nemcsak parancsra

A Waterloo Bridge-n igyekvő emberek arcáról semmi mást nem lehet leolvasni, csak a végtelen unalmat a Londoni alapzaj előterében, amiért ismét itt a szeptember. Az első szeptember évek óta, amikor nem szálltam fel a Roxfortba tartó vonatra, amikor végre belekóstolok a független, felnőtt életbe. Egy porcikám se kívánja ezt. Legszívesebben hazamennék, könyörögnék a szüleimnek, csak érjék el valamilyen módon, hogy visszamehessek a suliba, mert idekint megfagyok! Úgy bólintottak rá a bájitalmesteri képzésre, mintha mindig is tudták volna, nekem azonban fogalmam sincs róla. Nem volt jobb ötletem, na, és az öreg Sluki mindig elismételte, milyen tehetséges vagyok. Megpróbálom a legjobbat kihozni az időmből, ami még maradt. Mert a szeptemberi hidegben érzem a fenyegetést, érzem a félelmet, a gyomromat összerántó gondolatot, hogy nem látom a jövőmet, és nem látom, hol leszek holnap, vagy egy hét múlva. A felvételi tanúsága szerint bájitalmesteri képzésen. A bőrömön futkosó hideg szerint egy jelöletlen sírban.

Az első kiáltást akkor hallom meg, mikor a híd végénél lelépek a járdára, és a zebra felé veszem az irányt. Egy óra múlva már a vonaton kell lennem, megyek haza, és ez a gondolat melegséggel tölt el, olyannyira, hogy szinte vissza sem fordulok a hangokra. Biztosan csak tüntetnek, vagy valami ilyesmi.
De az emberek rohanni kezdenek, rohanni lefelé a hídról, sikítanak, jajveszékelnek, és mikor visszafordulok, a híd kettétörve csüng, mintha a végtelenbe lógna. Itt vannak!
Tudnom se kell, kik vannak benne a buliban, futásnak eredek a többi civillel együtt, látom, hogy sokan a metróaluljáróba menekülnek, rossz ötlet, nagyon rossz ötlet, azután valaki nekem jön, a tülekedésben nem is tudnám megmondani, honnan, de a járdára esem, és amint megpróbálok feltápászkodni, egy ismerős arcon akad meg a tekintetem. Bazdmeg! Nagyjából így lehet összefoglalni a véleményemet Lucius Malfoyról.

Porhanyóssá válik minden körülöttem. A múlt, a jelen, a jövő. Minden egy masszává érik össze, melyet ha pohárba öntenénk túlcsordulna a peremen, lefolyna az azt tartó kézre, és méregként marná a puha húst.
Mi vagyunk a méreg, amely a friss húsba mar, és mi vagyunk a pohár, ami túlcsordulni képes.
Lágy szellőként érkezünk, lassan fújva a baljós szelet, sejtetve az eljövendőt.
Fázom.
Pedig nincsen hideg. Idebent, a massza közepén nincsen hideg. Fűti a gyűlölet a massza közepét, végigáramlik minden rongyon, minden lelken. Erősen, eget rengetően, vakmerően.
Engem is elér. Lassan és fokozatosan próbál bekebelezni, próbál a bőröm alá férkőzni, megmérgezni.
És a lágy szellő, valamikorra széllé változik.
Ott vagyunk, az árnyakba burkolózva, megvédve a tudatlanoktól.
Cinkosok vagyunk, s akár a gyermekek, várunk a lehetőségre.
Senki nem mer lépni, tapasztalatlan csürhe, és talán tart valamitől. Talán féken tartja a gyűlölet, s nem engedi szabadjára.
Egy pillanatra lehunyom a szememet, és máshova képzelem magamat. Le egészen a tengerpartra, a szikla legszélére, ahol egy óvatlan mozdulattól könnyen csúszhatunk be a fagyos vízbe. Érzem a só illatát, érzem az arcomra csapódó jeges vizet, és hallom a sirályokat.
A pálcám kemény mozdulattal - túl feszesen lenül előre, és a varázslat, akár a vízből kicsapó jeges cseppek, ütközik neki a hídnak.
Viharrá értetek.
Mi sohasem akartunk azok lenni, a szellő szerepére vágytunk, mely felborzolja a hátad, és viharrá serkent téged.
Azzá váltak. Sikoltó, rohanó, pánikoló viharrá.
A híd lassan, avatatlan szemnek érthetetlen módon szakad ketté.
A tömegbe csapódnak a varázslatok.
Tucatnyi színes fénycsóva.
Avatatlan szemnek láthatatlan erő.
A tömeg mellett süvítek, szélként repülök, és a pánik közepén földet érek.
A híd másik fele következne. Egyszerűen, mint a másik oldal.
Újra lehunyom a szememet, a tengerpartra szeretném képzelni magamat, de a sikolyok és a pánik nem engedi elmenekülnöm.
Pálcát rántok.
És ekkor megpillantom.
Vörös fürtjeit képtelen lennék eltéveszteni. Belém égett.
- Csesszétek meg! Itt van egy! -
Mordulásom a közelben garázdálkodó társaimnak szól, lépteim, és a pálcámból kirobbanó sóbálvány átok - ki tudja, hogy célt ér-e - pedig neki.
Menekülj, ha tudsz!

Feltápászkodom a földről, Malfoy sóbálvány átka egy idősebb férfit talál el, aki megpróbál rajtam keresztül eljutni a metró lépcsőéig, de meg sem fordul a fejemben, hogy alkalmazzam az ellenátkot, meg sem fordul a fejemben, hogy visszatámadjak, rohanok, masszává olvadva a tömegben, át az úttesten, autók dudálnak, az egyik tőlem pár méterre nyomja meg a satuféket, de a világ már régen beszűkült, beszűkült azokba a régről ismert, kegyetlen szürke szemekbe, amik prédát látnak bennem - és a prédát, még ha gyorsabb is, mint én, hajtóvadászat során szedik le, hogy a húsából lakmározzanak.
Én pedig lassú vagyok. Lassú, és egyre lassabb. Az oldalam pár percen belül szúrni kezd, miközben a pániktól üszkös levegőből nyakalva zihálok, de nem állok meg, és azt se tudom, jó irányba rohanok-e. Létezik jó irány egyáltalán? Nem számít. Nem számít az sem, hogy az arcomnak szégyentől kéne égnie, mert elmenekülök Lucius Malfoy elől, aki most már egy nagyobb erőnek engedelmeskedik. Nem érzek szégyent. Csak rettegést. Egy újabb úttesten rohanok át, körbe sem nézek, körülöttem mindenhol emberek, ártatlan civilek tapogatják szúró oldalukat, vagy esnek hasra a járdaszegélyben, de én nem tehetem, én nem, nekem mennem kell tovább, mert látott, mert felismert. Talán, ha felszállnék a metróra...? Talán ott lerázhatom?
De nem bírom addig, zihálva rogyok térdre egy utcai hulladékgyűjtő mögött, kezemet a számra tapasztom, hátha így elfojthatom a heves, sípoló légvételeket. Menj tovább, menj tovább, én itt se vagyok!

mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra.

Ezernyi érzést szabadít fel bennem, ahogy Őt látom a földön feküdni. Kissé úgy érzem magamat, mint egy elhagyatott mezőn. Gazak között kutakodom, és megtalálom a rózsát.
És ebben a pillanatban Lily Evans, nem csak rózsa, melyre mindannyian ácsingózva várunk, hanem maga a megtestesült vágyálom. A tökéletes áldozat. A megfelelő hírnök. Mindegy, hogy miként nevezzük, mindegy, hogy milyen rangokkal ruházzuk föl.
Tökéletes.
Felé indulok, a pálcám biztosít nekem utat, lépéseim ütemesek, de nem elég gyorsak.
Feltápászkodik, vörös hajába belekap a szél, s mielőtt elfordulna, egy utolsó pillantást vet rám.
Megtorpanok.
Földbe gyökerezik a lábam.
Három lélegzetvételnyi időt hagyok neki.
És nem azért, mert ki akarom élvezni macska-egér játékunk minden egyes percét, hanem mert láttam valamit a szemében.
Őszinte félelmet.
A nagyvadak általában azért iramodnak az őz után, mert annak félelemtől átitatott illata cselekvésre sarkallja őket. Engem a félelemmel vegyített szempár állít meg.
De csak három lélegzetvételnyi időre.
Ennyi kell ahhoz, hogy rájöjjek: nem menekülhet el.
Mert ebben a pillanatban Lily Evans kezében van az ütőkártya. Látott engem.
Könnyűszerrel bérelhet nekem egy cellát az Azkabanban, és ez, a tudat, hogy bezárnak egy hideg, csúszós cellába, űzötté tesz engem. Már nem azért akarom elkapni, hogy példát statuálhassak vele, vagy a Nagyúr szeme elé vigyem, hanem, hogy mentsem magam. Feltámad bennem az élni akarás ösztöne.
Utána vetem magamat. A világ kettőnkké szűkül össze. A körülöttünk lévő vihar nem több háttérjátéknál.
Hosszan kergetem. Három levegővételnyi előnye van.
Eltűnik.
Persze biztos vagyok benne, hogy nem válhatott köddé, és abban is reménykedem, hogy ilyen zaklatott állapotban nem tud elhoppanálni.
Lassítok a lépteimen.
- Jól van Evans, ügyesen futottál.. -
Gúnyolódó éllel nyomom meg az utolsó szót.
-.. de most már vége, gyere elő!

Tenyeremmel a számon, lábaimat magam alá húzva, kimerültségtől és adrenalintól reszketve kuporgok a szeméttároló mögött, hátamat nekivetem, próbálj meg normálisan lélegezni, utasítom magam, de ebben a percben egy értelmes ellenátokra nem tudok összpontosítani, a légzés pedig képtelenségnek tűnik. Hova lett mindaz a fejemből, amit a Roxfortban beletöltöttek? Hol vannak McGee óráinak anyagai? Áh, tudom, hol. A füzeteimben, az ágyam alatt. S bár a fülemben dobol a vér, az agyam zakatol, Malfoy hangja áttöri a pánik alkotta díszletet, valósággá válik, és mintha a csontjaimban, vagy a gyomrom mélyén visszhangozna.
Eszemben sincs előbújni! Még csak az hiányozna. Hátamat a szeméttároló falának vetem, zsebemből előhúzom a pálcámat, és éppen csak annyira lesek ki, hogy bemérjem Malfoyt, amit - csupán a hang irányára támaszkodva - nem tudnék megtenni. Szemeim előtt hét, könyvtárban és házidolgozatok körmölésével eltöltött év pereg megállás nélkül, mégis csak egyetlen varázsige ugrik be, amit annak idején Severus mutatott, és amit először viccesnek, majd amikor elkezdte a többieken alkalmazni, gusztustalannak találtam. Most mégis Malfoyra szegezem a pálcámat, és a fejem megtelik a nonverbális varázslattal. Levicorpus, ha eltalálom, a bokájánál fogva felemelkedik, de ebből a szögből, remegő kezemet látva, nem reménykedek a sikerben.

mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra.

Az elképzelt azkabani cellámban, a falakra más vére száradt, más izzadtsága csorog a falakon, és az őrület, a nagyon is valós őrület kézzel tapintható. Körülszimatolja a kőfalakt, beleivódik a malterbe, s mint puszta lét, mint egy sivár gondolat veti meg lábát.
Nem lennék láncra verve, addigra a félelem, és az életerő hiánya annyira urrá lenne rajtam, hogy a pálcám nélkül -talán még azzal sem -képtelen lennék egy egyszerű fényt varázsolni.
Sötét lenne, mély, depresszív sötét, és az éjszakát nem lehetne a nappaltól elkülöníteni.
Csönd lenne, olyan csönd melyet csak a patkányok neszelése, az őrült mormogása, és a sikoly törne meg.
Hideg lenne. A lehelet ködként szállna föl a számból minden egyes panaszos nyögésre.
Félelem lenne. Mindenhol. Minden porcikámban, minden ki nem mondott szóban, minden el nem sírt könnycseppben. De az is lehet, hogy zokognék, megalázva, meghunyászkodva zokognék.
És a képzelt azkabani cellám mindenhez elég erőt ad. A futáshoz, és a jövőhöz, az űzött vad utáni vadászathoz.
A varázslat a vállamat súrolja, érzem az erős lüktetését, és mögöttem a falnak scapódik.
Összerezzenek, hiszen engem is érhetet volna.
De most már tudom hol van.
Halkan, akár az egeret cserkésző macska lopakodom a kukája felé.
Mert ez már az Ő kukája akárhogyan is nézzük, én pedig betolakodó vagyok a fenségterületén.
A kukája másik oldalán lerogyok, próbálok erőt meríteni az elkövetkezőkhöz, hiszen a vad nem adja egykönnyen magát.
A kuka mögötti résbe tolom a pálcámat, nem tudhatom, hogy pontosan hol van, és szinte egészen biztos vagyok benne, hogy átkom célt téveszt majd. De egy valamire jó lesz. Kiugrasztani a nyulat a bokorból.
Relaxo némán árad végig a testemben, az ujjaimon át a pálcáig. Megelevenedik a gondolat. Életre kel a varázslat.

Nem találom el, a lépteit viszont hallom, és egy pillanatra egészen megrémiszt a gondolat, hogy mindjárt felbukkan az arca fölöttem, mindjárt mellém térdel, mindjárt vége az egésznek, végem lesz nekem is, mielőtt bármelyik, az utcán rohanó ember megérthetné egyáltalán, miért hadonászik két fiatal pálcákkal, fényes nappal. Hosszúnak tűnnek a másodpercek, amíg várakozom, futnom kéne, de most, hogy elárultam magam, könnyűszerrel hátba lőhetne menekülés közben bármilyen átokkal, amihez kedve van.
Gondolkodni próbálok, keresem a megoldást még akkor is, amikor az oldalamnál, a fal mellett meglátom a szikrákat. Itt van a hulladékgyűjtő túloldalán, itt van, itt van. Nincs mire várakoznom! Ha futok, hátba támad, és megöl, mielőtt észbe kapnék. Oké, előtte talán megkínoz egy kicsit, de a lényeg ugyanaz. Tennem kell valamit!
És már fordulok is a hulladékgyűjtő fala felé, még mindig térdelve szegezek pálcát a falnak, és a hangzavarban minden idegszálamat a belül visszhangzó varázsigére koncentrálom. Fél térdre emelkedem, még mindig a szemetes takarásában, majd pedig...
- Descendo - mormogom, és már pattanok is fel, hogy elkerüljem a felrobbanó hulladékgyűjtő romjait. Csak rohanok, hátra sem nézve, egyre csak rohanok, rohanok, rohanok, tovább, tovább, még, még!

mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra.

Amikor meghallom a hangját, akkor már késő. Túl késő ahhoz, hogy bármit is tudjak ellene tenni, így csak amennyire lehetséges megfordulok, hogy a szétrobbanó szemé, és kukadarabok ne szemből találjanak el.
Minden hozzám vágódik, és én is vágódom a robbanás erejétől. Egy másodpercig, egy egész másodpercig repülök a szemét és alumínium darabok között. Fonnyadt saláta és rothadó hús szagával az orromba csapódom bele a földbe.
Kiszalad belőlem minden szusz ahogy előbb hátam, majd fejem vágódik a kemény betonnak.
Csillagokat látok, és szeretnék elveszni bennük, a forgatagban amit jelentenek, ellebegnék közöttük, csillaggá válnék ha lehetne.
De nem lehetséges. Nem ilyen körülmények között. Nem akkor amikor Lily Evans kezében van életem romba döntésének a kulcsa.
Feltápászkodom, és azzal sem törődve, hogy mik vannak rajtam - jobb nem is belegondolni - újból űzni kezdem. Ezúttal hatalmas előnye van, vagy még annál is nagyobb.
De nem menekülhet!
- Obscuro -
Már nem törődöm azzal, hogy a varázslat néma legyen, már az sem érdekel ha üvöltönem kell, csak nem menekülhet el!
Hagyom, hogy a varázslat, gyorsabban nálam a vörös hajzuhatag után eredjen.

Rohanok, rohanok, járókelőket kerülgetve, levegő után kapkodva, versenyt futok az életben maradás lehetőségéért, és pár másodpercig komolyan elhiszem, hogy leráztam Malfoyt, mikor rárobbantottam a hulladékgyűjtőt. Nem fordulok hátra, nem okozna örömöt, ha kárörvendve megnézhetném, mi maradt belőle, feltápászkodott-e már, csak futok, futok, felugrok a járdára, és éppen egy telefonfülke kicsapódó ajtaját kerülöm ki, mikor...
Vaksötét. Hirtelen, élesen felkiáltok, artikulálatlan hangok elegye, megvakultam volna futás közben? Vagy csak Lucius Malfoy céloz hihetetlenül pontosan? Cikkcakkban kellett volna futnom, milyen hülye vagyok, ki kellett volna rohannom az útra, az autók közé, hogy ne merjen utánam jönni, hogy a nyomomat veszítse, így azonban csak megtántorodom, a testem vakon egy másik testnek puffan, női hangokat hallok, nem tudsz vigyázni, bazmeg?!, és a kendővel az arcomon a járdára zuhanok.
Megzavarodva kapkodok a szemem elé, le kell szednem ezt a szart, mielőtt Malfoy ideér, de mozgásban kell maradnom, így tovább kúszok pár métert, négykézláb, fél kézzel megpróbálom letépni a kendőt a szememről - de mikor pár perccel később sikerül, a pániktól sebesen rohanó lábak erdején keresztül ismét látom Malfoyt. És tudom, míg vak voltam, ő egy percre sem tévesztett szem elől.

mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra.

Messze van, tényleg messze van. Méterekkel előrébb, mégis mikor a piros kis fénycsóva eltalálja, Ő meg felsikít, tisztán hallom a sikolyát. A vesémig hatol, belém mar. Akaratlanul kúszik a tudatomba, hogy milyen lenne kínok között a sikolya, ugyan ilyen élesen mardosna, vagy tűhegyes késként döfködne, addig sértene ez a sikoly, míg belőlem sem lenne más, csak minden ami Ő. Mert messze van, és a sikolya, mintha a fülem mellett adna neki életet, beleremegek, felállnak szőke szőrszálaim a karomon.
De nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy lassítsak, vagy, hogy elcsodálkozzak mennyi erő lakik benne, lépteimnek ugyan olyan rohanássá kell alakulniuk, mint eddig.
Közeledem. Egyre közelebb vagyok a földön kúszó lányhoz, minden lélegzetvétel, minden szemvillanás közelebb visz hozzá.
Már kapkodom a levegőt, jól megfuttatott. Olyan élni akarás iramlik benne, mint bennem.
Tulajdonképpen ugyan azért futunk. Az életünkért. A különbség kettőnk közül csak annyi, hogy Ő jár előrébb.
- Kérem! Kérem segítsen! Az unokahúgom megszökött a bolondokházából, kérem ne engedje elmenni! -
Elég közel vagyok már, de nem eléggé. Nincs más lehetőségem, hiszen nem menekülhet el.
A körülötte lévőknek kiáltok, de nem kifejezetten szólok egyikhez sem. A masszához amivé alakultak körülötte. És csak reménykedni tudok, hogy hisznek nekem, hogy látják rajtam a pánikot, vagy a félelmet, amit Evans elmenekülése jelent, és elégnek tartják majd. De azért nem bízom vak szerencsére, a muglik pánikolnak. Én is pánikolok. Mind pánikolunk.

Hallom a hangját, egészen közelről, de nem ülhetek itt, a földön, mászok tovább, megpróbálok felállni, de az emberek csak rohannak, rohannak, valaki rálép a kezemre, felnyögök a fájdalomtól, de másznom kell tovább, mert nem túlzás, ha azt mondom, az életem múlik rajta.
Még tovább, még tovább, nem nézek senkire, még a hátam mögé sem, hiába hallom tisztán, mivel próbálkozik, legszívesebben behúznék neki egyet, milyen aljas, kihasználja az emberek jóhiszeműségét, de senki nem lép oda hozzám, hogy megállítson, senki, senki, senki...
- Kisasszony, jól érzi magát?
Hirtelen karon ragad valaki, egy férfi hangját hallom, és amikor felnézek, egy teljesen ismeretlen arc néz rám igencsak közelről, aggódik, talán aggódik, de olyan közel van hozzám, és a felkaromat ragadja meg, határozottan talpra állít. Én pedig gondolkodás nélkül rimánkodni kezdek.
- Engedjen el, kérem, engedjen el, az az ember megtámadott, hagyjon elmenni! - könyörgök ugyan, de ha Malfoy még közelebb ér, megpróbálom kicsavarni a karom a férfi kezéből. - Hagyjon! Mennem kell! - Látom az idegen férfi arcán, mennyire nem érti a helyzetet, főleg akkor, amikor a közeledő Malfoy felé néz.
- Azt mondja, hogy maga megtámadta őt! Igaz ez?
Nem gondolhatod komolyan, hogy majd beismeri, te idióta! Mivel vegyelek rá, hogy elengedj, mivel győzhetnélek meg...?

mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra.

A férfi felhúzza a vadat a földről, de ujjai nem eresztik a zsákmányt. Az én zsákmányomat. Pedig vergődik. Minden egyes mozdulata közelebb ereszti a szabaduláshoz, de egyszerűen nem szabadulhat el! Most nem! Most, hogy ilyen közel van, most, hogy megkaparinthatom, és a férfi kezének helyét az én markom veheti át, nem szabadulhat el.
Egészen könnyen képzelem el ahogy erős szorításom foltot hagy a fehér bőrön, ahogy a pálcám a bordái közé siklik, és nem tud menekülni. Ha ez a férfi nem engedi el, ha elég ideig tudom húzni az időt, egészen biztos vagyok benne, hogy Lily Evans a foglyom lesz.
Közeledek. Alig választanak el már lépések tőlük, és az egyik kezemet előrenyújtom, óvatosan, mintha vad őzt szeretnék simogatni, acélkék szempáromat pedig az idegenre szegezem.
- Uram, kérem! Az unokahúgom nem épeszű! Ismeri a környéket ugye? Két utcával lejjebb van egy otthon a hozzá hasonlóknak. Azt hiszi magáról, hogy tud varázsolni, és hogy bántani akarjuk. Kérem uram! Vissza kell vinnem! -
Szerencsémre jó színész vagyok, s hazudnom is egyszerű.
Odaérek. Végtelennek tűnő hosszú hajsza után utolérem. A karom kinyúl, hogy a másik karját ragadja meg, s ha sikerrel jár, erőszakosan fonódik a gyenge váll alatti puha hús köré.

Elég meghallanom Malfoy szavait, már tudom, már érzem a bőrömön, mit a bőrömön, a húsomban, a csontjaimban, hogy elvesztem. A férfi neki fog hinni, a kavarodásban nem fog sokáig akadékoskodni, sőt, nem fogja megkockáztatni azt sem, hogy elengedjen engem, az őrültet, mikor velem szemben az épelméjű rokonom áll. Nem fog értem vitába szállni, nem érek neki annyit, hogy belekeverje magát valami átláthatatlanba és veszélyesbe.
Valóban nem. Hiába kapálódzok, sőt, mintha ezzel csak még mélyebbre ásnám magam a futóhomokban - sípcsontom rúgom a pasit, azt üvöltve, engedjen már el!, és ez elég neki, elég ahhoz, hogy a karomnál fogva átadjon Malfoy kezébe. Távozóban még egyszer hátranéz, az arca csupa helytelenítés. Kösz, haver, szép volt.
Tehát ott vagyunk, Lucius és én, hideg reszketést érzek a torkomban, mégis dacosan felszegem a fejem, mert nem, ha ez a pillanat az utolsó számomra, akkor nem a cipője orrát fogom bámulni.
- És most mihez kezdesz velem, Malfoy? Kinyírsz, és mosod a kezeidet? - A hangom tele gúnnyal, talán ez az utolsó fegyverem, a bátorság álcája, mielőtt a fogócska, túlságosan korán véget érne.

mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra.

Mintha Isten hallgatta volna meg az imáimat. És a férfi a próféta. Kezéből a lány karja az enyémbe csusszan, ujjaim pedig vasbilincsként tekerednek a vékony női kar köré - egészen biztosan nyomot hagy majd szorításom rajta.
És megkönnyebbülök, kiszakad belőlem egy sóhaj, ami azóta nyomott, mióta megláttam Lily Evanst a hídon fekve, mióta utána iramodtam.
Akkor még sajnáltam, a vesémig hatolt rettegéstől megtelt pillantása. Akkor még - hosszú percekkel ezelőtt - volt bennem annyi emberség , hogy megsajnáljak egy olyan reményvesztett dolgot, mint Lily Evans. Mert Ő nem más, mint egy dolog, egy a társadalmunkba nem illő dolog.
De már nem érzem azt amit az előbb, már megcsapott a jutalom, és a kárörvendés langyos szele.
Pálcámat erőszakosan nyomom oldalbordái közé, ujjaimat pedig úgy feszítem neki, hogy szabadulásra esélye se legyen.
- Megölhetnélek, való igaz.. -
Felsőbbrendű mosoly kúszik az arcomra, úgy pillantok le rá. Jóval magasabb vagyok nála.
- De van jobb ötletem. Ismerek olyanokat akik a te véredre szomjaznak, kedvesem! -
Az utolsó szó olyan lágyan csúszik ki ajkaim közül, mint ahogy az ember a citromos sörbetet szopogatja.
Hevesen rántom meg, hogy a kezem ami nem Őt szorítja pálcája után kutathasson.

Nem tudom leplezni, mennyire félek, nem is annyira Malfoytól, mint inkább attól, ami vár. Még a térdem is remeg, miközben felsőbbrendű mosolyával lenéz rám, basszameg, teljesen olyan, mint a prédát gusztáló vadállat, mielőtt fogait a húsába mélyesztené, és amilyen élvezettel kergetett idáig, most a gyomromban érzem az ő örömét, mert nyert, mert elkapott. Mert magával vihet, vagy csupán egy szó, és már végem is, a titka sírba száll velem, a muglik majd kitalálják a maguk meséjét a járdán hirtelen összerogyó, fiatal lányról, ő pedig eladja majd a maga sztoriját, és hinni fognak neki, kétségtelenül.
De nem gondolhatja, hogy tálcán kínálom magam egy ilyen hajsza után! A fülemben doboló véren keresztül is tisztán hallom, mit duruzsol olyan megtévesztő, elborzasztó lágysággal, amitől hideg futkos a karomon, de ez még semmi ahhoz a zsigeri döbbenethez képest, amit akkor érzek, mikor elkezd átkutatni. A pálcámat keresi. Felszisszenek, mert az övé egyenesen az oldalamba fúródik. El kell valahogy terelnem a figyelmét, míg kiutat találok a szökéshez, ebben a tömegben már nem tudnék elvegyülni, de ha lemegyek a metróba, ha, ha, akkor talán...
- Tényleg olyan hülye vagy, hogy azt hiszed, veled megyek bárhová is? - kérdem, hangomban ismét gúny keveredik a döbbenettel, miközben próbálok feltűnés nélkül a falhoz simulni, hátha nyerek így pár percet, mielőtt a farzsebembe csúsztatott pálcát megtalálja. Gondolkozz, gondolkozz, szemeim a lehetséges kiutat keresik.

mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra.

Egy teljesen más életben, más helyzetben, más emberként, nem nyúlnék így hozzá. Nem ilyen érzéktelen, durva mozdulatokkal, nem ennyire mereven, nem így. Igaz ha mások lennénk, nem kellett volna úgy üldöznöm ahogy tigris a menekülő antilopot, akkor nem fúródna a pálcám olyan keményen az erős bordacsontok közé, és akkor nem így szorítanám magamhoz.
Ujjaim vadul kutatják a pálcát, kezem erősen siklik végig a karján, le a másik oldalán, végig a combján. Ütemesen, kegyetlenül marok a húsába, szinte megkóstolom, szinte kitépek belőle darabokat, de a pálcát nem találom.
Gúnyolódó, félelemtől és gyűlölettől átitatott hangja magára vonja acélszürke tekintetem, és egy pillanatra belemélyedek őz barna tekintetébe. Egy pillanatra hagyom, hogy magával ragadjon, de aztán elmosolyodom. A győztes fölényes mosolyával.
- Ugyan Kedves! Azt hiszed, hogy van választási lehetőséged? Rettentő aranyos! -
Jól szórakozom rajta, akár egy bohókás gyermeken, de a pálcát még mindig nem találom.
Pillantásom végigfut rajta, szétzilált, gyűrött ruházatán, dacos tekintetén, falnak nyomódó testén.
És akkor bekattan. Ott van. Ott lapul a fal biztonságos takarásában.
Magamat mindig is erényes férfinak tartottam, így ahelyett, hogy elrántva onnan elvenném a harci eszközét, teljes testemmel neki nyomulok, nekiszorítom a falnak, neki préselem.
Mindenhol összeérünk, és nem titkolt célom, hogy a pálca megroppanjon a falhoz nyomódva.
Nekierőszakolom magamat. Olyan erősen nyomom a testem a kecses, forró testnek, ahogy belőlem kifér.
- Remélem felkészültél Evans.. -
A fülébe suttogok, ajkaim óvatlanul simogatják a fülcimpa peremét.
- ..mert életed legrosszabb utazása következik. -

Az ereimben vadul száguldó vér ködén túl minden homályosnak, bizonytalannak tűnik, csupán a fenyegetés biztos, és Lucius Malfoy közelsége már kimeríti a legsúlyosabb krízishelyzet fogalmát. Van valami bűnös, abban a birtokló pillantásban, amivel rám néz, amitől szutykosnak érzem magam, és lesütöm a szemem, nem viszonzom többé a tekintetét, hogyan is állhatnám? Ezúttal ő a vadász, gyönyörködik a zsákmányában, és játszik vele, mielőtt elfogyasztja, vagy kiveti a koncot a társai elé. Összeszorul a gyomrom a közelségétől, és érzem, az arcom egészen vörösre gyúl, mert ez a kedveskedőnek tetsző, de végtelenül lenéző és becsmérlő megszólítás, Kedves, egészen az elevenembe vág.
– Az áldozat letaperolása benne van a munkaköri leírásodban? – suttogok, a hangom sötét, kihívó, ennyi erővel akár meg is erőszakolhatna itt, ezen a helyen, néhány hathatós bűbáj után minden mugli vak lenne az eseményekre, és senki nem állna meg, hogy segítsen rajtam. Nem fér a fejembe, mit művel, a közeledése több, mint feszélyező, de tudom, meg akar büntetni, minden lehetséges módon meg akar törni, és ehhez – félek beismerni – jó úton jár. Szavait hallva elfordítom tőle a fejem, hallom a pálca reccsenését, te seggfej, ezért én nyírlak ki téged, ő pedig a fülembe suttog, még a hideg is kiráz. De mostanra ismét eltökélt vagyok.
Nem hagyhatom. Másodperc törtrésze alatt döntök, nem érdekel az sem, ha a pálcám megrepedt, vagy eltört, egy határozott mozdulattal felnyúlok kettőnk közt, és a közelséget kihasználva az arca felé kapok – még ha a szemét nem is tudom kinyomni, talán elegendő időt nyerek ahhoz, hogy kereket oldjak. És, ha lazul a szorítása, kicsusszanok a fal és Malfoy teste közül, hogy eszeveszett tempót diktálva átrohanjak a járdán, és ledöcögjek a metró aluljáróba vezető lépcsőn. Zihálva caplatok lefelé, a pálcámat ráérek ellenőrizni később is.

mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra.

Szóra sem méltatom Evans gúnyolódását, az agyam megnyugszik, lecsendesül. Mélyeket lélegzem, és felkészülök arra, hogy eltűnjünk, hogy magammal vigyem, és ne eresszem.
Tulajdonképpen még nem tudom, hogy mihez is kezdhetnék vele pontosan. Vessem a vérére szomjazó ádáz farkasok elé, akik ki tudja mit követnek el vele? Vagy szolgáltassam eleve a felséges úrnak, vessem a lába elé, és nézzem ahogy példát statuál a lánnyal?
Tulajdonképpen teljesen mindegy lenne, a vége mindkét történetnek ugyan az lenne: halál.
Kemény, gyötrelmes halál. Nem a mesékben szépen előadott, kedvesen szájon csókoló halál jönne el érte, nem az amely lepelként teríti rád az álmot, hogy aztán sohasem ébredj föl, hanem a rettenet, a fájdalom és a kín hírnöke jönne el érte.
Nekem mindegy lenne. Jól mondta: mosnám kezeimet.
Lassan körvonalazódik agyam legmélyebb rejtekében úti célunk: a Malfoy-kúria.
Szinte sikerül elképzelnem a pince hideg kőfalait, a sarokban megbúvó hálót szövő pókokat, a homályt, és az elhalt sikolyokat.
Szinte érzem ahogy beszippant minket a lég, szinte megrándul a hasfalam.
Szinte eltűnünk.
Felüvöltök ahogy keze az arcomba mar, hülye kurva , hagyja el a számat, és hátrébb lépek,hogy mentsem ami menthető.
Mint egér a lyukból úgy slisszan ki, teste végigcsúszik az enyémen, és máris szalad.
Utána eredek, úgy szaladok utána, mintha az életem múlna rajta.

Az agyamban ordító, jajveszékelő üresség, és a fülemben doboló vér hatására végre már az sem érdekel, én kit taszítok félre az útból, egy kisgyerek sír, kilöktem a kezéből a nyalókáját, mégis milyen ember ad nyalókát a gyerekének, miközben menekülők tódulnak lefelé, a metróba? Csupán egy vagyok közülük, egy a sok közül, és a pálcám is megrepedt, vagy eltört, gőzöm sincs, a valóság egyedül értékelhető szelete Lucius Malfoy felszisszenése, hülye kurva, és a tudat, hogy nem fog hagyni, nem fogja engedni, hogy elmeneküljek, utánam jön, nekem pedig őrült gyorsan menedéket kell találnom, már az sem érdekel, ha a metróról kell hoppanálnom, végül is átengedtek a Roxfortban, megkaptam a bizonyítványomat, az ilyesmire már alkalmasnak kell lennem, és a Malfoy-félék mai műsora után amúgy is dolgozhatnak majd az amneziátorok, pár mugli a metrókocsiban nem oszt, nem szoroz, ugye?
Csak abban tudok reménykedni, hogy Malfoy, az ismeretlen mugli terepen szem elől fog téveszteni. Átbújok a jegykezelő automata karja alatt, hangokat hallok, talán utánam kiabáljak, hogy mit képzelek és álljak meg, de a franc fog megállni! Lefelé a peronhoz vezető lépcsőn, zihálva érkezem meg, és nem is tudom, melyik irányba megy az éppen érkező metró, de a többi emberrel együtt felnyomulok rá, mint egy idióta.
Hol lehet? Hol lehet? Komolyan, még az is megfordul a fejemben, mikor az ajtók záródnak, hogy dobok neki egy csókot, ha megpillantom a peronon állva. Elrobog a szerelvény, zihálva az ajtónak dőlök, meresztem a szemem, szúr az oldalam, és Malfoyt nem látom odakint. Talán utol se ért.

mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra.

Olyan könnyen csusszan ki a kezem közül,mintha meztelecsiga lenne, aminek nyálkás teste minduntalan kisiklik az ember tenyeréből. Utánakapok, de már késő, a markom a semmibe kap bele, talán érinti egy-két hajszálát, talán ki is tépi azokat.
Utána iramodok, hajszánk kezdőik elölről. Ő elől szalad lépéselőnyben, én mögötte lépéshátrányban. Szitkozódom, keményen lököm el az utamban álló muglikat, káromkodnak, tahónak neveznek és bunkónak. Más esetben mindegyiket megkínoznám, egyenként küldeném őket agonizált állapotba, de nem most, nem ebben a létfontosságú helyzetben. Nem akkor mikor kedvenc játékszerem elszalad előlem.
Nem hiába volt Lily Evans okos tanuló, leleményes boszorkány. Biztos vagyok benne, hogyha a sors nem átkozza meg piszkos vérével, nagyon sokra vihetné közöttünk.
A saját terepére csal, bevezet valahova, amiről fogalmam sincsen, hogy micsoda. Emberekkel van tele. Muglikkal .
Le kell lassulnom, a tömeg miatt, az ismeretlen furcsa érzése miatt, és miatta.
Kicsusszant a kezemből, pedig a markomban volt. Hagytam neki, hogy kihasználjon, és ide csaljon,hagytam, hogy a vörös hajzuhatag barnákkal olvadjon egybe, és most csak itt állok,körbe-körbe forgok, veszettül keresem.
De Lily Evans ekkor már messze jár, valószínűleg el is hoppanált, és magával vitte a titkomat.
A harag amit magam iránt érzek és a gyűlölet mit őiránta, hullámokban önt el. Lassan, de hatalmas hullámokkal, ami mélyre szív a tengerben, majd újra partra lök. Szétcincál belülről.
Vesztettem.
Felrobbantom a helyet, sikításokat hallok, döbbenetet, jajveszékelést az első dörrenésre.
A továbbiakról nem tudnék semmit sem mondani, mert elhoppanáltam. Gyorsan, veszettül.
Hajszát indítok ellened Lily Evans. Vérdíjat tűzök a fejedre. Addig kergetlek míg bele nem őrülsz!

Kedves Lily! Annyira de annyira köszönöm neked ezt a csodás játékot, tényleg veszettül élveztem, és soha de tényleg soha nem játszottam le ilyen gyorsan és ilyen lendülettel egy játékot sem. Továbbá köszönöm, hogy előrébb lököd Luciust, meg minden. Köszönöm! <33333