Belesüppedek a puha ágyneműbe, körülfog az ezüst szatén, a lábamra tekeredik,a hasamra, és simogat, ahogy megmozdulok, a szőrszálaimon siklik végig, összeborzolva azokat. Csiklandoz engem, nem hagy elaludni, nem hagy ábrándozni, kótyagosan nézni a pislákoló gyertyafényt, ami habár még egészen világos van, útmutatóként világít.
Lapozok egyet a könyvben, a nehéz összefűzött pergamen lapok hangosan sercegnek az ujjaim alatt. Megsárgultak, a tinta már kikopóban van rajtuk.Néhol nehéz elolvasnom az írást az amúgy is nehezen értelmezhető óangol szöveget. Néhai ükapám gondolatai az akkori társadalomról, és arról, hogy hova tart a világ. Érdekes olvasmánynak tartom, tanulmánynak, időutazásnak. Egészen bele tudok veszni egyes részeibe, míg vannak olyan oldalak, amik untatnak.
- Lucius.. -
Anyám hangja, olyan akár egy apró molylepke remegő szárnya. Lassan jut csak el hozzám, halkan, félve. És anyám egy molylepke. Ahogy rápillantok, túl vékonynak találom, túl fehérnek, és túl elnyomottnak. Szánalmat érek iránta, ahogy az ajtófélfának támaszkodik, ahogy testére feszül a fűző, megemelve hófehér melleit.
Pillantásom találkozik az övével. Megtört lélek és egy töretlen néz farkasszemet egymással.
- Ideje készülnöd kisfiam. -
Óvatosan merészkedik beljebb a farkasverembe, és az ágyam szélére telepszik. A súlya alatt alig süllyed le az ágy, az ágytakaró is alig csúszik lejjebb rólam.
- Enned kellene anyám. Túl sovány vagy. Megint a Mungóba kerülsz majd. -
Acélos pillantásom az Ő zavart tekintetével találkozik. Leslimitíja a ruhája szélét, elmosolyodik, olyan mosolyt ölt, ami azt sugallja, hogy minden rendben van. Elhinném, ha kívülről nézném végig a színjátékot, de így, mint beavatott színész, átlátok rajta,
- Ideje készülnöd kisfiam, a vendégek mindjárt itt lesznek. A jegyesed talán már odalent is van! -
Gyermeki lelkesedés érződik a hangjában, anyám imádja a magamutogatást, és a jegyesemet. Elkötelezett híve a házasságunknak és Narcissa Blacknek, a tökéletes porcelánbabának, a tökéletes feleségjelöltnek, a tökéletes szőkének, a kislánynak.
Megrázom a fejemet.
- Akkor üzenném a jegyesemnek, hogy érezze jól magát anyám!-
- Lucius, nem kérés volt. -
- Ahogy ez sem -
-Lucius. Nem illendő. -
- Mit számít? Ha ott vagyok, ha nem, akkor is a jegyesem marad. Menj inkább és szórakoztasd! -
- Miattad jött, kisfiam. -
- Badarság! Én még csak nem is üzentem neki. Te hívtad, miattad jött,
foglalkozz te vele, anyám! -
Hosszú percekig vitatkozunk még, anyám könyörgő hangon, én keményen. Nem akarok neki engedni, de mindent megígér nekem, mindennel kecsegtet, úgy csinálunk, mint mikor kisgyermek voltam, és nem akartam felöltözni. Anyám könyörgött nekem, ábrándokkal kecsegtetett, fűt-fát ígért, csak öltözzem fel.
És ahogy régen, most is felöltöztem. Nem az ígérgetések végett, hanem miatta. Remegő hangja, lepkeszárny kezei miatt. Mert az anyám.
És boldog. Belém karol, és fecseg lefele menet a lépcsőn. A bálról, a vendégekről, az ételekről, a zenéről, az új függönyökről, és pletykál, közben pedig kuncog.
Odalent apám bájcseveg Blackékkel, és anyám felé biccent. Biccentek én is apámnak és partnerének, sötét pillantással, és hagyom, hogy anyám a jegyesem anyjához libbenjen, belekaroljon és vonja maga után be a terembe.  Apámék követik őket, minden bizonnyal a helyükre kísérik őket, majd a mi asztalunkhoz közel, de semmiképpen sem mellénk. Ott mi hárman ülünk majd, és a jegyesem, akit anyám mutogatni akar, akár egy szép kristálypoharat, egy drága ékszert.
- Narcissa. -
Kezet csókolok neki. Hidegen és kimérten, majd el is engedem a kezét, és nem ajánlom fel az enyémet.
- Ugye tudod, hogy ma este te vagy a díszvendég? -

Azt sem tudom már, hogy valóban ezt szeretném-e. Meginog az elhatározásom abban a pillanatban, ahogy feltárul előttem, és a családom előtt a Malfoy kúria bejárata, majd rosszul álcázott mosollyal tekintek körbe az ódon épületben. Mintha minden egyes aranyvérű család által lakott épület hasonló lenne. Antik bútorok, vagyont érő festmények, márvány csigalépcsők, amelyek alján a kíváncsi szempárok elől határozott szándékkal elrejtett titkos szobák tárulnak fel a szerencsésebb emberek elől. Érdekelne, hogy vajon leszek-e valaha olyan fontos személy az újdonsült jegyesem életében, hogy beavasson a családja kúriájának rejtelmeibe, vagy sem? Nem tudnám megjósolni. Lucius, amióta csak ismerem, soha sem nézett rám nőként. Persze, nem vagyok az, kislány vagyok még, Andromeda szerint túlságosan is ahhoz, hogy máris viseljem az eljegyzési gyűrű súlyát, mégis, borzalmasan bánt, hogy a vőlegényem még csak egy elismerő pillantásra sem képes méltatni. Őszintén, félek, hogy úgy végzem majd, mint az anyám, és sok más aranyvérű család lánygyermeke. Szerelem, és szeretet nélkül, egy elrendezett érdekházasság asszonyaként, akinek kötelessége lesz gyermeket vállalni, hogy eleget tegyen a társadalom elvárásának felé. Megborzongok még csak a gondolatra is. A legszívesebben kétségbeesve néznék fel a nővéreimre, hogy fogják meg mindkét kezem, egyik az egyik oldalról, másik a másikról, és vezessenek ki ebből az egész szituációból, majd szórjanak rám egy felejtésátkot, hogy még csak gondolni sem gondoljak vissza az amúgy sem egyszerű életem egyik elfuserált darabjára.
Végül nem teszem, még csak fel sem nézek rájuk, helyette perceken belül családostól csatlakozunk a kúria urának társaságához. Anyám, és apám társalognak vele, Bellatrix látszólag halálra unja magát, Andromeda pedig finoman oldalba bök, és a lépcső felé int. Lucius tart felénk az anyjába karolva, mint mindig, most is tökéletes pompájában, keményre vasalt ingben, a fényes macskaköveken kopogó pár cipőben. Mellénk lépnek, a társaságunk közé, majd mintegy vezényszóra, a családtagjaink eltűnnek a közelünkből, és csak mi ketten maradunk kényszeredetten egymásra utalva.
Aprót bólintok, mikor megszólít, elrebegem a nevét én is, de halkan, majd hagyom, hogy kezet csókoljon nekem, és majdnem kicsúszik egy apró sóhaj az ajkaimon, amikor ujjainak szorítása végleg elenged. Tekintete ugyanolyan fagyos, mint szokott, már meg sem kellene lepődnöm rajta, de a bennem kavargó rosszérzést mégsem tudom elfojtani magamban. Helyette csupán csak keserű szájízzel válaszolok neki. - Bocsáss meg érte. Remélem nem bánod nagyon. - sütöm le a szemeimet, mintha csak megrovásnak szánta volna a szavait. - Nem az én ötletem volt, de a szüleinek nem parancsolhat az ember lánya.
Zavartan, szinte feszengve állok mellette, ujjaim maguktól rátalálnak az éjkék ruhám derekát díszítő csipkékre, azokkal kezdenek el foglalatoskodni. Hosszú percekig hallgatok, kínosabb már nem is lehetne a kettőnk közti csend, amikor megtöri azt valaki. Számomra idegen lányhang csendül fel mellettünk. - Lucius, milyen fess vagy ma is. Szabad egy táncra? Mondjuk azt, hogy jelenleg hölgyválasz van. - nevet fel cserfesen, majd a fiúra tekint választ várva.
Én viszont meg sem várom, hogy esetleg kérdőn rám tekintsen, vagy megkérdezzen, nem-e bánnám, ha táncolna egyet a lánnyal, ha egyáltalán megtenné, érzem én, hogy kolonc vagyok a nyakán, nem is kicsi, ezért magamra erőltetek egy halvány mosolyt, mielőtt megszólalnék. - Csak nyugodtan, nekem úgyis szükségem van egy kis friss levegőre. - és, mielőtt bármit is válaszolhatna, egyre erőteljesebben zakatoló szívvel megfordulok, elindulok, és meg sem állok a hatalmas előtérből nyíló folyosó végén elrejtett erkély biztonságos menedékéig. Csak akkor hunyom le a szemeimet, veszek mély levegőt, és sóhajtok egy nagyot, amikor hátamat az esti levegőtől hűvös kőfalnak támasztom. Már tudom, nem ezt szeretném.

Képtelenségnek tűnik az egész, badarságnak, unalmas színjátéknak. Megjátszott kedvesség, eljátszott szerep. Ezek vagyunk mi, a főszereplők a melodrámában, betanult köröket játszó, megfontolt szavakat mondó karakterek, akik megformálója nem mi magunk vagyunk, nem a fiú és a lány, hanem kettő, belül üres játékszer, amit a szülők rángatnak, utasítgatnak, mozgatnak.
- Ha bánnám sem változna semmi. -
Pillantásom beleütközik a félénk szempárba, és egy pillanatra a mellkasomba szorul a levegő, arra a pillanatra, míg fölfogom kemény szavaim súlyát, míg megérzem bántó élét a mondatomnak, aztán kiszalad belőlem a levegő, és vele egy pillanatra megzuhanok én is.
- De nem bánom. Sőt. Örülök, hogy itt vagy. -
Már, hogy örülnék neki? Hogy díjaznám, hogy itt kell vele bájolognom, ahelyett, hogy más csinos lányok bájolognának nekem?
És nyilvánvalóan hazudok, ezért pedig gyűlölöm magamat. Gyűlölök hazudni, de rákényszerülök. Minden idegszálam belefeszül a hazug mosolyba, a hazug testtartásba, a hazugan kíváncsi pillantásomba, a hazug hangomba. Mert ez vagyok most én, hazugság, hamis valóság.
És már kezdeném magamat kínosan érezni, mikor keménye karcos női hang szólít meg.
Én pedig fellélegzek, mintha hosszú percek fuldoklása után felszínre érnék.
Úgy fordulok megmentőm felé, mintha Merlint látnám magam előtt, pillantásom epekedve kúszik végig a merész női testen, a pajkos pillantás utat vág magának bennem.
- Clarissa. Nagyon csinos vagy ma. -
És mennyivel egyszerűbb Clarissának bókolnom, mennyivel könnyebben csúszik a karom a dereka köré, míg Ő közelebb hajolva, minden illemet megszegve csókot nyom az arcom szélére. Mennyivel könnyebb az illata, légiesen kapós, magát felkínáló. És talán ezért is könnyű nekem, mert Clarissa odaadta magát nekem ahányszor fölcsaltam a szobámba, készségesen, odaadóan szeretett, de sohasem akart többet.
És mire bármit mondhatnék vagy a jegyesemnek, vagy az engem táncba hívó lánynak, a jegyesem bosszantó találékonysággal vágja ki magát, én pedig nem tudok mást tenni, csak bosszúsan ellibbenő alakja után bámulni.
Szeretném megölni a tekintetemmel, vagy csak utána rohanni, karcsú csuklója köré fonni a karomat és visszarángatni.
- Talán utána kellene mennem, ha megbocsájtassz.. -
És tudom, hogy meg fog bocsátani, vagy ha nem, akkor én fogom kiengesztelni, mikor majd a jegyesem az igazak álmát alussza, én bort kortyolok majd a rózsalugas alatt.
Nem tart sokáig megtalálnom, hamar lépek ki mellé az erkélyre. Megcsap a friss levegő hideg illata, és lassan végigmászik rajtam a hűs levegő szele, megrezegteti a hajszálaimat, bebújik a zakóm ujja alá. Összefonom a karomat a mellkasom előtt, nekidőlök a hideg kőfalnak, és onnan vizslatom, kifürkészhetetlen, szürke pillantásommal.
- Rosszul vagy talán? -
Semmi aggodalom nem fonódik be baritonjaim közé, pillantásom barátságtalanul fut rajta végig, megpihenve lányos dekoltázsán, karcsú derekán.
- Mert ha igen, akkor felkísértetlek valamelyik vendégszobába pihenni, viszont ha nem.. -
Elrugaszkodom a faltól, laza, ruganyos léptekkel közeledem felé, egészen nekinyomom a korlát szélének, két karomat mellette két oldalon helyezem el a vaskorláton, így sarokba szorítva Őt.
Pillantásom felkúszik a nyakán, rabul ejti a remegő szempárt, kifürkészhetetlenül, dacosan.
- Szóval ha nem, akkor jobb lenne, ha adnál valamilyen magyarázatot a modortalanságodra. -
Szinte rálehelem a szavakat, számon kérő, uralkodó éllel.
- Mert neked, mint a jegyesemnek, neked mint a jövendőbeli Mrs. Malfoynak kötelességed a lehető legtökéletesebben viselkedned.

Szavai a szívembe marnak, én pedig csak fájdalmasan hosszú másodpercekig vagyok képes a jeges kék szempárba feledkezni, mielőtt vörös pírrel az arcom két oldalán lesütném a szemeimet, szinte szégyenkezve. Bár meg sem kellene lepődnöm, Lucius csupán úgy viselkedik velem, ahogyan szokott, és ahogyan valószínűleg egész hátralévő életünkben fog, megszokhattam volna már. Csakhogy bármennyire is szeretném, egyszerűen képtelen vagyok elfogadni a velem kapcsolatos bánásmódját, nemhogy az érzéseit irányomba. Talán az egyetlen dolog az eddigi életemben, amit mindennél jobban akartam, és akarok jelenleg is, hogy Lucius végre-valahára megértse, hogy nem az ellensége vagyok, és mert a családjaink akarata érvényesül az eljegyzésünkben, és a leendő házasságunkban, azért még nem kell szükségszerűen ragaszkodnia az irántam érzett ellenszenvéhez. Már csak azzal is megelégednék, ha a barátjának tekintene, nem pedig a menyasszonyának, aki testestől-lelkestől valójában vagyok.
És pontosan ennek a vágynak a tudatában vagyok képes mégis hinni az alig egyetlen egy pillanat múlva, ajkain kiejtett szavaknak, bármennyire is irracionálisan hangzanak az előbbiek bántásához képest. - Én sem kevésbé. - felelem rájuk válasz gyanánt, de a kegyes hazugságnak szánt helyeslés úgy égeti a torkom, mintha bármelyik percben maró tűzre gyúlhatna, és vele együtt teljes valómat is elemészthetné Merlin haragja. Hiszen hogyan is érezhetném örömtelinek a találkozásunk pillanatát, ha ő sem érzi annak? Ha még nyíltan fel is vállalja előttem a cseppet sem szeretetteljes véleményét róla? Ha tehetném, a legszívesebben megszöknék előle, a lesújtó szavai, és a teremben összegyűlt jelenlévők kíváncsi tekintetei elől, amint alkalmam adódna rá.
És igazából adódik. A kacér lány megjelenése bár kellőképpen megalázó számomra, mégis lehetőség nyújt nekem a menekülésre. Még csak magyarázkodnom sem kell túlságosan, majd másodpercek alatt a kertre nyíló erkély hűvösében találom magam.
Mégsem élvezhetem ki igazán az éjszaka csendjét, Lucius sziluettje túlságosan is hamar jelenik meg mögöttem. Szavaira illedelmesen felé fordulok. Szinte érzem testének melegét, megborzongok, és egészen libabőrös leszek tőle, mikor saját monológja után törékeny testemet a hideg korláthoz szorítja. Még a levegőt is visszafojtom a közelségétől, de a tekintetemet elszakítani az övétől egyszerűen képtelen vagyok. Ahogyan bocsánatot kérni sem tudok, se nem akarok tőle, mert bármennyire is szeretném, egyszerűen nem érdemli meg. Ahogyan én sem azt, hogy továbbra is ebben a stílusban beszéljen velem. Éppen ezért az illemet, és az etikettet a sarokba hajítva hajolok hozzá közelebb, kellőképpen felmérgelve, és felvértezve magam az utóbbi hetek sérelmeivel, a kelleténél gúnyosabb hangszínt ütve meg vele szemben, amikor megszólalok. - Talán az édesapád a tökéletes menyasszony jellemzését is sorba szedte, pontokba egy listán, amit elfelejtettek a jegygyűrűvel együtt a kezembe adni, hogy szóról szóra tanuljam meg, és alkalmazzam a gyakorlatban? Vagy mire gondolsz, kedves Lucius? Őszintén örülnék, ha megosztanád velem a gondolataidat, bár a felettébb erőteljes önsajnálatodból így is eleget kaptam már, akaratlanul is. - majd, mintha csak hirtelen ráébredtem volna, hogy talán túlságosan is átléptem egy láthatatlan határt a vőlegényemmel szemben, a válaszát sem várva meg vetem hátamat a mellkasának, arcomat pedig a sötétségben már inkább félelmetesnek látszó kert felé fordítom.

Kirohanásod talán hideg zuhanyként szánod, én mégsem fázom a záporozó cseppek alatt. Ha tehetném most elmosolyodnék, a kezemmel az arcodat simítanám, mert az vagy akit én szeretnék. Ellenálló, mégis behódoló szépség, saját gondolatokkal saját életfelfogással. Te nem tudod még, de én nem szeretnék egy gyenge feleséget, gyenge jellemet magam mellé. Asszonyra van szükségem, nem pedig hűséges kutyára, aki egy kis fülvakargatásért cserébe aláveti magát minden akaratomnak.
Azt akarom, hogy nő legyél mellettem, szép ruhákba bújj s légy büszke magadra, a nevedre, s hadd legyek majd én is büszke re rád, a nőre aki mellettem áll, az egyenes derékra, a legjobb társaságra, s hadd irigykedjen énrám mindenki, hadd lógjon kocsányon a férfiak szeme mikor a derekadat ölelem, hadd marja őket az irigység, mert nekem ilyen feleségem lehet.
Ezt szeretném tőled: igazi társat, méltó feleséget. Nem akarlak anyámnak, gyenge jellemnek, szemethunyó, mindent felejtő asszonynak. Legyél eleven, igazi, megfogható. Legyél nő, tele daccal, merész vágyakozással. Csavarj az ujjaid közé s játssz velem kedvedre. Legyél nő mellettem, magabiztos, kacéran játszó, hűséges társ. Játssz velem, játssz másokkal, hitesd el velük, hogy történhet bármi, majd gyere vissza hozzá. Csókolj szenvedélyesen, s vegyél el mindent tőlem, majd add vissza.
Egy pillanatra azzá a nővé válsz akit én magamnak szeretnék: dacossá, majd hirtelen szelíddé.
A karjaim automatikusan fonódnak köréd, s húznak még közelebb, hogy a füledhez hajolva sutyoroghassak a füledbe, ajkaimmal a finom bőrt érintve, a parfümödtől megszédülve.
- Tetszik nekem, hogy ilyen vagy.. ilyen harcias. -
A kezeim egyszerre indulnak két külön irányba: fel a hasadon csúszva, s lefelé a combod irányába.
- De tudnod kell, hogy nem viselkedhetsz úgy ahogy azelőtt. Te itt házigazda vagy, ugyan olyan, mint én,
s kirohanásod, melyet alaptalan vádak szőttek, sértő volt. -
S miközben a füledbe suttogok, kezem minduntalan csúszik feljebb és lejjebb, de mielőtt félned kellene, mielőtt megbotránkozva sóhajthatnál fel, kezeim megállnak, minden kritikus pont előtt. Egy mozdulat lenne, s simításom máris intim területekre terelné kíváncsi tenyeremet.
Nem sejted mennyire nehezen megy megállnom, nem letámadnom téged.
- Ezt szeretném tőled, s ennél többet. Mindent. -
Mindenedet akarom, de tudom, hogy félreérted majd. A testedre fogsz gondolni, s az én vágyaimra, holott habár az én elmémbe is megjelennek a gondolatok, én most az etikettre gondolok, a tökéletességre, a Malfoy-elvre.

Bármennyire is szeretnék, egyszerűen képtelen vagyok olvasni róla, belőle. Hiába is fürkészem az arcvonásait, hiába tekintek az íriszeibe, mintha csak hét pecséttel lenne előlem minden érzése és gondolata elzárva, széttéphetetlen vasláncokkal elszeparálva. Pedig mit meg nem tennék azért, hogy teljes bizonyossággal tudjam mi is játszódik le jelen pillanatban benne, hogy mit gondol most, rólam és az egész lehetetlen helyzetről, hogy mit és hogyan szeretne tenni? Rengeteg kérdésre várnék választ, amit tőle egyelőre nem kaphatok meg, bár a legszívesebben foggal-körömmel harcolnék érte. Ő érte. Talán majd egyszer ennek is eljön az ideje.. Addig pedig néha némán, csendben szenvedek, miközben belülről felemésztenek az érzések, majd mintegy varázsütésre, besokallva tőle, mindenetől, mérgesen, mégis nőiesen, majdhogynem szép és kedves szavakkal utasítom a pokol fenekére, le. Ahová talán még én is vele tartanék. Még, ha nem is kérné..
Még a hideg is végigcikáz a bőrömön Luciustól, a fejem tetejétől a hátamon át, egészen a talpamig bizserget, de én, magammal dacolva bár, de akkor sem fordulok felé, mintha semmit sem éreznék az érintésétől, mintha nem is borzonganék meg tőle. Végül is elhihetné a színjátékomat, ha legalább én hinnék magamnak.
Aztán, ami az egyik pillanatban még bókként hat az ajkai közül, a másik percben már megint kötelességszagot áraszt, és, ahogy kiejti a szavakat, úgy hatalmasodik el rajtam megint az előbb már megjelent dac. Vagy méreg, harag, ki minek nevezi, éppen mindegy. Talán direkt idegesít fel, az is megeshet. Igazából nem is iránta, legalábbis nem csak, mégis ráirányul az eddig el nem mondott, ki nem fejezett érzések és gondolatok tömkelege. - Azelőtt? Kérlek áruld el nekem Lucius, mégis mikor viselkedtem így azelőtt? Soha egyetlen egy rossz, vagy annak szánt szavam, sem cselekedetem nem volt feléd, pedig lehetett volna, hidd csak el. Az alaptalan vádakról pedig szintén beszélhetnénk.. - még mindig a kert felé fordulva, neki háttal magyarázok, de a karjait-kezeit, mintha észre sem venném azokat - pedig dehogynem, nagyon is -, nem rázom le magamról. Még nem. És talán nem is fogom, ha ő nem teszi meg. Ellenben, mintha teljesen természetes mozdulat lenne, csípőmet makacsul az ágyékának szorítom. Ketten játszák ezt a játékot, ugyebár.. - Én is sok mindent szeretnék Lucius. De az ember nem mindent kaphat meg. Legalábbis, ha nem tesz érte eleget..

Az illatod egészen bódító, egyre beljebb és beljebb kúszik bennem, megborzol mindent, s hiába küzdök ellene, már késő, nem léphetek el mellőled, nem hagyhatlak magadra, hogy menekülve más kegyei között találjam meg a vigaszt. Neked kell vigasznak lenned számomra most s mindörökké, hiszen hozzám leszel láncolva, az enyém leszel, a sajátom, s soha senki nem szólhat, még talán te magad sem, hogy hogyan bánok veled, mert úrfi vagyok, elkényeztetett kölyök, egy ficsúr, akinek minden az ölébe hullott, soha sem küzdött, s mindent megkapott. Ezt várom tőled is, mindenedet a sajátomnak akarom, s uralkodni akarok fölötted, s hogy te uralkodjál én fölöttem. Kérnem kellene, de a magunk fajta talán sohasem kérne, s te talán nem is értenéd kérésemet, talán idegenkedne neked minden ami nem olyan lenne, mint amit előírtak, ami olyan lenne amire senki sem tanított bennünket, hisz mélyen hallgattak róla, mert olyan nincs hogy két ember boldogságban éljen, lehetetlen boldognak lenni egy olyan életben amire mi kárhoztattunk. Nincsen más dolgunk csak örököst nemzeni, a vért fenntartani, s ugyan ilyenné nevelni az utókort, ilyen fennkölté, ilyen gőgössé, s ilyen kegyetlenné.
- S mért nem volt soha? -
Végigkarcollak a hangommal, sebet akarok ejteni, vagy azt akarom, hogy te sebezz, csak érezni akarom az életet, azt ami bennem és benned egyformán lüktet, csak el lett nyomva.
- Talán félsz? -
S ha félsz is, tudod-e egyáltalán, hogy az félelem? Ki nevelte beléd, s ki mutatta meg? Mert olyan, hogy félelem nincsen, nem létezik, csak egy gondolat ami oda fészkeli magát ahol melegséget érez, ahol öntözik, s majd virággá nőhet. Én szeretnék félni, egyszer legalább az életben, félni a jövőtől,a ki nem mondott szavak súlyától, félni a vesztességtől, félni a haláltól.
Élek. Legalábbis egy pillanatra azt érzem, csípőd keményen nyomódik a nadrágon keresztül nekem, s keményen tart fogva, hogy az összeérő ponttól mutassa az életet, s én elmosolyodom, magamat nyomom neked, azon a ponton ahol te nyomtad énnekem csípődet, szinte beléd feszítem az ágyékomat, s azt akarom érezd, érezz engem, s érezd, hogy élünk.
- Tévedsz. Én mindig mindent megkapok amit szeretnék. -
A hajadat félre emelem a nyakadtól, s ujjaimmal cirógatom végig felszabadult bőröd, mely forróbb, mint az én ujjam,szinte éget, ahogy végigsiklik a kellemesen megparfümözött bőrfelületen.
- Téged is megkaptalak. S most azt tehetnék veled amit akarok. Senki sem szólna érte. -
Tehetnék bármit, erőszakoskodhatnék, bánthatnálak, s szó sem esne rajtam, csak elsiklana mindenki fölötte, mintha semmi sem történt volna, mintha természetes lenne, hogy bánthatlak, hogy bábként rángathatlak.
- De ne aggódj. Úriember vagyok. -
S hajadat visszateszem a nyakadra, hogy takarja előlem a vonzóan hófehér bőrt.

Igazából fogalmam sincs mit is mondhatnék neki, hogy egyáltalán az igazat feleljem a kérdésére, vagy a számomra kegyes hazugság sötétsége mögé bújjak? Bár mindennél jobban szeretnék őszinte lenni vele, mégis félek is attól, hogy ezt megtegyem. Talán tőle is. Hiszen hiába is állítanám azt, hogy ismerem, csak szeretném ténylegesen megismerni, nem csak a családja, a barátai, sem pedig az ellenségei véleménye által, igazából azt sem tudom, hogy ki is ő valójában. Annak ellenére sem, hogy már egy ideje a vőlegényemnek nevezhetem, hiszen az előre elrendelt jegyességünk, és a jövendőbeli házasságunk alapjai egyáltalán nem egymás megismerésén fekszenek, sem pedig az érzéseinken, és az érzelmeinken.
Olyan jól esne azt hazudni neki, hogy csak azért nem reagáltam negatívan az eddigi verbális bántásaira, mert nem is érdekeltek. Persze ez koránt sincs így, mégis szeretnék benne hinni. Inkább ebben, mint a valóságban.
Megvonom a vállaimat válasz gyanánt. Mivel még mindig nem tudom mit kellene, hogy feleljek erre a kérdésre, mi lenne számomra, és számára a legjobb válasz, ezért inkább hallgatok. És megpróbálok sejtelmesen semleges arcvonásokat varázsolni magamra.
Aztán mégis meg kell, hogy szólaljak. - Tőled? - szinte felnevetek a feltételezéstől, hiszen attól soha sem féltem, hogy testileg bántalmazna. Bár kevésbé ismerem, mint a hozzá közelebb álló ismerősei, mégsem tudnám azt elképzelni róla, hogy akár egy ujjal is hozzáérjen egy nőhöz. Ha már itt tartunk, bárkihez is.. Annak ellenére, hogy sejtem, szinte már tudom a lojalitásával kapcsolatos állásfoglalását, amíg a saját szemeimmel nem látok erre példát, képtelen vagyok hinni benne. Viszont abban teljesen igaza van, hogy félek valamitől. De nem tőle. Inkább attól, hogy egyedül maradok még akkor is, ha vannak olyan személyek, akik mellettem állnak az életem folyamán. Gondolok például a szüleimre, a nővéreimre, és leginkább Luciusra. Hiszen soha sem akartam csak egy elrendelt kapcsolatban élni, szeretet, és szerelem nélkül, hazugsággal körülvéve. Már pedig az eddigi viselkedése csak ezt a félelmet erősítette meg bennem, semmi mást. Bár talán most képes lesz legalább egy kicsit változtatni ezen..
Azt sem értem, hogy mi, és miért történik jelen pillanatban velem? Miért teszem azt, amit teszek, és hirtelenjében miért is válok olyan nővé a közelében, aki soha sem akartam lenni, és, akit percekkel ezelőtt egyetlen egy szó nélkül is megkaphatott volna egy másik lány személyében? Talán éppen ez miatt, hiszen róla is elfeledkezve, most inkább az én testemnek szorítja az övét. Én pedig nem mozdulok meg, és nem is távolodom el tőle. Testének az érintése valamiféle változást szabadít fel bennem, amire már talán régóta szükségem volt.
Még az önelégültnek ható szavai sem képesek teljesen lelombozni. Igazából meglepő, de semennyire sem. - Nem, te tévedsz, Lucius. Lehet, hogy mindent megkaptál, azt hiszed, hogy engem is, de csak az lehet igazán a tiéd, amit testestől-lelkestől birtokolsz, nem pedig a származásod, és a vagyonod miatt. - felelem olyan hanglejtéssel, mintha szórakoztatna a bizonygatása, majd, amikor hajtincseimet újra a nyakamon érzem, a vállam felett hátra pillantok rá, és kicsit még rá is segítek, hogy a hűvös éjszakai szellő szőke tincseimet akarva-akaratlanul is az arcába fújja, vissza. - Bár vigyázhatnál jobban is az értékeidre, a gazemberek hamarabb kaparintanak meg szinte bármit az úriembereknél. - fordulok felé hirtelen, arcpirítóan közel kerülve hozzá, a testéhez. Egy egészen hosszú percig az alsó ajkamba harapva figyelem az arcvonásait, tekintetem bejárja az egész arcát, különös tekintettel a szemei, és az ajkai között ingázva, majd egyetlen könnyed mozdulattal kibújok a karjai öleléséből. - És most, ha megbocsájtasz.. Ahogyan valaki az előbb már emlékeztetett rá, fontos kötelességeim vannak a házigazda jegyeseként..

Felemelkedik a szemöldököm, magasra, s talán meglepődöm rajtad meglepődöm a szavaid intenzitásán, s meglepődöm magamon, amiért a szemöldököm a magasba szalad, hiszen fiatal lány vagy még, fiatalabb, mint kellene, s neked nem tanítatott meg nőnek lenned: anyád asszony, s nőne lenni elfelejtett, nővéreid meg gyatra kísérletek a világ számára, most mégis játszol a szavakkal, s a játék olyan kellemes, olyan lebilincselő, hogy pimaszságod végett sem haragudhatok, s csak szemem rebbenése jelzi a kikívánkozó bosszús hangsort, mely téged méltatna, s engem dicsőítene. S valahogy így is kellene lennie, az én tökéletes világomban neked éltetned kellene engem, s hízelkedned. De a világ nem tökéletes, s az enyém: egyenesen fanyar.
- Nagy szavak s meggondolatlanok ezek Narcissa, most hogy így csak kettesben vagyunk. Testestül-lelkestül akarod, hogy birtokoljalak? Igazán így akarod, hogy csak akkor nevezhesselek magamnak, hogyha testem is megjelölt s lelkemen a szégyenfolt téged is megszégyenít? -
Hiszen azt sem tudod miről beszélsz, s máris keringőre hívsz, s a táncot én elfogadom. De jajj neked, mert-e tánc végtelen, s vége csak akkor szakad, ha a muzsika alábbhagy, ha a vonós megpihen egy pillanatra. De a muzsika az élet, s ha táncba kezdünk, örökké táncolnunk kell.
Orrom finom ráncba szalad, úgy ahogy anyám tanította, mert hát az úrfiak sohasem grimaszolnak, s nem fújognak, csak vannak, rezzenéstelen arccal. De a hajad az arcomba tódul, s habár illata bódít, hátrálnom kell, s megadom neked a menekülőutat, mint egérnek a macska.
- S mondd csak milyen gazember merészelné ellopni az én kincsemet? ki merné a kezét rátenni arra, ami már az enyém? -
Lásd csak rajtam, nem vagy utánozhatatlan, s egy pillanatra földbe döngölnélek, kitaposnám belőled mindazt ami Blackké tesz, de hamar rá kell jöjjek, hogy Malfoynak tökéletes lennél: gőgös, önimádó, magát túlértékelő. Így csak szelíd mosollyal hajtok fejet neked, ezt a csatát megnyerted, s hidd csak azt, hogy nyerni hagytalak, hiszen nő vagy, s a kevéssé ismert fajtából: eredeti, utánozhatatlan, kiváltságos, s ősi.
Utánad kapok, s ha szerencsém van, ujjaim a csuklód köré fonódnak, hogy visszarántva erőszakosan s hidege fonjam össze ujjainkat egy pillanatra, aztán elengedve jobb karomat nyújtsam.
- A jegyes mellé kísérő is jár Ms. Black.. -

Látom rajta, hogy sikerül meglepnem, a szavaimmal és valószínűleg a cselekedeteimmel is, amivel - be kell, hogy valljam -, nem kevés örömöt okoz nekem jelen pillanatban. Mintha mindig arra vártam és vágytam volna, hogy az egyetlen Malfoy gyermek végre-valahára elfelejtse az irányomba táplált előítéleteit, és képes legyek neki olyan meglepetést okozni, amit, ha igazán jól teljesítek, talán soha sem lesz képes egykönnyen elfelejteni. És azt hiszem, hogy sikerült is, amit valóban személyes sikerként könyvelek el magamban egy életre.
- Azok lennének? Még, ha igen is, legalább őszinték és igazak. A részemről legalábbis, mert én valóban így gondolom, és nem másként. Nem csupán mondom, hanem hiszek is benne, teljesen. - nézek le egy pillanatra a korláton fekvő férfi kézre, majd látható mosollyal az arcomon, alig pár másodpercre, ujjaimat lassan és gyengéden, de mégis magabiztosan a kézfejére vezetem. - Akarom, vagy sem, csak akkor lennél képes teljesen birtokolni és én csak akkor válnék teljesen a tieddé, addig semmiféleképpen sem. Hiába az ígéret, a jegygyűrű és a jegyesség, még a házasság sem elég ahhoz, hogy a másikat teljes értékűen a magadévá tedd. Ahhoz valami teljesen más kell, valami olyan, ami bár addig még nem, de utána örökre összeköti a két félt és eggyé varázsolja őket, bármit is tesznek már ellene. Egy olyan kötelék, amit a megléte után már egyikük sem lesz képes soha sem elfelejteni többé. Még, ha akarja sem. - ha igazán tudnám miről is beszélek, ha legalább egyszer átéltem volna már, akkor sem lennék képes ennél őszintébben és határozottabban beszélni róla. Mintha valóban tudnám miről beszélek, úgy hagyják el ajkaimat a szavak, mialatt Luciust igyekszem meggyőzni mindarról, amiben én már hiszek. Legalábbis tényleg kezdek hinni.
A zavartságomat, mintha a vele eltöltött pillanatok alatt egyszerűen elfújta volna a lágy, de hűvös éjszakai szellő. Mintha egy szenvedélyesebb Narcissa állna vele szemben, aki mindig is ott volt, elbújva a naiv és ártatlan kislány mögött, és, akit eddig senki sem tudott előcsalni, Lucius most mégis megteszi, mintha csak rá várt volna, senki másra.
- Azt nem tudom. - vonom meg a vállamat érdektelenül. - Ahogyan azt sem, hogy próbálkozni fognak-e vele. Viszont, ha egy kis esélyt sem adsz rá nekik, hogy megtehessék, akkor félned sem kell majd tőlük. Esetleg csak egy nagyon kicsit.. - vetek rá egy jelentőségteljes pillantást, amint átbújok a karjai alatt.
Talán még majdnem el is hiszem, hogy képes erőt venni magán és elengedni, elfelejtve, hogy miért is töltöttünk kint hosszú perceket a bál ideje alatt, ahelyett, hogy a családtagjainknak és a vendégeknek bájologtunk volna, de mégsem tud uralkodni magán. Nem hagyja, hogy egyedül lépjek, nélküle, a kúria félhomályos folyosójára. Utánam nyúl, megragad és ujjait a kezemre fonja, aminek még szabályszerűen örülök is, mintha nem is az én ötletem lett volna, hogy az előbb magam mögött hagyjam őt. Bár csupán csak másodpercekig tart az érintése, én mégis a végletekig kiélvezem azt.
- Ha így diktálja a kötelesség, Mr. Malfoy, nem áll jogomban ellenkezni magával. - fogadom el mindenféle ellenvetés és élcelődés nélkül a felkínált karját és fűzöm bele apró érintéssel egybekötött gyengéd lassúsággal az enyémet. - És a kísérő mellé esetleg még egy udvarias körbevezetés is megengedett az épületben, uram? Mert én személy szerint szívesen részt vennék egyen. - érintem szabad kézfejemet a mellkasához, miközben várakozón tekintek jeges íriszeibe.

Elmosolyodom, olyan igazán őszintén amit csak kevesen tudnak belőlem előcsalni, talán te még nem is láthattad, de most megajándékozlak vele, s csak neked adom, mint egy titkot, hogy aztán megőrizhesd. Ilyennek képzelem el a házasságunkat is, bensőségesnek és igazinak, s színjátéknak amit másoknak kell látni belőlünk. Szeretném ha majd igazi lehetne, ha nem csak egy asszony lennél mellettem, hanem igazán a feleségem, akihez nem fájdalom hazatérni, akinek nem kell előlem menekülnie. Úgyhogy most jól esik az őszinteséged, jól esik hallani mindent amit hiszel, hogy kinyílsz előttem, s mersz önmagad lenni. Sokat jelent ez nekem, elmondhatatlanul sokat.
- Jó dolog ha képes az ember még hinni. -
Szeretnék a hajadhoz érni, végigsimítani az arcodon, végig a tincseiden, hogy aztán a válladon is lehúzhassam egészen a kézfejedig.
Lenézek a kezemre amihez hozzáérsz, és sajnálom, hogy elhúzod, mert érzem, hogy az érintésed őszinte, hogy őszintén érsz hozzám, s nem félve, hogy üzenni akarsz vele, s nekem ez jól esik, és utánad kapnék, a kezed után, ha nem gondolnám azt, hogy fölösleges, hogy fontos amit mondasz, s nem folytathatom beléd a szót csak azért, hogy én élvezzem az érintésedet, hogy végre az legyen amit én akarok.
- Szerinted lehetséges lenne? -
Fojtott hangon szólalok meg, mintha attól félnék, hogy valaki meghall minket, meghall így ennyire őszintén, mintha rettegnem kellene attól, hogy valaki megismer igazán. Közelebb hajolok, hogy halld amit mondok.
- Szerinted tudnál így érezni valaha? S én tudnék? -
Nem akarom odatenni a végére, hogy irántad vagy irántam, mert ez nem számít. Nem számít, hogy ki iránt éreznénk, mert egymáséi vagyunk, s ezen már semmi sem változtathat. Te az enyém s én a tied. Örökké. Hosszú időnek tűnik, hosszúnak így ismeretlenül, hosszúnak így belekényszerítve. S ebben a pillanatban szeretném azt hinni, hogy lehetséges, hogy én érezhetek úgy irántad s te érezhetsz úgy irántam, hogy van rá bármi remény, hogy ne idegenként kelljen az életünket egymás mellett leélni.
Újra elmosolyodom, és fel is kuncogok. Nem ismersz eléggé engem, nem tudod, hogy soha nem osztozkodnék rajtad, hogy túl birtokló vagyok, s nem fogom megadni a lehetőséget másnak, hogy elszeressen tőlem.
- Nincs rá esélyük. Nem hagynám, hogy akárki több ideig élvezze a kegyeidet, mint az illendő lenne. -
Elnézek a távolba, s elmerengek azon, hogy milyen lenne úgy: látni ahogy mások legyeskednek körülötted, tudni, hogy harcolnom kell érted. Nagyon új lenne, sohasem kellett eddig semmiért sem megküzdenem, mert minden az enyém volt amit akartam. Nem is vagyok benne biztos, hogy tudnék eléggé küzdeni. Nem is küzdöttem még semmiért.
Örülök, hogy a kezed az enyémhez csúszik, megbizsereg a bőröm ahol hozzám érsz, szikrák pattannak szerteszét bennem, s körülöttem, s úgy nézlek, mint aki mentem fel akarna falni.
Ahogy belépünk elnézek a bál felé, arra amerre mennünk kellene, amerre téged kellene vezesselek, hogy a tömegbe vegyülve csevegj az asszonyokkal az eljegyzési tortáról, a ruhákról, nekem meg a férfiakhoz kellene csatlakoznom, hogy a politikáról csevegjünk. De vonz a benned felsejlő szabályszegés lehetősége, vonz, hogy mi történhet ott az ismeretlenben.
- Nem tagadhatom ezt most meg tőled! -
Súgok a füledbe, s sietős léptekkel húzlak egy festményhez, s megkopogtatva a kis ablakot, a rejtekhely fel is nyílik előttünk.
Magam elé engedlek, s ha beléptél mögéd lépek, kezemet máris a derekadra csúsztatom s úgy húzlak közelebb magamhoz.
- Megőrjítesz Narcissa.. -

A mosolyra, arra az őszinteségre, ami benne rejlik és megbújik, majd megjelenésével csak nekem engedi láttatni magát, én is elmosolyodom, de valahogy teljesen másként, mint az eddig tettem. Mintha minden egyes elfojtott érzés iránta belevegyülne és megmutatkozna neki, mintha csak még inkább azt szeretném, hogy higgyen nekem és bízzon meg bennem, mert én soha sem csak kötelezettségből akartam a menyasszonya, majd a felesége lenni, hiszen én mindig is szerettem és tisztelteltem már valamilyen szinten, de ezt az érzést eddig soha sem fedhettem fel előtte. Féltem is tőle, mert nem értékelte volna eléggé. De most, mintha egy teljesen más Lucius állna előttem, akinek olyan őszintén csillog a tekintete, hogy egészen mélyen a szívembe mar tőle a boldogság, és egyszerűen képtelen vagyok megállni és visszafogni magam, lágy lassúsággal a két tenyerem közé fektetem az arcát, hogy aztán minden egyes ajkaimon kiejtett szónál még nagyobb gyengédséggel simítsam végig azt.
- Én még képes vagyok rá. És szeretnék is hinni. - döntöm kicsit oldalra a fejemet, onnan nézek fel rá mosolyogva. - Biztos vagyok benne. És teljes szívemmel hiszek benned is, már csak neked kellene magadban. - ujjaim egy apró, de érzékelhető pillanatra az ajkai szélét simítják, kicsit talán meg is állapodnak rajta, majd tovább haladnak.
Nem hazudok neki, talán még nem is voltam őszintébb senkivel sem, mint jelen pillanatban vele. Bár fogalmam sincs róla, hogy mindezt mivel is éri el nálam, de eléri, és nekem nem okoz nagyobb örömet az igazamat bizonygatni és elültetni benne a hit magjait irántam. És saját maga iránt is. Mert én egyszer sem gondolok másokra, csak is magunkra, a jegyességünkre, a leendő, közös házaséletünkre és az együtt töltött éveinkre. Engem már régóta nem is érdekel más, csak mi ketten, nem is külön, hanem együtt, egymás mellett, egymást támogatva és.. szeretve. Mert igen, én hiszek benne, hogy képesek vagyunk megszeretni egymást, mi több egyszer majd szerelmesnek lenni egymásba és úgy élni a közös életünket, mintha nem kötelezettség, hanem saját döntés lenne. A miénk.
- Bár nem tervezek illetlen lenni, méltatlan hozzád, ennek ellenére örülök, hogy amúgy sem hagynád, hogy megtegyem. - jól esnek a szavai, bár azt sem vetném meg, ha egy nap valóban arra kényszerülne, hogy harcolnia kelljen értem, ne adja fel, engem se, inkább harcoljon értem. És értünk.
Olvasok a tekintetében, szinte a gondolataiban is. A bálon lenne a helyünk, a kötelességünk lenne, hogy elvegyüljünk a tömegben és jó házigazdához méltón bemutassuk magunkat, mint jegyespár, majd szórakoztassuk a vendégeinket, mintha csak egy cirkusz előadói lennénk. Egy pillanatra azt is hiszem, hogy a kötelességtudata felülírja a vágyait és győz helyettük, de mégsem így tesz, meglepődöttségemet pedig azon nyomban felváltja a kellemes bizsergés, amint a fülembe suttog.
Szavak nélkül teszek eleget neki, hagyom, hogy maga után vonjon a folyosón, majd a festmény rejtekébe bujtasson. Akkor sem szólok semmit, amikor a derekamnál fogva magához húz, sem pedig, mikor azt a bizonyos két szót suttogja felém. Egyszerűen csak a tekintetébe fúrom az enyémet, hosszúnak tűnő másodpercekig méregetem, majd egy hirtelen, előre nem is jelzett mozdulattal megragadom a nyakát és magamhoz rántom, pillanatokkal később pedig már az ajkait ízlelem. Édesen és egyszerre szenvedélyesen, mintha már rengetegszer tettem volna, pedig ez az első alkalom, amikor két félből eggyé forrunk általunk.

Látom benned a hitet., látom azt a gyermeki bizalmat ami bennem is bennem kellene, hogy legyen: bíznom kellene, benned és magamban, bíznom a világban, és mindenek előtt hinnem. Egy normális világban tudnék hinni, nem ölték volna ki belőlem azt a képességet, hogy megfoghatatlan dolgokba vessem minden bizalmamat, hogy ne legyen idegen számomra a szerelem, az odaadás vagy az egyszerű szeretet. Szerencsésnek gondollak, mert hiszel benne, mert az ajkad mosolyra húzódik miatta, s egyszerre lelkesebbnek tűnsz, bizakodóbbnak, s ott van benned minden ami nekem is megadná a lehetőséget, hogy higgyek, higgyek abban amiben te, elég lenne csak hagynom hogy magaddal ragadj, hogy elvigyél messzire, hogy hosszan beszélj, s máris meggyőzhetnél arról, hogy létezhet, s ebben a pillanatban, ebben a gyönyörű pillanatban amikor a kezed az én arcomat simítja, amikor úgy érzem, hogy otthon vagyok, hogy igazán otthon s megtaláltam a helyemet, elhiszem mindazt amit mondasz. Beleveszek a pillantásodba ahol mindezt rejted, belesimítom az arcomat a kezedbe, élvezem ahogy az ujjaid végigsiklanak a bőrömön, ahogy finoman végighúzod az ujjbegyed az ajkamon, és ettől nekem az bizseregni kezd, csókot akar, vagy még több simítást, valamit, valamit belőled, valamit tőled.
- Akkor én is bízom benned. -
Ebben a pillanatban legalábbis, de félek, rettegek attól, hogy mi lesz akkor amikor elmúlik majd ez a pillanat, amikor a körülöttünk lévő varázs megszűnik létezni, s nekem nem marad más, mint a keserű valóság, s te nem leszel itt, hogy elhitesd velem minden lehetséges, csak hinnem kell benne.
- Ezt örömmel hallom kedves. -
Most már én is bátrabb vagyok veled, tenyerem egy pillanatra az arcodhoz ér, de csak egy pillanatra utána már a kezemet nyújtom, s csábításodnak eleget téve magammal vonlak, s a festmény mögé bújtatlak. Ujjaim maguktól másznak egészen a derekadig, úgy húzlak közelebb, s csak nézem a szemedet, elveszek a pillantásodban, el a lelked tükrében, s most hosszú ideig tudnám ezt így nézni, tudnám élvezni.
Ahol a kezed a tarkómhoz ér, melegség árad szét, s ahogy az ajkad követelőzve az enyémhez tapad, én viszonzom a csókod, vad szenvedéllyel, telve vággyal, s ígéretekkel.
Finoman szorítom meg a derekad, s még közelebb akarlak vonni, a falnak nyomlak, s hozzád nyomom magamat, neked feszülök, neked feszítem a ágyékomat, a mellkasomat, s falom az ajkaidat türelmetlenül, vágyakozva, mindent akarva. Csak akkor szakadok el tőled mikor már alig kapok levegőt, s akkor is kapkodva az oxigénért a nyakadhoz hajolok, le a dekoltázsodhoz, hogy azt csókoljam tovább. Ha így folytatjuk, ha te nem állítasz le, elvesztem a józan eszemet.

Bár eleinte felelőtlenségnek tűnt, mostanra úgy hiszek benne, mint még soha senkiben sem hittem. Talán még magamban sem, pedig ki másban hihet annyira az ember lánya, magán kívül, pláne ebben a világban, hogy az egész életét képes legyen rábízni? Hogy egyetlen egy kétsége se maradjon afelől, hogy bármi is történik ő igazán biztonságban lesz, neki baja nem eshet, egyetlen egy haja szála sem görbülhet, mert ott van mellette valaki, aki őrzi őt, aki vigyáz rá. Aki akkor is mellette marad, ha rövidebb, vagy akár hosszabb időre el kell váljanak egymástól, mert egyikük sem veszti el a másik iránti bizalmát, még akkor sem, ha az meginog pár jelentéktelen pillanatra, ami nem számít, mert úgyis mindig visszatalálnak egymáshoz, akarva-akaratlanul is, hiszen szeretik egymást, efelől semmi kétségük. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy számomra egyedül Lucius az, aki ezt a személyt képes lenne megvalósítani, senki más, csak is ő, mert valami érthetetlen oknál fogva már azóta hiszek benne, amióta csak először megláttam. Pedig akkor még ismerni sem ismertem, ennyire legalábbis, mint most, semmit sem tudtam róla, csak annyit, amennyit a szüleim megosztottak velem. A kevésbé fontos részleteket, minthogy milyen a származás, a vérvonala és a lojalitása, kik a családja visszamenő generációinak fontosabb tagjai, akiket illene ismernem legalább névről, ha véletlen felmerülnek a családjainkkal eltöltött vacsorák alatt, de, hogy valójában milyen ember is ő, azt még az ismerősei és barátai által elbeszélt történetekből sem voltam képes megtudni. Az igazi énjét, azt, hogy ki is ő valójában, csak most kezdtem el meglátni. De csalódnom egyáltalán nem kellett benne, esetleg csak pozitívan. Hiszen sokkal több rejlik benne a felszín és a külvilágnak mutatott álca alatt, mint azt ő egyáltalán hiszi. Én pedig, ha ezzel segíthetek neki megismerni saját magát, őszintén és szívesen cselekszem. Érte. És értem. Kettőnkért.
El sem tudom mondani, hogy mennyire jól esik őt megérinteni, számtalanszor végigsimítani az arcának eddig még igazából ismeretlen, csak látásból ismerősnek vélt vonásait, végighaladni minden egyes szegletén, néhol meg-megállni egy apró, mégis jelentőségteljes pillanatra. Tiszta és őszinte örömömet csak fokozza, mikor érzem a tenyereimbe önként való simulását és az érintéseim elfogadását. Életemben talán legelőször igazán felhőtlenül és feledhetetlenül boldog nőnek érzem magam, annak ellenére, hogy még csak kislány lennék. De Lucius ezt teszi velem, én pedig képtelen vagyok ellenállni neki. És őszintén, nem is akarok.
- Megbízhatsz bennem és hihetsz nekem. Én soha sem foglak elárulni, megígérem neked. - bár mosolygom, az íriszeimből áradó bizalom felé tisztább és őszintébb nem is lehetne. Még egyszer bensőségesen végigsimítok az arcélén, viszonozva kézfejének az apró, de gyengéd érintését, mielőtt karomat az övébe helyezném, és mindketten eltűnnénk a folyosó félhomályában.
Végül megtörténik köztünk az, amit nem hittem volna, hogy egyhamar meg fog. Mintha csak eggyé váltunk volna, ajkaink szüntelenül és elválaszthatatlanul birtokolják egymást, mintha nem is két fél lennénk, mintha mindig is egy kerek egész lettünk volna, és egészen eddig a pillanatig csupán arra vártunk volna, hogy végre-valahára egybeforrhassunk egymással.
Nem tudom és nem is fogom türtőztetni magamat, mégis ajkaink végeláthatatlan háborúja alatt már rá bízom a folytatást. Megadom neki az esélyt arra, hogy ő dönthessen, hiszen én már megtettem, de ebben a mindkettőnk számára jelentőségteljes pillanatban neki kell lennie a férfinak, akinek, ha úgy dönt, én ellenkezés nélkül, szabad öntudattal simulok a karjai erőteljes szorítása közé, és adom meg azt, ami után már soha sem lesz visszaút, miután az ígéret és a vágy hatalma köztünk örökre megköttetik.

- Az ígéreteket szokás betartani.. -
Óvatosan jegyzem meg, csak halkan, hiszen tudom: az emberek szeretnek csak a levegőbe beszélni, s hajlamosak úgy tenni, mintha semmit sem mondtak volna. Megígérted, s én az ígéretedet készpénznek veszem, most már nem szegheted meg. Ezért nem ígérek most neked semmit, inkább csak elveszem a te szeretetedben, mert mi van akkor ha nem tudom megtartani a szavamat? Mi van akkor ha csalódást okozom neked? Azt hiszem elég embernek okoztam csalódást már az életben, a saját apám nem találta meg bennem azt, akit keresett, nem akarok neked is hasonló érzéseket okozni.
Könnyű a bizonytalan mellett dönteni helyetted, holott tudom, pletyka lesz belőlünk, egy szóbeszéd, ha mihamarabb nem térünk vissza: ránk mondják, hogy vad szerelmesek vagyunk, egymás nélkül nem bírunk majd élni, talán apám meg is fedd majd, s ki tudja a tied mit tesz veled. De nem bánom, nekem nincs mitől félnem, nem itt és nem veled.
A festmény mögött aztán egymásnak esünk, ajkaink olyan elánnal csókolják a másikét, hogy a pillanat elnyúlik, megáll az idő, s csak te és én vagyunk a szűkös folyosón. Olyan készségesen adod meg magadat nekem, hogy belemosolygom a csókunkba, s aztán elhúzódva ujjaimat a kezed köré fonom, vágytól izzó tekintettel kutatom a pillantásodat, s nem hagyva időt arra, hogy habozz, elindulok a szűk folyosón, kapkodom a lépteimet, hol jobbra hol pedig balra fordítalak, mígnem kimászunk a fal rejtekéből, fent az emeleten.
- Félsz? -
Rekedtes a hangom, s egy pillanatra nézek csak rád vissza mielőtt beinvitállak a hálószobámba, a hálószobánkba. Mögötted beteszem az ajtót, s rákattintom a zárat, de nem lépek még hozzád, hogy tudd: van választásod.
- Kupleráj van, nem engedem be ide a manókat. -
Hirtelenjében megrántom a vállamat zavartan, mikor rájövök, hogy nincs rend: az ágy vetetlen, úgy van ahogy kimásztam belőle, könyvek hevernek mindenfele - szabadidőmben szeretek olvasni - talárok és egyéb ruhaneműk hevernek mindenfele, tervrajzok leginkább a földről, a birtokról.
Az egyik fotelbe dobom a taláromat, s az ingemet gombolni kezdem, a nyakkendőt is kibontom, s azt is elhajítom, ki tudja hol ér földet.
- Nem muszáj ezt tennünk.. -

- És én nem is szándékozom megszegni azt. - őszinteség, komolyság és határozottság egyvelege vegyül a mosolyom mögé, biztosítva számára azt, amire igazán vágyik. Tartom magam az ígéretemhez, hiszen semmi pénzért sem szegném meg, pláne nem azért, hogy megbántsam és a lelkébe gázoljak vele. Fontosabb ő annál nekem, minthogy fájdalmat okozzak neki, és csak remélni tudom, hogy lassan már ő is ráébred erre.
Talán hamarabb is, mint azt gondolnám. A festmény rejtekében összebújva, egymást átölelve, ajkainkat egymásra simítva bizonyítom továbbra is számára mindazt, amiben szentül hiszek, amit nem is olyan régen elárultam neki és, amit csak és kizárólag vele szándékozom egy életre megosztani. Az íriszeim tükrébe van írva, hogy mit is érzek iránta és jelen pillanatban mire is vágyom tőle, amint a jeges, jelen pillanatban mégis izzó, velem farkasszemet néző szempárba tekintek fel. Ujjaimat egyetlen egy határozott mozdulattal fonom az övéibe, meg sem adva magamnak a lehetőséget arra, hogyha egyáltalán akarnék is, ellenkezhessek vele és visszavonulót fújhassak, mintha már sokkal többnek látnám a cselekedeteinket annál, mint, amit én szeretnék véghez vinni. De persze, hogy nem teszem, mert egyetlen egy percre sem érzem így és egyáltalán nem akarom, hogy akárcsak egy másodpercre is megszakadjon köztünk ez a különleges pillanat, amire talán már az első találkozásunk óta vágyakozva várok.
Mindenféle ostoba ellenkezés helyett inkább egyetértően és megadóan követem őt a szűk kis folyosók labirintusán, egészen az emeleti hálószobájáig, aminek ajtaja előtt, majd mögött, egy jelentéktelen kis pillanatra valóban megremeg mindkét lábam. De aztán, amint megint meghallom a hangját, a szavakat, amiket kiejt a csókunktól telt és kivörösödött ajkain, már mit sem érzek az előbbi apró félelemből, megint mosolyogni kényszerülök. - Talán félnem kellene, mert szeretnéd veled maradni? - kérdezem gyengéden, őszinte kíváncsisággal. Sejtheti, hogy a kérdésem nem csak a ma estére vonatkozik, annál sokkal többre és hosszabb időre. Az örökkévalóságra.
Magyarázkodását nem méltatom válaszra, inkább elmélyülten tárom fel magam előtt szobájának valóságát, a bevetetlen ágyán a gyűrött ágyneműjét, de mégis a rajta heverő könyvek keltik fel leginkább a kíváncsiságomat. Persze, rajta kívül.
Szívesen megkérdezném mit szokott olvasni, de kérdésével egyetlen pillanatra sikerül kicsit összezavarnia. - Talán nem szeretnéd.. Szeretnél? - kérdezek vissza alig hallhatóan, akár csak a gondolataimban tettem volna fel a kérdést, nem pedig nyíltan előtte, neki, és, mintha kicsit félnék is a válaszának őszinteségétől.

Olyan természetesnek hatsz itt a szobámban, mintha mindig is ez lett volna a helyed, mintha a szobám mindig is rád várt volna. El tudnálak képzelni itt, hálóruhában, vagy meztelenül, végigdőlve az ágyon, a fotelbe befészkelve magadat, a fürdőből kilépve még nedves hajjal, s el tudnám képzelni magamat melletted, s jót tudnék aludni, nyugodtan, hozzád bújva, érezni az illatodat, s nem haragudnék rád ha csecsebecsékkel aggatnád tele a fürdőkádat, ha mindenhol a te szépítkezésedhez lennének finom krémek, tusfürdők és habfürdők. Sokszor fürdenénk együtt, hosszan nevetnénk, s jól szórakoznánk. Miattad elhiszem, hogy menne, hogy lehetne ez a jövőnk.
Megrázom a fejemet.
- Nem kell félned. Nem akarom, hogy félj. Nem akarom, hogy félned kelljen az életben. Nem érezném jól magamat úgy. -
S tényleg gyűlölném magamat hogyha rettegned kellene tőlem, egy pofontól félned, vagy már csak attól ha meglátsz. Nem akarok az apám lenni, nem akarom, hogy csak egy név legyek neked, akivel kényszeredetten együtt hálsz ha a ciklusod ép úgy hozza, de külön alszol tőlem, mert rettegsz bemászni az ágyamba. Te még nem tudod, de anyámék nem osztoznak egy ágyon, ők külön lakrézben vannak, s anya sohasem mehet be apa rejtekébe, csak apa látogatja meg néha, ha eléggé megkívánta vagy elég sok bort ivott ahhoz, hogy ki tudja mit akarjon vele művelni. De neked ettől nem kell félned, sohasem tennék veled ilyet.
Nézlek ahogy a szobában nézelődsz.
- Érezd magad otthon. -
Hiszen hamarosan ez a szoba lesz a te otthonod is, ez a ház lesz amit a magadénak mondhatsz, s lassan te veszed át anyám helyét, s ahogy én apám helyett leszek itt úr, úgy te leszel mellettem az úrnő.
Hallom ahogy halkan sutyorogsz, alig, de hallom, s hallom benne a zavarodottságot, hallom benne a kétkedést.
Közelebb lépek hozzád, a hátad mögé, s a hajadat óvatos mozdulatokkal helyezem át a bal vállad fölött, hogy finom és lágy csókokat nyomhassak a vállad vonalára, s ujjaim szabadon bonthassák a ruha fűzőjét. Nem kapkodom, egészen lassú vagyok.
- Mindennél jobban szeretnélek most megkapni.. de megérteném ha nem hagynád.. -
A hangom vágytól csuklik meg, amikor sikerül lecsúsztatnom a válladról a ruha kellemes anyagát.
- Voltál már férfival? -
Hozzád simulok, neked nyomom a csípőmet, a csípődnek feszítem egyre keményedő férfiasságomat, a kezemet pedig a hasadon csúsztatom a combod felé.

Kíváncsi vagyok. Rá is, de jelen pillanatban a hálószobája tartalmára egyaránt, talán még egy kicsit jobban is, hogy még többet tudhassak meg róla, olyan dolgokat, amikről eddig még csak fogalmam sem lehetett. A szobájának berendezése, a falak mentén elhelyezkedő bútorok és a tárgyak, amik a padlón, az ágyon és, ahol csak helyet találnak, hevernek, minden igyekszik láttatni a tulajdonosa személyiségét, én pedig elmélyülten tanulmányozom azokat, és csak úgy habzsolom magamba a tömérdek információt és részletet, mintha nem is lennék képes beérni velük.
Ahogyan a gazdájukkal sem.
A legszívesebben újfent végigsimítanám az arcának minden egyes vonását, és egészen addig nem hagynám abba, míg csak a kezem el nem ernyedve a gyengeségtől és a kimerültségtől. - Hiszek neked és bízom benned. - bólintok megnyugtatónak szánt szavaira megadóan, és tényleg mindenféle kétség nélkül képes vagyok hinni azokban, mintha semmi nem történhetne a világban, velünk, ami mindezt öntörvényűen megvétózza majd. Erre még csak gondolni sem szeretnék, mintha nem is lenne szabad, mert, ha mégis megtenném, akaratlanul is magamhoz vonzanám azt.
Kedvesen elmosolyodom a szavaira, majd még egyszer, aprólékosan körbetekintek a szobájában. A tapétát részletesen szemügyre veszem, majd elveszek a padló márványmintáiban, de tekintetem unos-untalan a szerteszét heverő könyvkötetekre esik. - Miket szoktál olvasni? - kérdezem meg tőle végül, még jobban utat engedve a kíváncsiságomnak.
Tekintetem pontosan abban a pillanatban siklik tovább a velünk majdhogynem szemben helyet foglaló, embermagasságú tükörre, amint Lucius mögém lép és karjaival ismételten magához von. Minden egyes kétség, ami másodpercek alatt már jelentősen kezdett eluralkodni rajtam azon nyomban semmissé válik, amint megérzem ajkainak érintését a vállamon. Egy érzés váltja fel azt, olyan, ami minden negatív gondolatomat elűzi belőlem, és csak a megnyugvást és elégedettséget hagyja hátra maga mögött, semmi mást.
Érintésére és szavaira egyaránt megborzongok, bizseregni kezd az egész testem, a vágy pedig, amit eddig is éreztem már, egyre jobban kezd eluralkodni rajtam. - De szeretném. Mindennél jobban szeretném.. - válaszolom hamarjában, egyetlen egy másodpercet sem pazarolva a gondolkodásra. A szívemből cselekszem és az érzéseimből, azok közül pedig egyikre sem szükséges magyarázat. Nem is kell.
Amint a ruha lecsúszik a vállaimról és szabadon hagyja azoknak meztelen területét, megfordulok és elé lépek, szembe vele, hogy képes legyek a szemeibe tekinteni. Olyan szenvtelenül és őszintén, bár kicsit félénken válaszolok neki, mint nem tettem soha még. - Nem, én.. Szűz vagyok még, nem voltam senkivel sem. A férjemnek akartam adni magam egyedül majd, ha eljön az ideje, de azt hiszem.. Igazából biztos vagyok benne, hogy eljött az a pillanat, amire vágytam. - ő pedig a vőlegényem, tehát a saját magamnak tett ígéretemet sem szegem meg. De magyarázat helyett inkább csak átfonom a karjaimat a nyakán, homlokomat pedig az övének döntöm, mielőtt az ajkaim ismételten az övéit érintenék.

Megköszönném a bizalmadat ha nem a szobámban lennénk, ha mondjuk kint állnánk a nekünk szervezett partyn és nekem illedelmességből úgy kellene veled bánnom, mintha nem is a jegyesem lennél, hanem továbbra is az az idegen akivel az embernek kötelessége kellemesen csevegni, akivel kötelesség kedvesnek és lenyűgözőnek lenni, akit az ember nem sérthet meg. De mi a szobámban állunk, s csak ketten vagyunk, s nekem nem kell azon ügyeskednem, hogy a beszélgetésünket az unalmas mederben tartsam, hogy megjátszott érdeklődéssel kérdezgesselek az időjárásról és az eljegyzésünkről, mintha nem is rólunk szólna ez az egész, hanem valaki másról, s csak vendégek lennék saját partynkon. Így inkább csak nézlek ahogy felfedezed magadnak a szobám, bátortalanul, egy helyben állva, s szeretném mondani, hogy menj nyugodtan, nézz csak körbe, túrj föl mindent, de félek attól, hogy nem menne, hogy csak vendégnek éreznéd itt magad, s mindez csak felszínes lenne.
- Mágiatörténetet, világi könyveket, vallásiakat, az őseim feljegyzéseit a birtokról s néha verseket. -
A hátadat nézem, s most nem érzem, hogy szégyenkeznem kellene, hogy meg kellene játszanom magamat előtted, de kíváncsi vagyok a reakciódra, amit a tükörből olyan nagyon jól láthatok. Szeretném tudni, hogy mire gondolsz, hogy mit vártál mit fogok mondani, azt bizonyosan magad is sejthetted, hogy nem szerelmes regényeket olvasok, nem könnyű olvasmányokat amik elbódítják az elmét s nem készítik gondolkodásra.
Örülök, hogy hozzám simulsz, hogy bennem bízol meg, s miután kezeim között megfordulsz belenézek a szemedbe, lassan mosolyodom el, s szavaid most igazán jól esnek. Egy pillanatra megpihentetem a kezemet a derekadon s ahol a bőrünk összeér ott szikrák pattannak közöttünk.
- Ez igazán megható Kedves, megtisztelsz vele. -
Még egy pillanatig hagyom magamat elveszni az őszinteségedben, aztán ahogy közelebb hajolsz, elengedem a pillanatot, de csak azért, hogy ebbe kapaszkodhassak bele.
Végigsimítok a testeden, végig a derekadon, le a fenekeden egészen a combodig, hogy ott erősen megragadva emelhesselek meg, s óvatos léptekkel, veled az ölembe az ágyhoz vihesselek, s lerakva téged csodálhassalak.
Felfallak a szememmel miközben gyors mozdulatokkal bontom ki az ingem gombjait, majd az övemet is csatolhassam, s hagyjam, hogy a ruha a lábamhoz hulljon.
- Gyönyörű vagy.. -
Föléd ereszkedem, s az ajkam már a tiedért kap, hogy lágyan csókolhassa, de csak pillanatokig, mert utána útnak indul, végig a nyakadon, végig a melltartód vonalán, a hasadon lefele egészen a csipke finoman szúrós anyagáig.

Igazából nem is tudom, de, hogy szó ne érhesse a ház elejét, legyen csak egy plusz tizenhatos minősítés.

Mintha valóban tengernyi időnk lenne és senki sem várna ránk odalent a bálteremben, mintha nem egy jegyespár lennénk, csak két, még meg nem érett - és meg nem értett - fiatal, akik még magukat sem ismerik igazán, nemhogy egymást, úgy engedek utat a kíváncsiságom lefolyásának, hogy tényleg jobban megismerhessem azt a férfit, mert jelen pillanatban tényleg annak látom, aki egy nem is olyan távoli napon a férjemmé avanzsál elő.
- Milyen verseket? - nem is gondolkodva el rajta, hirtelenjében kérdezek vissza, megragadva a felsorolt lehetőségek közt rejlő, számomra leginkább releváns témát. A legszívesebben azon nyomban megkérném arra, hogy szintén gondolkozás nélkül olvassa fel nekem a kedvenc versét, legalábbis azt, amit jelen pillanatban annak tart, mert az ember ízlése folyamatos változásban vannak, örökös körforgásban, még ha a személyisége nem is.
Néha az érzésekkel is így történik meg ez. Változnak; felélednek, elmúlnak, újfent felgyúlnak, de teljesen megszűnni soha sem fognak és talán, ha akarnának sem tudnának. Pontosan úgy, ahogyan a testemben kívül és belül is végigszaladó bizsergést és melegséget sem tudom véka alá rejteni, ami minduntalan eluralkodik rajtam, amint megérint és ujjait, majd ajkait érzékeny, lassan tűzforróvá váló bőrömhöz érinti. Közelségétől a szívem ütemének a dupláját, ha nem a tripláját kezdi el verni, ritmusa is megváltozik, sokkal szabálytalanabb és megmagyarázhatatlanabb lesz tőle. Egyszerre izgalommal és félelemmel eltöltő a tény, hogy Lucius egyetlen egy érintésére képes vagyok szinte elveszteni a fejemet.
Szavainak hatására csak még jobban megbizonyosodva tőle, a vágytól eltelve és minden egyes kétségtől mentesen pillantok bele a jégkék íriszekbe. Már nem gondolom, hogy akárcsak egyetlen egy szóra is levegőt kellene, hogy pazaroljak, hiszen tudja ő és tudom én is, mindketten tudjuk, hogy ahhoz, ami nemsokára meg fog történni köztünk, már szavak sem kellenek többé. Se bizonyítás, se magyarázat, egyik sem, hiszen azt a kört már a jó előbb mindketten letudtuk magunk mögött, mostmár csak az érintések azok, amik nekünk jelen pillanatban kellenek, semmi más.
Karjaimat a nyaka köré fonva akaratosan vonom közelebb magamhoz, amint ujjai szépen-lassan, már-már kínzó lassúsággal, mégis szenvedéllyel telve simítanak végig testemnek egész vonalán, majd erős tenyerének fogása combjaimon megállapodva magával emel az ágyneműjének puhaságába.
- Te teszel engem gyönyörűvé. - jelentem ki olyan hihető és határozott bizonyossággal, amit még soha sem éreztem eddig, de érzem, sőt tudom, hogy meg kell most vele osztanom. Tudnia kell, hogy nem másért, egyedül csak ő érte válok ilyenné, mert senki más, csak Lucius képes ezt tenni velem és hozni ki belőlem.
Abszolút nem gondolkozom, de ebben a pillanatban nincs is rá szükségem, csak hagynom kell, hogy az ajkaink újfent egymásra találjanak és egy újabb szenvedélyes csókcsatába bonyolódjanak, majd egymás testét felfedezve útnak indítsuk azokat ujjainkkal együtt. Sajátjaim először a homokszőke hajtincsek közé túrnak, néha kissé erőteljesebben magukhoz ragadva azokat, majd a nyakán át egészen a gerincének vonalán vezetem őket végig, hogy aztán kiindulópontjukhoz visszatérve még erősebb mozdulattal kényszerítsem, hogy egyetlen egy másodpercre se legyen képes elszakadni tőlem. Lábaimat indaként fonom felhevült teste köré, majd kissé felemelkedve az ágyról, még közelebb vonom magamhoz, hogy ajkaim újfent az övéit érintsék.

Látom rajtad megcsillanni az érdeklődés finom fényét, és én egyre komfortosabban érzem magamat veled, így hogy te nem csak egy idegen akarsz maradni nekem, hogy belém akarsz látni, jobban meg akarsz ismerni, s én közelebb lépek hozzád, izgatottan villantom a szememet az egyik verseskötet felé, s mintha csak féltve őrzött titok lenne lehalkítom  a hangomat.
- Franciát.. -
Pedig ebben aztán nincsen semmi titok, tán azt féltem igazán, hogy már tudod verseket olvasok, hogy már tudsz rólam valamit, valami egészen titkosat amit még csak más nem is sejt, s ez pumpálja olyan ütemesen bennem a vért, mert titkolózhatom veled.
Feltüzelsz, elég csak így itt állnod a szobám közepén, s máris úgy kívánlak, mintha még sohasem láttam volna nőt, mintha sohasem kaphatnám meg azt akit akarok, s most mégis elemi erővel tör rám a vágy, s feléd indít, s beléd kapaszkodom, rajtad simítok, s te mondhatnál nemet, elutasíthatnál, mert az lenne a helyén való, de nekünk aztán olyan nagyon mindegy, hiszen mi úgy is egymáséi leszünk, s aztán egész életünkre ez jut nekünk: a másik teste. Helytelen akkor talán, ha kíváncsiak vagyunk arra mit kapunk?
S én szeretném neked a legjobbat nyújtani, lendületesen emellek magamhoz, lendületesen fektetlek le az ágyamra, s szememmel simítok rajtad végig, felfedezve mindenedet amit lehetséges, elveszve a pillanatban, elveszve benned, hogy aztán közelebb merészkedve újra csókolni kezdjelek, s most ne csak ajkaid, végig a testeden, s elégedetten morduljak föl, mikor ujjaid a hajamba tévednek, s szorítod őket, mintha én lennék a levegő ami a tüdődbe jut.
Közelebb húzlak, s magamhoz ölelve, csak azért, hogy a hátamra fordulhassak, hogy téged emelhesselek magam fölé, s most már te lehess fölényes helyzetbe, hogy te irányíthass, legalább itt ha máshol úgy sem teheted meg.
Vágyakozom irántad érezheted s jól láthatod, a kezeim minduntalan rajtad simítanak, mindig visszatérve a melleidhez, mindig végigkalandozva a hasadon, s fallak a tekintetemmel, mintha örökre el akarnám raktározni a pillanatot, s vele együtt a látványt. Hozzá szoktam már, hogy mindig az van amit én akarok, s a pillanat hevében el is felejtem, hogy te még senkivel nem voltál, hogy te tapasztalatlan vagy, s csak várom, türelmesen és szépen, hogy tegyél valamit, akármit, hogy szeress, hogy kérj valamit, hogy szólíts föl vagy csak némán tedd a dolgod, de minduntalan simítalak, mintha csak ezzel ösztönöznélek.