Csendes, változásoktól mentes éjszaka volt, amikor hangtalanul lopóztam a Hold szabta ösvényen a Karkarov kúria nyugati szárnyának tornya felé. Rapunzelnek mára véget ért a tiltott kimenője. Már csak azt kéne kitalálnia ennek a Rapunzelnek, hogy hogyan jut vissza a körülbelül harminc méternyi magasságban elterülő szobájába úgy, hogy a ház egyetlen árva lelke se lássa meg. Jól tudtam, hogy túl kockázatos lépés lenne végigsasszézni az egész kastélyon, főleg így, hogy most már apánk is itt lakik velünk. Merlin, mit ártottam neked, hogy őt is ide űzted minket dirigálni? Világosságot láttam a földszinti szalonban, bizonyára apám csendes magányában éppen akkor költötte el mindennapi vodka-adagját, kezében kristálypohárt forgatva. Erősen kételkedtem abban, hogy valaha is feljuthatnék a szobámba úgy, hogy észre ne venne. No és ha észrevesz... ezzel a lehetőséggel gyomorbarátabb nem számolni. - Akkor másszunk fel a borostyánon! Gyerünk, Nadi, megy ez neked! – bíztattam magamat suttogva és jól megmarkoltam a növény elfásodott szárát. Mászni kezdtem. Tisztára úgy éreztem magamat, mint azokban a régi gyermekmesékben a hercegek, akik sanyarú sorsú királylányokat mentettek meg. Nos... én mindkettő voltam egy személyben. Nadia Karkarov hamarosan megmenti saját magát és örökké hátrahagyja a családot, amelybe sajnálatos módon beleszületett. Még nem sikerült elég pénzt gyűjtenem, hogy egyedül is megálljak a lábamon, de ha még jó néhányszor ki tudok lopózni feltűnés nélkül, minden esélyem megvan a szabadulásra. - Zoya, kedves! Légy jó leány és ereszd le a hajad! – szóltam fel mosolyogva vörös macskámra, aki nyugtalan aggodalommal a szemében bámult egyre közeledő gazdájára. Döbbenten horkantott a kis vakarcs, ahogy jobban megnézett magának. Úgy tűnik, a százfűlé főzet hatása még mindig nem múlt el teljesen. Mérhetetlenül fájtak már az izmaim, nem igazán voltak hozzászokva, hogy indás tornyokat mászok meg, de nem is adhattam fel most, a legvégén. Még néhány méter hiányzott. Ha apám megtudja, hogy hol voltam... - Na csusszanj odébb! – lökdöstem félre a nyitott ablakban toporzékoló cirmost, hogy bemászhassak rajta a szobámba. – Te szent Merlin! – terültem szét a padlón levegő után kapkodva. Szándékosan hagytam nyitva az ablakot és természetesen nem kapcsoltam villanyt sem, nehogy valaki azt higyje, hogy még mindig ébren vagyok. Vacsoránál direkt bejelentettem, hogy ma korán fekszem. Zoya fújtatni kezdett és fura köröket írt le, mint aki nem tudja, hogy támadjon-e vagy inkább meneküljön. Nem sok ember váltotta ki belőle ezt a reakciót, s azok közül is csak egyetlen járhat-kelhet szabad akaratából a Karkarov kúriában. - Crucio! – kaptam elő pálcámat a hirtelen felismerés pillanatában és a szekrényem teteje felé irányítottam az átkot. Szándékosan nem akartam eltalálni őt, bár nagyon is megérdemelte volna az effajta szeretetet. Az éjszaka sötétje uralkodott a szobán, a bútoroknak is csak halovány kontűrjei voltak kivehetőek, így őt sem láttam tisztán. – Mit akarsz itt, te átkozott? – emeltem pálcámat bosszúsan a nő felé. Mert ő volt ott, teljes valójában, mint egy idegen alabástromszobor az Én szentélyemben. Ő, aki sohasem merte ide betenni a lábát, hogy törne ki mindkettő! Most mégis idepofátlankodott. Pont most! Ő... Sofia Tatjana Karkarov!
A Karkarov kúria rideg kövei közé élet költözött… volna, egy másik világban. Egy jobb világban. Ám így csak a rideg, ellenséges, számító tekintetek keresztezik a falakat nap-nap után. Az apa érkezése felborít mindent? Nem. De változást hoz, és a változás szele meglebbenti a megszokottság fátylát, olyan gondolatokat rángatva elő az ember elméjéből, amiket akarattal száműzött agya leghátsó zugába. Vladimir Karkarov talán azon családfők közé tartozik, akitől még saját gyerekei is tartanak. Az idősebbik lány enyhe bosszúsággal vette tudomásul, hogy oly nagy gonddal szőtt intrikus pókhálóiba immár apját is bele kell vegye. Óvakodnia kell, és kedvére tennie. Hogy továbbra is büszkeség legyen, ne hozzon szégyent. Erőt kell vennie magán, mert a nyugalmas napok a végüket járják. A hamut a szőnyegre pöccinti a harmadik szál cigarettáról, amikor meghallja. Halkan, távolról, de határozottan. A húg hangja magában beszél, talán az őrület démonai környékezik. Vagy olyannyira híján van a társaságnak, hogy nem maradt más menedéke. A nővér nem tudja. Nem érdekli, csupán enyhe izgalom rántja össze gyomrát. A másik fél, a kedves szobájukban alszik, mit sem sejtve. Fel sem ébredt, mikor a nő leheletfinoman kicsusszant az ágyból. Talán olyannyira bízik benne, vagy olyannyira botor… Nézte. Nézte az alvó férfit, majd eltépve tekintetét a homályos alaktól a selejt szobájába jött. Aztán várt. Órákig csak várt némán, a sötétben. Csupán a fel-fellobbanó cigarettavég parázsló vége fénylett. A macska látta. De nem mert közelíteni. Akkor nyomta el az árulkodó fényt a szekrény fáján, mikor meglátta a kapaszkodó kezeket az ablakpárkányon. Noha a füst még mindig róla suttog, nem is akar elbújni. Közönyös egykedvűséggel figyeli, amint a vér kötelékével hozzá kötödő nő elterül. Elégedetten kaján vigyor kúszik arcára, amint a lihegő szukát figyeli. Az átok nem találja el, éppen csak finoman meglebbenti a mellette elsuhanó szele. Fejét csóválva pillant le a haragosra. - Hát nem egyértelmű? Éppen nézem amint alszol… - az utolsó szóra helyezi a hangsúlyt, miközben mélységes barnáiból fürkésző pillantásokat lövell a kékszemű felé. - Hiszen olyan fáradt vagy, szükséged van a korai lefekvésre - adja tovább az ártatlant, könnyed, cseverésző hangsúllyal, de hangját lehalkítja. Nem szeretné, ha a házban bárki más figyelmét magukra vonná. - Tudod, kedves húgom igazán aggódtam, hogy valami bajod van, beteg vagy, és azért kéredzkedsz el korábban - aggódást színlelve csusszan le a szekrényről, hogy közelebb lépve hideg kezét a másik homlokához érintse. Felszisszen, amint hozzáér, fejét ismét megcsóválja. - Ejnye, ha ilyen forrófejű vagy nem csodálom, hogy alvásra van szükséged - kezét elhúzza, majd zsebéből újabb szálat vesz elő, ajkai közé illesztve. Komótosan meggyújtja, az ablakhoz lépve fújja kifelé a füstöt. Háttal áll a másiknak, mikor belekezd újabb mondandójába, hogy közben vészjóslóan lassan forduljon meg. Mint egy rosszul megrendezett film jelenete. - Apánkat kifejezetten érdekelni fogja, hogy a húg, aki korai lefekvést kér, mégis miért mászik be órákkal később az ablakon, mint egy tolvaj. Vajon mi dolga lehet? És mi viheti rá, hogy ily rútul becsapja saját véreit… - fenyegető hangja suttogássá halkul, amint győzelemittas, mámoros tekintettel figyeli a másikat. Semmi sem okoz neki akkora örömet, mint a szenvedés. A húg szenvedése.
Kezdőlap
