Híd a ködben

Átölelem a vállamra terített, gyűrött fekete talárt, ami nem melegít fel, az arcomra helyezett ezüstmaszk azonban még hidegebbé teszi a hűvös skót levegőt. Valószínű nem a hideg miatt fázok annyira: mióta az az átkozott Selwyn megátkozott, mindegy, hogy mennyire meleg van és mennyi ruhát viselek, mindig fázok. Talán már mindegy is, hogy mi lesz a sorsa, hogy megbűnhődik-e, talán már soha nem leszek rendben semmiképp. Nem tudom elképzelni, hogy valaha biztonságban érezzem még magam. Illetve...
Oldalra pillantok a nőre, akinek az arcát szintén az ezüst maszk takarja, úgy várunk ketten a sötétben. Nem tudom, hogy ki ő, csak azt, hogy fekete haja van, és hogy nem lehet Ő. Persze, hogy is lehetne ő? Nem lehet, hogy ennyire közel van, és amúgy sem hiszem, hogy őt érdekelte volna ez az egész, hogy harcolni akart volna a jövőért, amit látott. Felnézek a hídra, azután az órámra pillantok. Még tíz perc.
Miért vagyunk itt? Mi értelme annak, hogy elpusztítsuk ezt a véletlenszerűnek tűnő hidat, pontban reggel nyolckor? Mi köze ennek a győzelemhez, ahhoz, hogy megnyerjük a háborút a Minisztérium, azután a muglik ellen? Igen, ez egy muglik által emelt híd, de semmi jelentősége nincs: messze van a csomópontoktól, és a muglik amúgy sem ezeket használják az utazás fő eszközeinek. A járműveik, amikkel háborúba mennek, lánctalpakon gurulnak vagy az eget hasítják minden seprűnél sebesebben. Miért vagyunk itt? Veszek egy mély levegőt. Fázok. Kibaszott...
A nőre pillantok. Nőre... talán lány még. Valószínű nem lehet sokkal öregebb nálam, talán egy az osztálytársaim közül. Olyan kevés halálfaló van, akiről tudom, hogy az: kizárólag Rockwoodot, Rabastant és Selwynt ismerem közülük. Ez a lány akárki lehet: talán az a lány, akivel ötödikben együtt töltöttem azt a részeg éjszakát. Talán az a lány, akit negyedikben megcsókoltam, csak hogy elfusson. Talán még rokonom is lehet. De Ő nem lehet. Már szinte semmi másra nem gondolok.
Lehunyom a szemem, és megpróbálom felidézni azt a hideg, esős délutánt, ami több melegséget ad, mint bármelyik kabát, és ami olyan tisztán megvan az Emléktárban. Amit már most is annyit nézek, mintha nem lenne belőle már több, mintha már feladtam volna. Pedig nem adtam fel: minden figyelmem, rengeteg erőforrásom ment el arra, hogy megleljem a lányt. Hogy megleljem Aurorát. Érezni akarom újra: az összes nedves ajkat, az összes puha bőrt, az összes méz hajat. Érezni akarom az elméjét, ami megver, megtép, de ápol és eltakar. Csak rá vágyom igazán- gyenge lettem, szánalmasabb sok szánalmas rokonomnál. Mert...
Megremeg a föld, ahogy a hat kocsi megjelenik a látóhatáron, a kis rezgéssel a sínek szomorú sikoltása forrt össze. Kifordul a szemem az álarc mögött, aminek enyhe mosolya gúnyt űz belőlem. Ránézek az órámra... egy perc maradt. Hányan lehetnek ezen a vonaton? Miért kell meghalniuk? Mi értelme ennek? Miért időpontot mondtak, nem csak azt, hogy robbantsunk, ha itt a szerelvény? Mi köze ennek a háborúhoz?
- Mennyi az idő?- az ujjaim összeszorulnak az aranyórán, amit darabokra roppantanék, ha lenne erő az ujjaimban hozzá. Nem tudom azonban összemorzsolni azt a fémdarabot, amit a nagykorúvá válásom alkalmából kaptam Ragnar nagybátyámtól... Ragnar. Ezért harcoltál te és apa? Nem, biztos nem. Ti harcosok voltatok, ti nem háborúztatok volna olyanokkal, akiket nincs értelme legyőzni. Mi az értelme ennek? Talán teszt csak, hogy ki az, aki vak, és ki az, aki hajlandó megszegni a parancsot. A nőre nézek. Vagy lányra. Utolsó pillantás talán, mielőtt meg kell ölnöm őt. Az órámra koppintok, behunyom a szemem, és suttogok néhány szót. Egyre hangosabbak a rezgések. Robog már a híd felé.
- Még hét percünk van a robbantásig.- a vonatra nézek. Messze fog már futni, nagyon messze, mire leromboljuk ezt a hidat, amit majd egy minisztériumi dolgozó két mozdulattal rendbe fog hozni. Egyértelmű, hogy nem a híd a lényeg, de én a varázsvilágért harcolok. Nem látom értelmét ennek. Oldalra pillantok, szorosabban fogom a pálcám. Te látod, barátom?

Hajnal simítja a Hingham hidat: tenyere óvatosan nyalja végig gerendáit, haja szeretettel gabalyodik a ködben játszó síneibe. Kel a nap, valami távoli morgással húzza szekerét, arca nem ragyog, arca sötéten pillant a jövőbe..
De a hajnal az én időm.
A Hingham-híd csontjai halkan fuvolázni kezdenek, meg-megremegnek ütemesen szívdobbanásra, a vonat közeledtére, a csizmám érintésére. Dér jár köztünk, hosszú köpenyeink nem védenek meg tőle: becsukom a szemem, és engedményt teszek saját magam számára - ! - mikor kinyitja, szétfreccsen belőle a lehetőségek megannyi sikolya, besüvít a gerendák közé, felszítanak kőszívből éledő jövőt, rátapasztja ajkát a voltra, kiszívja a mégleszt, és kel a nap, törzsek vad táncában kel a nap, peregnek a percek, koppann-csobban-zeng és bong az építmény, emberi kéz emelte: mágia oltaná vissza önmagába. Mintha viharkürt kelne, mind a három őre elfoglalja Hingham hídját, három pálca bukkan a levegőre, három rezzen finoman, csatára készen.
'És nekem szikra pattan lovam léptén, 's glóriás a koronám.

Vére lüktet igyekezvén a kihívásra: ÉS SZIKRA PATTAN LOVA LÉPTÉN, ÉS GLÓRIÁS A KORONÁJA, ahogy fellép a hídra, a menetszél arcába üvölt, haja kibomlik, és kinyitja a szemét. Pulzál és szikrázik a mágia, tenyereik alatt vadul csapkod, csápjai kiszakadnak a földből, és életre kelve lehel tüzet kohóikba, nekik, akiknek megadatott a varázslat, a hatalom. Szirmot bont a türelem, fájdalmat virágzik, zihál halkan, kitisztul a szeme, elvonul a vihar, hogy köpenye körül támadjon fel, hogy hurrikánként forduljon mosolya a lent állókra: megemeli a nyakát, és mint a hajnal, kirajzolódik Aurora Selwyn minden őrző vonása a hajnali ködben, az ő órájában.
Letekint rájuk, háta mögött az égbolt lángvörösben üti el önnön tizenkettőjét, a tizenkettőt, amit emberek emeltek hatalmának elismerésére. Thorfinnba szúródik a tekintete: megrázza a fejét. Ne tedd.
NE TEDD.
Valahol dobot ütnek, táncra perdül a sápkórós pokol minden üvöltő hólyagként pukkanó csillaga: a vonat bezúdul közéjük, leradírozza alakjukat egymás látszögéből, hatalmas dörgéssel zárul a látvány ajtaja.
Végigrohan a hídon, és lángol, tenger palástja nehéz, beteríti a síneket, és vágtat a hídon, és suhan a hídon és zuhog a hídon át - lüktet és forró akarata felhasítja az időt, fel a morált és az igazságot. Én itt voltam és vagyok, te ott voltál és vagy, Thorfinn Rowle. A hajnal az én órám.
Felrobban a csóva, és az égig szalad: de a híd megmarad. Megtartják, három pálca feszes akarata lesz a támasz alatta, lesznek szeme, lesznek szája és lesznek gerince, megtartják és emelik, szilárdul az akarat, szilárdul a történelem, és nem mossa, nem fogja azt az ember, mert mi az ember?
Mi az ember hajnalban?
Reggel van, a vonat messzire szaladt. A híd megmaradt.
És én, Thorfinn Rowle?
Én megmaradtam?

Csak pislogok egyet, amikor a szerelvény hangja elviselhetetlenül hangossá válik. Látok valamit a hídon... valakit... Őt. Megőrültem, lassan, de végül megőrültem- eljött az a pont, hogy hallucinácáljak. Elmosolyodok a maszk alatt: kissé kifordultan, de mulatságos, hogy egyetlen betörés és egy cruciatus átok kellett csakh hozzá, hogy ennyire meggyengüljön az elmém, hogy azután Ő elpusztítsa. Talán elértem egy pontot, amikor már nem hazudhatok magamnak. Talán a józan eszem tudta, hogy nem élhet már, és a tudatalattim emiatt száműzte az összes józanságot. Veszek egy mély, hisztérikus levegőt. Végülis, hiszen...
Hosszan pislogok, de újra úgy látom, mintha ő lenne: mintha ő állna a hídon, mintha megrázná a fejét. Mintha ő is azt akarná mondani, hogy hagyjam áthaladni a vonatot. De talán azt mondja, hogy hagyjam őt elmenni... úgy érzem egy pillanatra, hogy nevetnem kell, ahogy felnézek rá, azután teszek felé egy lépést. Nem kell azonban nevetnem: a mosolygó álarc mögött könnyezni kezdek.
Megnézem a hidat, miután átzúg a vonat, nem törődve vele, hogy túl távol van a pontos hoppanáláshoz, és nem látom tisztán, nem törődve vele, hogy talán vele együtt robbanok fel. Nem törődve a társammal, nem törődve azzal sem, hogy Aurora csak káprázat lehetett. Csak a kezem emelem fel, hogy jelezzem a lánynak- nőnek, hogy várjon, azután átszakadok a téren, a a sínek túloldalára. Alig néhány lábbal a vonat mögött, a normálisnál hányingerkeltőbb érzéssel, de egészben, élve.
Egy pillanatra látom talán a lányt, de csak egy lépést van időm tenni, csak az álarcot tudom levenni, csak kiáltani tudok- már nem tudom meg, hogy mit mondtam volna neki. Robbanás rázza meg a hidat, én elesek, és mire felnézek, már nincs ott más, csak a remegés, és a sikoltva menekülő vonat, ami lassan belevész a ködbe. Én viszont nem zuhanok. A híd itt maradt. Nevetni kezdek- hogy tudtad ennyire elszúrni, te idióta? A számba harapok, és a ködbe nézek, miközben a vér lefolyik az államon, de már hiába várok rád. Talán már fel kéne adjam, mert ha élsz is, mostanra már feladhattál te is... ez nem lehettél te. De nem számít, akkor is megtalállak... veszek egy mély levegőt.

Szeretlek.

Csak ülök tovább, és az álarcra nézek, ami gúnyosan visszamosolyog rám. Nem veszem fel a sértéseit- túlléptem a sértéseken. Végre látok.

Egészen egyértelmű, miért vagyunk itt: büntetésből. Más értelmes magyarázat nem lehet - dühösen horkanok fel, de a társam annyira a feladatra koncentrál, hogy nem tűnik fel neki, pedig hosszú és tömött sorokban tudnék gyalázkodni még, itt ugyanis az értelem rég nem érték, rég ledobtuk magunkról a racionalitás láncait. A hidat bámulom, és lassan előhúzom a pálcám a talárom biztonságából: csak semmi hirtelen mozdulat, az első nem tetsző lélegzetvételére megátkozom majd.
A legutóbbi két feladatom - mindkettő megalázó és rangon aluli, természetesen - kudarccal zárult, mostanra biztosan mindegyikük kitalálta a maga gyalázkodó verzióját a történtekre, de az anyámhoz hasonlatos lényeglátásuk annyira sem érdekel, hogy beléjük töröljem a csizmám. Lestrange, Selwyn, a többi szociopata a fényestekintetű uruk talpát szopkodva valami alamizsna reményében, annak reményében, hogy apu majd megdicséri őket, jól van, jó fiúk voltatok, jól szolgáltatok. Érzem, hogy megint elkap a hányinger, megrázom a fejem, mikor ez a felkapaszkodott doxiürülék megkérdezi tőlem az időt: úgysincs jelentősége, a harmadik pokoljárással sújtott szerencsétlen úgyis ájultan hever a híd aljában, akkor sem fog robbantani, ha hirtelen három keze nő. Fog is, ha még további kérdéseket tesz fel nekem: az előttem álló hátnak persze ilyen úri huncutságokkal nem kellett foglalkoznia, ő ennek az öngyilkos osztagnak a nagyszerű hadura, akit majd a kollektív apa az ölébe emelhet langymeleg szeretetébe. Ha nem történik valami, tényleg szégyenszemre hányni fogok..
- Már azt hittem, felesleges volt a sok számmisztika a Roxfortban. - lassan, már a tarkója magasságában jár a pálcám, ha megpróbálkozik bármivel, nem sokáig lesz mivel gondolkoznia a következményeken. Elvigyorodom, ez a nyomorult azt hiszi, sikerül majd a csodálatos offenzívája ennek a rakat lényegtelen mugli meggyilkolására, és a tömény önimádat alatt eszébe sem jut, hogy rég meghiúsítottam. A mai akciónk épp úgy sül be, mint a reményei arra, hogy feljebb kapaszkodjon a köpenyembe dörgölőzve...

Meg fogok gyilkolni valakit: dühödten a gyászhuszár után kapok, miközben a hídon valami kislány fut a vesztébe, miközben a híd és az ÉN tervem összeomlik. Nem érem el a köpenyét, de csak nem lehet olyan ostoba, hogy épp most hoppanáljon a tűzfészekbe - !
Szentséges Merlin vágjon keresztül rajta a pokol kénköves kurva szentségével: a viadukt mellett egy pontot kinézve két hoppanálással termek mögötte, és az álarcomat a már kinézett tarkójához vágom teljes erőből. Nem ez életem legelegánsabb harcmozdulata, de szinte tajtékzom, ahogy megragadom a gallérját, és a földre lököm, majd rálépek a mellkasára.
- Mi volt ez, te hígvérű melasz?! Nem tudom, hogy a francba áll még ez a kurva viadukt, de ha nincs egy jó magyarázatod arra, mi az istent művelsz, te többet nem fogsz! - a torkának szegezem a pálcám, a távolból még halljuk a vonat tovarohanását - és egy új fekete köpeny csapkodását a távozó menetszelében. Worcroft, a nevető harmadik: még mindig viseli a köteleim nyomát az arcán és a nyakán.
- Rowle, Black..azt hittétek, nem jöttem rá, hogy mindketten szabotőrök vagytok? Láttam a nőd, Rowle és láttam a rúnáid az eszközökön, Black. Mit fog szólni a Nagyúr ehhez..?

Valahol távol, túl a ködön még hallom a lány (nő?) hangját, ahogy beszél hozzám, de nem figyelek rá, hogy mit mond. Nem figyelek a veszélyérzetemre sem, nem érdekel a legkevésbé sem most éppen semmi, mert látom Őt. Nem érdekel az sem, ha felrobbant a híddal együtt: ha ő felrobban, úgysem számít igazán, hogy mi lesz velem. Még ha valószínű nem is ő az valójában, csak az elmém játéka: furcsa tárgyilagossággal fogadom, hogy megőrültem. Ezt nem szokták tudni az emberek, ugye?

Meglepődni sincs időm azon, ahogy a fejemnek csapódik egy kemény tárgy, azután a lány- lány- meglepő erővel földre lök, és mielőtt felemelnék a pálcám, az övé már rám néz. Azt hiszem, hogy láttam már az arcát valahol. Veszek egy mély levegőt, miközben hallgatom őt: furcsán nyugodt vagyok, még annak ellenére is, hogy úgy érzem, hogy nem tudnék kiszabadulni időben. Nem tudom elég magasra emelni a karom a lövéshez elég gyorsan, és nem hiszem, hogy komoly kárt tehetek az elméjében még azelőtt, hogy megátkozna. Azt viszont csak lassan fogom fel, hogy mit mond: tényleg nem dőlt még le a híd, hiszen rajta állunk. Elég gyorsan utolért...
Ahogy meghallom a férfi szavait, amelyek valószínű megpróbáltak ijesztőek lenni, mély levegőt veszek: tényleg itt volt? Tényleg él még? Akkor nem őrültem meg. Hosszú másodpercekig tart, hogy a mondandója második fele is eljusson hozzám: a Nagyúr valóban nem lesz boldog. Talán megmagyarázhatnám, talán még számon is kérhetném, hogy miért támadunk meg olyanokat, akiknek semmi közük a céljainkhoz, de egy egyszerűbb, számomra is kissé ijesztőbb megoldás jut eszembe, ami mint az Imperius, veszi át az irányítást.
Megragadom a lány lábát, és egy egyszerű néma varázslattal hátrébb lököm, hogy azonnal az ismeretlen halálfaló felé forduljak. Csúf az arca, mintha frissen sérült volna, és ismeretlen számomra, de szinte első ránézésre látom, hogy ostoba és tisztességtelen menyétfeje van: egy másik helyen, egy másik korban nem lenne több köztörvényes bűnözőnél. Miért harcolnak mellettünk ilyen emberek? Talán rosszul ítélem meg a külseje alapján, de úgysem számít: gyilkos céltudatossággal emelem fel a pálcám.
- Legilimens!- nem érzek ellenállást, csak a rémület suhan át az arcán, a bizonytalanság a gondolatai között, miközben felé sétálok. Nem emelem fel a pálcám még: egyszerűen működik az elméje, pár másodpercekkel előbb tudom, hogy a halálos átkot akarja használni, hogy a mellkasomra fog célozni, hogy egy körmozdulattal a feje fölé fogja emelni a kezét- másodpercekkel előbb, mint ő. A néma lefegyverzőbűbájt oda célzom, ahová a keze fog mozdulna, és amikor a szája elsikoltja a halálos átkot, már csak egy üres kéz mozdul felém fenyegetően. Meglendítem a pálcám, és egy ostorozó átokkal megsebzem a térdét, mire a férfi felsikolt, miközben térdre zuhan. Nem szólok hozzá, csak megállok előtte, és néhány másodpercig koncentrálok az elméje átszondázására, hogy válaszokat keressek. Elveszek mindent: többek között sok más társam személyazonosságát is.

Nem félek a lánytól. Láttam sok dolgot a férfi fejében, amiből azt feltételezhetem, hogy nem fog hátbalőni.

Már majdnem szót emelek a bánásmód ellen - lehet, hogy mi itt mind mocskos árulók vagyunk, de azért van egy szint, és ROWLE, a hígvérű melasz nem simogathatja csak úgy a csizmámat anélkül, hogy megkínálnám az orrával. Már majdnem, de az egész jelent valami értelmetlen erőfitogtatásba fullad, miközben próbálom megérteni, ki van pontosan kivel, kit fogok megátkozni úgy, hogy halálában sem nyugszik majd.. Állunk ott szép csendben, a vonat utolsó rezgései is elhalnak, és akár úgy is tűnhet, mintha közmegegyezéssel telepedtünk volna ide tájnézegetés céljából - kezd az egész kényelmetlen lenni, nem is tudom hirtelen, felháborodjak, amiért csak úgy intézkedik mellettem, vagy inkább gratuláljak hozzá. Van a fenének kedve egy ilyen alak miatt lebukni, meg is köszönhetném a kölyöknek, hogy elvégzi a munkát helyettem, de egyelőre kivárom, hogy alakulnak a dolgok. Még elképzelhető, hogy ő is egy stuporral a homlokában végzi majd.
- ... ne öld meg, gyanús lenne. Az ilyen félkegyelmű kurvapecérek semmire nem jók, de ha eltűnnek, az mindenkinek feltűnik. - már egész barátságosnak hat a megszólítás, tőlem mindenképp. Remélem, Rowle nem ragaszkodik az udvariassághoz ebben a helyzetben, főleg ha már lelepleztük magunkat egymás előtt. - De akkor kérdeznék már valamit, Thorfinn Rowle. Mi a szerteszét szikrázó kurva élet történik?
A vonat irányába intek a fejemmel, aztán közelebb sétálok a spontán kialakult leckéztetéshez. Nem tartok tőle, hogy én lennék a következő, elég egyértelmű lehet számára, hogy nem annak a nyomorultnak az elvtársa vagyok, és bőven elég beszédes lehet, hogy megakadályoztam a híd felrobbantását. Illetve már fogalmam sincs, pontosan ki is volt a megvalósító, de az ötletgazdák közé tartozom határozottan.
- Az Selwyn volt, jól láttam? Épp az a Selwyn, akit olyan kitartóan keresnek a minisztériumi kutyák? - pontosítok: még egy átkozott Selwyn, akit keresnek a minisztérium kutyái. Selwynékkel csak a baj meg a szégyen. - És ha már itt tartunk.. nem vagy te egészen véletlenül áruló, Thorfinn Rowle?