A rémszarvas

Már épp azon gondolkozom, hogy nemes egyszerűséggel felgyújtom azt a francos macskát, ha elkapom, amikor nagyot fúj rám, és beiszkol a fák közé. Úgy állok itt, mint egy idióta, de ez legalább nem áll távol a valóságtól: Mr. Boholy kegyetlenül kijátszott, és nem hagyott más lehetőséget, minthogy utána vessem magam a Tiltott kibaszott Rengetegbe, és visszarángassam, mielőtt Kapisztrán megtudja, hogy ez a dög megint meglépett, és ott bent biztosan valaminek a vacsorája lesz. Meg én is, de az gondolom kevésbé szomorítaná el.
- Héé Mr. Boholy, cicc, cicc, van nálam..- elkezdek turkálni a talárom zsebében, de legfeljebb egy fél nyalókával tudnám megkínálni, arra meg szerintem nem vevő. A macskacsalogatós kiskészlet ma véletlenül a hálóteremben maradt. -Gyapjas macskadarabkákat csinálok belőled, ha egyszer elkaplak!
Nem tenne jót a reputációmnak, ha most bárki látná, hogy a házunk fogója befelé kiabál az erdőbe, és az sem segítene rajta, ha megmondanám, hogy egy macska után. Ezek a dögök általában aranyosak, simogatni lehet őket meg ilyesmi, ennek meg itt önálló akarata van, és azt úgy használja, hogy véletlenül se essen egybe a tiéddel. Mondhatnám neki, hogy kedves macska úr,
én nem akarok odabent megévődni, annyi horrorsztorit hallottam a nővéremtől, ott bent biztos rosszabbnál rosszabb dolgok falnának be szemrebbenés nélkül, nem lehetne-e, hogy nem ölet meg velük? Nem, nem ragaszkodom a vérfarkasokhoz, hatalmas pókokhoz, kentaurokhoz, és főleg nem a RÉMSZARVAShoz, ami visszatérő főgonosza Alba történeteinek. Két méter magas, olyan feje van, mint egy embernek, hatalmas agancsa, de pókszerűen jár és szélesen vigyorog.
Jó, az a szemét macska nem kerül elő, ha nem csörtetek be oda, úgyhogy veszek egy mély lélegzetet és elindulok. Végül is mi lehet a legrosszabb, ami történik majd? Felzabálnak, megemésztenek, és soha senki nem tudja meg, hová tűntem? Jaj ugyan, ez a Roxfort. Biztos van valami formanyomtatványuk szülőknek, hogy kedves szülő, sajnálattal közöljük, hogy gyermeke tárgyhó ikszedikén elhunyt, ott a sor, ahol kitöltheted, miben, ekkor és ekkor veheti át a földi maradványait per megmaradt holmiját.
Kurvajó, tényleg.

Amikor az ember a réten sétálgatva kihasználja az ősz eleji napok még viszonylag enyhe időjárását, akkor van úgy, hogy megáll az idő. Legalábbis az én számomra megállt, amint belefeledkeztem a virágszedés, dúdolgatás és egyéb megnyugtató tevékenységek kavalkádjába. A kezemben tartott csokorral sétálgatok nem is olyan messze a rengetegtől, mikor meghallom a hangokat. Valaki kiabál valamit. Szemeimmel a hang forrását keresem, és meg is találom a magányos alakot, amint megindul az erdő felé.
- Jaj ne! - kezemet a szám elé kapom, hiszen oda nem szabad bemenni! Főleg nem egyedül. Nos, mondhatnám, hogy ezt az újdonsült P jelvénnyel járó megannyi kötelezettség mondatja velem, ezt, sokkal inkább az motivál, hogy megmentsem mindenféle állítólagos rémtől egy szerencsétlen diák életét.
A vadvirágcsokrot valahol elejtem útközben, amint megszaporázott léptekkel indulok a nyomába, miközben kiabálok neki, hátha meghall.
- Hahó, hé, állj meg! Ne menj oda! - mindezeknél talán többre volna szükség ahhoz, hogy hatékonyan meg is állítsam, de remélem a sietségem nem lesz hiábavaló. Ugyan első pillantásra nem ismertem fel, de így közelebbről már biztosabban mondhatom, hogy a háztársamról van szó. Elvégre az ember lánya legalább a háza kviddicscsapatának tagjait felismeri.
Egy kicsit ritkásabb részen érem utol, de ahogy átnyomakodtam pár fa között néhány ággal gazdagítottam a hajkoronám. Ha koszorút fonnék belőle, talán még jól is mutatna, de így csak viccesen mered ki a fejemből.
- Huh, na végre… Szóval izé, nem szabad ide bejönni, ez a Tiltott Rengeteg - talán még hatásos is lehetne a feddő hangnem, ha nem mosolyognék mellé kedvesen, mint ahogy a kisgyerekekre szokás. Igazából azt mondják, hogy a Rengeteg veszélyes, meg félelmetes, de én szeretem a fákat meg az erdőt… És ugyan mégis miért bántana itt bárki, ha ilyen túláradó szeretettel fordulok felé? - Tehát most meg kellene büntetnem téged - ajkaimat egy picit lebiggyesztem, mert nem jó dolog ám büntetésben lenni, meg beköpni a másikat. Mi van akkor, ha ezen fog múlni a kviddicsmeccs, mert pont akkor lenne büntetésben? Aztán a szemöldökömet összehúzva jut eszembe valami egészen fontos dolog.
- Várj csak… nem is büntethetlek meg, igaz? - Hogy is felejthettem el, hiszen ő is prefektus! Akkor viszont még nagyobb a baj, mint hittem. Hiszen neki kéne a leginkább tudnia, hogy ide belépni T.I.L.O.S.

Hát, azt nem mondom, hogy önként és dalolva besétálok oda, ha mondjuk valaki meg akar állítani, akkor ugye nem tehettem semmit, feltartottak, a fenébe, a macska meg megoldja, végül is ő nagyobb ragadozó, mint én, aki kistányérba kapom a zabkásám is. Félig hálatelten, félig meg csodálkozva nézek a kiabálás irányába, majd bedobok valamit egy elkóborolt diákról, mintha nem én lennék az, mintha én a felelősségteljes prefektus lennék - hahaha - aki most hősiesen kockáztatja az életét valami bugrisért, mielőtt megévődik. Vagy mi.
Aztán felbukkan Bowen a diznihercegnős külsejével, még a madarakat sem ijeszti biztos el, na az erdőben éneklés az ő műfaja, de ettől még nem lesz ideális fegyverhordozó odabenthez, hiába őt enné meg először a RÉMSZARVAS, mert neki biztos puhább és finomabb a húsa, ártatlanabb az elméje és még soha nem látta Kapisztránt zuhanyból kijövet 'felülésezni' a szobában, és főleg, soha nem tett úgy, mint aki elhiszi ezt a nem éppen diznimesét.
- Igen, gondoltam, hogy nem azért ez a neve, mert ideális piknikhelyszín. Jó, büntess meg, Bowen.- vonom meg a vállam, de nem tudom komolyan venni, amíg mindenféle ág meg bog áll ki a hajából, úgyhogy amíg kitalálja, hogy fog keményen megbüntetni, kiszedegetek párat csak úgy, jóakaratom jeleként. - Ööö hát nem t'om, gondolom de.. még senki nem próbálta, de akkor én is megbüntethetlek, hogy bejöttél az erdőbe, nem?Egyébként a barátom macskája miatt vagyok itt, beszökött és utálnám, ha az én dajkaságom alatt lenne vacsora belőle.
Rávigyorgok, és a hátam mögé biccentek, ahol a fák már most elkezdtek gyanúsan mozogni meg suttogni, meg minden ilyen drámai dolgot csinálni, kilátásba helyezve a megemésztődést. Igazából akár gyorsan is elkaphatnánk Mr. Boholyt, és mehetnénk vacsorázni.. remélem, Agnes nem most akar erélyes és szigorú lenni, bár a legrosszabb, amit kinézek belőle, hogy megpróbál a nyakamnál fogva visszacibálni a biztonságos szép zöld gyepre, és akkor akár cipelhetem is magammal. Vállról indítható kislány, épp, mint a mesékben. Bizarr mesékben, de mesékben, és ez a Roxfort, itt belefér.

Igazából csak pár pillanatig tart amíg kifújom magam a nagy rohanás után, és aztán angyalian mosolygó arccal próbálok komoly, meg szigorú lenni. Hát nem éppen az én asztalom.
- Piknik? Pedig milyen jó lenne itt piknikezni. Nem is értem, hogy ez eddig miért nem jutott eszembe - a felcsillanó kék szemeim semmivel össze nem téveszthető lelkesedésről árulkodnak. Aztán hamar rádöbbenek, hogy éppen eddig azt ecseteltem, hogy tilos ide bejárkálni, így a piknik is kizárva. - Kár, hogy tiltott terület, pedig felírtam volna a bakancslistámra az ötletet - egy klasszikus lemondó sóhaj, legyintés, és máris inkább visszatérek az előző problémához. Néhány meglepett pislantás is kerül a képbe, amikor Lynch igazán készségesen kezdi kiszedegetni az ágakat a hajamból. Igazán rendes tőle, és egy újabb hálás mosoly, meg egy gyors „köszönöm“ a jutalma érte. És azért én is beszállok a mókába, hogy ha már az én hajam, akkor az én dolgom karbantartani. Vagy valami ilyesmi. Még mindig azok a legcsodásabb emlékek kislánykoromból, mikor anyu hosszasan fésülgette a hajamat, közben dudorászott és olyan kellemes virágillat lengte körül. Azt hiszem az illata azóta sem változott, csak már sokkal kevesebbet találkozunk és az ember nem várhatja el, hogy tizenöt évesen is a tündéri édesanyja fésülgesse minden alkalommal.
- Hát akkor… mondjuk büntessük meg egymást, és akkor kvittek vagyunk és mindenkinek nyugodt lehet a lelkiismerete is - vázolom fel a szerintem csodálatos ötletet. Mert az ugye nem lehet, hogy büntetés nélkül megússzuk, hiszen tilosban járunk. Mondjuk ettől a ténytől egy egészen picit megremeg a gyomrom és furcsán izgatott leszek. Egyfelől késztetést érzek, hogy azonnal kimenjek, mert ha az ember belátja a hibáját, azt hogy rossz fát tett a tűzre a leglogikusabb döntés mihamarabb kijavítani azt. Másfelől a tiltott gyümölcs eddig szinte nem is ismert izgalma borzong végig a hátamon. Meg hát, van itt egy szegény macska is, kétszemélyes felmentőseregünk nem hagyhatja, hogy valami felfalja. Bár az unikornisok biztos nem esznek macskát. Vagy hát nem tudom, nem emlékszem rá, hogy olvastam volna unikornisok macskafogyasztási kultúrájáról írott könyvet valaha is. Jó, fogalmazzunk úgy, hogy elképzelhető, hogy mesekönyveken kívül nem sok mindent olvasok.
- Na jól van kedves Lynch! Mutasd merre ment az a bajbajutott macska! Lehetsz te a felmentősereg vezetője - kihúzom magam, és lelkes kékjeimmel nézek a háztársamra. A félelemnek nyoma sincs a hangomba, de hát elvégre is mi baj történhetne? Csak egy cicát keresünk a fák között, esetleg találkozunk egy riadt őzikével vagy néhány madárkával, akik majd utat mutatnak nekünk, ha nem találjuk merre kell innen kimenni. Roppant izgalmas kalandnak nézünk elébe.