Nem sok helyen jártam eddig Londonban. Még nem indultam el felfedezni a várost, először munkát kellett találnom, úgyhogy éjjel-nappal ezzel foglalkoztam. Aztán meg elkezdtem a bárban dolgozni, és amikor nem ott voltam, akkor végigaludtam a napot, hogy este újra teljes pompában állhassak a színpadra. Egy valami azonban felkeltette a figyelmemet: minden este elmentem egy mozi előtt. Kis lepukkant mozinak nézett ki a bár közelében. Gyerekkoromban imádtam moziba járni a mugli barátaimmal. Otthon mindig azt hazudtam, hogy átmegyek egy boszorkány barátnőmhöz tanulni. És ez hazugság volt. Ilyenkor belógtunk egy-egy kisebb moziba, és az egész délutánt művészfilmek nézegetésével töltöttük. Szép idők voltak...
Ma szabadnapom volt. Amióta itt dolgozom, az első. Nem volt számomra kérdés, hogy a moziban töltöm ezt a szabad estémet. De mivel ez a kis filmszínház nyilvánvalóan nem a populáris blockbusterek melegágya volt, nem volt túl nagy választék a megnézendő filmek között. Egy terem volt benne. És amikor én odaértem, egyetlen egy filmet játszottak. Elkeseredtem, mert valami Zs-kategóriás horrorfilm volt műsoron. Alapból nem a kedvenceim a horrorfilmek, hát még a rosszabb fajták. De sebaj, most már vissza nem fordulok egyedül sehova. A biztonság kedvéért vettem egy nagy pohár kólát az életunt büfésnénitől, ha netán kitalálnám, hogy nem akarom megérni ennek a filmnek a végét. Akkor legalább ott lesz a kóla szürcsölgetni.
A teremben alig voltak tizen, amikor beültem középre. Pont középre. Mindig ide ültünk Hughie-val, ha ketten mentünk moziba. Ő is imádta a mozit. Visszatérve, az utolsó előtti voltam, aki beült a székre. Az utolsó párocska pontosan elém ült be. Pontosan elém. Egy zsiráfgondozó és a mikrofonfejű barátnője. Köszi, haver... Na de nem kell félni, kiderült, hogy nem ők voltak az utolsó nézők. A film kezdetekor leült mellém egy másik fazon. Pontosan mellém. Haver, eddig egyedül ültem az egész sorban, pont mellém kellett ülnöd... De ha már itt vagy... Megigazítottam magamon a pulcsit (férfi pulcsit, ami még a hadseregből maradt), hogy ha már cicanadrágban, sportcipőben és tréningfelsőben, smink nélkül ülök egy kopott huzatos mozifotelben, akkor legalább jól álljon rajtam, ami jól állhat.
Aztán a pasi megkínált a pattogatott kukoricájával. Kedves volt tőle, kapott cserébe egy mosolyt. Aztán kapva az alkalmon és inspirálódva az ötletén belemarkoltam a dobozba, és elkezdtem az előttem ülö mikrofonhajra tornyot építeni a popcornból.
- Köszi – vigyorogtam rá, majd újabb adagot markoltam, aminek a felét most már meg is ettem. Aztán hatalmas üvöltés csattant ki a recsegő hangszórókból, én meg röviden és élesen felsikkantottam, majd nevetni kezdtem. – Jézusom, utálom a horrorfilmeket...

Arrébb pakol egy-egy kukoricát és még hozzátesz néhányat a nőcike fején.
- Ne piszkálj bele a művembe! – sutyorgok neki és próbálok morcosan nézni rá, amikor az emlegetett nőci mogorván hátraszól, hogy kussoljunk. Meglepődtem, de aztán amint visszafordult, hangosan kuncogtam egyet, mire a fazon is odamordult. – Bocsánat! – fogom be a szám, de csak nem bírom, úgyhogy a fejem szinte már elvörösödik a visszafogott nevetéstől. Nem csinálnám ám ezt, ha egy művészetileg vagy akárhogyan is értékelhető filmet néznénk, de hát ez mi ez már ez a majom...
Sikításomat és az azt követő nevetésemer csak egy vigyorral nyugtázza. Kedves fickónak tűnik ám. Tud jókedvű lenni. És ez igazán értékelendő számomra.
- Mert nem volt más... – vigyorgok vissza rá. – Ma vagyok szabadnapos először és ez közel van a munkahelyemhez – magyaráztam lelkesen. – Nem rég költöztem Londonba, még nem volt időm körülnézni a városban, és mivel egész nap aludtam, ezért maradt a mozi. Ez akkor is szórakoztató, ha egymaga üli végig az ember. Na meg olcsó. És hogy miért ez a film? Ahogy kint láthattad, nem volt túl sok választásom – mosolyogtam, majd betömtem a számba néhány kukoricát, és újra a vászonra figyeltem. Amikor azonban újra a doboz felé nyúltam, a pasi megfogta a kezem. Azonnal odakaptam a tekintetem és már készen is álltam az önvédelemre, de aztán megszólalt. Haver...nem sokon múlott, hogy megtapasztald a katonareflexet...
- Meg – csak ennyit mondtam, de vigyorom már csak óvatos mosoly volt. A katonák nem a másokba vetett bizalmukról híresek. Elhúztam a kezemet és nem nyúltam többet a kukoricához. Tovább néztem a filmet és a kólából szürcsölgettem. Hátha nem lesz több ilyen jelenet. Sem a vásznon, sem a fotelekben.

Jól esett, hogy nevetett velem a fickó. Aranyos volt és vicces. Átlagos. Hogy ez rossz vagy sem, nem tudom egyelőre megmondani, de számít ez egyáltalán? Most sajnos nem... Nyitottnak nyitott vagyok én, de az életemnek nem azt a korszakát élem, amikor csak úgy nyitok bárki felé minden mennyiségben.
- Azért aludtam végig a napot, mert hajnalig dolgoztam, okostojás – vágok vissza a megjegyzésére. – Én mindig egyedül alszom – tettem hozzá halkan, aztán újra a vászonra néztem. Borzadály volt ez a mozgókép.
Amikor elhúztam a kezemet az ujjai közül, nagyot nézett és még nevetett is. De csak azért nevetsz, hapsikám, mert gőzöd sincs, mi baj érhet. Lehet, hogy naiv és törékeny nőnek nézek ki, de a helyedben nem piszkálgatnék egy bombát. Igaz, nem tudod, mit piszkálgatsz...
Nem vettem többet a kukoricájából. Nem azért, mert nem kellett, vagyis hát nem mondhatnám, hogy kellett, magamtól ritkán veszek, de most szándékosan nem vettem. De úgy látszik, nem tűnt fel neki, vagy épp hogy feltűnt, mert úgy odanyomta a dobozt az ölembe, mintha oda öntötték volna. Meg is ijedtem kicsit, rá is néztem a hirtelen mozdulat miatt, de aztán csak folytatta, úgyhogy ideje volt a magányos belső monológok helyett most már válaszolni is neki.
- Szeretek sétálni. Általában egyedül sétálok – válaszoltam gyanakvó hangon a szemébe nézve. Tudtam, hogy arra célozgat, töltsük együtt az éjszakát felfedezve a várost. – Szeretek énekelni. Meg táncolni. Te szeretsz táncolni? – visszafordultam a vászon felé. Próbáltam elterelni magamról a témát, sőt azt az ötletét is próbáltam meghiúsítani hogy együtt menjünk várostnézni éjszaka. Nem azért, mert vele volt bármi bajom, csak...csak egyedül minden jobb. Majdnem minden.

- Igeeeen? Na és ezt miből gondoltad, Tarzan? – vigyorgok rá vissza. Kicsit meg is sértődtem... Bár inkább nézzenek aktakukacnak, mint egyéb éjjeli munkásnak. És akkor felvillant az égő a fejem fölött. Minek gondolhat ez engem?? Jobb, ha felvilágosítom, mielőtt bármit is végletesen félreértene! – Egy közeli bárban énekelek éjszakánként. Sürgősen munkát kellett találnom, úgyhogy kaptam az alkalmon – magyaráztam, aztán mégiscsak elkezdtem eszegetni abból a kukoricából. Nem adom magam könnyen, de hát ez csak ilyen kis dacjáték volt.
- Ó, nem vagyok szegény, nem kell sajnálni – na jó, kezdett frusztrálni, hogy így lesajnált. – Szeretek egyedül aludni. Sokkal jobban, mint mással. És nem, nem a pasim pulcsija. Egy nőnek talán nem lehet olyan napja, amikor csak elbújna egy hatalmas pulcsi mögé és onnan kukucskálna kifele a világra? – kérdeztem játékos mosollyal. És mindeközben takargatni próbáltam a pulcsi oldalán lévő golyó ütötte rést. Hála a sötétségnek, nem volt nehéz rejtegetni.
- Nem vagyok magányos – néztem rá újra a fejemet ingatva. – Szeretek egyedül lenni. És nem szoktam magamba fordulni, nem kell aggódnod értem – na ez volt az első hazugságom, amióta leült mellém. Mert hogy az igazság ennek az ellenkezője volt. Nem szerettem egyedül lenni, és a végletekig magamba fordulok. Ez általában akkor történik meg, amikor reggelfele hazamegyek az üres kis lakásomba, lefekszem a matracomra és bámulom a plafont. Aztán elalszom néhány percre és kezdődik a pokol. De ezt semmi pénzért sem osztanám meg mással...
- Áááh, a szabadnapomon inkább pihennék – feleltem, amikor felajánlotta, hogy elvisz táncolni. – Tudod, a bárban általában úgyis mindig tánc lesz a vége az estének és ezt a hét 5-6 napján csinálni fárasztó – nevettem fel kicsit. – Nem vagyok formában egy ideje – konkrétan évek óta volt az utolsó háborús esemény, amiben katonaként vettem részt, azóta eléggé lerobbant a testem. Túl sokat pihentem. Meg is van a terv! Holnaptól minden nap edzek munka előtt!
- De elég borzasztó ez a film, úgyhogy akár ki is mehetünk innen – mosolyogva visszatettem a dobozt az ő ölébe. Felálltam, hogy majd msot elindulok, de a kijárat és köztem ott voltak a pasi lábai. Ajjaj... Hát jó, legyen. Felé fordulva átpakoltam egyik lábam az övéin, aztán a másikat is. Csak kicsit volt kínos... De én persze úgy tettem, mintha tök természetes lett volna mindez, hogy egy idegen ölén át mászok ki a szűk fotelek között. Aztán hátrafordultam, rámosolyogtam és elindultam kifelé a teremből.