Azt hiszem eljött a pillanat, hogy le kell ülnöm és komolyan megdumálni a dolgokat az öcsémmel, mert ez a gyerek újabban állati fura, ami azért elég gáz. Caliban Malachy vagyok, Merlinre, nem lehetne ilyen kis szerencsétlen másod unokatestvérem sem, nemhogy öcsém. Mostanság úgy viselkedik, mint, aki nem is erről a bolygóról érkezett, hanem valami űrhajú felszívta, aztán beleköpte a talárjába kicsit agymosva, kicsit ufón. Kezdem úgy érezni, hogy én nem figyeltem eléggé rá, vagy lehetséges, hogy eddig is rettegett gyakorlatilag mindentől, ami él és mozog? Mindig kicsit gyámoltalan volt, nem sűrűn kellett megvédenie magát, nem találkozott olyan helyzetekkel, amikbe én folyamatosan kerültem, ő mindig anya kis kedvence volt, persze ezért nem hibáztatom. A eommát is értem, nyilván nem azt a gyereket fogod az égbe magasztalni, amelyik pörög, mint bádogüst a betonon és hülyeséget hülyeségre halmoz, hanem azt melyik nyugodtan ücsörög és csendben játszogat a többiekkel a sarokba. Burokban volt és úgy tűnik most is ugyanabban a burokban éldegél, teljesen más, mint én. Ő a cuki ázsiai, én a bunkó ázsiai vagyok, meglepő, hogy én ennek ennyire örülök, de nekem ez a kiharcolt helyem, a Roxfort nagy része tudja ki vagyok, már akkor is, ha csak annyit mondasz, hogy a méregzsák a színváltós hajával. Cleont hogy ismerik? Többnyire, mint az öcsémet, a nyüzügébb Malachyt, az ijedőset és nem utolsósorban a szép Malachyt, a feminimet. Nem bírom, ha pofáznak róla, mások meg azt nem bírják, ha a fülembe jut és először a hangom emelem meg, aztán meg a pálcám. Lehet az tenné neki a legjobbat, ha abbahagynám, ha nem védeném meg többet, hogy tanulja meg ő is kezelni a nehezebb helyzeteket, de nekem nem megy. Ha valaki megbántja, nem pereg le róla, hanem hozzám jön sírni. Semmit nem viselek rosszabbul annál, ha ez a kis nyomi bőg és bámul rám a nagy, szomorú szemeivel. Sokkal egyszerűbb lenne, ha dühös lenne és arra kérne, hogy varázsoljam a gyökerek szemét a seggükre vagy verjem őket alaposan orrba, de nem. Csak nyafog, mint egy újszülött kiscica és ez baromi kiábrándít, lassan már én is kénytelen leszek hinni a rossz nyelveknek azzal kapcsolatban, hogy valami komoly gond van vele. Magyarázhatom én mindenkinek, hogy nem egy maszkulin alkat, picit sírós, sértődős, de ez teljesen rendben van, ha már én sem igazán tudok hinni a saját szavaimnak. És ami a legrosszabb…mi lesz, ha nem rám fog hallgatni, mi lesz, ha anyánk elveit akarja követni bármit is mondok? Kész agybaj! Épp ezért hívtam ma ki ide, hogy leüljünk, mint férfi a férfival és kezdjünk valamit a helyzettel. Ezzel az elhatározással ülök ki a tóhoz és várom szépöcsémet, mikor a tükörsima vízfelszín fodrozódni kezd, ez pedig magára vonja a figyelmemet.
Egyszerűen nem tudja megérteni a bátyját. Mármint hogy miért viselkedik úgy az utóbbi időkben, ahogy. Persze, tudja ő, hogy mindig is más volt, mindig is másabb volt, mint a fiatalabb Malachy, mert látta mindig, hogy miket csinál, hogy beszél. Mert annak ellenére, hogy ő csak csendben, és jól nevelten elücsörgött az egyik sarokban, és játszott a játékaival, még figyelte a bátyját is. És hát az a fura viselkedés már teljesen megszokottá vált Cleon számára is. De most valahogy másabb. Igaz, nem tudja megmondani, hogy pontosan miben is más a bátyja, de tudja, hogy valami nem stimmel vele. Igaz, lehet csak azért gondolja ezt, mert az anyja számára még mindig szinte a mindent jelenti. Hisz a Malachy fivérek közül mindig is a fiatalabb volt az, aki, ha baj volt akkor az anyja szoknyája mögé menekült, ő volt az, aki egyszerűen nem tudta megvédeni magát. Mert mindig ott volt neki a nő, aki gondoskodott róla, aki szerette, és még a széltől is óvta gyakorlatilag. És hát ez meg is látszik rajta még most is. Annak ellenére, hogy már négy éve koptatja az iskola padjait, még mindig nem képes megvédeni magát. Mindig szalad a bátyjához, ha bármi baj van, ha valaki piszkálni meri, mert ő egyszerűen nem képes arra, hogy megvédje magát. Igaz, próbálkozik. De sajnos ezek a próbálkozások mindig is csak elméleti szinten maradnak meg, a fejében. Csupán csak képzeleg arról, hogy mi lenne ha... Mi lenne, ha képes lenne beverni azoknak az idiótáknak, vagy épp leátkozni a fejüket is a helyéről, ahogy azt az idősebb is teszi mindig. De ahogy azt már mondtuk, a fentebb említett személy is egyre furcsábban viselkedik mostanában. Persze ez csupán csak annyiban merül ki, hogy Cleon szerint kissé durvábban viselkedik, s mintha könnyebben fel is lehetne őt húzni, és még a saját anyjukat is szapulja. Ez utóbbit pedig a fiatal egyszerűen nem tudja elfogadni, megérteni meg főleg nem. Mert hát az a nő mégiscsak a saját anyjuk, aki felnevelte őket. Aki egyáltalán világra hozta mindkettejüket. Cleon gyenge lelke pedig egyszerűen nem tudja elfogadni, hogy esetleg igaza lenne a bátyjának. Mert az nem lehet, hogy a saját anyja hazudna neki, hogy átverné és csak, mint egy marionett bábut, madzagon rángatná.
Nem is akart először kijönni ide. Hisz fogalma sincs, hogy vajon miről is akarhat vele beszélni a bátyja. Igaz, elképzelései vannak, nem is egy, de mindnek szinte ugyanaz a vége... Hogy Caliban teljesen felhúzza magát megint, mert Cleon nem képes elfogadni, hogy amit mond, az igaz. És igazság szerint lenne jobb dolga is. Ott hever az éjjeli szekrényén néhány könyv, amit nagyon ki akar már végre olvasni, és talán most lenne rá ideje. De végül a kíváncsisága most is, mint mindig elhatalmasodik felette, így ahelyett hogy a szobájában gubbasztana, csigalassúsággal indul meg a tó felé. Azonban mikor meglátja drágalátos testvére csinos hátát megszaporázza a lépteit, hogy hozzá illően köszöntse talán az egyetlen élőlényt a földön, akinek a haragjától nem tart az akciója után. Szó szerint a nyakába ugrik, hogy köré fonva a karjait üdvözölje Cleon Malachy módra. - Hyuuuuuuung!! Miről szeretnél beszélni?
Tag: Bratyó és Sellőnéni - Outfit! - Notes: Lesz ez jobb is <3
Hol volt, s hol nem volt, létezett két darab, teljesen emberi hang, ami akkora örömet keltett a párbeszédükkor a vízfelszín alatt buborékháló-szövő énemben, hogy meg is feledkeztem arról, micsoda fantasztikus, csillag alakú mintát sikerült kirajzolnom a levegőbuborékokból, s arról a tervemről is lemondtam azon nyomban, hogy majd valamelyik vízipóknak mutatom meg csodálmányos alkotásom. Volt akkor egy uszony, ami egy légiesen könnyű és kecses mozdulattal hajtott tovább, közelebb a part felé, és megannyi áramlat és hullám, melyek a megadott célirány felé tereltek, kellemesen ringatva testem, hogy a tó azon részéhez érjek, ahonnan már beszédtávolságba kerülök az emberekkel, de elég messze ahhoz, hogy a vízben kényelmesen elférjek, s uszonyom sem érinti a homokot és a kavicsokat magam előtt. Volt még egy világos hajzuhataggal kezdődő, pikkelyektől csillogó, nyakán kopoltyúval végződő fej is, ami átszakítja a víz felszínét, hogy ezután emelhessem a tekintetem az első dologra, amit meglátok. S látok – mégis mit látok? Nem is egyet belőle, hanem egyből négyet! Négy darab, azaz két pár, karmazsin színben ragyogó cipellő, amik szerintem Gaia maga sem tudja, hogyan bírják el gazdáikat, a rajtuk ágaskodó, két lábú embereket, kik oly’ játszadozva, oly’ tüneményesen illegetik magukat benne, egyensúlyozásuk erőfeszítéseinek szinte nyomot sem hagyva. Pedig ha nem látnám a két szememmel, akkor még a nagy bölcsek történeteiből sem hinném el, hogy ilyenre élőlény, ki annyira nem is különbözik tőlem, képes lehet. - Hűűűűűű…. – eltátott szájjal bámulok az érdekességre. Sok cipőt láttam már, főleg, amikor az idejövők megemelik talárjukat, és leveszik azt, hogy áztathassák lábukat a tó vízében. De egyiknek sem volt ilyen szééééép, piros színe. Ezek az apróságok azok, amikre a legtöbben talán fel sem figyelnek, pedig máris emlékezetessé teszi a napod, ha megmosolyogtat a világ egy-egy újabb szépsége vagy csodája. - Még sosem láttam ilyen szép szipőket! Jól mondtam, ugye? – tekintetem az arcukra téved, mely valahogyan szokatlannak tűnik számomra a többi diákéhoz képest, bár kétségtelenül hasonlítanak. Legalább az már biztos, hogy ha még egyszer találkozom velük, meg fogom tudni különböztetni őket a többi diáktól. A sok, emberi arc nagyon gyakran nagyon hasonló, éppen csak azokat tudom névre beazonosítani, akik gyakrabban látogatnak meg tóbeli magányomban. - Nektek négy is van belőle, nekem meg egy sem. Mit szólnátok hozzá, ha elcserélnénk valamire az egyiket? – teszem fel komoly, üzleti ajánlatomat, amiért a Gringotts koboldjai is megirigyelnének. Nem csodálnám, ha holnap már az ajtómon kopogtatnának egy állásajánlatukkal. Mindenesetre biztosan nem nagy veszteség nekik, ha egyet odaadnak, és valamit választhatnak is a kincseim közül, ha akarnak. Az uszonyom az éles szemű megsejtheti a víz alatt, de igencsak oda kell figyelni, hogy észre lehessen venni. Bár az arcomat tarkító, apró pikkelyek is elég árulkodóak.
Bámulom a vizet, azt hittem lesz itt valami izgalmas, de egyelőre semmi nem bukkant fel. Esküszöm nem valami brutális vízi szörnyet, de hogy még egy hal se…ez már igazán pofátlanság. Én még a tónak sem tetszem annyira, hogy bármi megfigyelésre érdemeset lökjön fel nekem az iszapos aljzatról. No jó, teljesen mindegy, úgy sem halászni jöttem, hamarosan meg is érkezik ittlétem oka, nagy erővel a nyakamba, aminek hála megfejelem a földet és finoman elmorgom, hogy mit fogok tenni a drága öcsémmel, ha még egyszer a nyomorult kis élete során megpróbál így üdvözölni. Könnyedén ledobom magamról és kicsit élvezem a hangot, amit tehetetlen testének puffanása okoz. Mi vagyok én, hátasló, hogy nekem ugráljon, mint valami hormonzavaros kenguru?! Na pont ezekkel van már ki a tököm, de nagyon. -Most először arról, hogy meg foglak ölni, ha miattad mégegyszer bele kell pislognom a fövenybe, öcsipók-vicsorgok rá, miközben a földet seprem le arról, a hatalmas pofámról, mielőtt bármi félig értelmeset is mondanék. -Több dologról is szó volna…-kezdek bele, mikor meghallok egy hangot a hátam mögül, aminek eleinte nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget, mert ki a fene beszélne kifele a vízből? Aztán mikor ténylegesen szavak ütik meg a fülem megfordulok és bevallom seggre esik bennem a szentlélek, erőteljesen. Egy sellőt sasolunk. Ebben még nem lenne semmi, tény és való, hogy vannak a tóban, néha még ki is bukkannak megtekinteni minket, szárazföldi lényeket, de eddig mindenki azt mondta, hogy nem beszélnek a nyelvünkön. Innentől kettő dolog lehetséges, elképzelhető, hogy egyik éjszaka álmomban spontán megtanultam sellőül, ami nem kicsit meredek, tehát kénytelen vagyok azt hinni, hogy a halacska tanult meg angolul. -Te ezt ugyanúgy hallod, ahogy én?-pislogok zavarodottan Cleonra, aki hozzám hasonlóan tiszta roncs, bár kettőnk közül általában rá jellemzőbb, hogy képes befogadni az ehhez hasonló dolgokat. -Egyébiránt meg…-nézek vissza a sellőre azon gondolkodva, hogy hallucinálhatok-e esetleg mégis-mi a folyami rák? Te komolyan beszélsz emberül? Lehet, hogy ez egy teljesen normális dolog, csak én járok keveset errefelé és rajtam kívül már mindenki tudja? Vagy teljesen új felfedezést tettünk? Meglátjuk.
Cleon Malachy szívében vegyes érzelmek uralkodnak abban a néhány percben, míg a kastélyból lejut a tó partjáig. Egyrészt fél. Fél, hogy vajon ezen a derűs napon vajon milyen okból kifolyólag hívta őt ide egy szem bátyja. Másrészről viszont izgatott is miatta, hisz végre ő kezdeményez egy beszélgetést és nem a fiatalabbnak kellett letámadnia, hogy “ugyan édes drága bátyám, foglalkozz már egy szem öcséddel is.” Erre szerencsére nem kerül most sor, cserébe viszont egy rakat kételyt is sikerül Cleonra zúdítania a másiknak. Mert ismeri már őt, legalábbis úgy hiszi, hogy ismeri, és a legjobb tudása szerint is csak akkor szokta őt magához hívatni, mikor valamiért le akarja cseszni, vagy épp az anyja parancsolt rá, hogy vigyázzon legkedvesebb fiára, ha már ő maga nem tud vele ott lenni. És a fiatal hugrás nagyon reménykedik, hogy ez áll az egész hátterében. Igen ám, csak hogy a kis buksijában mindig ott van az a bizonyos “Mi van ha…?” kedetű kérdésecske, Hogy mi van, ha Caliban rájött, hogy legutóbbi hazalátogatásukkor ő volt az, aki egész véletlenül összemaszatolt meg egy kicsit megperzselte az egyik kedvenc felsőjét és nem tudta rendesen elrejteni előle. Vagy talán valakitől egtudta, hogy szerencsétlen öccsének megint ellátták a baját? Bár ez esetben Cleon egész biztos, hogy tudna már róla, Mert Cali előbb őket verte volna laposra. Legalábbis a fiatal szerint ez lenne a helyze, ezért is nem mond el neki mostanában semmit, csak ha már nagyon nem bírja. A tűréshatára pedig egészen alacsonyan van. Már ahogy az idősebbnek tűnhet, hisz ez valójában így is van. Cleonnak viszont azok az órák, jobb esetben pedig napok is heteknek tűnnek, mert nem képes arra, hogy egyedül megbirkózzon mások negatív szavaival és bántásaival. Neki túl gyenge ahhoz a lelke, hogy egymaga túltegye magát ezeken, ezért is fut mindig a mardekároshoz, aki természetesen ezt nem bírja elviselni. Azonban minden kételye és negatív gondolata mintha tovaszállna abban a pillanatban, mikor a tó partján az idősebb Malachy sziluettjét véli felfedezni. Azonnal egy széles mosoly ül ki az arcára, és megszaporázva lépteit ugrik nemes egyszerűséggel a nyakába. Mintha mi sem lenne természetesebb, mintha a köztük lévő kapcsolat olyan sziklaszilárd kapcsolatokon állna, hogy még ezt is elbírja. Viszont ha ez valóban így lenne, akkor Caliban boldogan ölelné magához még ezek után is az öccsét. Ehelyett mi történik? A fiatalabb teste záros határidőn belül puffan a földön, és még Cali nem éppenséggel szépségéről ismert pillantását is magáénak tudhatja ismételten. - Tö-többet nem fog előfordulni… Bocsi… - szomorúan sóhajtva szegi le a fejét, pulóvere alját gyűrögetve, mint valami megszidott kölyökkutya. Mert jelenleg pont így érzi magát. Bánatát azonban hamar kíváncsiság váltja fel, amint végre a lényegre tér. Azonban nem tudja befejezni az elkezdett monológot, ugyanis valami ismeretlen hang félbeszakítja, s az idősebbel egyszerre fordítja fejét a tó irányába Cleon is. Neki azonban egészen más a reakciója. Ő sokkal jobban megijed, fel is sikkant, ahogy a bátyja mögé ugrik. És csak félve bólint egy aprót bátyja kérdésére, miközben kikukkant a válla felett, hogy jobban szemügyre vehesse a jövevényt. És mint az lenni szokott, félelmét ismét csak hamar átveszi a sellő irányába érzett kíváncsisága, így Caliban mögül kimerészkedve hasal el előtte hogy közelebbről is szemügyre vehesse a vonásait, a kezén megtámasztva az állát. - Nem hallod, hogy tud beszélni…? Biztos egy nagyon ügyes, és kitartó sellő… - kuncogva figyeli a lényt, miközben észrevétlenül mászik még közelebb a víz széléhez. Teljesen le van nyűgözve, hisz élőben még sosem látott ilyet, még csak elképzelni sem merte, hogy ő egyszer majd beszélni is tud eggyel. - Egyébként… a te cipődet adjuk neki...
Tag: Bratyó és Sellőnéni - Outfit! - Notes: Lesz ez jobb is <3
Kezdőlap
