*Múlt éjjel telihold volt. Én meg.. nos tudjuk... Jó vérfarkas módjára garázdálkodtam egy messzi erdőségben, hogy ne essen senkinek baja. Ma meg olyan vagyok, mint a mosott szar.. ez rám a legjobb jelző ilyenkor. A fejem az szét akar robbanni...meg úgy általában maga az élet is fáj. A napfényt ilyenkor teljesen kizárom a lakásomból, mert attól igazából még rosszabba hasogató fejfájásom. Nagyjából egész napom azzal telt, hogy járkáltam le-föl a kis lakásomban, hogy ne a kicseszett rossz érzésre figyeljek. Havonta csak két-három nap, amit szívesen elfelejtenék. Időnként sikerül bájitalt vennem, hogy ne változzak át, de jelenlegi munkám nem fizet annyit, hogy meg tudjam vásárolni. Szóval szívás. El kell viseljem a kórság mellékhatásait. Mások a szülőktől örökölnek egy szemszínt, egy arcvonást... Én meg egy élethosszíg tartó vérfarkas kórságot.
Mire eljött az este, éreztem magamban annyi energiát, hogy kimenjek az emberek közé. Nem toltam túl az öltözködést, az soha nem is volt a szokásom. Egy teljesen hétköznapi farmer, póló és bőrdzskei, no meg az elmaradhatatlan sportcipőm. Zsebembe süllyesztettem a tárcámat és indultam is. Meg sme álltam a célomig, ami nem más volt mint a kocsma Roxmorts-ban. Ilyenkor mindig oda megyek esténként, hogy némi alkohol társaságában el tudjam felejteni a hasogató fejemet. Ilyenkor jaj annak, aki az utamba áll, nem vagyok túl jó társaság. Mondjuk amúgy sem vagyok a kedvesség mintapéldánya.
Már éppen az ivó előtt jártam, amikor onnan jött ki egy lány...egy ismerős lány. Cataleya... Nem volt a szívem csücske. Ő pont telihold előtt botlott belé szintén a kocsma körül, amikor köztudott, hogy a vérfarkasok ingerlékenyek. Na jó, persze nincs a homlokomra írva, hogy ki vagy mi vagyok. Már nem is tudom hogy jutottunk el odáig, hogy egy flaska pián összemarakodtunk. Én meg végül a földre tepertem és a nyakánál fogva szorongattam. És a kis csajnak még az sem volt elég. Ott pattogott tovább nekem utána. Örüljön annak, hogy volt annyi önkontrollom, hogy nem pofozok nőket. Különben elég csúnyán járt volna.*
-Már megint te? *Nyögtem fel, amikor már ott álltam előtte. Nem akartam, hogy bármi is közém és az italom közé álljon, de ez a nő mintha kísértene. De a probléma az, hogy nem az a fajta hölgyemény, akinek szívesen hátat fordítanék, mert tuti a hátamba szúrna valamit, ha lehetősége adódna.*
-Nem volt elég a minap? *Állok elébe, ha ismét balhét akar vagy kötekedne. Nem vagyok semmi jónak az elrontója. Meg aztán lehet akkor jobban menne a figyelemterelésem a fejfájásomról.*

Óóóóó, istenem! Besz@rok... Az előbb néztem végig, ahogy elkékül egy f@szi, akiről egy pillanatra úgy éreztem, hogy nem is rossz bőr, de aztán meg lehűtötte magát és az ÉN kezemet is!!! Az első ember, aki hatástalanította a forróságomat. Nem értem, hogy csinálta, és nem tudom, hogy féljek tőle vagy kérdezzek a trükkről. Mindenesetre azt hiszem, egy pillanatra bef0stam. Nem véletlenül jöttem ki ingerülten és zaklatottan abból a rohadt kocsmából. Erre ki jelenik meg mellettem? A másik s3ggfej, aki ellen múltkor szintén nem tudtam mit csinálni. Sőt láthatóan ő sem örült nekem.
- Csak hagyj elmenni... – mondtam halkan, de kicsit érdektelenül. Semmi mást nem akartam, csak elmenni innen egyben, véraláfutások és egyéb sérülések nélkül. Hát úgy nézem, ő nem így képzelte el ezt az estét. Mindkét kezemet felemeltem, mellkasára tettem, majd enyhén meglöktem.
– Mi a fr@ncnak állsz elém, ha nem akarsz látni?! Ha meg akarsz, akkor főleg felejts el. Nincs piám, nincs pénzem, nem tudsz mást elvenni tőlem. Csak húzzál befele inni és ne köss belém! – emeltem kicsit fel a hangom, már-már minimális kétségbeeséssel. Inkább csak fáradt voltam, mint féltem. Elegem volt ebből az estéből, úgyhogy megpróbáltam kitérni előle és elmenni a fenébe.

*Ma csak az volt a célom, hogy minél több alkoholt vegyek magamhoz, hogy kissé csillapodjon a fejemben lüktető fájdalom. Nem én kértem ezt a kórságot, simán a génjeimbe van kódolva... Gyűlölöm a telihold hetét.. előtte egy hét ingerlékenység, utána egy-két nap hasogató fejfájás. A társadalom pedig úgy kivet minket magából, mintha mi kértük volna ezt a szarságot. Én köszönöm, jól meglennék nélküle. Mondjuk akkor nyilván más lenne a természetem, nem lennék ennyire meggondolatlan és agresszív sokszor.
Talán, ha nem az lennék aki, akkor nem kapna el az idegbaj ettől a csajtól. Múltkor is már majdnem megöltem, olyan feszült voltam telihold előtt. Csak a baromi nagy önuralmamnak köszönhető, hogy nem halt meg. Reméltem, hogy többet nem találkozok a kis pattogó boszorkánnyal. Az ő érdekében... És most mégis itt van...közém és a kocsma közé állva. Közém és az áhított alkohol között van. Egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam ma, így a telihold után. De ez a lány érzem, hogy fel tud még húzni..*
-Te állsz elém, boszorkány! *Nézek rá egykedvűen, de szinte felmorranok ahogy meglöki a mellkasomat.*
-Na mi az? Csak nem félsz tőlem? *Vigyorodok el rosszindulatúan. Remélhetőleg emlékszik arra, hogy velem nem jó packázni. Próbál is elmenni nagy meglepetésemre. Nem ezt vártam tőle.* -Megfutamodsz, kislány? *Nézek rá kihívóan. Vajon erre ugrik? Mennyire viseli el, ha valaki az önérzetébe lép. Nem olyan vagyok, aki kitérne egy kis balhé elől, ha kilátás van rá. Meglepetésemre még a pocsék érzés is háttérbe szorult, ami egész nap kínzott. Miért is ne lehetne egy kicsit balhézni, ha már itt ez a lány, aki tuti képes pattogni még, mint pár napja is.*

Amikor ez a k0cs0g nem állt félre, persze, hogy megpróbáltam arébb lökni. Persze, hogy felk*rta az agyam, hogy mindenáron belém akar kötni. És még neki áll feljebb! Ó, hogy az a jó édes...
- Boszorkány a nénikéd! Kijöttem a kocsmából, te barom! Megpróbáltam elmenni balhé nélkül, de neeeem, neked feltétlenül meg kell akadályoznod, hogy szó nélkül elmenjek az idegbeteg fejed mellett!! – kiabáltam már, de nagyon fáradt voltam. Kimerültem, napok óta nem aludtam. Ágyba kell kerülnöm, különben el fogok ájulni, és az az utolsó dolog, amit hajlandó vagyok elviselni, hogy vadidegenek taperoljanak ájultan annak a címén, hogy gyógyiba visznek.
Kárörvendően, arrogánsan, öntelten vigyorogni kezdett. Mikor mrgpróbáltam elmenni, provokálni kezdett. Óóó, ezt akarod? Balhét? MEGINT?!
- Te ezt komolyan élvezed? Élvezed, hogy verhetsz egy nőt? – kicsit halkabban beszéltem már, mert nagyon sz@r érzés kerített hatalmába. Igazából...az ösztöneim menekülésre késztettek. Múltkor nem volt ennyire vészes az érzés, de most a fáradtság miatt felerősödött. Felugrott a pulzusom és egyre gyorsabban vettem a levegőt. Nyugi, Cat, nyugi, félreáll...
- Engedj el, kérlek – mondtam halkan, miközben megpróbáltam leplezni, hogy nagyokat nyelek és nehezen veszek levegőt. – El kell mennem – motyogtam, de már kezdtem érezni, hogy késő elmenni. Kezdett rám törni a pánik, és ez elég intenzíven kiült az arcomra. A kezeim elkezdtek remegni, testem felforrósodott. Igen, egy pánikbeteg komplexusos alkoholista vagyok, na és?

*Látom a múltkor nem csak szerencsétlen véletlen volt, hogy olyan ellenséges hangulatban volt. Bár nem igen nevezném szerencsétlennek, kifejezetten tudom élvezni, ha valakivel lehet kötekedni. Általában az sem zavar, ha nő az illető, ha van benne spiritusz.*
-Miért? Ha nem boszorkány vagy, akkor mi? *Felettébb felkeltette az érdeklődésemet azzal, hogy így kiakadt a boszorkány jelzőn. Már pedig ide varázsló nép jár, tehát neki boszorkánynak kell lennie. Vagy ennyire szégyenletes lenne a származása? Mi a franc? Ha valakinek, akkor nekem van rejtegetnivalóm bőven.
De ahogy gondoltam, a rosszindulatú megjegyzésem célba talált, nem hagyta figyelmen kívül. Nem olyannak tűnt eddig sem, mint aki eltűri, hogy valaki beszóljon neki vagy sértegesse.* -Ezt most nagyon élvezem, kösz a kérdést. *Vágtam vissza azonnal. Nőket nem szokásom verni, a múltkori is egy kirívó eset volt, mert úgy pattogott nekem. Most egyáltalán nem gondolok arra, hogy úgy nekiugorjak, csak ha valami nyomós indokom lesz rá.*
-Csak nem beijedtél, hogy így futni akarsz? *Tovább cukkoltam. Ez jobb, mint a verekedés. Nem kerülte el a figyelmem, hogy a stressz jeleit kezdte mutatni, egyre szaporábban vette a levegőt és nyilván a pulzusa is megugrott.*
-Nemhogy innál velem egyet, mint itt pattogsz már megint! De ha neked ez a jó, akkor nem vagyok semmi jónak az elrontója. *Vontam vállat. Tényleg innék én vele, de úgy tűnik ő inkább itt játsza a nagylányt, amit elég gyengén ad előre egyenlőre. Lehet azt várja, hogy megfutamodok? Hát azt várhatja. Látszik, hogy nem ismer ahhoz eléggé.*

Csak nem úsztam meg olyan könnyen és gyorsan, ahogy terveztem. Pedig szépen elosontam volna mellette, addig ittam volna, amíg már mozdulni sem tudok, és nem láttam volna magam előtt az iménti esetet a kék f@szival, aztán meg ennek a fejét...
- Az tök mindegy, hogy mi vagyok! – emeltem fel hangom. Fogalmam sincs, hogy mi vagyok, azt leszámítva, hogy szerencsétlen. De marhára nem is tartozik ide. Vagy rá.
- Szóval élvezed, mi? – hajoltam hozzá közelebb, de már csak úgy, mint egy sarokba szorított, védekezni próbáló vad. Ő persze gondolkodás nélkül közölte velem, hogy természetesen örömöt okoz neki a helyzet. Már nem igazán tudtam „frappáns” pofázáson gondolkodni. Hatalmába kerített a pánik és csak egyre terjedt testemben. Következő kérdéseire már nem is tudtam válaszolni. Cat, nem fog megtámadni, nyugi! Igen, sokkal nagyobb nálad, de nyugi, nem fog bántani. És amúgy is ott a tűz, nem? Ugye? Azt tudom használni, ha más választásom nem marad, ugye? Nem!! Nem tudom használni! Gratulálok, Cataleya, most már feladhatod, vesztésre állsz!
- Én ööö... nekem... – dadogtam összevissza, és próbáltam nem arra gondolni, hogy füstölnek a kezeim. – Menj egy kicsit távolabb, meg fogsz égni – motyogtam halkan, mert tudtam, hogy mi következik. Nem akart arrébb menni elsőre, úgyhogy hirtelen arrébb löktem, és azzal a lendülettel lángra is gyúlt mindkét karom az ujjbegyeimtől a könyökömig. Felnyögtem, részben mert megijedtem, részben pedig mert abban a pillanatban semmin sem tudtam uralkodni. Semmin. És amióta az öreg meghalt, senki nem volt eddig, aki le tudta csillapítani a tüzemet. Senki...