Vineyard Peach

Parsley Willow Vine Tully

tɔ.lɔ ˈa.nin ˈnaur

Becenév:

Pars, Wills, Wins, Aragorn,
Peach és a kedvencem: férjem

Kor:

huszonnyolc

Származás:

félvér

Lojalitás:

status quo

Képesség:

huszonnyolc beszélt nyelv

Csoport:

mágiahasználók

Play by:

ewan mcgregor

Karakter típus:

a feleségem keresett, csak nem tudott róla Wink

Egyszer elterveztem, hogy majd rajzolok egy címert, kitalálok egy jelmondatot, és megírom a családunk hihetetlen kalandjait.. de végül sosem kezdtem bele. Ahová én sárkányokat és aranyért vívott hatalmas csatákat képzeltem: beteg hippogriffek és a szélben ringó arany búzamezők tartoztak, és apám, bár valóban emlékeztet néhány hallgatag tünde úrra, mindig inkább a kétkezi munkában lelte meg önmagát. Mindig bőven adagolta a csípőset a húsokhoz, biztos kézzel válogatta a gyümölcsöt. Mára nem akarom, hogy megváltozzon, nem akarom, hogy elvigye a gyűrűt bárhová is, ha az túlmutat a birtoka határain..
Nehogy egyedül hagyja anyámat, a mindig derűst, a gonddal békítőt, aki mézédes szirupot képes főzni a legkeserűbb termésből is, és frissen illatozó kenyere több nyelven beszél, mint én valaha fogok. Mindig büszke volt külföldi származására, és akkor is elnézően mosolyog, mikor Ya Ya hangosan szidja a szerinte megszálló törököket - ha tudnék rajzolni, azért még mindig glóriával ábrázolnám, ahogy kezét szóra emeli, és fényesebben szeret bennünket, mint Galadriel a birodalmait.
Az ikertestvérem persze részt akart venni a kalandban, és ugyan mára ő gondoskodik a birtok jogi kérdéseivel, hivatali ügyeivel, biztos vagyok benne, hogy szakítana időt arra, hogy kijavítsa a szerinte gyerekes illusztrációimat. Jobban mászott fára és hangosabban fütyült, inkább volt fia az apámnak, mint az én lány-ikrem, de azóta is majomszeretettel csüng rajtam, ha úgy gondolja, rám fér, és szerinte féltő gonddal gondoskodik arról is, nehogy el találjam rontani a házasságomat. Minden bizonnyal kardot érdemelne az oldalára, szinte látom is, ahogy üdvözült mosollyal, mint valkűr, csatába vágtat, és soha, egy percre sem lankad az az erő, amely egy balrogot is lebírna.
Minden történetnek van egy főhőse: és én nem hittem volna, hogy belőlem, a mesélőből lesz az, de amikor találkoztam vele.. vele, akinek mosolyában kel és nyugszik a nap, és aki nélkül nem lehetek önmagam... akkor tudtam, hogy soha többé nem akarok mást olvasni közös életünk kalandjainál, és faljon fel inkább egy sárkány, ha nem kérhetem meg a kezét! És hát.. itt vagyok, nem igaz? Még akkor sem ábrándult ki belőlem, mikor az első randevúnkon felgyújtottam a sálamat, mikor húsz percet beszélgettem néhány kobolddal, akik eltévedtek, és kelletlenül, de elfogadták a tolmácsolást általam - ő kitartott, mikor később szerenádot adtam neki sindarilul az ablaka alatt, és még akkor is, amikor elkaptam azt a megfázást, és egy kupac ürülékre emlékeztettem. Lúthien kitartott hát, én pedig.. hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy mindezt megélhettem, és talán ha egyszer eloszlik a sötétség, megkeresem azt a naplót és mégis megtervezem a címerünket.
Bár ha rám bízzák, biztosan megint lófejet rajzolok nagy igyekezetemben a sárkánynak- utóbbit sajnos ritkábban látok...

Olyasmi lehetek, mint amilyen a nevem is: elsőre biztosan nagyon figyelemfelkeltő, de valójában a hétköznapokba olvadó, cukorként a teában elmerülő, észre sem veszed, hogy eltűnt. Nem voltam soha elég hangos, de túl halk sem, nem voltak az életemben komoly traumák. Van ugyan néhány különleges képességem.. például bármilyen csípős ételt el tudok fogyasztani következmények nélkül, garantáltan tudok idézni a kedvenc könyveimből és a legkülönfélébb pózokban is képes vagyok elaludni. Lenyűgözőnek találom a varázstalanok világát, de mióta egyszer egy olyan metró vagy mi, becsípte a kabátomat, igyekszem egy kis távolságot megtartani tőle, még ha ez a feleségem népes családja miatt nem is lehetséges.
Ha le kellene rajzolnom magam, biztosan hősies szakállt biggyesztenék az államra, és lehetne mondjuk egy lándzsám.. de azt hiszem, ezek a tulajdonságok nem segítenének a diplomáciai munkámban. Sok nyelven beszélek, emiatt pedig még sokkal több emberrel és értelmes lénnyel akad dolgom: és nem is hinnétek, de mindegyik előtt tudok úgy feltűnni, mintha kettőig sem tudnék számolni és a nevemet még sosem hallottam volna! Ha dalt írnának rólam, szeretném, ha a feleségemről szólna, az ő gyönyörű lelkéről, a testet öltött napfény mosolyáról és arról, milyen szerencsés vagyok, hogy megismerhettem.

Mi valahogy mindig eszünk.
Az asztal roskadozik a lekvárnak készülő gyümölcsök terhétől, és csak leheletnyit könnyítek a terhein, mikor felkapom a rám mosolygó barackot legfelülről, és épp beleharapnék, mikor a testvérem kimarja onnan, és nemesebbik felét a pultra helyezve dicsekszik csak a szeme, lám csak, még mindig gyorsabb vagyok nálad.
Körülöttünk megannyi kellék, mint a boszorkány konyhája: hosszú nyelű fakanál, nyelén szederinda faragása, a nap foltot rajzol az abroszra mellette, rádió zümmög odakint a tornácon. Anyám lép be az ajtón, karján hatalmas fonott kosár, amit elveszek tőle, bárhogy tiltakozik is, de mosolyog rám a két ismerős gödröcske az arcán, szeretettel érinti meg a hajam, felborzolja, mintha azt mondaná, épp olyan vagy, mint gyerekként: még akkor is félsz, mikor jót akarsz tenni. Apám hangját távolról halljuk, a kutyáit terelgeti, hamarosan ő is hazaér, és akkor megkezdhetjük a rituálét, a nagy mágiát, melynek során megtelik a levegő érdes fahéjjal, megkóstoljuk szemérmesen lesütve szemünkkel előbb az idei bornak való szőlőt, aztán később a perzselő, ismerős aromát is a talpas poharakban.
Minden ősszel.. mindig épp ugyanúgy.

Ginger szerint már a születésünk előtt is épp ilyen lehetett minden a birtokunkon: apánk nem kifejezetten barátságos alak, jobban érzi magát a növényei között, akkor önmaga, mikor a kútból vizet mervén végigtekint a domboldalon, mikor fát hord, bakancsa aprítja a havat az ösvényeken, mikor egy új kecskegidát segít a világra.. és anyánk mellett. A történetük olyan,
amelyre mind vágyunk valahol titkon. Apám apja és anyja mindig ebből a földből éltek, mindketten egyszerű emberek voltak, akik pontosan tudták mikor kell aratniuk, hogyan készül a tökéletes húsleves és hogy lehetséges,
hogy a farmon használatos csizmákról sosem kopik le a sár. Nagypapa mégis különös alaknak számított - különösen reagált arra is, amikor megmondták neki, hogy hónapjai vannak hátra. Megírta nagymamának egy levélben, hogy haladéktalanul el kell utaznia Görögországba, mert mielőtt távozna, gondoskodnia kell róla, hogy elkészüljön az a bizonyos óra, amelyet az eljegyzésükre ígért neki.

Mi valahogy.. mindig eszünk.
A családi albumunk lapjai olyanok, mint egy generációk óta íródó szakácskönyv: itt a foszlós kalács leírása, mellette az egyik ükanyám gyöngybetűs kézírása, figyelmeztetés a hőfokról, alatta kis jegyzet arról, nehogy elfelejtse felbecsültetni azt a kardot azzal a kobolddal. A rólunk készült első kép alatt, ahol anyám csálé frufruja alól mosolyog olyan bájosan, mintha csak kezébe nyomtak volna két újszülöttet, míg az anyjuk visszajön - egy leves hívja fel magára a figyelmet, bőven adagolandó bele petrezselyem és gyömbér, rózsát varázsol a beteges arcra. Még mindig megfőzi nekünk, ha megfázunk, pedig rég felnőttünk...
Mondta nagymama a nagypapánk levele után méltatlankodva. Ha megcsináltatja, hát legyen, de minek azért Görögországig szaladni, még ha ott is él az a mester, akire rábíznák az óra dolgát? Nagypapa fűzfája volt az alapanyag, amelyet akkor ültettek, mikor született, és vele együtt nőtt, vele együtt érett meg - apánk az alatt adta élete első csókját egy viharban, hazafelé szaladva testére tapadt fehér ingében, és ott született meg a bizonyos óra-projekt is, amely csak nem akart elmulasztódni annyi év után sem.
Segíts kicsit - súgja anyám keze, és felemelem madárcsontú testét, hogy leemelhessen egy üveget a polcról, csókot nyom a homlokomra, még most is épp olyan apró, mint amikor apám megismerhette. Ginger és én hamar lehagytuk, szinte a harmadik iskolás nyarunkra megelőztük, és roppant büszkék voltunk magunkra, mikor a lábunkat a patakba lógattuk és nyakig csokoládésak voltunk a napon megolvadt drazsétól.
Anyánk sosem volt igazán ember - meséltem akkor az arcomon végigkent tejcsokoládé rétegei alatt, összeillesztetem az ujjaimat, mintha azzal akarnék varázsolni, és a nővérem mosolyogva figyelte, mire készülök. Anyánk tündér, és átok ül rajta, azért nem tud beszélni úgy, mint mi: de apánk a herceg, és csak akkor szólalhat meg, ha kettesben vannak, így kellett lennie. Nem mintha bármelyikünk bánta volna, hogy jelnyelven beszélgetünk, kíváncsi gyerekek voltunk, a kaszálón ősszel bujkáló, bálákon egyensúlyozó, barackot fán soha nem felejtő gyerekek.

A képeslap, amelyet Nagypapa elküldött, most barackfoltos kicsit: szélesen vigyorog rajta, integet, időnként mintha beleszagolna a levegőbe, az orra azt mondja, tegyetek majd bele egy csipet csilit, ott az üvegház legjava, és ti milyen kényelmesek lettetek. Bezzeg én, én világot láttam...! És mindig megtiszteltetés, ha hozzá hasonlítanak - nem apám, mert ő hallgatag, de anyám, akinek peregnek a szavak és mesék az ujjai között, és ha énekelni nem is halljuk, azért folyton táncol: a teregetés közben a hatalmas, fehér vásznak között, beissza a napfényt, és mikor a gyümölcsöket nyomja ki, az üvegpohárban felhabzik a dal, ami belőle születik. Dal a műhelyben is, mikor elmélyülten dolgozni kezd, és ilyenkor azt mondjuk: igazán tündér.
Szerettem volna hasonlítani rá, de én mindig inkább hatalmas kötetek rajongója voltam, és szidott is apám érte eleget, mikor nyaranta lemaradtam a pajta kifestéséről, nem segítettem kiszedni a gazt a szőlő alól, nem lehetett rám úgy számítani. A nővérem volt az ő földművelő fia, és nem is volt kérdéses, melyikünkre hagyja majd mindazt, amit az őseitől örökölt: a gazdaságról szóló feljegyzésekre Ginger neve került, én pedig.. nyelveket tanultam. Eleinte csak úgy szórakozásból, míg a bárányokat figyeltem a széltetőn, kíváncsi voltam, megtanulhatok-e tündéül, és aztán mi lenne, ha olyan nyelven tanulnék, amelyet mások is beszélnek...?
Ott volt az egyik ükapám francia hagymalevese, egy másik hétnyelven beszélő húsmártás mellett: érteni kezdtem a leírásokat, a mennyiségeket. Ha most nem lenne tele a kezem kanalakkal, cukorral, belelapozhatnék, megkereshetném őket, és mindent megértenék. Akár tündérül is...
Nagypapa nem egyedül jött haza, és vendég költözött a mézszín téglás épületebe ott, a szőlő és a barack mögött. A görög lány ritkán mutatkozott, diszkért volt és szellemléptű, nagyanyám csak ezért tűrte el a jelenlétét, és ahogy nagypapa gyengült, úgy épült az óra..És úgy szeretett bele apánk anyánkba.

Mi valahogy mindig eszünk.
Minden jeles alkalommal, mikor gyöngyöző pezsgő költözik az asztalunkra, és mikor ősszel a forró sütőtök illata száll a szánkban - nyáron a szeder és áfonya fagylaltja, benne a kezünk munkája. Az esküvői fotókon anyám frufruja nem tűnik csálénak, a mosolya viszont úgy sugárzik, mint augusztusi hold - apánk sután mellette, nyakigláb fiú még, kicsit komor, de elfogódott, mintha felhők akarnák védeni a hold fényét. Körülöttük megannyi recept egy kiváló banoffee tortáról, már én is elkészítettem, és úgy nyújtottam át a villát a feleségemnek, mintha anyám lennék. Csak kevésbé kecsesen, és végül még a macskát is meg kellett mosdatni, mert minden krémes lett...
Az óra elkongatja a hatot, hamarosan vacsorázhatunk. Rápillantok, míg a fazekat lebegtetem anyám és a nővérem után: nagypapa vésése most is tisztán kivehető rajta. Ez volt az utolsó cselekedete, aztán lefeküdt aludni, elköszönt az élettől. Állítólag szerette azt mondani, hogy azért olyan tökéletes a rozspálinkája, mert a jövőbe lát, azért nem ázik meg soha és azért nem csípi a szúnyog sem.
Ginger & Parsley Tully - 1950. április elseje
A mai napig nem tudjuk, nagypapa vajon igazat mondott-e akkor, de nem tévedett akkor, amikor anyámért Görögországig ment: tényleg a legkiválóbbat hozta magával. Talán látta, hogy alakul majd köztük a dolog...? Vagy lehet, hogy csak apám elhitte neki, és így kaptuk a nevünket?
Nem gondolok bele igazán, nem is szeretném tudni - nem tudom, mi történt vagy mi történhet még, de bármi is lesz az, együtt esszük majd meg.
Hiszen mi valahogy mindig együtt eszünk.

Gratulálunk, elfogadva!

Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk.

Kedves Férjem!

(Az arc ne tévesszen meg, úgyis tudjuk mindketten az igazat.)
Szeretem a történeteidet, mert egytől-egyig ízesek, édesek, illatosak - olyan, mintha kiállnék egy roskadozó gyümölcsös közepébe, és mélyet szippantanék a levegőből. Olyan, mintha fa alá heveredve nézném az égboltot, az átvonuló felhőket, és valljuk be, ritkán engedjük meg magunknak a szemlélődés luxusát! Ritkán van pillanat, amikor kikapcsoljuk a telefont, amikor időt adunk egymásnak, magunknak, kis dolgoknak és csendes örömöknek.

Parsley Peach a csendes örömeim egyike. Minden nyelvvel, amit elsajátított, minden lekvárral, amit valaha befőzött. Az anyja iránti finomhangolt szeretetével, a húga iránti csodálatával, az apja iránti kimunkált tiszteletével. Szeretem benne, hogy mint minden karaktered, ő is mélyről merít, többről szól, mint a szavak, amiket leírva látok. Többről szól, mint az alkarján lecsorduló baracklé, és többről, mint a tündék nyelvén előadott szerenád, de csak hogy tudd, és ő is tudja, ez a pasi nem semmi!

És ilyen az, amikor két romantikus lélek találkozik, a szó kicsit sem nyálas értelmében, és só leszel számára a levesben, lámpa az asztalon, egy város fénye, ami addig hív, addig vonzz, míg haza nem érsz. Ada hazaért, én pedig már nagyon várom, merre vezet kettejük útja a továbbiakban! Remélhetőleg Gyűrűk ura könyveken, hajkócoláson és rengeteg étkezésen át. Ezeket az izéket pedigg már ismered.

Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Halálfaló lista • A Rend