünk megfelelően bánik más nációkkal vagy az értelmes lényekkel, de ilyenkor, ha nem lennék épp ugyanannyira meglepődve a láttukra, biztosan gyerekesen megsértődnék.
Persze minek, éppen én, aki a mai napig hajlamos eltévedni egy-egy munkahelyi folyosón, emeleten, aztán egy újszülött kentaur lélekjelenlétével állítani, hogy én nagyon is tudom, hol vagyok, nagyon is ide akartam kilyukadni.
Most épp ennyire meg vagyok lepődve, de úgy érzem magam, mint Aragorn érezhette Arwen láttán: csak ő gondolom nem vágott ilyen szánnivalóan bamba arckifejezést hozzá.
- Hát azt hiszem, én feleannyira jól sem mutatnék ott, mint ön. Félek, hogy még egy nyeletlen balta is jobban úszik nálam, de.. szeretné, ha segítenék? - ugyan miért ne szeretné, nyilván nem jókedvében vetette magát a habok közé, én hülye. Félreteszem az Anna királynő bosszúját -
talán az est végén lesz bátorságom megkérdezni, mi is volt a koktél neve -
és kinyújtom a kezem a gyönyörű nő felé. - Kihúzom, de csak ha teljesíti három kívánságom..! Jó, bizonyára már ön is rájött, hogy mennyire vagyok komolyan vehető, az öné lehet a zakóm. A kollégái úgyis imádták a kishableányos pólómat.
Jószándékom jelekét rögtön le is veszem, és leteszem a medence szélére, hogy majd betakarhassam vele. A két sellő nem is titkolt élvezettel figyeli a teremtés koronájának ügyetlenkedését, de legalább megjegyzést nem tesznek.
Azt hiszem, ez így is a legtöbb, amit érdemlünk, ha már meginvitáltuk őket egy partira, ahol senki nem beszéli a nyelvüket, aki meg igen, az épp most igyekszik, még ha komikusan is, de megmenteni a legcsodálatosabb esthajnalcsillagot, akit csak el tud képzelni. De nem, nincs nekem ilyen fantáziám.