Hella Ragnarsdóttir Rowle

Love hard but in the end we'll kill them all

 Gönyörűm? Szerelmem? Úrnőm? Ugyan, hívj csak Hellnek!

   
 19 év

   
   Aranyvér, nyilván

   
 leginkább önmagamhoz és a családomhoz

   
 animágia

   
  Mágiahasználók

   
  Allison Harvard

   
 Nem hirdetett keresett

   

A családot legjobban mindig valamiféle ronda betegséghez tudtam hasonlítani a legjobban. A miénk  gennyes kiütésekre emlékeztet, mire egyet pislognál mindet ellepnek és tönkretesznek. Sokan vagyunk, azt hiszem mindenki tud rólunk valamit, többek között, hogy belénk fészkelt az északi fagy, valamint, hogy a Rowle hímek nagy része Voldemort eszméit követi. Magam és nővérem teljesen más elveket vallunk, nem tagozódunk be senki alá, a magunk életét éljük. Bár néhai apánk és bátyánk is ilyen remek következtetésekre jutott volna, de utóbbi lelke eltávozott, ahogy mondják észek isteneivel fogócskázik egy hatalmas jégmezőn, míg utóbbi balszerencsénkre velünk maradt és mindenhez van egy-két idegesítő megjegyzése. Mint említettem nővérem, Anja rendkívül közel áll a szívemhez, kettőnk közt igaz kapocs van, amit őszintén szeretnénk az ikrekre is kiterjeszteni, mivel bennük helyütt látok még némi reményt. Vagy nem is ikrek? Meglehet hogy csak hasonlítanak egymásra. Milyen bosszantó! Na meg lenne még egy leánygyermek...legszívesebben nem is említeném, kis pondró. Ó valaki kimaradt, nem igaz? Csak nem elfelejtettem anyámat? Ezzel csak azt bizonyítom, hogy pont annyit számít nekem, amennyit ő neki, hiszen hátrahagyott. Ez lenne hát a sokat emlegetett csodás család.
   

Szeretek úgy gondolni magamra, mint egy pehelykönnyű porcelánbabára. A babák belseje üres, alapállapotban én is az vagyok, egy adott ember, egy szituáció, egy illat, egy gondolat, egy eszme tölt fel érzelmekkel, épp úgy, ahogy egy apró szikrától lángra gyúl a fa a lakásom kandallójában. Engem is lángra lehet gyújtani, de vigyázni kell a tűzre, táplálni kell azt, mert bennem nem marad parázs, csak hamu és a hamu soha nem éled többé fel, hideg marad. A hamu állapot pedig a legrosszabb, ami csak történhet, az közömbösség, undor és megvetés, hideg pillantás, lebiggyesztett  festett ajak. A tüzem éget, lehet gyűlölet, megölhet, de lehet vágy is, ami felperzsel, tudni kell bánni vele és, aki képtelen rá azt megégeti. Senki sem tud bánni velem, nem vagyok irányítható vagy befolyásolható. Szeszélyességem és szenvedélyeimet büszkén viselem, hogyan is tehetnék mást?
   

Megfeszül a testem. Izzadtság, láz, vörös gyertyák fénye. Az ablakon bámulok kifelé, a telihold vonzza a tekintetem. Azért jó hátulról, mert lényegtelenné válik ki van mögötted, erre már rég rájöttem. Azt képzelsz oda, akit csak akarsz, akkor a másik csak egy kéz, aki a hajadba markol, csak egy érzés benned, csak zihálás, nem valódi ember. Mikor valaki alatt fekszel nem igazán nézhetsz máshova, ezt meg kellett tanulnom. Ott van valaki, az a valaki és neked tűrnöd kell, még akkor is, ha nem őt akarod. De mindez engem nem érdekel, az egyetlen dolog, amire gondolok, hogy még mindig az a nő vagyok, aki titkon leni akarsz, akiben lenni akarsz.
-Miss Rowle!-elmosolyodik, alig egy másodpercre villantom rá tekintetem. Feketét viselek, persze nem azt a konvencionális feketét, amit egy gyászoló menyasszonynak kellene. Csipke van rajtam, a ruha tökéletesen ráfeszül a testemre, épp annyit bíz a fantáziára, amennyit kell.
-Igazán szomorú, ami történt...-elveszem a kezéből a pezsgőt és leintem. Belekortyolok, édes, mint ez az egész helyzet, az, ahogyan ez a fiatal férfi próbálkozik.
-Milyen tragikus, nem igaz?-érintem ujjbegyemmel gyengéden a szempillám, mintha csak egy legördülni készülő könnycseppet morzsolnék el.
-Valóban csúnya eset-bólint, látom, ahogyan végigmér, sőt érzem is azt. Libabőr fut végig a testemen, ez az az érzés, ami igazán éltet.
-Furcsa épp azon a héten elveszteni a vőlegényem, mikor a nővérem férjét is temetik...de hát a sors fintorai kifürkészhetetlenek, hogy ezzel a közhellyel éljek.
Mosolyom egy ragadozói, aki már érzi a préda szagát. Kinéztem magamnak a férfit, de persze ő ezt nem tudhatja, nem is sejthette, hogy az ijesztően kék szemű, hófehér macska, aki az ajtóban a lábához dörgölődzött, ugyanaz a nő, aki most vele szemben ül.
-Erős nők, egyiküket sem féltem-ijedtség csillan a szemében, már visszaszívná a mondatot, ha tehetné-...sajnálom, nem akartam udvariatlan lenni.
-Az udvariatlanság legalább őszinte, nem úgy, mint a részvétnyilvánítások fele-nevetem el magam azon a cinikus, rekedt hangomon.
-Miért gondolja ezt Miss...
-Hell-biccentek, nem vagyok oda a magázódásért-és azért mondom ezt, mert a férjem egy gazdag és kellemetlen öregember volt, nem maradt senki, aki szerette volna. Még a halála is szánalmas volt...ugyan ki fullad meg a whiskey-től?!
Hosszan emészt, vörös hajába túr, nem tud mit mondani, ezt látom rajta.
-Vacsorázz velem holnap-böki ki hirtelen. Kedvem lenne megint nevetni, de nem hiszem, hogy az célszerű lenne egy halotti tor keretein belül.
-Nem szeretek vacsorázni-vonom meg a vállam- hozz valami szépet és várlak hajnalban az ablakom alatt.
-Tényleg nem szeretsz vacsorázni?-zihálja és az ágyra dől, elhelyezkedem mellette a gyűrött selyemtakarón.
-Tényleg nem-nézegetem vadiúj szerzeményem a halvány gyertyafényben- a gyémántot és honiton csipkét sokkal többre értékelem.
Elmosolyodik, kedvesnek és jóképűnek tartanám, ha ostoba kamaszlány lennék,de szerencsémre nem vagyok az. Ő is csak egy a sok közül, akit szórakoztathat, de még véletlenül sem ingyen.
-Mindent megadnék érted-könyököl föl, mélybarna szemeit az én hidegkék tekintetembe fúrja- a tenyeremen hordoználak.
Elfordítom a fejem és a kimonómért nyúlok, amit egyenesen japánból hozott egy kedves hódolóm.
-Hosszú sorba állsz be, ha erre adod a fejed...ne légy buta.