Sosem hittem volna, hogy ilyen lesz. A park fái egymásba hajolnak fölöttünk, miközben némán hallgatom az avarban zizgő lépteinket. Anyám és Mrs Nott három méternyire jönnek, mögöttünk, kedélyes beszélgetéseik foszlányaitól összerándul a torkom. Mérges lesz, ha nem mondok valamit magam is, ha nem dicsérem a kisasszony kalapját, kesztyűjét, ha nem kérdezem a terveiről, az ízléséről, ha nem játszom el, hogy bármi is múlik a szavainkon. Kettőnk sorsát már összekötötték, koccintottak rá, mi pedig csak állunk, mint betévedt idegenek, óvatosan ízlelgetjük a másik társaságát.
- Kissé lehűlt az idő, nem gondolja? - kérdezem, tekintetem a fák kérgén nyugszik, és örömmel tölt el, hogy anyám egy szót sem hallott, mert ellenkező esetben már itt lenne, hogy elsimítsa a hibámat, hogy helyettem is elismerően nyilatkozzon Nott kisasszony érdemeiről, az általa hímzett asztalterítőről, vagy kivételes zongorajátékáról. Egyik sem hagyhatna ennél hidegebben.
Azt azonban el kell ismernem, hogy az ajkai vonala olyan titokzatos, olyan édes, és mikor néha mosolyra húzza, legszívesebben vele mosolyognék magam is, pedig férfiként ez lehetetlen. Fiam, ne légy könnyelmű! A tetszésnyilvánítás az asszonyok dolga, a férfinak elég, ha megacélozza magát! Hidd el, mikor a jegyesed arcáról az évek letörlik az érzelmeket, már semmi nem fog neki megnyugvást nyújtani, csak az erős váll, a férfi válla, amire támaszkodhat.
Nem tudnám megmondani, mikor tévedt a tekintetem először a szájára. Anyám szerint előkelő, beszéde tiszta, mosolya kellemes és hűvös. Apám szerint a nők egyformák, én pedig különösen szerencsés vagyok, hiszen Nott kisasszonyból a szemtelenség minden csíráját kigyomlálták. Nincs nagyobb átok a férfi számára, mint a felvágott nyelvű asszony, mondja miközben whiskyt tölt magának. De Ms Nott szájának ívén élet és halál fut össze számomra, apám ezt sose érthetné, de néha, amikor másokkal társalog, némán figyelem őt messziről, figyelem, amint az alsó ajkába harap, és sosem hagy rúzsnyomot a pohár peremén. Ha megcsókolnám, azzal tönkretenném. És különben sem tehetem, míg a jövőnk meg nem szilárdul, márványból és vérből. 

Egyszerre ijesztő, és izgalmas az egész.
Próbálom egyfajta játékként felfogni, mert ha nem így tennék, borzalmas lenne a dolgok elkerülhetetlen elrendeltetettsége. Hiszen ahhoz, hogy ez a frigy ne történjék meg, valami hatalmas katasztrófának kellene nemsokára bekövetkeznie. De olyat nem észlelek közeledni, különös is lenne, ha hirtelen valami ilyesmi történne, így többnyire végérvényesnek tűnik - feleségül fogok menni Cyprian Flinthez, noha engem nem kérdezett senki, mit szólok ehhez. Ha viszont úgy fogom fel, mint játékot... akár lehet egy kicsit izgalmas is a dolog.
Lehet izgalmas nézni, ő mit szól ehhez. Izgalmas nézni, hogyan igyekszik irányítani a családja, mit mondjon,  mit ne tegyen, hogyan viselkedjen velem, és ennek fényében milyen az, ahogy ténylegesen viselkedik. Hogy honnan tudom, hogy így van? Igazán egyszerű. A szüleim velem is pontosan ezt csinálják. Apám leültetett, és úgy magyarázta el nekem az egészet, mintha anyám nem erre készített volna fel egész életemben. Elmagyarázta, hogy most már "abban a korban vagyok", hogy nekem "ez a legfontosabb kötelességem a családunk, és nem utolsó sorban a társadalom felé", hogy "ettől én majd boldog leszek", meg még azt is, hogy "Flinték olyan család, akik méltók a Nott névhez", de mindez csak egyetlen dolgot jelentett: "nem teheted ezt tönkre!" Anyám nem ültetett le, de az elmúlt hetekben minden hozzám intézett mondata erről szólt, hol burkoltan, hol kristálytisztán. Már vagy egy éve leszokott róla, hogy ő válogassa össze a ruháimat, ő döntsön a frizurámról, de most újra irritáló módon turkált a szekrényemben, és basáskodón öltöztetett át négyszer is, mint ahogy az ma is történt.
Mindezt egyetlen Cyprian Flint miatt.
Azért valahol valóban izgalmas. Úgy képzelem, nagyjából addig lesz izgalmas, míg meg nem ismerem annyira, hogy véleményt alkothassak róla. Ha kicsit sem kedvelem, valami másik játék után kell néznem, ha pedig tetszik... akkor talán még egy ideig lehet izgalmas. Persze, az időjárásról fecsegni elég elvetélt ötlet, a vállam felett hátrapillantok anyáink irányába, és egy leplezni sem kívánt, apró sóhajjal azt kívánom, bárcsak ne kullognának a nyomunkban. Mi lenne, ha elengednék egyszer a gyeplőt? Annyira barbárnak tartanának Flint úrfit, hogy azonnal valami becstelenséget követne el? Annyira ne bíznának bennem, hogy ne tudnám, hogyan kell viselkednem a jövendőbelimmel? Olyan bosszantó ez az egész. Hogy lehet így megbarátkozni a másik gondolatával?
- De valóban. Talán már itt volt az ideje - kellemes mosolyt varázsolok az arcomra, udvariasat, de kicsit semmit mondót, az izgalomról alkotott leányálmok kicsit meginogni látszanak - Mivel töltötte a napjait, mióta utoljára nálunk járt, Mr. Flint? - hiszen a hölgy dolga, hogy ne engedjen kínos csendet beállni a társalgásba. Még akkor is, ha az alig kezdődött el, és bizonyára nem kívánt fültanúi vannak.

Az ásítás ügyünk legnagyobb ellensége. Az árulkodó mozdulat, amikor tenyeredet a szád elé emeled, kecsesen, végtelen unalommal, jelezve, lapozhatnánk már, hiszen nincs idegőrlőbb, mint a meddő, végtelen párbeszéd az időjárásról, az ültetőkártyák színéről, vagy éppen Nott kisasszony zongorajátékának nagyszerűségéről. Kezeimet hanyag mozdulattal csúsztatom a zsebembe, pedig anyám hangja egészen a zsigereimig visszhangzik, ajánld fel neki a karodat, de csak semmi meggondolatlanság, csak semmi hirtelenkedés, mintha a kisasszony éppenséggel madár lenne, aki az első mozdulatra felröppen. Ha félne tőlem, nem sóhajtana a hátam mögé, ebben biztos vagyok. Érd el, hogy tiszteljen, Cyprian, érd el, hogy megértse, a sorsa a te kezedben van, apám tanácsa vasból eszkábált és súlyos, mint ő maga. Haszontalan, mint amilyennek én érzem magam ebben a percben. Vállam fölött hátrapillantok, mielőtt válaszolnék Nott kisasszony kérdésére.
- Pár nappal ezelőtt töltöttem be a minisztériumban számomra fenntartott pozíciót, a Wizengamot jegyzőjeként alkalmaznak. 
Legszívesebben a nyelvemre harapnék, várom a következő árulkodó sóhajt, ásítást, bármit, amivel a kisasszony nézeteit világossá teszi. Az agyam lázas kattogásba kezd, társalgási fordulatok után kutat, anyám és Mrs Nott pedig egyre közelebb kerülnek hozzánk minden perccel, míg én gondolataimba merülve lassítok. Hogy mentsem, ami menthető, felé nyújtom a karomat, de nem szólítom fel, hogy ugyan, fogja már meg, a frigyünk felett bábáskodó asszonyok közeledésével ember legyen a talpán, aki visszautasít.
- Mondja, gyakran sétál erre?

Tényleg szeretném, ha nem lennének itt. Életünk nagy részét mind nagyító alatt töltjük, akár nyilvánosságnak is tekinthetjük az aranyvérű elit bennfentes "mindenki tud mindent, mindenkiről" habitusát. Nincsenek illúzióim, eddig is ezt az életet éltem, és ha férjhez megyek is ezt az életet fogom élni, de azért... azért, teszem azt, talán a nászéjszakámon csak nem lesz velem senki. Lehet, hogy ez még nem az, lehet, hogy addig még a protokollnak megfelelően végig kell zongoráznunk sok mindent, de azért miért olyan sokban más ez, mint a nászéjszaka, vagy a frigy, ami minden sallang ellenére azért mégis csak kettőnkké lesz, nem pedig a családjainké?
Őszintén arra szövögetek terveket, hogyan szabadulhatnék meg a két nőtől a hátunk mögött. De közben azért figyelek arra is, aki igyekszik szóval tartani, finoman félrebillentett fejjel, lesütött pillákkal hallgatom, hogy valahogy mindig pont akkor rebbenjen fel rá a tekintetem, amikor ő is engem néz. Nem mintha tudnám, hogy így van, ez csak vak szerencse, noha van, amikor mintha kicsit jobban bizseregne orcám felé eső része, mint máskor. Mondtam én, hogy csak van ebben valami izgalmas...! Csak mert tálcán kínálnak fel neki, egy kicsikét érezheti úgy, hogy vadásznia kell rám. Sőt, kikérem magamnak. Illene is...! - A Wizengamot...! Felettébb érdekesnek hangzik. És mondja csak, élvezi? - mintha a mi köreinkben ne lenne egy kicsit arcpirító ezt úgy kérdezni, mintha nem határozottan igenlő választ várnék rá. Nem a válasz maga érdekel - hanem az, ahogy mondja, amit mond. Ilyen kíséret mellett sokkal többet tudhatunk meg egymásról, ha megpróbálunk nem arra figyelni, amit ténylegesen mondunk, hanem... nos, minden másra, ami alatta van. Talán nem divat, vagy igazi cél, hogy valóban megismerjük egymást, én azonban konok teremtés voltam mindig is, ahogy azt a szüleim gyakran a szememre vetik.
Magától értetődően fonom a bal karomat az ő jobbja köré. Ha ő nem nyújtotta volna, valószínűleg megteszem ezt szavak nélküli felhívás híján is, és voltaképpen szégyentelenül igyekszem arra ösztönözni, hogy ne engedjen a hátulról minket húzó koloncoknak, hanem vegyünk fel gyorsabb tempót - Elég gyakran - végtére is, ez evidens, túl közel van ez az ösvény a birtokhoz, hogy ne sétáltam volna rajta legalább kis ezerszer, és finoman csípő vidámság van a hangomban, amikor tovább szövöm a gondolatot - Ismerem minden fűszálát, göcsörtös fatörzsét, és rejtett kis ösvényét a vidéknek...

Leplezetlenül értetlen pillantást vetek Nott kisasszony arcára, hiszen mennyire hangozhat érdekesen a Wizengamot jegyzői posztjára tett megjegyzésem? Nem tudom mire vélni ezt a hirtelen fordulatot, mintha szórakozna rajtam, vagy velem...? Fogalmam sincs. Atyám egyetlen szóval sem készített fel arra, mit kell tennem, ha a kisasszony érdeklődést tanúsít irántam, hiszen ez sosem volt elvárás egyik család részéről sem. Ha teljes unalomban, egymástól méterekre bandukolnánk egymás mögött, akkor is összefűznék a kezeinket pár hónapon belül, bízván abban, hogy az ifjonti hév, az összezártság érzése és a lakodalmunkon felszolgált pezsgő majd megteszi a dolgát.
De valóban ennyi lenne? Szinte válaszolni is elfelejtek döbbenetemben, de anyám jelenlétében nem engedhetek meg magamnak ilyen ordas mulasztást, hiszen ha nem vennék tudomást Nott kisasszonyról, azzal legjobb esetben is szemen köpném az elmúlt évek alatt dédelgetett jövőképet.
- Tökéletesen kielégítő, a jelen helyzetben - felelem, mielőtt megköszörülném a torkom. Figyelem a hirtelen jött magabiztosságot, amivel elfogadja a karom, olyan természetesen, olyan könnyedén, hátra akarok sandítani anyám irányába, biztosan ő szórt ravaszul Imperius-átkot a kisasszonyra, de nem teszem. Nem, mert hirtelen már csak igyekszem vele lépést tartani, ahogy megszaporázza a tempót, én pedig idióta vagyok, egy igazi hülye, mert hagyom őt vezetni, ez nyilvánvalóan nem helyes és nem illő - mégsem rántom meg, hogy ugyan, térjen észhez. Mégis én igazodom őhozzá, bármilyen megalázó is. Talán sürgősen fel kell keresnie az illemhelyet a kastélyban. Ha pedig így van, modortalanság lenne megállítanom.
- Tehát, öhm, érdeklődik a természet iránt? És, hm, többnyire egyedül sétál erre?

Tökéletesen kielégítő a jelen helyzetben?
Vajon pontosan ennyit gondol a gondosan eltervezett frigyünkről, és rólam is? Vagy pontosan azt akarja, hogy mások azt higgyék ennyit gondol a gondosan eltervezett frigyünkről és rólam is? Hjaj... megismerni valakit talán fárasztó, és nehéz, esetünkben különösen, én mégis inkább ismerném azt, akihez hozzáadnak, mintsem leéljek mellette egy életet, és fogalmam se legyen róla, ki ő. Ha nem tudom majd szeretni, tudni akarom, miért, ha pedig van esély arra, hogy ne csak kötelességként tekintsek rá, de szeressem is... hát miért vesztegetnék üres napokat mondjuk azzal, hogy inkább gyűlölöm? Szinte érezni vélem értetlen tekintetében, hogy fogalma sincs arról neki sem, én ki vagyok, és mit művelek épp. Elemészt ellenben a kíváncsiság, hogy tudjam, vajon mit gondol arról, ahogy most magammal húzom. Vajon rettentően neveletlennek gondol? Bolondnak? Esetleg tetszik neki? Talán sosem fogom megtudni. Bárdként lóg a fejem felett, hogy nekem is csak ugyanolyan házasság jut, mint anyáméknak, ahol ilyesmiről sosem beszélgetnének, tudom.
Azzal sem lenne baj. Vagyis... nem lenne vele nagy baj. Mindig tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, és régóta készítem fel magam arra, hogy egyáltalán nem fog tetszeni a szüleim jelöltje, és mérhetetlenül unalmas házasságom  lesz. Nem mondom, hogy boldoggá tesz a gondolat, de meg tudnék békélni ezzel is. Csak hát... nem tudhatom biztosan, mit kapok. Ez valahol zsákbamacska. Pusztán természetes kíváncsiság, hogy tudni szeretném, mi vár rám. Ő vajon nem akarja tudni?
- Azt reméltem, ennél azért érdekesebbnek találja. Elvégre a Wizengamot fontos szervezet, és olykor... nem mindennapi ügyek is bíráló szemük elé kerül, nem gondolja? - vagy bizonyára csak a fiatal, naiv nőknek érdekes az ilyesmi, akik aligha kerülhetnek efféle munkával kapcsolatos dolgok közelébe, hiszen a hozzám hasonlók történetei nem így vannak megírva... még csak nem is gúnyolódom. Remélem, nem annak veszi.
- Nem különösebben - jó, gúnyolódni tényleg nem gúnyolódok, de azért azt sem állítanám, hogy egy kicsikét nem játszok vele. De úgy érzem, ha én nem dobok felé labdát, a végletekig merev, szögletes léptekkel folytatnánk az utunkat, ami végtelenül hosszúnak tűnne - De szeretek sétálni. Néha ki kell szellőztetnie az ember lányának a fejét. Egyedül is akár... vagy jó társaságban, ha megadatik - pillantásom a nemes arcélbe fúródik, kétértelműen időzik ott, mielőtt újabb lopott pillantást vetnék a hátunk mögé, cinkosan közelebb hajolva hozzá, ám nem mondva semmit.
Attól tartok, ha azt javasolnám, szaladjunk inkább el a kísérőink elől, fejvesztve menekülne. Kár.

Mi járhat a fejében? Valószínűleg sosem fogom megtudni, miért támadt ez a hirtelen érdeklődés, még ha csak olyan hétköznapi dologról van is szó, mint a Wizengamot kötelékében rám bízott feladatok. Fáj, hogy le kell lomboznom a kisasszonyt a morózus válasszal, de ami engem illet, ez tiszta kötelesség, semmi egyéb. Kötelesség, mert magasra kell jutnom, mindig egyre feljebb, mint ahogyan az generációk óta a felmenőim osztályrésze - feljebb, a dicsőségért és mert életet kell biztosítanom a hagyománynak, a vérvonalnak, az értékeinknek. Felnőve pedig már alig érzem a fájdalmas lüktetést valahol, a gyomrom mélyén, mert fogalmam sincs, mit választottam volna, ha választhatok. Talán semmit. Talán egyetlen önálló tervem sem maradt, minden elégett a kötelesség oltárán.
- Megjárja - Több, mint a semmi. Jobb, mint a semmi. - A célnak mindenesetre megfelel.
Mikor felém hajol, fényt látok a szemében, mintha cinkosok lennénk, és bizseregni kezd a nyakam. Teljesen érthetetlen viselkedés. Mikor atyám annak idején elém vezette a tizenöt éves szobalányt, és ránk zárta az ajtót, az olyan egyértelmű volt, olyan tiszta - tanítani, megtanítani, és semmi egyéb. De Leandra Nott nem holmi szobalány, hanem finom hölgy, akinek a kalapjáról, kesztyűjéről, mosolyáról újabb és újabb bókokat kell kieszelnem, míg az erőlködésem meg nem ágyaz a szüleink terveinek. Anyám és Mrs Nott alakja már több, mint tíz méterrel mögöttünk lehet, valahol a kanyarban elmaradtak, de a kisasszony láthatóan nem lassít. Itt lenne a szökés ideje? Talán csak erről szól az egész? - Kisasszony, mit művel? Megkockáztatja, hogy kettesben marad velem? - Ami, mondanom sem kell, az íratlan szabályzat súlyos megszegése. Lecövekelek, és karjánál fogva őt is megállítom.

Magam előtt látom az estétek, amikor hazaér, elkérem a kalapját, kesztyűjét, vagy éppen amit, megkérdezem, milyen napja volt, vagy teszem azt, milyen volt a munka, és nagyjából valamilyen ehhez hasonló választ kapok, ami még csak meg sem próbál érdekes lenni. Gondolom, egy idő után már nem is vadásznék bennük valami szikrányi izgalomra, hanem csak üres mosollyal fogadnám a kiegyensúlyozott hétköznapok ingerszegénységét. Látom magam előtt, de valahogy mégis nehéz elképzelni. Annak ellenére, hogy jól felkészültnek érzem magam bármire, ami jönni fog, ténylegesen nem tudom elképzelni, hogy egy este majd egy másik házban hajtom álomra a fejemet, ahol nem lesz ott anyám, nem lesz ott apám, nem lesznek ismerősök a manók, az ablaktáblák, a szigorúan pókhálómentes sarkai az unalomig ismert szobámnak… az egyetlen ismerősöm ott Cpyrian Flint lesz, és az a gyűrű, amivel addig is megbarátkozom, míg idő telik el aközött, hogy az ujjamra húzná, és aközött, hogy megülnénk a nászt.
Talán arra az eshetőségre is gondolnom kellett volna, hogy esetleg megfedd azért, amit épp csinálok.
De hát… voltaképpen ez is beszédes reakció, mindenesetre igyekszem nem kudarcként megélni, ahogy visszafog, inkább eredményként, hogy kénytelen ő is kizökkenni abból, ahogy ennek a találkozónak mennie kellene. Hiszen kötelezően feszengenünk kéne, alig szólni egy árva szót is, én zavarban léve bámulnék mindent, ami nem ő, ő pedig rettentően igyekezne valami kedveset mondani – de hát voltaképpen hogyan lehet kedveskedni valakinek, akit nem ismerünk? –, míg próbálja eldönteni, hogy legalább szépnek talál-e, ha másnak nem is; de az egész kudarcba fulladna. Hiába karolnék bele, távol tartanám magam tőle merev könyökkel, és végül anyáinknak kellene megmentenie az egészet. Mégis hogyan lehetne ez bármilyen értelemben is kielégítő, vagy egyáltalán értelmes? Én tisztelem a hagyományokat és szokásokat, de azért mindennek van határa.
Természetesen kénytelen vagyok nem csak lassítani, de vele együtt megtorpanni. Halk, rebbenésnyi sóhajt hallhatok, szinte van benne valami szemrehányás, ahogy nem fordulok vele szembe, csak a szemem sarkából sandítok rá - „Hova gondol, hát az mégis csak arcpirító lenne” – mondom, enyhén érezhetően nem úgy, mint aki a saját véleményét mondja el. Általában nem tartom rossz dolognak az őszinteséget, de ha akkor őszinték vagyunk, ebben a helyzetben semmi őszinte nincs. Úgy csinálunk, mintha lenne választásunk. Mintha neki lenne választása, hogy megkér-e, és nekem lenne lehetőségem, hogy elutasítsam. Akár át is ugorhatnánk ezeket a köröket, melyek „előkészíteni” hivatottak a frigyet, de igazából nincs is mit előkészíteni. Átugorhatnánk, hogy kevésbé legyen kínos az egész, de természetesen már rögtön visszavonulót is fújok. Mégsem kellene megfájdítani anyám fejét azzal, hogy szégyent hozok itt az egész családra, és Cyprian úrfi neveletlennek gondol, pedig nem vagyok az.
Talán csak túlontúl kíváncsi, és olyasvalaki, aki nehezen viseli a felesleges feszültséget - Szóval szeretné bevárni őket...?

Egy pillanatra megdöbbent a saját merészségem, az egyszerű, határozott mozdulat, amihez messzemenőkig jogom van, de nem itt és nem most. Nem a köztünk erővel és akarattal szőtt köteléknek ebben a stádiumában, amikor még Isten irgalmazzon nekem, ha bármi elmarasztalót vagy helytelenítőt ejtenék ki a számon Nott kisasszony irányába. Nem, ezek a jó előre kigondolt lépések aligha adnak teret személyes véleményünknek, érzéseinknek, de melyikünk lepődik meg ezen, vagy háborodik fel? Egyikünk sem kezdő már, beleszoktunk a rendbe, és mégis fel kell vonnom a szemöldököm Nott kisasszony szavait hallva, amikben puhán elsimul a kihívás, nekem pedig hirtelen nagyon, nagyon melegem lesz. Hova gondol, hát az mégis csak arcpirító lenne.
- Na, ne mondja! - Egy feszült pillanatig minden arcizmom megmerevedik, úgy nézem őt, mintha most látnám először, és valóban, talán most látom először, de nem Nott kisasszonyt, hanem Leandra Nottot, aki annak idején a feleségem lesz - a nőt, aki tiszta, hófehér, megannyi árnyalattal a bőrén, a szeme alatt, a hajában, egy hosszú, karcos légvételnyi időre egészen megtölti a fejem a látványa.

[A szerző megjegyzése: Cyprian Flint utóbb letagadta, hogy bármi is történt volna. Letagadta az anyja, az apja, és később a gyerekei előtt is. Mindvégig az elvárásokhoz igazította önmagát, minden mozdulatát élére vasalta. De akkor - roppant udvariatlanul - hirtelen magához húzta és megcsókolta Leandra Nottot.]

Amikor a fogam az övéhez koccan, már tudom, kötöznivaló bolond vagyok, semmi több, egy idióta, egy barom, zavarodott kifejezéssel az arcomon engedem el, mert tudom, ha valaminek le kell sújtania rám, az minden bizonnyal előbb Leandra Nott ökle, később pedig apám sétapálcája lesz.  
- Khm, szóval... szeretné bevárni őket?

Vajon most meglepődött? Jó volna tudni, mégsem tudom megállapítani, ami picikét bosszant, de ahogy anyám is mindig hangoztatja - erre valók az évek. A hosszú, hosszú évek, melyeket együtt kell leélni, és hát az bőven kárpótolja az embert a jegyese idegenségéért. (Szerintem ez mondjuk elég nagy butaság, de hát, így szokás. Hiába szövögetek ennek ellentmondó álmokat, igazán elképzelni mégsem tudok mást.) A válasza mindenesetre közel sem annyira frappáns, mint ami képes lenne kiütni a nyeregből. Ezért majdnem elmosolyodom. Az asszonynak tisztelnie kell a férjét, és kétségem sem fér hozzá, ha túlzásba viszem, ha csak egy kicsikét is túlfeszítem a húrt ebben a bizonytalanul komponált játékban, én fogom a rövidebbet húzni, de a helyzet - és a partner - ismeretlensége egyelőre mégis csak kétértelműen fűszerez meg mindent. És elmosolyodnék, igen. Épp csak nincs rá időm.
Én biztosan meglepődöm. Sőt, én, aki arcpirítóan igyekezett valami formabontót beteljesíteni, nekem ugrik be azonnal az ajkai egyszerre határozott, mégis valahogy ügyetlenül megingó érintésére, a fogak koccanására, hogy... ezt azért igazán nem kéne! Pillanat alatt omlik le a kis kártyaváram, hogyan, hogyan is érezhettem magam nyeregben akár egy percre is, amikor fogalmam sincs, mit művelek? Nem, ez határozottan nem illendő - a kalapom meg is billen egy kicsit a lendülettől, ami kifogásnak is éppen megteszi, hogy hamar elhúzódjak, és megigazítsam. Még a karom is kicsusszant az övéből (hogyan is lehetne ilyen közelről belekarolni valakibe? Már tudom: sehogyan sem.), az arcom kipirult, és bennem van valami nagyon is határozott meglepettség, ahogyan nem tudom eldönteni, hogy felháborodottan, ijedten, vagy még mindig cinkosan kéne rá tekintenem.
Visszanézek az ösvényen, a kérdése kettőnk között remeg, nekem pedig be kell ismernem, hogy talán valahol mégis csak ezt akartam - egy kis vadromantikát csempészni valami lelketlenül unalmasba. Nem mintha ne szoktam volna meg, hogy sok mindent megkaphatok, csak mert vágyom rájuk. De nem igazán hittem benne, hogy ez ebben a helyzetben is lehetséges. Talán mégsem lesz ez olyan borzalmas...? Ó, Merlinre. Igazán nem tudom eldönteni.
Visszafonom a kezem Flint úrfi karjára - mikor is, milyen óvatlan pillanatban került az szinte a vállára, ahonnan most mintha száraz levéldarabkát pöccintenék le csakis a látszat kedvéért? -, és megrázom picit a fejem, hogy a fürtjeim a vállam mögé gördüljenek - Adjunk nekik némi esélyt arra, hogy látó távolságba kerüljenek - lopott elégedettséggel állapítom meg, hogy csak két szó erejéig remeg meg a hangom, - Meglehet, igaza volt... igazi kockázat kettesben maradni Önnel, Cyprian - nem igazán terveztem, hogy a keresztnevén szólítom, mégis kicsusszan a számon. De végül is... az iméntiek fényében ez szinte nem is érződik korainak.

Néma türelemmel várom a válaszát, hiszen az eltelt két percben valószínűleg mindent elkövettem, amit nem lett volna szabad megtennem a mai napon - nos, ami azt illeti, nyilván lehet még fokozni a kihágás mértékét, de nem hiszem, hogy ennyi bátorságot/botorságot szedtem magamra az idefelé vezető úton. Tekintetem a kanyar felé téved, anyám és Mrs Nott minden percben felbukkanhatnak ott, nem kockáztatnám meg, hogy illetlen pozícióban találjanak minket, bűnvallomással felérő arckifejezéssel. Szótlanul hagyom, hogy Leandra Nott lesöpörje a vállamról a levéldarabkákat, amik részemről semmiféle különös figyelmet nem érdemelnek, ő viszont láthatóan módfelett érdekesnek találja őket.
Tehát várakozunk. Ami engem illet, semmi kedvem itt ácsorogni, míg a hölgyek előbukkannak a fák takarásából, de rosszabb is történhetett volna. Például, hogy Nott kisasszony arcul csap, először puszta tenyérrel, majd a kalapjával, és mielőtt megkövethetném bárdolatlanságomért, már rohan is vissza az anyja szoknyájához, ahol könnyáztatta arccal ecsetelheti, micsoda gazemberrel kívánják házasságba kényszeríteni. Döbbent kifejezés jelenik meg az arcomon, mikor elérnek hozzám a szavai, és szinte hihetetlen módon, elmosolyodom. Vagy valami olyasmi, a rándulás a szám sarkában nem tűnik éppen önfeledtnek, de meglepett, zavart, felcsigázott - valami ilyesmi lehet.
- Mondhat, amit akar, Leandra, de ez nem változtat azon, hogy a maga hibája volt az egész - felelek közelebb hajolva hozzá, de mivel meghallom anyám hangját, gyorsan hátrébb húzódok. - Visszatérve a Wizengamotra, egyszer biztosan jó lesz. Egyelőre nem több idegőrlő jegyzetelésnél, és temérdek papírmunkánál. Ön ezt izgalmasnak találná?

- Még hogy az én hibám?!
Ó, hát hogyne. Vörösre festi arccsontomat a meglepett felháborodás, ami igazán nem is hagyja, hogy kiélvezzem annak a kis mosolykezdeménynek a sokszínűségét. Most leplezetlenül, moderálatlanul ül a hangomban a gyerekes méltatlankodás. Nem kimondottan dühből fakad, még most sem készülök semmi ízléstelenségre - mint mondjuk, hogy szentet kezdjek játszani, vagy úgy tegyek, mintha ez előbb-utóbb nem történt volna meg egyébként is, vagy farkast kiálthatnék, de én a színházat szeretem a színpadon tartani, mert ez a játék igazi, és bizony babra megy -, de szinte egyenesen rosszul esik, hogy saját hibáját csak úgy, ilyen rezzenéstelen pimaszsággal rám keni. (Nocsak... Cyprian Flint talán nem is annyira karót nyelt, mint amilyennek első látásra tűnik?) Másfelől persze... miért van ebben valami hízelgő? Még talán tizenöt perc sem telt el, hogy elindultunk a sétára, és máris rávettem valamire, amit talán magától nem tett volna meg? Ráadásul olyasvalamire, aminek talán én magam sem voltam tudatában? Különös. Nagyon különös.
Tovább azonban nem jutok azzal, hogy esetleg kifejtsem ellenérveimet a kérdéskörben. Halk csacsogás jelzi az anyák érkezését, még mielőtt megpillanthatnának, én pedig lelkiismeretesen fordulok vissza menetirányba, és indulok el, ha ellenvetéssel nem találkozom, mintha semmi, az égvilágon semmi érdekes nem történt volna (mert hát mégis mi történhetett volna, édesanya?), amíg szem elől tévesztettek minket.
Máris van egy közös titkunk. Vajon valakin felülkerekedik a lelkiismerete, hogy meggyónjon?
- Nem tudom, sosem próbáltam - felelem szemernyi öniróniával - De ha ezt nem, a lehetőségek tárházát bizonyára. Az "egyszer biztosan jó lesz" kilátását pedig mindenképpen - ó. Mintha ez nem csak egy első állásra lehetne igaz, hanem éppenséggel arra is, amire mi készülünk.

Utolsó szavai hallatán összevont szemöldökkel pillantok a kisasszonyra, miközben ismét felajánlom neki a karomat, ezúttal már - be kell ismernem önmagamnak - nem csupán kényszerű kötelességből. Szavai furcsának tetszenek előttem, kétértelműnek, mintha valami másra, valami mélyebbre próbálná irányítani a figyelmem, de meglátásai, amennyiben csak a Wizengamotra vonatkoznak, nem állják meg a helyüket. Honnan is tudhatná? Atyám szavai visszhangzanak a fejemben, a gyomromban, engedd az asszonyt a munkaügyeid közelébe, és vértezd fel magad a káoszra, amit maga után hagy! Vajon erre gondolt...?
- Azt kockáztatva, hogy meg fog vetni a szavaimért, meg kell kérdeznem: milyen egyéb kilátásokról tud még? Mert ahogyan én látom, mind a ketten, ön is, én is, úton vagyunk a családjaink egyesítése, a közös cél felé - kilátások nélkül. Gondolja, a Wizengamot csupán egy variáció volt előttem, mint a lehetséges útvonalak egyike, amire akár nemet is mondhattam volna? - kérdem, hangom pedig kétséget sem hagy afelől, mekkora butaság lenne ezt gondolnia. A Wizengamot az egyetlen esély, az egyetlen út, ami bejárható egy Flint előtt, egyre feljebb, egyre tovább, és bármennyire is hervasztónak találja válaszaim egyhangúságát, egykor hálás lesz azért, mert beleálltam az ősök által előkészített igába. Régen túlhaladtunk a kilátásokon, a feltételes módon, a talánon, nekünk az a kötelességünk, hogy történelmet írjunk, vérünkkel márványba véssük, mert van, ami nem kopik el a századokkal.
- Önnek vannak, hm, kilátásai?

Újra indulunk, én pedig egy kicsit minden megtett lépéssel megbánom, hogy mit engedtem meg magamnak. Talán nem kellett volna. Talán tényleg az én hibám. Egy kicsit mondjuk azt is gondolom, hogy ez az egész nem számít - főleg akkor gondolom így, amikor voltaképpen ő is azt mondja. Kissé lehangoló megvilágításba helyez mindent. Nem mintha ne lenne igaza... egy nőnek okosnak ugyan egyáltalán nem kell lennie (sőt...!), ahhoz, hogy férjhez adják, de én azért mindig is tudtam magamról, hogy nem ejtettek a fejemre, vagyis pontosan képes vagyok belátni szavai igazságát. De ezt az igazságot is lehet nézni jobbról, meg balról, alulról, felülről, és olyan fokú szögben, amilyenben csak szeretnénk.
- Attól még ezek is csak kilátások.
Jegyzem meg halk csökönyösséggel. A szüleimnek jobbára sikerült jó munkát végezniük velem - nem vagyok engedetlen, nem beszélek túl sokat, sem túl keveset, nem nyávogok, nem vonom kétségbe őket, tisztelem a családomat, és mindenkit, akit illik. Nem lázongok, nem térek le az útról, és véletlenül sem teszek arra, amit elvárnak tőlem, épp ellenkezőleg. De a konokságomat mindig is egyik nagy hibámként vetették a szememre, ennek a konokságnak pedig hirtelen rettentően hiányozni kezd az iskolai napok gondatlansága. Az átnevetett, napsütötte délutánok, a lánykoszorúban elsuttogott titkok, a buta pletykálkodás, a gonoszkodás, az a sok-sok minden, amit mind azért műveltünk, hogy ne gondoljunk arra a napra, ami számomra most eljött.
- Ha úgy tekintenék a dolgokra, mint Ön, akkor nem. Nem lennének - kicsit felszegem az állam, most nem nézek rá, még a szemem sarkából sem.
És ha nem úgy tekintek a dolgokra, mint ő... akkor rengeteg kilátásom van. Például, ő.

- Azt hiszem, igaza van... - Adom be a derekam kíváncsi pillantást vetve a profiljára, miközben tovább haladunk az úton, milyen iszonyatosan idilli az egész, ezen a kikövezett ösvényen elég csak végigmenni, mosolyogni, integetni, megszorítani a másik kezét, persze nem túl bensőségesen, nehogy a jobb körök, ahonnan mi jövünk, jobb körökben illetlen cselekedetnek minősítsék azt, mindent megoldottak már helyettünk, a mi dolgunk csupán annyi, hogy ne szúrjuk el - vagy hát, ne nagyon. Magától értetődően kis botlások beleférnek a tervbe, óvatlan kiszólások, elhamarkodott mozdulatok, vagy kihagyott lehetőségek, ugyan, fiam, legközelebb ne felejts el kezet csókolni a kisasszonynak távozáskor, hányszor is hánytorgatta fel ezt anyám a mai találkozóra készülve? Kezet. Hát igen, saját merészségem most megtölti minden tagomat az erő biztos tudatával - ez a nő még csak lány, de már az enyém, érintettem, meg is csókoltam, és nem szakadt ránk le az égbolt, anyám se szaggatta meg a ruházatát, és senki nem szórt homokot a fejére.
Ábrázatomra megpróbálok komolyságot erőszakolni, de azt hiszem, ebben a percben egyáltalán nem vagyok ura az arcomra kiülő, kihívó kifejezésnek. Szemtelenül mérem végig ismét Leandra Nottot, de nem anyám szempontjai visszhangoznak a fejemben, a haja fényes, a fogai erősek, a csípője széles, minden vélekedés szerint tökéletesen megfelelő, hanem valami egészen más, valami, aminek ha hangot adnék, azért pofon járna. ... igaza van, járhattam volna rosszabbul is.

Mit mondjak?
Tudom, mit mondanék, ha ez nem az lenne, ami – hogy a pofátlanságnak is van határa, Ciripp, hogy nem vagyok egy darab hús, kedvesem, vagy azt, hogy még csak ne is álmodj róla. Régen ilyenek voltak a játékok. Amíg épp csak a nagykorúság küszöbén az ember lánya arra használta a barátait, hogy rajtuk élezze egyszer majd asszonnyivá váló karmait. Kacérkodások, ártatlan flörtök, és veszélytelenek, mert tudtuk mind, hogy úgysem teszünk semmit, és tudtuk mind, hogy valószínűleg nem egymásnak leszünk elrendelve, ha mégis, az meglepő lenne, mert egyszer a családunk talán igyekezne a kedvünkre tenni. De persze, Cyprian Flint nem volt a barátom. Pár évvel felettem járt, és bár tudtam a létezéséről mindig is, ő nem abba az évfolyamba, nem abba a társaságba tartozott, ahol egymáson éleztük kacérkodva kis karmainkat.
Az játék volt. Ez nem az. Egy kicsit ugyan annak tűnik, de ennek már van tétje.
Mert ha valamit elrontok, a végén még pártában maradok. Az igazán nagy szégyen lenne. Nem csak a családomnak, de nekem is, mert mindig csak ezt várták tőlem, és én gyűlölök nem megfelelni. Mindig elhittem azt is, hogy amikor majd ide jutok, pontosan tudni fogom, mit tegyek, vagy mit mondjak, mert tudom, hogyan kéne viselkednem, és mit kéne mondanom. Érdekes, hogy azzal mennyire kevéssé tudtam számolni, milyen a másik fél, vagy hogy épp milyen vagyok én magam. Hogy ki akar ütközni a csökönyösségem, hogy van bennem valami kritikus a szabályok nevetségességével szemben, mert miért ne lehetnénk szabadosabbak, ha végül úgyis az ő felesége leszek? Nem találom a kedves egyensúlyt a két véglet közül, ami zavar, és egyenest zavarba hoz, legalább annyira, mint a pillantása, amit csak rövid közönyösséggel viszonzok, mielőtt az útra fordítanám vissza pillantásomat.
- A végén még majdnem elégedettnek fog hangzani valamivel? Nahát – unalmasnak lenni voltaképpen egyszerű, csak az a kellemetlen, amikor valami lázong bennünk ellene. Hiszen le kéne nyűgöznöm, de azért nem túlságosan. Talán egy kicsit sikerült is, de talán egy kicsit túlságosan, hiszen átléptük azt a bizonyos határt, túl korán, ezt én is érzem, noha nincs bennem igazi megbánás. Ha van is, csak azért, mert adtam neki valamit, amiért talán egy kicsit tovább kellett volna küzdeni hagynom. Ha számít ez bármit is. Nem tudom - Mikor jön legközelebb, Flint úrfi? – önkéntelenül váltok újra, mintha tudnék ennyivel valami udvarias távolságot, vagy legalább a magam részéről távolságtartást ékelni közénk, ahogy az ösvény végén tudom, nemsokára fel fog bukkanni a hátsó kertkapu, és a mellette futó takarosan nyírt sövény.

Hogy mikor jövök legközelebb? Szívesen elmosolyodnék, olyan ártatlanság, és az érdeklődés teljes hiánya világlik Leandra szavaiból, ráadásul ahogyan Flint úrfinak szólít, legszívesebben az első utunkba akadó rekettyésbe rókáznék, nem is tudom, mi tart vissza. Talán az, hogy nem áll szándékomban egyetlen délutáni csevegésbe belesűríteni minden társaságilag teljesen elfogadhatatlan megmozdulást? A kisasszony távolságot akar, hogy ápolja és eltakarja őt, ebben meggyőz a fordulat, amit velem szemben használ, jó, hogy a karját ki nem tépi az enyémből, de hát az már mégis elfogadhatatlan lenne! Szinte hallom anyám rikácsoló helytelenítését, de ami azt illeti, jövendő anyósomat se kell félteni, látható erélyességgel fogja ezt a lányt, amitől valami bizarr szenvedélyt érzek, szinte kaparja a torkom. Mert még ha kapaszkodik, húzódozik is a tisztes asszonyság, a méretes alfelével és a fontoskodó fintorával, a lányát nekem adja át. Akkor meglátjuk, mi rejtőzik a márvány mögött.
– Amikor kell – felelem, nem árulok ezzel túl sok titkot, és nem ringatom egyikünket sem a spontán romantika illúziójába. Szüleink, ha nem is a fogantatásunk percében, de az elmúlt években részletesen kidolgozták a találkáinkat, időtartamra, dátumra, elfoglaltságra való tekintettel, még ha ezt anyáink nem is vallják be nekünk. Minden eszközzel igyekeznek megkönnyíteni a dolgunkat, hogy az oltárnál csak az igent kelljen kipréselnünk magunkból. – A kalendárium szerint holnaphoz egy hétre. Úgy tudom, az az időpont önnek is megfelel.
És megint eljött, megint magázódunk, hűvösen, mint a kézcsók, amivel a kézfejét illetem, gyorsan, különösebb meggyőződés nélkül; magázódunk, mint a kellemes sodrású folyó kiszámíthatósága, és nem utal más a fák közé eltemetett, friss, közös titkunkra, mint a pillantás, amit rá vetek, a bal szemem megrándul, kacsintok, tikkelek, fogalmam sincs, talán a vendéglátóink se dönthetik el, mielőtt anyám után bemásznék a kandallóba, és hopp-port a lángokba szórva – némi pörgés után – talajt fognék a saját szőnyegünkön.

(köszönöm, csodás volt! <33)