I solemnly swear I am up to no good C’est la vie | » » Csüt. 21 Szept. - 21:57 | | | Algol James Sterling not possible necessary  egyébnevek szupermasszívfeketelyuk, szupernova,
csillagköd, afuracsaj, AZ, uramhölgyem, hölgyemuram, IZÉ, professzorhogyévetélt: ~huszonötmiállalapján papíron aranyvérűmelyikoldalonáll a sajátjánmitjobbhanemtudnakróla metamorfmágiahovátartoziktársadalmilag mágiahasználókkirehasonlít ~sofia boutella/miles frankkinekkészült a canon kivételével az összesIsmert és diagnosztizált fóbiái:
Algofóbia: félelem a fájdalomtól.
Nem ütötte meg soha, nem szólt rá hangosan soha, nem bántalmazta, káromolta vagy abuzálta soha - csak épp nem szerette. Elkeringenek egymás mellett, mint hajdanán az árvaház udvarán, nincsenek egymásra hatással sem térben, sem időben, léteznek külön, azonos naprendszerben. Apa nem több, mint egy biológiai képlet.
Coimetrofóbia: félelem a temetőktől.
Eleinte énekelt neki, mesélt neki, felolvasott neki, megkente a kenyeret neki, mindent és mindig neki, aztán szép halkan inkább vele - sétálni mások előtt vele, reprezentálni mások előtt vele, megelégedni mások miatt vele. Miatt - a gravitáció nem szűnik meg a távolsággal, csak másra hat. Másra, ami közelebb van: mint mondjuk anyának egy sajátként születő kisebb testvér.
Ergofóbia: félelem a nagy lépések megtételétől.
Együtt futottak, együtt bújtak el a fák ágain, a bokrok között, együtt feküdtek felhevült arccal a földre, együtt mindig, együtt az elképzelhetetlen gyerekkor eseményhorizontjáig: onnantól egyedül. Kering körülötte, és félne elszakadni,félne magát elárvult holdnak látni, fényevesztett fekete lyuknak nélküle. Az ikertestvér minden és sajnos ő neki: igazán semmi.
Phonofóbia: félelem a hangos zajtól és hangoktól.
Létezik a politika, léteznek oldalak és hangok - főleg hangok, fények, indulatok, vágyak és háború, forradalom és főleg fájdalom, gyűrű a bolygók körül, egy kikerülhetetlennek látszó aszteroida-csillaghullás, olyan, mint a fény: mindenkit érint.
De a fekete lyuk eseményhorizontján a fény sem hatol át.
További ismert és diagnosztizált fóbiái:
Klausztrofóbia: félelem zárt terektől.
A klasszikus tüneteket mutatja az apja és szűk folyosók, nem egyértelműen kialakított előadótermek láttán. Rosszul viseli a kiszolgáltatottságot, a nyugtató és ösztönös testi érintéseket még inkább: de biztosan nem ő lesz az, aki elhallgatja a problémáit. Kérlelhetetlenül őszinte, bántóan és feleslegesen az, és sok hasonló tünettel rendelkezővel ellentétben van betegségtudata, részletes kórleírást tudna adni, ha látna benne bármi szórakoztatót vagy érdemlegeset.
Agorafóbia: félelem nyílt terektől.
Az incidens óta nehezen alakít ki kapcsolatokat, pánikrohammal reagál a stresszes szituációkra: fizikai igényei szinte állandóan változnak, kiismerhetetlenné téve maga előtt is a jellemét. Olykor szörnyen magányos, míg a következő pillanatban egy helyiségben sem szívesen tartózkodik másokkal. Ismeri és újratanulta ugyan a társas lét minden elemét, de nehezen tud beilleszkedni ennek ellenére is - bár biztosan közli előre, hogy milyen deviáns vonásokkal bír, nem tudja elhagyni őket vagy változtatni rajtuk eredményesen. Gyakran tesz becsmérlőnek tűnő megjegyzéseket, de magával szemben is pontosan olyan kritikus - ha nem sokkal jobban.
Triszkaidekafóbia: félelem a tizenhármas számtól.
Jellemző rá az ún. tikkelés, rendelkezik sok autisztikusnak diagnosztizált tulajdonsággal, de ő maga nem az - ettől függetlenül a legtöbb emberi reakciót csak megfigyelés útján azonosít teljes értékűen, az ösztönös reakciókkal nem adódik gondja. Képes az empátiára, de nem gyakorolja arra hivatkozva, hogy így is nehezen birkózik meg a teste legtöbb jelenségével - gyakran rajtakapható, amint ül egy üres térben látszólag csak maga elé bámulva üres tekintettel. Mióta nem ura a képességének, idegenkedik tőle, de már megtanult együtt élni a tudattal, hogy talán sosem lesz képes újra birtokba venni maximálisan: a hangulatának megfelelően váltakozik az arcszerkezete és az összes külső jellemzője, szeret inkább a testvére alakjában megjelenni a komfortérzet miatt.
Ezen kívül fél még: a vértől, a nagy vízfelületektől, a természetes vízfelületektől, éjszaka egyedül maradni, egyedül aludni, másokat érintve aludni, az órakongástól, az óra tikkelésétől, az óratornyok bongásától, a tömegtől, az üres utcáktól, a nagyon koszos helyzetektől, a túl steril helyektől, a vadállatoktól, a fecskendőktől, a vértől, a testnedvektől, a pörgéstől, a túl magas helyektől, éles fényektől, hangos zajoktól, madaraktól, elektromos berendezésektől, furcsa szagoktól, a kiömlő tintától, az éles tárgyaktól és mindentől, amit nem tud megmagyarázni tudományosan.
 A laikusok véleménye alapján a fekete lyuk egy szinte lehetetlen képződmény, úgymond fikció, amelyhez csak a fantázia hatalma érhet fel, az adhat neki alakot, és az emberi elme egyébként sem arra teremtetett, hogy ilyen vakugrásokkal magyarázza a körülötte elterülő világmindenséget - a hivatalos álláspont pedig a fekete lyuk a téridő olyan tartománya, ahonnan az erős gravitáció miatt semmi, még a fény sem tud távozni. Félklasszikus szemléltetése szerint olyan égitest, amelynél a felszínre vonatkoztatott szökési sebesség eléri vagy meghaladja a fénysebesség értékét.
Én azonban pontosan tudom, mi az a fekete lyuk.
Életem legnagyobb tévedése.
...hatásszünet.
Még mindig.
Elnézést, nehezen viselem a figyelmüket, feszélyez, ha sok emberrel vagyok egy térben - igen, tudom, hogy önöket pedig az feszélyezi, amikor kimondom a nyilvánvalót, de szívesen válaszolok a kérdéseikre, közvetlenül azután, hogy abbahagyják a bámulásomat. Köszönöm az együttműködést.. és megtennék, hogy nem tapsolnak, bármilyen lenyűgözőnek is találnak?
Nem tartom valószínűnek, hogy érdekesnek találnák a korábbi éveimet, engem sem érdekelne, hogy önök kielégítő gyerekkort tudhatnak-e maguk mögött, vagy hogy milyen neveltetésben részesültek. Az ikertestvérem biztosan készségesen rámutatna a szocializációnk folyamati ábráira, illusztrálná is, ezt a lehetőséget pedig meghagyom neki. Önöket úgyis behatárolhatóan egy dolog érdekli belőlem: igen, minden létező és jelenleg ismert mentális rendellenességet diagnosztizálták már nálam az... incidens óta. Könnyebb így emlegetnem, de hogy előtte pontosan mi történt? Önök mind azt tanulták a szép tankönyveikben, hogy az okozat vizsgálatához legelőször az okot kell alapul venniük, de az esetemben ez egy elkerülhetetlen paradoxon. Felteszem, nem sokat tudnak a fekete lyukak természetéről, mind azért ülnek itt, hogy azt hallgassák, hogy milyen zseniálisan éltem túl egy traumát és hogyan reagáltam a frusztrációra egészséges agresszióval, hogyan építettem fel újra a hasadt személyiségemet..
Csakhogy én annyi minden másról beszélhetnék, és mivel tudják - illetve dehogy tudják, soha nem fogják tudni - hogy az idő relatív, kénytelenek lesznek mindent úgy meghallgatni, ahogy én akarom elmondani.
Metamorfnak születtem, de szeretném hangsúlyozni, hogy nem ez alkotja a személyiségem alapját, nem befolyásolja aktívan a szuperegómat sem - csak az gondolná, hogy a metamorf mágusok feltűnőek, aki nem találkozott egy intelligens képviselőjükkel sem. Maga a képesség olyan tulajdonság, mint az intelligencia, ha így könnyebb befogadniuk: viszonylagos, használható a mai értelembe véve jól és rosszul is, bár persze ehhez fontos kijelentenünk, hogy az intelligencia önmagában nem jelenti azt, hogy nem lehetünk mellette hülyék. Önök ezt nálam még jobban át is érezhetik a mindennapi döntéseik racionalitást vesztett valóságában, de ezt nem firtatom, mert tudom, hogy társadalmunk úgy épül fel, hogy én számítsak benne deviánsnak, a velem történtek pedig mindig példává tesznek majd, akár imponál a ténye, akár nem.
Az intelligencia fordítható sok dologra: én leginkább magam ellen szoktam, erről árulkodnak a feljegyzéseim és szociális megmozdulásaim is. Félek az éles fénytől, hangoktól, a tapintástól, bizonyos dallamoktól, nem racionális pánikérzetet kelt bennem néhány hirtelen mozdulat, arc, jelenség, és az összeomlás jeleit produkálom, ha eltérek a biztonságosnak vélt rendszeremtől. Deperszonalizált tudatállapot, mondanák önök, és a maguk értelmében igazuk lenne, de nem akarok korábbi jellemem vonásaival érvelni, az emlékeim alapján - mielőtt azt a hülyeséget kezdenék mantrázni, hogy amnézia - mindig makacsnak és irányító szelleműnek bizonyultam. Szinte biztos vagyok benne, hogy nevelőszüleink eredetileg csak azért választottak bennünket, mert a szemükben különlegesnek tűntünk, egy érdekes kísérletnek, és nekem imponált a tudat, annál is inkább megfeleltem neki. Emlékszem dolgokra, de ezek idegennek tűnnek számomra, olykor nem vagyok meggyőződve róla, hogy nem esem-e áldozatául a harmadik Lutece-kitételnek: ha az elme emlékek hiányát érzékeli, azonnal kitölti a rendelkezésre álló teret.
Gyerekkorunkban nem létezett még a most már sokat vitatott törvény a metamorfok nyilvántartására, sem pedig a képességeik szabályozására - az ikertestvérem és én alkottuk meg a precedenst, hogy aztán évekkel később miattam újra kelljen írni és ellátni egy függelékkel, miszerint etikai szempontból helytelen kísérletezni az ilyen eseteken. Hiába érveltem azzal, hogy a saját kísérletem volt, úgy döntöttek, nem rendelkezhet más a testem felett - az, hogy én magam sem, ugyanolyan elven nyugszik, mint ahogy gyilkosságnak számít az is, ha magam ellen fordulok. Ennek részleteibe nem mennék bele, bizonyára megvan a maguk elmélete arról, hogy ez lehetett a motivációm, bizonyára szorongó természet vagyok, jól fejlett apakomplexussal, a stagnáló apátia kórképét a háttérben felmutatva. Talán van önök között olyan elme, mint amilyen én vagyok, és talán egy halvány esélye van annak, hogy ő megérti majd a magyarázatomat: a többiek nem érhetik el a szellemnek ezen fokát.
Miért néznek így rám? Mind atomfizikusnak és hallhatatlannak képzelik magukat? A szerénység kizárólag hátráltató jellemző, ha még visszaigazolásra van szükségük, javaslom, hogy mondjanak le róla. És ami az incidenst illeti..
... újabb hatásszünet.
Nehezemre esik szavakat találni arra, hogy átadjam önöknek az események láncolatát. Ismerik a fekete lyuk eseményhorizontját? Nagyszerű. És értik is? ne szégyelljék, ha nem, még kiváló tagjai lehetnek enélkül is a társadalmunknak, és valószínűleg megkímélik magukat attól, hogy valaha munkakapcsolatba kelljen kerülniük velem.
Az eseményhorizont lényegében egy féligáteresztő membrán: az önök szempontjából az objektum, ez esetben a megértésük objektuma, áthaladhat rajta, odabent azonban már nincs lehetőségük arra, hogy kiüzenve megfejtsék a rejtvényt a társaiknak. Kívülről nézve még csak nem is haladnak át rajta soha: ilyennek tűnhetek a számukra, mint aki jelen van, hiszen látnak és hallanak, holott a testem... a testem... egyszer már megsemmisült.
Mind ismerjük Icarus történetét a nappal és a túl magas ambíciókkal, de esetünkben én töltöm be mindkét szerepet: gondoltak már arra, hol húzódik a lehetetlen és a szükséges közötti vonal? Engem egész gyerekkoromban foglalkoztatott, minden újabb feladattal, amit könnyű volt elvégeznünk a könnyen alakítható testünk miatt. Más bőrszín, állati testrészek, aztán amiben az első önálló méréseimet elvégeztem, a test ellenállóvá tétele a fizikai hatásokkal szemben. Ha most felmerült önökben, hogy esetleg halhatatlan vagyok, tönkre kell tegyem az elképzelést: semmi és senki nem az. Ha azonban azt kérdeznék utána, újraalkotható-e a test és a tudat...?
De persze nem kérdezik. Sosem kérdezik.
Egyébként hogy saját magamnak válaszoljak - igen, direkt nézek önökre, hogy értsék a szófordulatot és a mögöttes tartalmat - lehetséges. Itt vagyok és beszélek, funkcionálok mint ember.. Tanulnak filozófiát, foglalkoztak ezzel a kérdéssel, van róla véleményük. Ha az én precedensemet tekintjük alapnak, akkor egy ilyen eseménysorozat végeredménye nem ugyanaz, mint előtte.
Metamorfként olyan messzire merészkedhettem, amennyire az elméleteim elértek: alkalmas voltam arra, hogy viharokat állítsak meg, természeti katasztrófákat akadályozzak meg - megint hangsúlyozom, hogy ezek nem egy mutációnak vagy különleges mágikus hatalomnak köszönhetőek, ha a kiváló mágusaink teste elbírná az ilyen jellegű terhelést hosszútávon, ők is alkalmasnak minősíthetőek. De nekem ennél több kellett: emlékeznek, hogy azt mondtam, keskeny a vonal a lehetetlen és a szükséges között?
Az űrkutatás ritka tudomány világunkban - a hallhatatlanok nagy része inkább a földön maradna, ennek a közegnek a jelenségeit vizsgálná, alig néhányan foglalkoznak az űr tartalmával. Ha képes vagyok ellenállni bárminek, ami a földi körülmények között létezik, miért ne lehetnék képes megtenni ezt kellő gyakorlás után odakint is? A kollégáim pont úgy néztek rám, mint most önök: mintha a naivitás jeleit mutatnám, holott ők láthatták azt is, ahogy úgy alakítom át a légzőszerveim, hogy nincs szükségem a használatukra.
Sosem okozott gondot a társadalmi korlátok figyelembe nem vétele: a testem alakíthatósága miatt eleve nem vonatkozott rám a legtöbb osztályozás, mint a nem, kor, bőrszín és hasonlók, miért épp azt tekintettem volna kötelezőnek, ami a mentális képességekre vonatkozik? Én egy fekete lyukat akartam létrehozni, és átjutni az eseményhorizonton túlra.
Elméletileg lehetséges volt: a hasonlókra kifejlesztett terem, amely minden energiát el tud nyelni - szabad bejárásom volt. Az elméleti tudás a legapróbb számításokig: erre én magam voltam kifejlesztve, testközelből szemlélhettem a folyamat alakulását és én feleltem a lebonyolításért, kizárva így a felesleges emberi tényezőt: nem fenyegetett a veszély, hogy a távolság miatt megszakad a kapcsolat vagy elveszítjük az uralmunkat az objektum felett.
Mikor magamra zártam az ajtót hermetikusan, a testem tiltakozni kezdett. Az ösztönök erre nincsenek felkészülve, de a legalapvetőbb veszélyre hajlamosak valószerűtlenül jelezni, és szükségem volt pár percre, hogy leküzdjem. Tudtam, hogyan épül fel a fekete lyuk, pontosan tudtam minden részfolyamatot, minden konstanst és variánst. Az anyag a világmindenségben nem keletkezik - ha vallásosak, most visszaigazolva láthatják az istenük tevékenységét, és rögtön ki is kiálthatnak annak - csak átalakul. Az energia a változó, és a mi testünk formálható anyag, csupán energia szükséges ahhoz, hogy új alakot vegyen fel: a testünk egy-egy apró világmindenség. Az önöké is képes erre, de jóval több körülmény függvényében, és sosem lesz olyan optimális a változás mértéke és minősége, hogy valóban nyert helyzet legyen.
Nagyon fájt. Az elején. Aztán szétrobbant körülöttem minden, és most ezekre a szavakra vagyok kárhoztatva, hogy beszéljek a létezés minden síkjáról, az istenről, a teremtésről, az ősrobbanásról, a mágiáról.. az univerzumról. Önmagamba visszatérő paradoxon voltam, minden voltam és semmi, egyszerre minden... MINDEN.
Fel sem foghatják. Soha nem foghatják fel..
Emlékszem a kollégám üvöltésére az ablakon túl: "Ez lehetetlen!" - de én tudtam, hogy ez szükséges. Ez lehetséges. Ez vagyok én.
Az eseményhorizont mögött elinduló fénysugarak soha nem lépik át az eseményhorizontot. A megfigyelő oldaláról rajta áthaladók pedig nem tudnak visszatérni - az idő megállt létezni. Egy hibás elmélet szerint az idő nem létezik, ez azonban nem igaz: létezik, csak annak mértékegységei fiktívek és felcserélhetőek. Nem tudom leírni maguknak, milyen az eseményhorizonton túl, soha nem fogják megérteni. Ha én belegondolok, még mindig érzem a fizikai testem korlátait: a hasító fejfájást, a gyomor tartalmának kényszeres ürítését, verejtékezést, képzelgést, ingadozó hőérzetet.. mintha felrobbannék és nem szűnnék meg létezni.
Ha valaki egyszer azt mondja önöknek, hogy a fekete lyuk egy nem létező égitest, akarom, hogy mondják meg neki: én már voltam odaát, és visszajöttem, hogy elmondjam, létezik. Csak soha nem érnek majd fel hozzá.
A kísérlet sikerrel végződött, már ami a végeredményt jelenti - a kollégám beavatkozásának köszönhetően a terem kinyíltakor mindig az eredeti állapot valósul meg újra, függetlenül a történtektől, és nem emlékszem, mi történt. Érdekes egyáltalán? Nem tartom valószínűnek. Minden kísérletnek vannak következményei, ennek pedig én vagyok - számoltam ezzel, de tény, hogy vannak napok, nem is kevés, amikor az öngyilkosságon gondolkodom. A kollégáik azt mondanák, egyszerű depressziós tünet, de nekem sem organikus, sem tanult hajlamom nincs az öngyilkosságra. Egyszerűen még mindig nem láttam be, miért ne rendelkezhetnék a saját testem felett, még ha az véletlenül nagyobb dolog is, mint bármi, amire önök közül bárki képes lehet valaha.
Az órának vége. Elmehetnek. És kérem, csukják be az ajtót maguk mögött: a folyosóról beszűrődő hangok előhozzák a pánikrohamom...
Köszönöm. |
|
Kezdőlap
