Az esküvő

Kelljünk hát össze

S eljött a "várva várt" nap. Még néhány óráig, míg ki nem mondom azt a bizonyos igen szócskát, addig nem tartozik a nevem egy leányzó családjához sem. De miután igen, a Macnair és a Greengass családot egy szövetség fogja erősíteni, hiszen két gyermek összeházasodik. Érdekházasság ezt mindenki tudja, de meg kell tartani a vér tisztaságát. Én is ezt tettem volna a szüleink helyében, két nagy név, a Dicső Huszonnyolcak. Megmondom őszintén, hogy egy kicsit izgultam, hiszen csak egyszer van ilyen alkalom az ember életében... jó esetben. Mindennek klappolnia kell, azt a látszatot kell nyújtanunk a közönségnek, hogy boldogak vagyunk és szeretjük egymást Vadával, így a terem kinézetének is ezt kell sugallnia. Most lekerültek a falról a Mardekáros faliszőnyegek, képek, hiszen jönnek olyan aranyvérű arisztokraták akik nem vallják az én családom nézetét a Sötét Nagyúrral kapcsolatban. A színpad már készen áll. Hihi, kíváncsi vagyok a két tanú beszédére, Shanie meg Nadia, mint előadó? Még ha nem az én esküvőm lenne, komolyan mondom jó poénnak is tartanám.
Rápillantok az órára.... mindjárt itt az idő, nem sokára jönnek a vendégek, nekem addigra el kellene készülnöm. Bazdki még sehol sem tartok, a két tanú hamarabb jött, így az enyémet rángatom is be a szobámba.
- Shanie, basszus nem találom az öltönyöm. Pillantok rá ijedten, majd rámolom is kifelé a szekrényemet, s csak azután veszem észre, hogy az ágyon pihen a ruhám, miután mindent kidobáltam. Tényleg izgulok. Sóhajtok egy nagyot és beletúrok a hajamba.
- Áhh, erre még én nem állok készen. Most ezt a tökéletességet fogom arra kárhoztatni, hogy csak egy nővel legyen. Mutatok a testemen végig, majd megrázom a fejem és inkább elkezdek öltözködni. Hipp-hopp beállítom a nagyon rendezetlen hajam, egy kissé rendezettebbé, fújom a kölnimet magamra és már lépek is kifelé az ajtón, a szokásos mosollyal az arcomon, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Az alkoholos italok serege ott pihen a kisegítő asztalon, amit majd a pincérek fognak felszolgálni nekünk. Muglik, majd kitöröljük az emléküket. Rápillantok Cheyara és a tátogni kezdek egy olyat, hogy " Rúgjunk már be " . Megvárom míg mindenki elfoglalja a helyét, majd a képzeletbeli x-re sétálok és várom a jövendőbeli feleségemet. Ebben a pillanatban megszólal a zene, ami a rendezvény kezdetét jelzi.

Terem §§ Ruha §§ ™

Esküvő

Ez a nap mindannyiunk számára fontos. Hiszen Walden, a legjobb barátom, felkért, hogy a tanúja legyek és én ezt pedig örömmel fogom teljesíteni. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítsek az előkészületekben, hogy tökéletes beszédet hozzunk össze Nadiaval, aztán, hogy mi kerekedik majd ebből az egészből? A franc se tudja. Persze leégetni nem fogjuk az ifjú párt, legalábbis nem túlzottan.
Sietve futok Walden mögött be a szobába, és az óriási kaján vigyor nem szűnik meg az arcomról, még akkor sem, ha én is kicsit izgulok ez az egész miatt. Nem is hiszem el, hogy Walden már megteszi az első lépést a nagyvilágba, hogy feleségül vesz egy nemes lányt, és eleget tesz ezzel a családja minden óhajának sóhajának. Kezemmel mindvégig az ágyra mutattam, persze a fiú attól még sikeresen kidobált mindent abból a fránya szekrényből. Közelebb léptem.
- Te, figyi, nyugi, nem lesz semmi gáz. De csak mert én vagyok a tanúd. - Kacsintok egyet pimaszul, aztán ameddig Walden öltözködik, a tükör előtt én is megigazítom a csokornyakkendőmet - ami mellesleg tök bénán áll, szerintem - és hát egyébként nagyon furcsa magamat fekete fehérbe látni, még nem is tudom, mi lesz majd ha egyszer én is megnősülök? Nem is gondolok inkább most ilyesmikre.
- Haver, ez van, úgyis a javadra fordítod ezt az egész helyzetet is, megoldod mint minden mást is. Jó lesz! - Próbálok egy kis lelket önteni belé, mielőtt még kilépünk azon az ajtón. Mondanom sem kell, senkit sem keresek a szemmel hisz tök egyedül érkeztem, barátnőm sincs se másom, egyszerűen csak úgy döntöttem, ma így alone módba nyomom, aztán meglátom mi kerekedik ki ebből az egészből. Egy pohárka pezsgőt megiszok még mielőtt elindulunk a pódium felé, kezdek kicsit izgulni. Tekintetemmel Nadiat keresem, valahol itt kell lennie, ugyan kíváncsi vagyok rá, mennyire készült ő is fel, mennyire nyugodt a tekintete. Waldentől kicsit távolabb állok, természetesen végig mellette leszek ma, aztán pedig amikor megszólal a zene, a hideg is kiráz, furcsa érzések keltenek magukba. Tekintetem az előttünk lévő kis utat figyeli, amin hamarosan a menyasszony is belép.

Music | Gyerekek <33 | Clothes

made by Doris

- Menj csak – legyintek a távozó Vesta felé. Nem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg el fog jönni a nap, amikor Walden feleségül vesz valakit. Persze mindig ott lebegett, kimondatlan dologként az agyamban, hogy ez a dolgok rendje, majd lesz egy másik nő is az életében akivel végül majd összeházasodik és aki majd gyerekeket ad neki. Aki majd elveszi tőlem. Annak az esélye, hogy ez a házasság igazi legyen, hogy szerelemből történjen, egészen minimális volt de szerintem Walden se gondolt ilyesmire. Még azt is kétségbe vonnám, hogy képes lenne-e ő úgy szeretni valakit, igazán, szerelemből, mindenféle érdek és hátsó szándék nélkül.
Sóhajtok, végigsimítok a bordó ruhámon és szemrevételezem magam a tükörben. A ruha alja majdnem a földet söpri, de ettől függetlenül, hogy a fenekem nincs ki belőle mégsem nevezhető annyira szolid választásnak – mint amilyen ruhákat az anyám próbált rám erőszakolni, arra hivatkozva, hogy ez a nap nem rólam fog szólni, tehát ne viselkedjek úgy. A ruha oldalt merészen fel van vágva, kicsit talán túlságosan is felszaladt az az olló, amikor szabták így a bal lábam néha ki-ki villanhat. Már letettem arról, hogy tönkre tegyem az esküvőt, egészen megbékéltem Vada Greengrass személyéve és rájöttem, hogy azzal nem érek el semmit, ha ötéves kislány módjára hisztizek, amiért Ő elveszi a legféltettebb kincsemet. Végig nyalom a ruhához tökéletesen illő színben pompázó ajkaimat, a kis szekrényen levő laposüvegért nyúlok, lehúzok belőle egy nagy slukkot, hogy kellő motivációt gyűjtsek ahhoz, hogy a szüleim elvárásainak megfelelően viselkedjek az esküvőn.

Öt perccel később már a folyosón sétálok, tétovázva megállok az ajtó előtt ami mögött valószínűleg Vada készül. Kopogok párat majd benyitok egy mosoly keretében, amit igyekszek barátságossá varázsolni de van egy olyan érzésem, hogy csak valami grimasz lesz belőle. Érzem a gombócot ami nő a torkomban, ahogy megpillantom a lányt – meg kell hagyni, hogy tényleg mesésen fest. Mondjuk melyik menyasszony ne nézne ki mesésen? A Vada Greengrass-el való megbékélésem azt hiszem eddig a pontig tartott.
- Csak meg akartam nézni, hogy minden rendben van-e – csukom be magam mögött az ajtót. Különösebben nem voltunk jóban Vadával, bár a roxforti barátaim száma tökéletesen lekorlátozódott Vestára, Andrewra és Shanere – De úgy látom igen, szóval… piát? – emelem meg a kis laposüveget a lányok felé – Nem raktam bele semmi hashajtót vagy hánytató szarságot – elvigyorodok és, hogy szemléltessem az igazam bele is kortyolok egyet az italba majd lerakom az egyik kis asztalra – Mindegy is, odakint találkozunk és Vada… - az epe égeti a torkomat, ahogy készülök kimondani a szavakat – csodásan festesz, Walden biztos el lesz ájulva – azzal már lépek is ki az ajtón és szeretném meghánytatni magam, amiért olyan szuperül adtam ezt elő, mint ahogy azt az anyám tenné. Hol a faszban van Vesta?

Lagzis néphez

Még mindig nem értem, hogy miért kell itt lennem, hogy miért kell megjelennem egy lagzin, mert baromira nincs kedvem hozzá. Elhiszem, hogy ők is egy nagyon híres család és jóba vannak a szüleink, de ettől nekem nem kell valami jóban lennem velük, de.. van kivétel, Cheyanne.. őt megismertem már közelebbről, elég közelről, hogy tudjam nekem ő kell. Természetesen tudom, hogy nem lesz az enyém, legalábbis nem sikerült elérnem, hogy belém szeressen vagy valami ilyesmi, így már inkább nem is erőltetem és hagyom a dolgot, majd alakul, ha alakulni akar. Kissé meglepett amúgy, amikor egy bordó vagy vörös -tököm tudja milyen szín, nem értek én ehhez a szarsághoz- nyakkendő érkezett egy üzenettel, hogy ezt kell hordanom a lagziba, eleget tettem a kérésnek és volt egy sanda gyanúm, hogy kitől érkezhetett a csomag..

Pár órával később már apadok között voltam, igaz most senki értelmeset nem találtam, de majd remélem, hogy a ceremónia után végre találok magamnak társaságot. Asszem Shane tanú, Cheya koszorúslány és Walden.. hát ő a vőlegény, Vada pedig a menyasszony, kárhogy elkötelezi magát egy férfi mellett, minden házasság szomorú, talán a nagyi nem volt nagy troll, mikor a fia esküvőjére feketében ment azzal a szöveggel, hogy gyászol. Majd végül megérkezik apán és büszkén áll meg mellettem, én pedig már várom, hogy pia közelbe juthassak, mert ha ezt az estét megint arra szánja, hogy elmesélje mennyire fontos a vér minősége, akkor lelövöm magam, bezzeg ha tudna Freja létezéséről, akkor dobna egy seggest.. Na de ez lényegtelen, az a lényeg hogy ne gondoljak semmire, kezdődjön el ez a szar és végre kezdjünk el inni. Már nagyon, de nagyon várom a piát..
Rengeteg embernek bemutatott, rengeteg embernek dicsekedett és már kezdett az agyamra menni minden, kimentem a mosdóba, vagyis oda indultam először, számba tettem egy szál cigarettát és megpillantottam ŐT.. - Szóval tőled kaptam a csomagot. - mosolyodom el és végigmérem testét tán kicsit pofátlanul és közelebb lépek hozzá. - Már most szebb vagy, mint az ara. - bókolok nkei és még egy lépéssel közelebb kerülök hozzá, remélem egy kicsit elbeszélgetünk még a lagzi előtt.

Music || Note || Clothes

made by Doris

Az esküvő

Hiába vagyok ebben az évben elméletileg messze minden családtagomtól, a kötelező, formális események úgy tűnik, így is utolérnek. Az egyetlen vigaszom, hogy egyik családtagom sem tudott eljönni. Úgy volt, hogy a nővérem ideutazik erre az esküvőre, de az utolsó pillanatban közbejött neki valami, így egyedül kell képviselnem a Phillips családot, ahogy mondták. Ez persze másrészről teher, de úgysem bújhattam volna ki alóla semmiképp. Vada Greengrass és Walden Macnair mindketten szegről-végről ismerőseim, bár ha nem így lenne, akkor is szinte kötelező lenne itt lennem a nevük miatt is. Két nagy múltú, aranyvérű família egybekeléséről van szó végtére is. Mindig is tudtam, hogy így megy ez, nem egy hasonló menyegzőn vettem is részt eddigi életemben, valahogy most mégis olyan furcsa ez az egész, hiszen két korombeliről van szó. Sőt, még fiatalabbak is, mint én, hiszen egy évfolyammal alattam járnak. Fura ez az egész és ösztönösen az jut róla eszembe, hogy én is hamarosan "így végezhetem". Sőt, valószínűleg így is fogom.
A családunkban nem divat ugyan az előre elrendezett házasság, adnak valamennyi szabadságot, de íratlan szabály, hogy csak rangban és származásban megfelelő jövendőbelit választhatunk. America mondjuk még mindig szingli, nem tudom, ehhez hogyan viszonyulnak, de tartok tőle, hogy az én házasulásomat idővel jobban fogják szorgalmazni a családunk fennmaradása miatt. Régebben nem is zavart ez a dolog, de az, hogy egy ideje csak Rosamund Thatcher-re tudok gondolni, igencsak megnehezíti a helyzetemet. Mert ő aztán semmilyen szempontból nem lenne megfelelő választás a családom szemében. Egy mugliszármazású lány. Nem mintha őt egy fikarcnyit is érdekelné egy ilyen bajkeverő, mint én. Jobb is, ha elfelejtem és keresek egy hozzám illő lányt, ahogy America is állandóan mondogatja.
Erőszakosan igyekszem el is terelni a gondolataimat róla, hiszen hogy is jön ő itt a képbe és inkább a násznépet kezdem vizslatni ismerős arcok után kutatva, ahogy a széksorok között lépdelek, hiszen a szertartás mindjárt kezdődik, jobb lenne helyet keresnem magamnak. A legtöbbeket ismerem legalább látásból, hiszen mind nagyobb nevű aranyvérű családok tagjai, de senki olyan, akihez szívesen odamennék, bájcsevegni semmi kedvem most. Végül az egyik hátsó sor szélén foglalok helyet, biccentéssel üdvözlöm a mellettem ülőket és türelmesen figyelem, ahogy Walden bevonul a helyére Shane Zabinivel, a tanújával és innentől már mindenki csak a menyasszony és kísérete érkezésére vár.

credit

Megannyi kérdés fogan meg a fátyolvirág borította, műalkotás számba menő frizurám alatt megbúvó, zavarodott agytekervényeimben.
Bekötötték Vada Greengrass fejét.
Furcsa lesz így visszatérni a Roxfort pletykáktól zengő falai közé. A diáktársaim tekintete irányomban eddig sem volt pillekönnyedségű, de ezek után... aligha leszek képes levakarni magamról a figyelmet a mai nap után következő első pár hétben. Magam is értetlenül állok atyám sietsége előtt és valahol mélyen legbelül, noha dacolok döntésével, jól tudom: a félelem állandó, fojtogató rabigája miatt nem várta meg, míg befejezem a Roxfortot, amibe akkor esett, amikor az idősebb Macnairral kézrázással pecsételték meg a megbeszélt házasságkötést. „Mi lesz, ha a fiatalember elveszíti érdeklődését és visszamondja a kérést?” kérdezte egyszer feleségétől, aki annyival reagált, hogy „Az bizonyára irreverzibilis katasztrófa lenne…” Csakhogy a szomorú igazság, hogy Waldennel, ketten egy csónakban evezünk. Ez nem az ő döntése volt, hanem azé, ki magját egykor elültette Mrs. Macnair kertjében. Ő más felől mutat érdeklődést, és noha némát játszom, vak azért mégsem vagyok.
Blondelkeretű tükör, komor tekintet, állhatatosság tüze a szememben. Mintha újból az a hirtelenszőke zöldszemű lennék, aki egykor, a padlón ülve bámulta őseitől örökölt mivoltát. Csakhogy a gyászos pillantás jelenleg cseppet sem láttatja humorosnak azóta kicsit felnőtt arcomat.
"Tégy úgy, mintha szerelmes, a fellegeket járó ara lennél."
Így szól anyám parancsa, tehát egy pillanat alatt, „csettintésére” mosolyt varázsolok fagyos mimikámból. Mert Vada Greengrass teljes élete egy rosszul megírt tragédia, és a neki jutott rész a szcenáriumban nem más, mint alakítani az édes szavak mögé bújtatott vesztest. Az irónia pedig ott lelhető fel, ahol saját magával vívott harcában mások győzték le. Ez a házasság pedig a végszó.
Öldöklő csend uralkodik a szobában, Nadia és Alba valószínűleg már a szertartás előtti végső simításokat végzik, míg anyám – mintha csak egy hétköznapi nap lenne a mai – teljes esküvői felszerelésében ül szótlanul a barokk kanapén, valami francia regény mögé rejtőzve. Időnként ostorozó tekintete egy másodperc töredékéig rám siklik, hogy saját magát nyugtassa a látvánnyal: a lánya készen áll megtenni az első lépést a házas élet felé.
A gyertyák gyér fényében a menyasszonyi ruhám kézzel varrt csipkéjének díszítése úgy csillog, mintha szánt szándéka lenne a kint összegyűlteket megbabonázni. Olyan, mint a délibáb játéka és az univerzum mindensége… de számomra mégsem jelent többet a cifra mázba burkolt koholmánynál.
A halotti torra emlékeztető némaságot néhány ajtókopogás velős hangja hasítja szét, amire úgy pattanok fel székem kárpitjáról, mintha lángra gyúlt volna. Szembefordulok a résnyire nyíló bejárattal, amin keresztül egy másodperccel később jövendőbelim egyetlen testvére libben be. Cheya rettentőmód ismeretlen a számomra és mégis pillanatok választanak el attól, hogy hivatalosan is a családtagjává váljak. Kedvessége idegen, de be kell vallanom, jól esik jelenleg. Nem mintha ebben a pillanatban nem lennék zavart és könnyű célpont... nagy valószínűséggel egy ellenség rideg, szarkasztikus megnyilatkoztatása is üdvös, szívmelengető ölelésként hatna rám, hisz tulajdonképpen alig vagyok képes felfogni a körülöttem zajló eseményeket. Valamilyen pánikszerű rosszullét vesz hatalma alá, így a figyelmem kilencven százaléka azzal van elfoglalva, hogy el ne ájuljak, vagy dehoppanáljak azon nyomban ebből az őrültek házából.
Igyekszem viszonozni az erőltetett mosolyt – az évek alatt egészen sok tapasztalatot gyűjtöttem abban, hogyan keltsem azt a látszatot, hogy az égvilágon semmi bajom – ugyanis még csirájában fojtanám el azokat a negatív gondolatokat, amik személyemhez kötődhetnek.
Egy csepp őszinteség költözik halovány vigyoromba, amikor Cheya meglötyögteti a szeszes italt az üvegben. Teljesen felesleges édesanyám arcára pillantanom, tisztában vagyok vele, mit sugározhat a külvilág felé: még csak belenyalni se merj, Vada Greengrass! Le merem fogadni, hogy mindössze azért tartja magában vehemens veleményét, mert attól tart, rossz benyomást kelt a jövendőbeli famíliámba, ne add Merlin, megbántja valamelyiküket.
Hálásan bólintok, amikor lerakja az asztalra az apró figyelmességet, majd végigsimítok mesebeli ruhámon, amint bókja megrezegteti dobhártyáimat. Válaszképpen arra, hogy kint találkozunk bólintok egyet, és megvárom, míg elhagyja a szobát. Abban a pillanatban makacs, elkényeztetett kislány módjára felkapom a társaságunkba került italt és lecsavarom a kupakját. A dac megcsillan édesanyám szemében, és mintha valami olyasmi hagyta volna el ceruzavonal vékony ajkait, hogy egy nő életébe mindössze egyszer adatik meg ez a lehetőség, így elhihetem, hogy szeretnék rá emlékezni. Keserűen, cseppet sem elegánsan felhorkanok, majd akkora adag italt küldök le, hogy egy pillanatra azt az érzés kerít hatalmába, hogy - annak ellenére, lehetetlen – a tegnapi vacsorám is vissza fog köszönni pillanatokon belül.
- Úgy vélem, készen állsz. – toldja meg ellenkezést nem tűrően monológját édesanyám, miközben az ajtó felé indul. – Szólok is Nadianak. – közli és mielőtt még bármit is reagálhatnék, becsukja maga mögött az ajtót.
Készen? Arra, hogy kisétáljak a fehér orchideával, gyöngyvirággal, fátyolvirággal és borostyánnal díszített helyiségbe, ahol aztán a fagyönggyel meg mirtusszal is kicsinosított virágív alá állhatok az oltárnál és kimondhatom a boldogító igent, miután a megszeghetetlen eskü beleégette édesapám döntését bőrömbe? Nem, ezek bizonyára olyan kérdések, amiket senki sem tesz fel, hisz előzőleg már világosan megmondták, mit kell tennem. Nekem pedig annyi a dolgom, hogy pokolian jól játsszam a szerepem…

Ismerem az illemet:
azt diktálná, hogy hallgatagan, de büszkén, a diadaltól ittasan várakozzam odakint, kellemesen elcsevegjek, és ne sápadtan támasszam az ajtót, ujjaimat a számon és orromon tartva, figyelve, hogy csöppen a vér egymás után kergetőzve a csapba. Sóhajtok egyet, nehézkes vagyok, fáradt vagyok, szerencsétlen vagyok, de a tükörképem másról árulkodik: az helyettem is illedelmes, helyettem is reprezentál majd odakint, míg édesanyám a fülembe súgja a gyöngyvirág mámorító illatában, hogy én következem, nézzek csak körbe, nyújtsam ki a kezem...
Kinyújtom a kezem, mosolyt rajzolok a tükörképemnek.

Kinyújtom a kezem, és nem kopogok - az illem ráér, megvár, régóta ismerjük már egymást ahhoz, hogy tudjam, igazán sosem fog elhagyni, sőt, úgy tesz majd, mintha nem egyszerűen megvetnivalón gőgös lennék, csak ismerném kvalitásaimat. Milyen romlott társadalom, ahol az én sötét lelkem beleveszik a az emberek tengerébe, ki sem tűnik közülük?
Kinyújtom a kezem, és benyitok az ajtón.
- Tartozom valamivel és te meg fogod hallgatni.
Megnyalom az ajkam, alig látszik már, milyen sápadt vagyok az öltönyömben, milyen nehezemre esik kimondani ezeket a szavakat, főleg mert tudom, hogy bűnösen későn teszem, olyan későn, mintha az eső után akarnám megkongatni a harangot az érkezése végett. Nem ápolunk jó viszonyt, és a födémet magam helyeztem rá, mikor azt a megjegyzést tettem a házasságáról.. Mintha engem megvédhetne a gúny, mintha eltakarhatna a folyamatos megjegyzéseim árja és ez felmenthetne az emberségem alól.
- Ez egy.. bocsánatkérés, Vada. Tartozom neked egy bocsánatkéréssel.. tulajdonképp az iméntiért is, de akkor inkább kérlek, hallgass meg. Szökj meg velem.

Tökéletes, állapítom meg magamban, mikor az utolsó vázában is elrendezem a húgom által kiválasztott virágokat. Tökéletes, ez azonban nem tölt el mással, mint komor elégedettséggel. Legalább erre képes vagyok, legalább ezzel nem fogok csalódást okozni. Egyre többször jut eszembe anyám pengeéles mosolya, büszke tekintete, ami a jó vásárt tető alá hozott kofákra lehet jellemző, és lám csak, megint eléri, amit akart. Vadát is megszelídítette, kicsinosította, most pedig díszdobozban nyújtja át az ifjú Macnairnek.
Émelyegve indulok el a terem felé, ahol a húgom készülődik. Semmi kedvem a férjemmel találkozni, mellé ülni, mosolyogni a kamerába, úgy tenni, mint aki maga is tökéletes. Nem Harold hibája, de mindaz, ami köztünk van, hazugság, és már nem tudom, mennyi hazugságot bír még el a gyomrom. A szüleim hazugsága, a családom hazugsága, spirálba kerültünk, megállíthatatlanul haladunk a végpont felé - vajon miért ilyen sötétek a gondolataim, mikor Vada boldogságát kellene ünnepelnem?

Gyanútlanul nyitok be az ajtón, már éppen fordulnék kifelé, mert az öcsém hátába ütközöm, ám Theseus szavai annyira megdöbbentenek, hogy képtelen vagyok elrejteni az arcomra kiülő riadalmat. Úgy tűnik, nem csupán az én gondolataim sötétek ezen a szép napon. Felvont szemöldökkel fordulok vissza feléjük, az ajtót becsukom magam mögött, már hidegen hagy, ha bárki más is osztozik a beszélgetésben, vagy bárki más csatlakozna időközben hozzánk.
- Mi folyik itt? - teszem fel a kérdést, csakhogy jelezzem, itt vagyok, de a válasz aggasztóan nyilvánvaló. Bizseregni kezd a tenyerem, mikor arra gondolok, rég voltunk már így, hármasban - az ilyesmiből sosem származott semmi jó. Anyám most biztosan felnevetne, görcsös ragaszkodással, és azt mondaná, kicsit korán van még a menyasszonyszöktetéshez, nem gondolod, kisfiam? Én azonban tudom. Emlékszem a napra, mikor engem férjhez adtak. Emlékszem, milyen érzés volt ott állni, tudni, hogy a jegyesem egy jó ember, és mindemellett azt is tudni, hogy soha az életben nem fog szeretni engem. Kívánni, talán, hiszen férfi. De szeretni?
Szeretni nem. És most mind a ketten Vada válaszára várunk.

A menyasszony tanújának lenni annyit jelent, mint lánybúcsút szervezni az arának, aszisztálni a fehér ruha kiválasztásánál, ünnepi beszédet mondani az ifjú pár boldogságára és segédkezni mindig mindenben, ha éppen ezt kérik tőled. Legalábbis ezt írták a „szak”könyvek és esküvői magazinok. Azonban mint minden más, a fellengzős aranyvérű arisztokratáknál ez is másképpen működik...
A közöny hűvös álarca mögé bújtattam az összes feltörni kívánó érzésemet. Ideges voltam, izgatott, szomorú, zavart és dühös. Úgy ismertem Vadát, mint magamat és jobban szerettem őt, mint egy átlagos barátot szokás. Testvérem volt ő, titkaim örzője és lám... most itt állunk egy olyan házasság küszöbén, amelyet nem az ég, hanem a magukat oly bölcsnek és megfontoltnak tartó szülők rendeltek el, s mi kevesek vagyunk ahhoz, hogy ezt a hibát megakadályozzuk.
Szomorú voltam, és mérhetelenül dühös, hogy még csak azt sem engedték meg, hogy mellette legyek a készülődésnél. „Nem vagy családtag!”- mondta erősen megnyomva a tagadó szócskát az örömanya, aki csak a családnevem miatt tűrt meg tanúként. Pedig segíthettem volna Vadanak, ha másképpen nem, lelkileg. Mrs. Greengrass megakadályozás végett, hogy tiltása ellenére nehogy fellógjak Vadahoz, piti dolgokkal foglalt le. Fennhéjazón közölte velem teendőim listáját, ami csupán a bejárati ajtó és a ceremónia helyszíne közti tér bejérhatóságát tette lehetővé.
Remegett a kezem. Még szerencse, hogy a menyasszonyi csokor, amit a kezemben tartottam, elrejtette ezt a pillanatnyi megingásomat. A virágkompozíció tökéletesen passzolt a terem dizájnjához, csak egy baj volt vele. A menyasszony nem erről álmodozott, ő valami másat akart, ami jobban jellemzi őt.
- Nadia. Készen állunk! – jelent meg mellettem az örömanya fennkölt mosolyával, mint egy versenyló tulajdonosa aki tudja, hogy a legjobb tenyészmént sikerült megnyernie ígéretes kancája számára. – Igen, ez a csokor megfelel! – bólintott helyeslőn. Mintha nem te rendelted volna így, asszonyok áldása!
- Higgye el, Vada imádni fogja! – viszonoztam lekicsinylő mosolyát és néztem, ahogy felszegett állal besétál a terembe és üdvözöl néhány vendéget. Most, hogy a bíra távozott, könnyed pálcalegyintéssel feloldottam a menyasszonyi csokron lévő álcázó bűbájt. A nagyzolós fehér orchideák helyét átvette a Vada által oly nagyon szeretett boglárkák hada. Kit érdekel, hogy negatív jelentéssel bír?! Legalább hűen tükrözi majd az ara véleményét a házasságról, amelybe belekényszerítették.
Walden és Shane már elfoglalták helyüket a nem mindennapi teátrum fagyöngybe és mirtuszba burkolt színpadán. Minden készen állt... de a függöny mégsem gördülhetett fel.
A lépcsőre pillantottam, amin Vadának már régen le kellett volna sétálnia, de még mindig nem volt sehol. A teremben ülő vendégek feje fölött Shanere pillantottam, s amikor tekintetünk találkozott, apró biccentéssel nemet intettem neki. Még nincs itt az ideje a nyitánynak. Talán Vadának sikerült megszöknie? Valakinek végre hagyta, hogy meggyőzze őt erről? Merlin add, hogy így legyen!

Megkapaszkodom a tükrös asztalba, de kevésnek bizonyul, így ismét leülök. Zsong a fejem a folyamatosan ismétlődő ténytől: nincs tovább. Valóban bekövetkezik, amitől a legjobban tartottam – megtörtem és fejet hajtottam apám akarata előtt. Hisztérikus nevetés szökik ki a torkomból, ahogy magányosan arra várok, hogy édesanyám visszatérjen a csokorral és kezembe nyomva lekísérjen a lépcsőn, aminek az alján édesapám fog várni, hogy velem együtt végigballaghasson az oltárig. Hogy tárgyként egy másik család kezébe adjon és megfosszon a szabadságomtól. Tényleg itt a vég.
Az ajtó kinyílik, aminek hatására ösztönösen hátrapillantok, és újból felállok. Végigsöpör rajtam a meglepettség hulláma, amikor az öcsémmel találom szembe magam. Noha az arcom rezzenéstelen, valószínűleg gyanítja, hogy értetlenül állok szavai előtt.
Nem áll szándékomban félbeszakítani, nevezetesen azért, mert átható komolyságot vélek felfedezni szemeiben. Merlinre esküszöm, hogy furcsán kellemes érzés fog el azokban a hosszú másodpercekben, amikor az idegfeszítő csend karijainak ölelésébe kerülünk.
Hirtelenül nem tudom eldönteni, hogy nem csapnak e be füleim, amikor belekezd a mondandójába. A felkínálkozó lehetőség gondolatára nagyot nyelek, szívem őrülten zakatolni kezd, tenyereim közé fogom fejemet és hátat fordítva Theseusnak megszakítom a szemkontaktust annak reményében, hogy a bocsánatkérő tekintete hiányában könnyebben szedem össze eme őrültség következményeinek lehetőségeit.
Akkor fordulok ismét felé, amikor Alba hangja megtöri a csendet. Kissé kétségbeesetten a nővérem arcára pillantok, teljesen tisztában vagyok vele, hogy a szavak szükségtelenek, mert ő jól ismeri azt az ellenszegülést, ami majd szétszedi apró részecskékre a gyomromat. És még az sem könnyíti meg a helyzetem, hogy egyik baglyában megírt látomása a férjem jövőével kapcsolatban pontosan azt támasztja alá, hogy nagyobb hülyeséget tennék, ha most lemennék és kimondanám a "boldogító' igent. Váratlanul felé lépek és szorosan magamhoz ölelem.
- Sajnálom… - búgom a fülébe, mielőtt az arcára szegezném íriszeimet. Ez pedig az én bocsánatkérésem, felé. Sajnálom, hogy neki ez a lehetőség nem adatott meg, röstellem, hogy soha nem voltam az a húg, akit megérdemelt volna, bánom, hogy őt is belerángatom ebbe, sajnálom, hogy szinte sosem álltam ki mellette és nem nyújtottam számára azt a támaszt, aminek segítségével bizonyára sokkal gyorsabban lendült volna át bizonyos helyzeteken. Ez az én búcsúm.
Megszorítom a tenyerét, mintha csak képes lennék ily módon némi erőt adni neki, hogy kitartó maradjon, és mielőtt túl késő lenne, az öcsém felé fordulok.
Döntöttem.
- Menekíts ki innen, kérlek! – könyörgök halkan, ám reményteli hangon. Tudom, hogy sikerülni fog, vakon bízok benne és a tervében.
Felvillanyoz a tudat, hogy én, Vada Greengrass, sosem veszítek, ettől felbátorítva előveszem a ruhám rejtekéből a pálcám és egy intéssel boglárkákba borítom az egész szobát. Halványrózsaszín ajkaim széles mosolyba görbülnek.
- Kérlek, nagyon vigyázz magadra! – fordulok ismét nővéremhez, amikor befejezem a stílusos távozásom részleteinek kidolgozását.
Megragadom az öcsém kezét, és noha fogalmam sincs, mi áll a fejében, vagy hogyan tervezi a szökést, bármire képes lennék azért, hogy elfussak az élettől, amit nekem szántak a szüleink.

Kelljünk hát össze

Bent Shaniere aggódva nézek továbbra is, hogy mi lesz a mai nappal. Meg kell, hogy feleljek a családom követeléseinek hiszen én vagyok a fiú gyermek és tovább kell vinnem a család nevét, nincs más esély csak az, hogy el kell vennem egy aranyvérű család fiatal lánytagját. Amikor kiválasztották Vadát egy pici örömöt is éreztem amellett, hogy idegesített az, hogy nem választhattam én ki azt, akit szeretnék. De legalább boldog voltam, hogy nem egy bányarémet találtak páromként. Rápillantok a barátomra aki egész végig mutatta nekem azt, hogy ott van az ágyon a ruhám, de természetesen én vak voltam, mint ilyenkor szoktam. Hipp-hopp magamra kaptam a ruhámat, majd még mindig falfehér arccal nézek rá. Nem Vada érdekel vagy ez az egész esküvő, hanem az, hogy Macnair névre méltó legyek. Más semmi.
- Remélem, hogy nagyon jó beszédet írtál vagy különben kiheréllek, Zabini! Egy halvány vigyor jelenik meg az arcomon, majd sokat segítenek Shane szavai. Tényleg mindig mindent megoldottam eddig és most sem lesz ez másképp. Megleszek és amint ennek vége legalább ihatok egy jót. Most már teljes vigyorral pillantok rá, majd lépek is ki a szobából, hogy a ceremóniaterembe elfoglaljam a megfelelő helyemet. A zene elindul de a menyasszonyom még sehol, a tömeg egyre kezd feszültebb lenni. Hova tűnhetett? Ennyi idő kell neki? Vagy mi van itt? Ne játssza el ezt velem Vada, mert ha leszégyenít az összes rokonom elől akkor nagyon nagy bajban lesz. Nem fogom ezt csak úgy hagyni. Telnek a percek és semmi és semmi. Rápillantok a tanúkra, majd morgok egyet és elindulok az ara szobája felé.
- Vada nem tudom, hogy hol vagy de nagyon gyorsan gyere elő, szégyent hozol a nevedre! Kiabálom neki, amikor már biztos vagyok benne, hogy senki sem hallja.
- Remélem, hogy nem futamodtál meg az utolsó percben, mert ha igen akkor az a családodnak is nagyon, de nagyon rossz lesz ezt garantálhatom! Mondom tovább a szavakat és előveszem a pálcámat s megállok az ajtó előtt.
- Nyisd ki vagy berobbantom!

Terem §§ Ruha §§ ™

Olyan egyszerű lenne kihátrálnom az egészből, élni a magam nyugodalmas, kissé talán kiszámítható életét amentén, amelyet őseink mérték szerint megszabtak előttem: büszkén, egyenes gerinccel, amely csak a sötétben hajlik és mindig megindokolható, kimért kézmozdulatokkal adagolván a zsenialitást, amögé behúzódni, ha őszintén tapogatóznak felém.. Elfelejteni, hol kezdődöm én és hol az ambíciók, elmosódni a kell és illik között félúton, eltűnni, mint megannyi személyiség helyet adván a vérvonal igényeinek..
Vajon önző vagyok? Annál is önzőbb, hogy nem tettem soha korábban másokért semmit, és vajon most inkább leszek az vagy kevésbé? Vajon van értelme még bármit kérdeznem azután, hogy mindkét nővérem mellém állt?
Lesütött szemmel, ügyetlenül ölelem vissza, csak egyszer pillantok fel Albára, aki ráérzett, mikor kell megérkeznie, hova kell beilleszkednie, és szégyellem magam, amiért soha egyetlen percig sem hittem, hogy társak lehetünk mi hárman.
Láttam már Macnair dühét, ismerem a következményeit a tettünknek, de őszintén szólva a legkevésbé sem érdekel a személye vagy igényei: attól, hogy életemben először gondolok másra, még nem kell mindenki másra is. 'Tartok' tőle, sosem leszek az önzetlen jelzővel illethető, de remélem, Walden Macnair nagyon jól érzi majd magát a cellájában, és gyakran eszébe jut majd a következő néhány pillanat.
- Kiugrunk az ablakon, ő pedig fulladjon bele az idejétmúlt frizurájába. - megszorítom Vada kezét, és látszólag gondolkodás nélkül fellépünk az ablakpárkányra, majd magammal rántom. A csekély menetszél az arcunkba csap, összeborzolja a lényünket és vészesen közel rántja a földet, a becsapódás ígéretét: elkerülhetetlennek látszik, mint bármely tragédia.
De én vagyok a tragédia. Nálam rosszabb sosem történhet velem.

Megpördülök a levegőben, és elsuhanunk a jól ismert színek közt, a szűk kis csőben: fel akarok kiáltani, mint annyiszor, sikoltani a félelemtől, hogy agyonnyom a világmindenség, a monumentalitás, de kizuhanunk egy boglárkákkal teli mezőn. Hangosan lihegek, és csak nehezen tudok felállni, felsegíteni a nővéremet, de elönt valami kétes biztonságérzet: jobb, ha hozzászokom, a menekülés velejárója, és mi most léptünk erre az útra, amelyről már lefelé nem vezet ösvény.
Albát nem bánthatja, Albát egyelőre senki nem bánthatja, de a szüleink.. anyánk, aki pedig elvtársa lenne az ügyletben, apánk, aki megtanította fiát illegálisan hoppanálni...? Velük magam sem tudom, mi lesz, de..
Nem érdekel. Átölelem Vada vállát, és elnézek a mezőn túlra, amely egyre közelebb kerül majd hozzánk, de addig jut pár pillanat a szabadságból.

Tik-tak, tik-tak... Hihetetlenül idegesítő volt az az aranyozott keretű falióra, amely a hall becses ékét képezte, s amellyel én átszellemülten szemezgettem. Egyre csak lennebb és lennebb süllyedt a cirádás nagy mánus, amikor hirtelen Walden viharzott el mellettem.
- Atyaég mi lesz itt még! – dörmögtem az orrom alatt és felkapva földig érő muszlin ruhám szegélyét, utánaeredtem. Én is tudtam, hogy Vada megjelenését hiába várjuk már, csak abban az egyben reménykedtem, hogy a lehető legmesszebbre került innen, ahová vőlegénye és családja haragja nem jut el.
Waldent akkor sikerült beérnem, amikor előkapta a pálcáját és arra készült, hogy berobbantsa az ajtót. Dühödt hangját ugyan végig hallottam, amíg követtem felfelé, mégis bíztam abban, hogy nem rajtam szándékszik kitölteni a dühét. Bár... Vadaért mindent kibírtam volna.
- Szerinted ezzel megoldasz bármit is? – álltam a fiú háta mögé csípőre tett kézzel. Igyekeztem húzni az időt, hátha mégsem sikerült volna kijutnia a szőke szépségnek.
- Merlin szerelmére, nyugodj már meg! Úgy csinálsz, mintha hős szerelmes lennél. Mind tudjuk, hogy nem így van, ez pedig nem drámaóra. Inkább örülnél annak, hogy van lehetőséged megúszni egy elrendezett házasságot! Ha van egy kis eszed, te is angolosan távozol. – próbáltam higgadt és ésszerű maradni, hátha Waldenre is átragad, de erre oly kevés esély volt, mint arra, hogy Vladimir Karkarovot rózsaszín tütben lássuk, amint dixik után szaladgál egy kikericsmezőn.
Ahogy Waldenre néztem, gombóc nőtt a torkomba, mert azt láttam rajta, hogy bosszúszomja mindenre elszánttá tette, s én vajmi kevés voltam ahhoz, hogy bármiben is meggátoljam. Megfordult a fejemben, hogy kiütöm egy kábítóátokkal, de mivel egyetlen neszt sem hallottam az ajtó túloldaláról, inkább kitártam a karjaimat. Csak fokoztam volna a dühét, ha gátat szabok kifordult elméje parancsainak, így inkább engedtem, hogy agresszióval és erőszakkal csillapítsa haragját, amíg az csupán egy tölgyfaajtó testi épségét veszélyezteti.
- Férfiak és az a roh@dt becsületük! – horkantam fel. - Tessék, robbantsd csak be! A te házad, azt teszel, amit csak szeretnél! – hátrébb léptem és karba font kézzel vártam, hogy mit művel. – És mondd csak, ezek utána mi lesz?
Reméltem, hogy a vőlegény kitöréseit a lenti vendégsereg is meghallja és van annyi magukhoz való eszük, hogy fussanak, amíg csak megtehetik. Bár, nekem aztán biztosan nem fognak hiányozni!

Kelljünk hát össze

Az idő vészesen telt és ahogy ott álltam egyedül az oltárnál a vendégek csak ámult szemei idegesítettek fel és a szüleim bujkáló tekintete. Próbáltak eltűnni a nyilvánosság elől és álcázni a szégyent amit éreznek. Ez félig az én hibám is hisz sok időt töltöttem Vadával és el kellett volna vele hitetnem azt, hogy szeretem és lehet jövőnk együtt. De nem tudtam megtenni, pontosan tudta, hogy én sem érzek semmit iránta és, hogy ő sem irántam. De annyiban ismerhet, hogy ha a családom hírneve a tét, akkor mindent megteszek és ha velük packáznak, akkor bizony robbanok és tombolok. Ahogy felszaladtam az emeletre és már a pálcám a kezemben volt és az ajtóra szegeztem, amikor meghallottam a másik tanút, Nadiat. A haragtól tüzétől pislákoló szememmel tekintettem rá és csak hallgattam, ahogyan próbálta nekem az eszet osztani.
- Láttad a szüleimnek a szemét? Azt, hogy most Vada olyan szégyent tett a nevünkre, ami miatt évekig rólunk fognak beszélni? Hát nem fogok lenyugodni, és ne is próbálj meg lenyugtatni. Morogtam rá, miközben erősen gondolkodtam rajta, hogy most mit tegyek. Robbantsam be az ajtót és öljek meg mindenkit aki a szobában van? Nem, az nem jó. Egyáltalán nem elég bosszú, hogy csak úgy simán kinyírom. Valamit még tennem kell, hogy rosszabb legyen. Látni akarom azt, hogy kétségbeesetten könyörög nekem, hogy hagyjam abba.
Megráztam a fejem és, akkor hallottam meg Nadia utolsó kérdését, hogy utána mi lesz. Elvigyorodtam.
- Olyan jó ötletet adtál nekem, Karkarov. Az ajtóra szegezve a pálcámat, mondtam ki a robbantóátkot és a szobából csak az a virágszag. Felmorogtam, de aztán csak egy nagy mosolyt varázsolok az arcomra és lefelé kezdtem sétálni.
- Gyere, nehogy lemaradj a mókáról. Szóltam hátra, aztán pedig beléptem a terembe és minden szempár rám szegeződött. Mintha nem is törődnék vele úgy sétáltam fel az emelvényre és csak hangosan kuncogtam.
- Semmi gond, mindjárt folytatjuk csak fent akadt egy kis technikai probléma. A pálcám a kezemben volt, és intettem Vada apjának, hogy jöjjön közelebb.
- Kérem, Mr.Greengrass fáradjon fel és segítsen a lányának. Mondtam neki kedvesen mosolyogva, majd amint elfordult és felfelé sietett gyorsan ráemeltem a pálcámat.
- Avada Kedavra! Mondtam ki azt az illegális átkot, és a férfit telibe háton találta a zöld sugár. Holtan rogyott össze, majd már fordítottam is a pálcámat a felesége irányába és egy újabb halálos átkot lőttem ki felé, aki abban a pillanatban akarta elővenni a pálcáját a sokktól. Nem tudta, mellkason találtam és úgy járt, mint a férje. Mániákusan felkacagtam, majd körülnéztem és számba vettem a lehetőségeket. Próbáltam rájönni, hogy hol lehet elmenekülni, mert ha még sokat időzök itt az aurorok elkapnak. Gyorsan kell döntenem...

Terem §§ Ruha §§ ™

Senki nem tudhatja meg, senki nem tudhatja meg, az agyam hevesen kattog, miközben kilépek a folyosóra, az ajtót gondosan behúzom magam után, és csupán egyetlen szilánk szúrását érzem, mert az öcsém annak idején nekem nem kínálta fel a menekülés lehetőségét. Mire mentem volna én egyébként is? Törött cserepek mozaikja, ami csupán a férjem oltalmában válik értelmezhetővé, ha egész sosem lesz. Ha tökéletes sosem lesz. De Vada, benne megvan a lehetőség, megvan a spiritusz és megvan a tehetség egy őszintén élt életre, amit most - Theseusnak köszönhetően - elkezdhet. Fogok még hallani róluk valaha? Fogom még érezni, hogy közéjük tartozom?

A lépcsőre kanyarodva a szívem kihagy pár ütemet, apám az, már jön is felfelé, mit tegyek, mit tegyek, hogyan tereljem el a figyelmét, hogyan játsszak könnyedén, hogyan legyek egyszerre az engedelmes leány, akire sosem volt szüksége, és a bölcs asszony, akivé önmagamat nevelem? Elé sietek.
- Atyám, egy percre... - kezdem, zöld fény villan, két, üregében forduló szemet látok, és apám alakját, az erős férfit, amint lehanyatlik, a lépcsőfokok megtörik a társadalmi elvárások súlya alatt sem meghajló gerincet. Apám zuhan. Egy test zuhan. Felsikoltok.

Walden. Ködtől homályos képek garmada, üvegcsörömpölés, lábak dobogása, vagy dermedt, csontvelőig hatoló csend, a semmi felszínén eső kopog, és látom, látom, őt, de már nem is őt, látom, amint egy sötét teremben minden szem rá szegeződik, látom úgy, mint évekkel ezelőtt, látom, ahogy a szája sarkát rágja, látom a megláncolt kezeket, egy pillanat műve csupán, eső kopog a tudatom peremén, hát így vitted vásárra önmagad, szurok az elégedettség, amit érzek, mert a kirakós darabjai végre összeálltak, és nincs szükség szavakra, nincs szükség kérdésekre, a lábam remeg, a lépcsőkorlátot markolva ereszkedem le apám teste mellé. Könnyek kopognak a keményített ing gallérján, ahogy fölé borulok. Nem nézek fel Waldenre, de minden gyászban és keserű bizonyságban érlelt szavam az övé. - Már jönnek érted.

» Te az enyém, én a tied, avagy a Burke-McGonagall esküvő

Az esküvő

Az esküvő

Similar topics

Similar topics