Ever & Marissa

Szeretek néptelen folyosókra elvonulni. A birtok felől érkező szél belekap a hajamba, ahogy az ablak mellett állok, én pedig felé fordítom az arcomat és behunyt szemmel átadom magam az érzésnek. Milyen jól is esik néha kicsit kizárni a külvilágot és elfelejteni mindent! Az elvárásokat, a megvető tekinteteket, az  összesúgó hangokat, a Carmen által hátrahagyott űrt, amit nemcsak a halála, de az is kelt bennem, hogy végre rájöttem, mennyire kihasznált. Mikor én szerettem őt. Hittem benne és a végsőkig kiálltam volna mellette. Ő persze nyilván tudta és ki is használta ezt. Én azonban vak voltam. Talán mert vak is akartam lenni. El akartam hinni, hogy van, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. És bár Minnie és a többiek nem örülnének neki, ha tudnák, én igenis hálás vagyok valahol Carmennek. Ő tanított meg kiállni magamért. Mi van akkor, ha leszbikus vagyok? Ha szeretek sötét mugliruhákat hordani? Ha nem osztom a szüleim Voldemortpárti nézeteit? Ha örökbe fogadtak és valójában esetleg nem is vagyok aranyvérű? Én ez vagyok. Bár tény, nem könnyű mindig úgy élni, hogy szembemész az egész világgal. Még szerencse, hogy azért teljesen nem vagyok egyedül. Itt vannak nekem a barátaim, Minnie és a többiek, akik olyannak fogadnak el valóban, amilyen vagyok.
Annyira lefoglalnak a gondolataim, ahogy így egyedül álldogálok itt, hogy talán azt sem venném észre, ha valaki közeledne erre. Szeretek olykor így elvonulni és nem törődni a kis belső világomon kívül semmivel. Túl sok dolog nyomaszt mostanság, amin elgondolkozhatok. Ha Carmen ügye és a magánéletem nem lenne elég, még a sulis dolgok is itt vannak... Mindjárt év vége, a vizsgák a nyakamon én pedig még egyáltalán nem érzem felkészültnek magam. Be kell ismernem, sosem voltam túl jó tanuló. Vagy legalábbis nem kimagasló. Jóindulattal is csak középszerű. Az egyetlen, amiben kiemelkedőnek bizonyultam, az a kviddics volt. Egészen addig, míg tavaly a Griffendél elleni meccsen komolyabban meg nem sérültem. Hosszú időt töltöttem utána a gyengélkedőn, a vállam még azóta sem tökéletes, így ma már csak tartalék csapattag vagyok. Szembe kell néznem azzal, a sportból nem fogok megélni, máshoz viszont különösebben nem értek. Fogalmam sincs, mihez kezdek, ha elvégeztem a Roxfortot. Ez is nyugtalanít. Talán csak lazítanom kellene egy kicsit, elengedni minden gondot. De nagyon nehezen megy az ilyesmi. Pláne mostanában. Túl sok a kérdés, válaszok pedig nincsenek. Én legalábbis egyelőre nem találom őket...
Gondolataimból egy közeledő alak ránt vissza. Nem nézek rá, de a szemem sarkából rásandítva is egyből felismerem. Everleigh. Régen nagyon jó barátok voltunk. Talán a legjobbak. Lényegében együtt nőttünk föl, a szüleink szoros ismertsége révén. Eleinte talán csak kényszerből töltöttük együtt az időnket, aztán azonban meglepően jól megtaláltuk a közös hangot. Ezt pedig nem sok emberről mondhattam el a magam zárkózott természetével. Bár mindig is sokat adott a származásra, tulajdonképpen sokkal többet, mint én valaha is, valahogy az én esetemben mégis túl tudott lépni azon, hogy örökbefogadott vagyok. Ezt előtte, mivel ismerte a szüleimet, úgysem lehetett titkolni. A szőke hajú, fehér bőrű szüleimnek genetikailag kizárt, hogy olyan lánya születhetett volna, mint én. Egyszer rá is kérdezett kiskorunkban, hogy igaz-e, hogy "talált gyerek" vagyok, amire én nyilván bevallottam neki. Mintha elgondolkozott volna rajta, de aztán feldolgozta valahogy az információt. Talán megmagyarázta magának azzal, hogy végül is ha van bennem mágia, akkor aranyvérű is lehetek így is, vagy nem tudom.
A három évvel ezelőtti, karácsonyi bálas incidenst azonban már nem bírta elfogadni. Tulajdonképpen ő is volt az oka annak, hogy akkor annyira összetörtem és végül csak Carmen tudott összerakni. Közvetetten, de ő lökött Carmen karjaiba. Legalábbis nagyban hozzájárult. Ha akkor ő, akit a legjobb barátomnak tartottam, nem fordul el tőlem, nem néz rám úgy, mint egy utolsó söpredékre, talán Carmen sosem tudott volna behálózni. Persze ez már mindegy, ami megtörtént, megtörtént. Az elmúlt három évben gyakorlatilag még csak rám sem volt hajlandó nézni, mintha valami szörnyen undorító dolog lennék. Fájt, de idővel túltettem magam rajta. Nem a hozzá hasonlók fogják megszabni az értékeimet. Kicsit mégis felgyorsul a szívverésem, mikor látom, hogy felém közeledik. Mit akarhat?
- Szia... Bármilyen meglepő, de attól, hogy nem nézel rám, még egy magamfajta is létezni fog. Most éppen itt, mert én így akarom - hűvösen válaszolok neki és egyenesen a szemébe nézek. Nem értem, minek jött ide hozzám egyáltalán? Pláne, ha csak ilyen leereszkedően tud szólni hozzám. A régi Marissa talán összehúzta volna magát és valamit motyogva el is menekült volna innen. De én már nem fogok. Nem tettem ellene semmit, nincs okom szégyellni magam, vagy kitérni az útjából. Ha nem tetszik neki, ami én igazán vagyok, nyugodtan mehet máshová. Szomorú, hogy ez lett a barátságunkból, de nem én akartam így. Hát most viselje a következményeket.

• Do we know each other anymore?

Ever & Marissa

Bár elméletileg tanulni vonultam el erre a néptelen folyosószakaszra, a gondolataim természetesen szokás szerint elkalandoznak. Könyvet természetesen ki sem nyitottam, rá sem nézek. Mindig így járok. Pedig tényleg készülnöm kellene a RAVASZ-okra. Csak ne lennék ennyire tanácstalan a jövőmmel kapcsolatban... A szüleimet persze nem aggasztja ilyesmi. Van elég befolyásuk, biztos megoldanák, hogy beprotezsáljanak valahova. Nem valami kimagasló pozícióba, de valamibe, ami számukra elfogadható. Vagy talán még az sem érdekelné őket, ha nem dolgoznék, csak előnyös házasságot kössek. Egy vagyonos, aranyvérű, Voldemort szimpatizánssal feltehetőleg, aki az sem baj, ha sokkal öregebb nálam, csak a feltételeknek megfeleljen. Bár az én esetemben már ott bajos a dolog, hogy férfiról van szó. Mert engem ők ugye nem érdekelnek. A szüleimet meg az nem, hogy én mit akarok. Vagy ki vagyok egyáltalán. Végül is az egész Roxfort tudja a három évvel ezelőtti karácsonyi bál óta, hogy a lányokhoz vonzódom, biztos, hogy hozzájuk is elért már azóta valamilyen úton módon ez a szóbeszéd. Valószínűleg vagy nem érdekli őket, vagy nem akarnak tudni róla és inkább homokba dugják a fejüket, mert úgy egyszerűbb. Soha nem tettek még csak utalást sem rá, hogy tudnának róla, én pedig nem láttam szükségét erről beszélni velük. Úgysem érdekli őket, hogy ki vagyok valójában...
Gondolataimból egy ismerős hang ránt vissza. Everleigh. Évek óta nem szólt hozzám, gyakorlatilag átnézett rajtam, így igencsak meglep, hogy most nem így tesz. Fogalmam sincs, mit akarhat. Ha régen szólított volna meg, akármilyen ridegen is, már csak attól boldog lettem volna... De a megvetése, amivel keresztülnézett rajtam, nagyobb volt ennél. Meg sem akart hallgatni. Nem mintha sokat tudtam volna magyarázkodni neki... A lányokat szeretem, igen. Mindig is őket szerettem. Azt a karácsonyi bált nem úgy terveztem, ahogy alakult, nyilván nem kellett volna innom... Bár előbb-utóbb úgyis kibukott volna a dolog. Meg kellett volna mondanom neki? Talán. Miért nem tettem? Mert féltem. Pontosan attól a reakciótól féltem, amit azután tanúsított, hogy napvilágra került a dolog. Elfordult tőlem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Az ilyesmit nehéz elfelejteni, ezért sem fogadom valami barátságosan. Évekkel ezelőtt talán még örültem is volna neki, a hangjában lévő provokatív él ellenére is. Hogy talán meghallgat. Ad lehetőséget arra, hogy elmagyarázzam, mit érzek, éreztem. De most már mindegy. Ez már túl késő, úgy érzem.
Nem igazán tudom hova tenni, hogy válaszomra már szinte magyarázkodni kezd. Vajon miért? Mire megy ki ez az egész? Azt gondolta, majd tárt karokkal fogom fogadni, mert annyi év után kegyeskedik szóba állni velem, rám nézni egyáltalán? Azt már nem. Más ember lettem azóta, részben Carmennek is köszönhetően. Csak bólintok a szavaira, aztán látványosan nem veszek róla tudomást. Illetve próbálok úgy tenni, mintha nem vennék. Valójában nagyon is tudatában vagyok a jelenlétének, nem tudok nem rá figyelni. De próbálom azt mutatni neki, hogy nem érdekel. Egy kicsit úgy, ahogy ő tette velem eddig. Lehet, hogy ezért is folytatja tovább, mert nem kap választ tőlem. Amit mond, az összezavar. Tényleg beszélgetni akarna velem? El kellene utasítanom. Hiszen miről is beszélhetnénk mi már? Szinte már a nyelvemen is van, hogy fagyosan elküldöm a fenébe, de lelki szemeim előtt túl sok szép emlék pereg le. Mindaz, amit együtt éltünk át. Hiszen Everleigh volt a legjobb barátnőm! És nagyon-nagyon hiányzott sokáig. Egy kicsit talán még most is hiányzik, csak megtanultam együtt élni a helyzettel. Miért bolygatja fel a lelkemet? Miért tépi fel a sebeket? Miért jó ez neki? Mégsem tudok kellően érzéketlen lenni.
- Rendben. Menjünk - némi hallgatás után szólalok csak meg és miután kimondtam a szavakat, fordulok csak felé, hogy ránézzek, addig a távolba meredek, az ablakon kifelé végig. Nem kellene vele mennem sehová. De nincs kőből a szívem és nagyon is emlékszem arra, milyenek is voltunk valamikor rég. Nem érdemli meg, de meghallgatom. A múltra, a közös múltunkra való tekintettel. De ennyi és nem több.

• Do we know each other anymore?

Ever & Marissa

Tény, hogy nem túlzottan örülök, hogy immár nem lehetek teljesen egyedül a gondolataimmal, a társaság pedig ilyen esetekben kifejezetten frusztrál, a váratlanul feltűnő egykori legjobb barátnőmet, Everleight azonban, bár talán indokolt lenne, mégsem küldöm el. Sőt, némi hatásszünet után végül is tudtára is adom, hajlandó vagyok vele tartani és legalábbis meghallgatni, akármit is akarhat. Mélyen megbántott évekkel ezelőtt az elutasításával, nem is értem, miért most töri meg a jeget. Mi történhetett? Bár nem tetszik a rideg hangszín, amivel indulásra ösztönöz, de ismerem, tudom, hogy emögött sok érzelem meghúzódhat, így szó nélkül követem. Bár már nem túlzottan törekeszem együtt érezni vele. Nekem valószínűleg jobban fájt, mikor megtagadott. Megtagadott azért, aki vagyok, ahogyan sokan mások is tették. De tőle ez különösen fájt. Ezért fordultam akkor Carmen felé, aki látszólag megadta nekem, amit például Evertől sokkal jobban vártam és igényeltem volna.
Ahogy hátrafordul felém, mikor elindulunk a folyosón, a belőle váratlanul kiszakadó szavak őszintén meglepnek. Nem tagadom, nagyot dobban tőlük a szívem. Hisz néhány évvel ezelőtt mit meg nem adtam volna, ha ezt hallom tőle! Akkoriban bőven elég lett volna nekem ennyi, hogy elfelejtsek mindent és újra ugyanolyan legyen a kapcsolatunk, mint előtte. Most azonban csak megtorpanok és kissé értetlenül, meglepetten nézek rá, ami lassan gyanakvásba csap át. Őszintének tűnik, ahogy a földre kapva pillantását tovább folytatja, mégsem tudok, merek hinni neki. Pontosan azok a szavak hagyják el a száját, amikre néhány éve hiába vártam. Bár akkor mondta volna őket! Most csak összezavar és az első döbbenet után csak a hideg gyanakvás vesz erőt rajtam. Mert miért pont most? Honnan jött az ötlete?
- Mit akarsz ezzel elérni Everleigh? Vagy ez valami hülye vicc? Gúnyolódni akarsz? Mert ha komolyan gondolod, akkor ezzel már igencsak elkéstél, ugye tudod? Honnan jött pont most ez a nagy bűnbánat hullám? - hangom és arcom is kemény, ahogy egyenesen ránézek, a tekintetét keresve. A régi Marissa biztosan ellágyult és megbocsátott volna a legkedvesebb régi barátnőjének már ennyitől is. De én már nem. Még csak nem is láthatja rajtam, milyen mélyen megráznak a szavai. Összezavarnak, de megérintik a lelkemet. Amit muszáj vagyok megkeményíteni. Everleigh és Carmen miatt a leginkább. Hogy mi a közös bennük? Hogy mindkettőjüket nagyon szerettem és mindketten összetörték a szívemet. Nem engedhetem meg neki még egyszer. Szeretném megérteni, mit akar tőlem és miért pont most közelít, de a lelkemig nem juthat el. Azt nem engedhetem meg neki még a közös emlékek ellenére sem, vagy talán éppen azok miatt. Azt semmiképp. Legyen ez bármilyen nehéz is.

• Do we know each other anymore?