Bailee Marano

I can only take you in small doses..

  Marano

 
  25

 
  félvér

 
  Daugherty

 
  vérfarkas

 
  halálfaló

 
  Alysha Nett

 
 keresett

 

Nincs családom. Letagadom valamennyit. Sőt, igazából mindet. Abszolút nem érdemli meg egyikőjük sem a család jelzőt. Számomra ők csak egyszerű, de annál kifejezéstelenebb boszorkányok és varázslók, akik képesek bárkit megfosztani a jogaitól, a jólétük érdekében. Még a saját gyermeküket is. Pedig még csak nem is aranyvérűek, de félvérként is sokkal borzalmasabbak azoknál.
Amúgy ez az egész jó és rossz orientáció sem igazán érdekel, inkább teljesen hidegen hagy. Egyedül csak azért állok Voldemort oldalán, és azért követem a minisztériumbeli parancsait, mert Fenrir, és a falka többek között ezt is megköveteli tőlem, és én teljesítem. Hiába is ágálok ellenük állandóan, nekem lényegében csak ők vannak. És Finnick, bármennyire is képtelen ezt elfogadni.
 

Csak nézz rám. Olyan vagyok, amilyennek valóban látsz. A külső tulajdonságaim abszolút nem azt a célt szolgálják, hogy bármit is elfedjenek a belsőkből, sőt, éppen ellenkezőleg. Szeretem megmutatni milyen is vagyok valójában, még, ha sokan meg is rettennek ettől, én végül is nem nekik akarok megfelelni. Igazából senkinek sem, csak magamnak. Csak magamért vagyok egy akaratos, makacs, és mániákus, ezáltal egy kissé őrült nőszemély, aki saját magáért képes arra, hogy bárkinek, aki az útjában áll, keresztbe tegyen. Aki mindent megtesz azért, hogy megkapja, akit, és, amit szerinte megérdemel, és, hogy minden áron elhárítsa az útjába kerülő akadályokat, amik lényegében csak még jobban megedzik, nem pedig hátráltatják. Végül is, ami nem öl meg, az megerősít mottóval élem az életemet, és hiszek a sors erejében, bár egyaránt a megváltoztathatóságában is. Abban pedig pláne, hogy képes vagyok bármit elérni, ha hiszek magamban. Márpedig ki más hinne jobban bennem, mint én, saját magam.

Remegtem. Sőt, szabályszerűen rettegtem, attól függetlenül, hogy soha sem féltem addig, hiszen erős és vakmerő lány voltam, annak is ismertek mindig is, már kiskorom óta. Mégis, akkor, mindössze tizenévesen, az apám mégcsak rám sem nézett, amikor odadobott a vadállat elé az őszi avarkupac tetejére. Ő pedig csak méregetett, mintha nem is ember, csupán csak egy áru lennék, amin ők ketten egyezkedhetnek. Végül, megegyeztek. És az apám akkor sem nézett vissza rám, a saját lányára, amikor maga mögött hagyott, és örökre megpecsételte az életemet.

Greyback soha sem volt a szívem csücske. Mélyen legbelül talán mégis. Egyszerre gyűlölöm, és szeretem, és ez a kettős érzés tökéletesen megfelel mindkettőnknek, egész életünkre vonatkozóan.
A falka iránt sem érzek másként. Hiába tudom, hogy nélkülük talán már nem is élnék, mégis elhiszem magamnak azt, hogy nélkülük is vagyok valaki, sőt, még nagyobb is, mint velük. Éppen ezért soha sem habozok, ha arra kerül a sor, hogy a kedvemre, és az ő kedvük ellen tegyek. Greyback bizonyul az egyetlennek közülük, aki így, vagy úgy, de valamilyen módon folyamatosan visszaránt a lehetetlen cselekedeteim következményeiből, mégha talán legbelül szívesen engedne a vesztembe rohanni.

Daugherty-t viszont szeretem, tényleg. Igazán, és őszintén, szinte már vadállat módjára, mániákusan rajongva iránta. De mit is várhatnánk egy vérfarkastól, aki a véres húsra is úgy veti rá magát, hogy apró cafatokra tépi?
Legszívesebben azzal a lánnyal is azt tenném, aki behálózta Daugherty szívét, és lelkét. Soha nem fogom nőnek hívni, mert nem az, és nem is érdemli meg, ahogyan azt sem, hogy az asszonya lehessen, mégis az már. Egy darabig biztosan, egészen addig, amíg meg nem unom a kisded játékaimat, és valami komolyabb kaliberűbe nem kezdek. Akkor tudja meg csak igazán, hogy milyen véteni egy megszállott némber ellen.
Hiszen olyan szép, és jó volt minden, egészen addig, amíg ez a lány fel nem bukkant az életében. Kényszer volt, vagy sem, mindent elrontott, és teljesen megváltoztatta az egyetlen férfit, akit igazán szerettem, úgy, ahogy volt.
És, akit még most is úgy szeretnék.. Fogok!