Liana Theodora Conrad

Ha elhagysz, veled mehetek?

Liana


14


Aranyvér (de ő úgy tudja, hogy félvér)


Semleges egyelőre


Fél-véla (de nem tudja magáról)


Hugrabug


Jade Weber


Saját

Godric's Hollow mindig is érdekes falucska volt. Tizenkét évvel ezelőtt pedig egy igen sokszínű család vezette. Az anyuka gyönyörű volt, elhivatott gyermekei és a munkája iránt. Az apuka mindent megtett azért, hogy a varázslók békességben éljenek itt, és ha rajta múlt volna, az egész világban. Mindketten elszántan harcoltak a minisztérium oldalán világéletükben. Mégis, a jóakarat nem volt elég, túl sok embernek állítottak tüskét a szemébe, így ellenségeik egyfolytában megpróbálták megkeseríteni az életüket. Tizenkét évvel ezelőtt pedig egy jók szervezett támadás alkalmával, a szülők minden erejüket beleadva védték meg gyermekeiket, ezzel elszakítva őket egymástól.
A fiúnak menekülnie kellett, Liana még túl apró volt ahhoz, hogy vele menjen. A szülők úgy tervezték, hogy majd mindkét gyermeket a nagynénjükhöz viszik aki a közelben élt, ám a terv megbukott, és Liana idegenek kezébe került. A kislány eltűnt a világmindenségben, a családja szem elől veszítette, igazi szülei meghaltak, de a testvére megfogadta magának, megkeresi a lányt, ha nem hamarabb, akkor a varázslóiskolában biztosan!


Tizenkét évvel ezelőtt egy ismeretlen nő vette kezébe Lianát. Mugli volt, a férje varázsló. Nem tudták mi tévők legyenek, de nem hagyhatták, hogy árvaházba kerüljön, így befogadták. Felnevelték, mit sem tudva róla, így hát apró meglepetés volt számukra amikor a kicsi lányon elkezdtek jelentkezni a varázslók képességei. Teltek, múltak az évek, de a család nem rezzent meg, soha nem inogott meg az összetartás. Vajon egyszer elmondják, hogy Liana nem a saját lányuk? Vajon meg fogja bocsátani a kislány, az akkor történteket? A báty, valaha feltűnik még az életében?
Az élet nem mindig olyan felhőtlen és boldog, mit amilyennek elképzeltük. Sokszor elég egy apró hibát ejtenünk, vagy a rossz emberrel találkoznunk ahhoz, hogy az életünk a másik irányba forduljon. Talán a család rosszul tette, hogy nem mondta el a kislánynak az igazat

A fekete-fehérben meglátja a színeket, mindent élénknek és ragyogónak észlel, a világ mintha szivárvány lenne számára. Általában vidám, de kamaszodik és most már kezdi megérteni mitől döglik a légy. Kíváncsiskodó, mindent szeretne megtudni az életről, tanulmányokról, és tesz is azért, hogy kiderítse szándékát. Mindig ragaszkodó típus volt, ha valakivel összebarátkozik igazán, akkor erős kötődést fog kialakítani vele. Nem csal, nem téveszti meg az embereket, mindig becsületes, ez már most, ennyi idősen kialakult nála. Valószínűleg ezért is került a Hugrabug házba. Mindig elvégzi a rászabott munkát, tökéletességre igyekszik. Lelkesedése óriási, és már-már hiperaktívnak is tűnhet. Az emberekből próbálja kihozni a legjobbat, csak akkor hagy rá a barátkozásra, a próbálkozásokra, ha már látja, hogy ez biztosan nem fog összejönni. Érdeklődése egyre nagyobb, ahogy telnek az évek úgy próbál rájönni, mi is - ki is ő valójában.

- Papa, mondd csak, te melyik házba is voltál a Roxfortban? - Az Abszol út ismerős utcái még mindig ugyan úgy elvarázsolják a kislányt, mint akkor amikor először hozták ide a szülei pár évvel ezelőtt. Itt senki nem néz rá furcsán, és a legjobb az egészben, hogy mindenki rendelkezik a mágia valamilyen formájával. Persze, sokan még csak oly kezdetlegesen, mint Liana. Most pedig főként. A tömött utcák ilyenkor apró diákok zsivajával telítik be az óriási teret. A boltok tömve vannak, és senki sem távozik üres kézzel.
- A Hollóhátba. De tudod, nem az a lényeg picur, hogy melyik házba kerülsz. Csak hogy magadat add. Ezért fognak kedvelni az emberek. Mit gondolsz, hová menjünk először? A talárszabászatba? - Liana mindig is példaképként tekintett az apjára, aki nem mellesleg újságíró. Ő úgy véli, hogy abból, amit olvasott a roxforti házakról és amit meséltek neki róla, ő pontosan beleillett a Hollóhátba. Szeretne rá hasonlítani. Nagyon is.


- HUGRABUG! - A Süveg éles hangja hasított bele a levegőbe, majd az adott ház asztala ujjongásba kezdett. Liana felkelt a székről, de szíve még egyre csak hevesen vert. Lassan odaindult; kicsit csalódott volt, amiért nem a Hollóhátba került, de amint helyet foglalt egy kedves arcú kislány mellett, aki szintén most került be ebbe a házba, minden búját-baját elfelejtette.


1977 csodálatos év volt Liana számára. Úgy érezte, egyre ügyesebb a varázslásban, már nem volt annyira tudatlan, mint az első évében. A vizsgáit is magához képest a legjobbra teljesítette. Boldog volt, igazán boldog.
Az utolsó vacsorához készültek, másnap indultak haza. Kicsit sajnálja, hogy nem találkozhat barátaival két hónapig, míg a nyár tart, de hát legalább egy kis időt tölt majd szüleivel is. Mindenfelé diákok zsivaja hallatszott, néhányan énekeltek, a hollóhát asztala pedig még ilyenkor is a könyveket bújta. Furcsák. Vajon a papa is ilyen lehetett régen?
Dumbledore igazgató szokásosan elmondta bátorító beszédjét, kihirdette a házkupa nyertesét, majd mindenki jóízűen belekezdett a vacsorájába. A jókedv nagyjából fél óráig tartott. Egy lány sikolya hallatszott és visszhangzott az ebédlőben, még úgy is, hogy ilyen sokan voltak odabenn. Mindenki megijedt, főleg, akik az ablakhoz közel ültek. A halálfalók jele. Az volt az égen, a Roxfort felett. Ez hogy lehet?
Felpattant mindenki. A lehető legközelebbi kijárat felé próbáltak menekülni. Senki sem tudta, merre biztonságos. Liana pedig ebben a pillanatban a legelveszettebbnek érezte magát. Egy idősebb fiú terelgette őt maga előtt, nem ismerte, talán egyszer láthatta, majd elveszítette őt is, és szerencsétlenségére a csoportja szembekerült egy halálfalóbandával az egyik ajtónál.
Meghalunk. Gondolta. Nincs menekvés. Ahogy az asztalok között próbált elmenekülni, egy jól irányzott átok lábon súrolta szegény kislányt. Egy bazinagy seb keletkezett, megmozdítani nem tudta magát. Kezdett már minden elfehéredni, amikor valaki megszólította.
- Liana, Liana, állj fel! Mennünk kell! Gyere velem! Gyerünk már! - Az ismerős hang jó érzést keltett benne. Adrian volt az, rövid időn belül tudatosult is. Résnyire nyitott szemmel végigmérte a fiút, majd belekapaszkodott és minden erejét beleadva elindultak, valamerre. Nem tudja merre.
- Meg fogok halni? - Dünnyögte, talán még nem is hallotta a fiú sem tisztán, ebben a nagy harcban. Átkok repkedtek, diákok menekültek. - Te honnan tudod merre van a kiút? - Éppen hogy csak kijutottak, de választ nem kapott. A mai napig nem. Egyszer talán még eszébe jut megkérdezni újra...