Moira Gloria McGonagall

Sorry, can't hang out, it's Quidditch season. You know how it is...

Moira, Glo, McGonagall, 4-es


a 24-et taposom


Félvér


a fekete-fehér talárhoz és a szarkához, minden más, csak formaság
de ha ennyire érdekel, Dumbledore-drukker


"férfiasan" ülöm meg a seprűt
bejegyzett animágus - fekete bárány macska


Mágiahasználók


Imogen Poots


Canon, keresett, saját (mindenes, ezt kapjátok ki!)

a kommentátor, az apám. Sajnos nincs tudomásom arról, hogy korai vagy vén évei alatt tudósítások tömkelegét, vagy egyetlen példányával írt volna tele sercegő pergamenkötegeket soha nem létezett szakértelmére támaszkodva. Meg akart ő felelni minden tudálékosságnak, de egy hároméves túl könnyen tesz fel olyan kérdéseket, amire a felnőttek nem tudnak értelemmel felelni, és bármennyire nem is örül neki, váltig állítom, mindenről ő tehet. Meg azok az ingyen jegyek.
a bíró, az anyám. Figyelte, ahogy felcseperedtünk, ha szabálytalankodtunk, diplomatikusan helyre tette, békejobb nem mindig lett belőle, de legalább fizikailag nem mutattuk ki az utálatunkat a másik iránt. Igyekezett mindenkivel egyenlően bánni, fordulhattunk hozzá tanácsért, őszinte volt, és kellő ismerettel volt az egész csapat iránt, mégsem voltak előítéletei. Engedékeny és szigorú, néha talán el is fordította a tekintetét, ha valami rosszaságban mesterkedtünk, viszont általában megkaptuk a magunk bűntudatát.
kettejük egyesült ereje alkotja lényegében az edzők alakulatát a volt és jelenlegi tanárainkkal kiegészülve. Noha nem hiszem, hogy tanulás terén gyakran emlegették volna, hogy melyik felmenőmre ütöttem, s lehetek büszke rá, nem vagyok éltanuló alkat, inkább a renitens diák az én ideám. Az viszont biztosan megmaradt, amikor harmadikban az egyik edzésen fejbe küldtem a jóslástan tanárt, mert gondoltam majd én szemléltetem, hogyan kell egy isteneset a gurkóba vágni. Olyanba ártottam magam, amihez akkor nem értettem. 50 pontunk bánta, trollt kaptam, sőt, az egyik kissrác a hátralévő éveimben félt tőlem. Pedig a tanárnő igazán láthatta volna előre, nem?
a csapatkapitány, fogó, azaz a rangidős McGonagall a sorban, Clive. Kiállás, pontosság, felelősségtudat, megfontoltság, minden, ami a poszt betöltéséhez szükséges lenne a birtokában áll. Egészen elsőig Mindig felnéztem rá, ahogy a kishúgok a nagybátyóra, aztán a Roxfortba kerültem, ahol elegendő ráhatással (értsd: jó erősen megragadta a karomat) sikeresen kirángatott a legcifrább és legkacifántosabb helyzetekből. Az már kedvem szegte, Minerva néni elég lett volna.
az őrző, a bátyám, Yves. Több száz lelket bíztak rá, akiket kötelessége pátyolgatni, minden nyűgükre isteni pirulát gyógyírt találni. Nyugodt-heves, okos-nem olyan okos, türelmes-toporzékoló, békés-erőszakos... kismilliárd ellentétpár. Hogy miként értjük meg egymást? Magam sem tudom. Viszont lelki kérdésekben anya után hozzá fordulok.
a hajtó, a nővérem, Yeva. Ő is az álmai hajkurászásából él, mindegyikünk közönség előtt játszunk, a viszonyunk hozzájuk mégis más. Ő értük él, én miattuk. Látszólag a két szó azonos, bár erről ő biztosan hosszabban tudna mesélni, jobban érti és kiválóbban használja őket. Mindketten szenvedélyesen élünk, hatalmas felfordulással a nyakunkon- értsd, ahogy akarod -, és gyakran káromkodunk. Ha a tesóim közül mondanom kellene valakit, akivel csipetnyi hasonló vonást is felfedezek magunk között, az ő lenne, bármennyire is nehéz néha összeegyeztetni, hogy lássuk egymást a magunk műfajában.
a hajtó, a húgom, Hannah. Meglehetősen romantikus természet, tisztelettudó, példamutató, okos. Az igazi álom. Néha azon tűnődöm, mit sunyíthatsz el előlünk, hiszen a tökély álcája mögött húzódnak a legnagyobb titkok, a legpontosabban végrehajtott manőver, felejteti csak, hogy belehaltál, mire kivitelezted. Talán a legjobb az lett volna, ha megfeszülök, hogy rád hasonlíthassak, de biztos jó lett volna mindez? Talán jobb is, hogy nincs így.
a terelő, a húgom, Nora. Hogy lehet elérni, hogy mindenki figyelme az egyik középsőre szegeződjön, aki a sokadik a sorban, mégsem a legkisebb? Igyekszel választ találni, mégsem sikerül. Nagy árnyékot rajzoltunk magunknak, ami akaratod ellenére is rád vetül, nem tudsz kitérni alóla. Mi meg észre sem vesszük a saját kis életünkben. Jó tanulónak lenni egy olyan családban, ahol szinte mindenki az, áldás, vagy átok? Engem nem érdekeltek az elméletek, csak a kviddicsben, túlságosan más voltam, velem ez volt a baj, olyan figyelmet vívtam ki, ami elől jobb szerettem volna elbújni. Elképzelni sem tudom, hogy a másik véglet mit rejthet. Te is más vagy, mint a többiek. De miben? Mindenki figyelni fog, ha rájössz.
a terelő, az öcsém, a legkisebb McGonagall, William.Te irányítod a nagynénénk figyelmét, te szabod ki az utat, amit magadnak szánsz. Eléred, hogy ide-oda cikázzon a tekintetünk, ha te kerülsz szóba, a figyelem középpontjába. Rivallók vagy kiemelkedő teljesítmények, teljesen mindegy, a teljesítési kényszer a válladon, de te törődsz vele, öcskös, vagy építed a magad világát?
a szigorú néző, titkos edző, Minerva nagynéném, aki a keresztanyám is, és aki megtanított, hogy úszhatom meg bolhairtó nélkül. A mágusvilág egyik legelismertebb boszorkánya, unszolás nélkül is mindig felnéztem rád és példát vettem rólad. A te házad diákjaként sokszor megkaptam a kellő kritikát, a fejmosás nem a te módszered. Talán ott voltam a legjobb helyen, tudtad, hogy más vagyok, még Yevával sem hasonlítunk eléggé, kellett hát, hogy valaki felügyeljen rám, amikor a szüleim és a testvéreim nem tudtak. Megvédtél, a vad hajtásokat gyomláltad, gondoltad majd megszelídülnek. Te tanítottál meg az animágia nehéz tudományára, akkor sajátítottam el a koncentráció művészetét a legmagasabb fokon, ami most a pályán is visszaköszön. Kit láttál bennem, akinek ennyire ismerted a lépéseit és a természetét?
a drukker, Malcolm bácsi. Rád legalább hasonlítok valamelyest. Te is kilógtál a sorból. Olyan voltál, amilyen, nem akartál hasonlítani senkire, inkább a magad útját jártad. Gyakran ülsz a lelátókon, s ordítod teli torokból a "Hajrá Magpies!"-t. Szinte több jogod van rá, mint bárkinek, hiszen tőled származtak azok a bizonyos ingyen jegyek.
az ellenfél, akivel ki tudja mikor teszünk le a másik übereléséről, Eugéne. Azt gondoltad leszedsz a seprűmről, megizzasztottál, de nem jártál sikerrel. Ma is megpróbáljuk kiütni a seprűt a másik kezéből, szeretjük, ha igazunk van - persze mindenki a magáéért küzd. Egy ittasabb éjszaka, még ma is folyó harcok, csipkelődő szurkálódások, pizzazaba a kanapén kócosan és fáradtan, két komolytalan káoszfolt a káosz káoszos lakásában, ja, és a kviddics. Ezek vagyunk mi.

A varázsvilágban kialakult helyzet nem tudom eldönteni, hogy bosszantó, vagy rémisztő. A mi életünkbe is beszivárgott, több a biztonsági intézkedés egy-egy meccs körül, volt, hogy valamelyik csapat - legyen brit, vagy külföldi -, a rémhírek miatt le is mondta a találkozót, mielőtt ott ütne ki bármi. Sokszor ilyenkor ők játszanak hazai terepen, mi utazunk. Persze ez jó, világot látunk, de ott a kérdés: miért? Na ez az ijesztő. Amíg a közvetlen környezetemben nem történik valami, addig nem fogok rettegésben élni, addig igyekszem azt gondolni, hogy minden félelemkeltő cikk, vagy legalább a legtöbb, alaptalan. Az a dolgom, hogy elkapjam a kvaffot és átdobjam a karikán, nem az, hogy politikával foglalkozzam, a legőszintébben mondom, hogy nem is érdekel, addig, amíg nem gátol meg abban, hogy ezt csinálhassam.

A harmadik hajtó, a negyedik játékos a csapatban, azaz jómagam
A se nem okos, se nem nőies, se nem művészi, se nem jó modorú, se nem hihetetlenül kedves, se nem idegen eredetű (általában latin) kifejezésekkel dobálózó McGonagall, viszont a magam területén én is sikeresnek mondhatom magam, akármilyen kakukkoló hangot is hallassak teljes joggal. Ezt persze a karrierizmusom csak támogatni tudja. Én vagyok a törekvő törtető, megruházva némi hevességgel, ellátva a kíméletlen őszinteség képességével, csipetnyi gúnyolódásra, veszekedésre, vitázásra való hajlammal és a legrosszabbal: az öntörvényűségemmel. Néha azt gondolom, engem bizony elcseréltek, nem létezik, hogy ez a teljességgel értelmiségi család tényleg az enyém legyen. Aztán mindig rájövök arra, hogy lehet, hogy nem vagyok olyan türelmes - hah, jó vicc -, művelt és még csak a teát sem szeretem annyira, mint ők, de jobb pillanataimban ugyanolyan pontos vagyok és látom át a helyzetet, amire azonnal megindul a stratégiagyártás, mint Clive, olyannyira nehezen ismerhetsz ki, miközben anya szelíd kéréseinek teszek eleget, akárcsak Yves, tudok ugyanolyan cifrán káromkodni a hasonló káoszban, amiben Yeva is él, mélyen legbelül vagyok olyan ábrándos és romantikus - mondom mélyen -, mint Hannah, ugyanannyira éhezem elismerésre és szeretetre, akárcsak Nora, voltam és vagyok is olyan bizonytalan, mint Willy. Azt nem tudom leszek-e valaha olyan gondoskodó, mint anya, az viszont biztos, hogy már most olyan ambíciózus vagyok, mint apa, s hogy leszek-e olyan felelősségteljes valaha, mint ők ketten, vagy akár imádatig ajnározott nagynéném, arról fogalmam sincs. Legalább Malcolm bácsival teljes az egyetértés, az is valami.

 - Hányadika van? - kiáltok a kinti folyosóra, amely összeköti a két helyiséget.
- Huszonöt - érkezik a válasz. Mintha csak kést döfne belém, ez kétségkívül azt jelenti: ma van.
Rémálom. Megint egy. Nem unják még? Nyöszörgök és toporzékolok. Ennél még az erőnléti edzéseket is jobban tolerálom... hóban, fagyban, esőben - minden természeti körülményben.
Fel, le, bal, fel, le, nagyra nyit, fent, belül, lent, belül, öblít, gargalizál, köp.
- Miért vállaltad el? Vagy ha ennyire nem szeretnéd, miért nem mondod le?
- Te is tudod, hogy nem lehet... - kezdek beletörődni sanyarú sorsomba.
Fel, le, jobb, fel, le, nagyra nyit, fent, belül, lent, belül, sikál, öblít, gargalizál, köp.
- Moira McGonagall és a tapintat - hallom, ahogy félbehajtja az újságot. A szememet forgatom. Ezt már csak nem hagyhatom annyiban, fél lábam a küszöbön innen, a másik túl, a karjaim keresztben. Támadóállás.
- Megszólalt Mr. Én jól bírom az alkoholt Eugéne - ejtem ki artikulálatlanul, miközben a fogkefe piros nyele kikandikálva ugrál a szám sarkában. Megragadom, s azonmód kiemelem onnan, hogy tovább hódolhassak a kedvenc játékunknak: a gúnyolódásnak. - Ó,jaj, bocs, a torkomon akadt - öklendezem, a mellkasomat ütlegelem álköhögések közepette - egy nagy adag... IRÓNIA - vonulok vissza a fürdőbe befejezni végre, amit elkezdtem. A pizsamanadrág egészen a földig ér, súrolja a csempét.
Újabb kör, öblít, gargalizál, köp, vicsorít. Megfelel. Képet úgysem készítenek. Ettől függetlenül persze a rutinmunkálatok következő fázisa lép életbe: alapozó, púder, tus, szájfény, aztán mindenki hagyjon békén. Ez a sok vaksz és maszkírozás. Minek és mire fel?
Ürül a tartály, aláömlik, vécéhúzás hangja hallatszik. Becsukja maga mögött az ajtót, ami addig félig nyitva állt. Mellém somfordál, szappan, megnyitja, majd elzárja a csapot. Lefelé húzom meg erősen a szemem alatt feszülő bőrt
- Ahh... Még pizsamában vagyok. Miért nem szóltál? - feszítem ki a szegélyénél az anyagot méregetve, aztán elengedem, s a bő anyag visszaugrik addigi pozíciójába. Éppen emelem a tust, mire még az előzőeken röhögve oldalba billent, amitől minden elmaszatolódik. - Hééé! Remek. Most úgy nézek ki, mint valami trampli, kezdhetem elölről - dunnyogom. Nem mintha a viselet miatt nem lettem volna ugyanerre ítélve. Hirtelen megjelenik előttem anyám képe, aki, máris vattával törölgeti az arcomat, és vet be mindenféle okkult női praktikát a hiba minél gyorsabb és hatásosabb eltüntetésére, "mindjárt megoldjuk kincsem", vagy a nővérem, aki nyelvének hegyét kidugva koncentrál, összpontosít, hogy pontosan a helyén kezelje e foltot, aztán berobban a bátyám, aki felháborodottan megjegyzi, hogy boszorkányok vagyunk. Hiányoznak.
Öt hónapja bútoroztunk össze. A tejfeles szájú, alig végzett, meg a már lassan menőnek számító, leendő müzlireklám. Az okoskodó állítások szerint ennyi idősen férj kéne és gyerek, nem karrierépítés, ha ez pedig nem volna elég, akkor túlzottan is liberális szemléletűek vagyunk. Összeköltözni? Házasság nélkül? "Romlott erkölcs! Istengyalázás! Hanyatló nyugati tohonyaság!" De legalább tudjuk tolerálni, mivel jár a sportolói lét, nincs hosszú sor a fürdőszoba előtt egy hosszú edzés vagy fárasztó nap után. Még az sem zavar, ha félig muglimód vagyunk is. Senki nem dorgál, ha későn érsz haza. Cserébe viszont egymásra vagytok utalva, ti álljátok a cechet.


- A Montrose Magpies fiatal reménységét, Moira Gloria McGonagallt köszöntöm nagy örömmel, ma vele fogok beszélgetni - hadarja tollba. A feje mellett mártózik és szánkázik a pergamenen az elvarázsolt segédjének hegye.
- Köszönöm a felkérést - felelem udvariasan rutintól kissé elfásult örömmel.
- Hamish MacFarlen ösztöndíjasa, juniorbajnok, tornagyőztes, most már a Világkupáért ülsz seprűre és úgy hírlik a legjóképűbb kviddicsező szerelmét tudhatod a magadénak. Sok minden történt veled, és még csak 23 éves vagy.
- Lassan 24, de így igaz - helyeslek mosolyogva. Rizsa.
- Hogy indult a szerelem? - teszi fel a kérdést, s feszült figyelemmel várja a választ.
Meredek. Rögtön az elején? Véletlenül elvállaltam egy bulvárlap felkérését? Apa mindig mondta, hogy előbb informálódjam, csak utána mondjak igent. Na persze, aztán majd azért kerülök kínos helyzetbe... Már látom is a szalagcímeket: "A feltörekvő kviddicsező emberi értékei" "A Magpies üdvöskéje miatt rúgták ki állásából" "Modortalansággal is lehetek híres?" "A nagyképűség diadala" "Brutalitás a pályán és az életben". A gyomrom is felfordul. Mindenféle képet rajzolnak rólunk a sajtóban az embereknek, ha nem vagyunk szívélyesek, ha meg azok vagyunk, a legféltettebb titkodat is előkotorják.
Értetlenül meredek rá, a legszebb: a firkász is rám. Kell, hogy legyen itt valami igazoló felirat, milyen szerkesztőségben járok. Cikáznak a szemeim. Rátalálok: Witch's life. Riadó, riadó! Figyelem! Termet elhagyni! Ismétlem: Termet elhagyni! Ehelyett csendben ülök tovább a helyemen, elmosolyodom, ugyanezzel szoktam megajándékozni az összes kontár tekintetet, már egészen jól megy.
- Talán klisés azt mondani, hogy szerelem volt első látásra és a zsigereimben éreztem, hogy ezt fogom csinálni, semmi mást, de így volt. Azóta nem volt kérdés, hogy először fogtam kézbe a seprűmet. Utána elválaszthatatlanok voltunk - Bíb! Rossz gomb. A kézfejemen fehérednek el az összekulcsolt ujjaim.
Ilyenkor mindig azt várják, hogy felturbózzam a választ, hogy szöcskét, bogarat összehordjak, amit aztán ők szépen kiforgathatnak. Apám miért nem ilyen? Akkor legalább nem a saját bőrömön kellett volna megtanulnom
- El sem tudnád képzelni, hogy valami mást csinálj? Hiszen ez nem a legnőiesebb foglalkozás...
- Ezt mondd mondjuk a Holyhead-i Hárpiáknak... Több férfit rúgtak már üstökön és mindegyikük nő. De válaszolva a kérdésedre, nem tudnám elképzelni, hogy bármi egyébhez fogjak. És tulajdonképpen semmi máshoz nem is értek - nevetem el magam kínomban, mert így igaz.
- Miként vélekedik a családod a döntésedről? Édesapád a Reggeli Próféta főszerkesztője, nagynénéd a Roxfort elismert boszorkánya és ha jól tudom heten vagytok testvérek...
- Nem mondhatnám, hogy mindenki maradéktalanul boldog volt, amikor rátértem erre az útra, de támogatnak, a nagynéném különösen, ő iskolaéveim alatt is végig mellettem állt, ott segített, ahol tudott. Szükség is volt rá, hiszen odahaza nálunk mindenki értelmiségi hivatást űz, újságíró, pap, kettő is, színész, tanárnő, szintén ketten, csak én... vagyok ilyen fekete bárány - mosolygok rá békésen, már hozzászoktam a gondolathoz, egyre mókásabbnak találom.
- Azért biztosan kárpótol valamelyest, hogy a párod is kviddicsező... - megérkezett, minden játék erre ment ki, nem tartott sokáig. Zavaromban az ujjaimat nyújtogatom. A gyűrű... Nem vettem le. Észrevétlenül vezetem a másik tenyeremet a kézfejemre, hogy eltakarhassam vele, és megúszhassam a dolgot. A családom sokkot fog kapni ha megtudja, azazhogy, innen értesül róla. Vagy már lejárt ott egy kört? Mindenesetre semmi kedvem, hogy arról cikkezzenek kedvükre, hogy hogyan zajlott a lánykérés, vagy mikor lesz a nagy nap. Semmi közük nincs hozzá. Természetesen ők úgy érzik mindenhez van. - Kijártok a másik meccseire?
- Ha van időnk, természetesen szurkolunk egymásnak. Bár sokszor a pontverseny állása miatt húzzuk is a szánkat a másik győzelmén vagy vereségén, de győzzön a jobbik. Az feltölt minket plusz energiákkal, ha látjuk a másikat a pályán teljesíteni, olyankor mindig überelni akarjuk.
- Szoktátok egymást kritikával illetni?
Felkacagok.
- Ő szinte... mit szinte? Állandóan. Mindig. Jó szokásai közé tartozik, hogy szereti mindenbe beleártani magát, így nem csak a terelő pozíciójával és mutatványaival van elfoglalva. Így amint nyugodtan ücsörgünk valahol, és van alakalma felhozni a témát, részletes elemzést kapok tőle a játékomat, sőt, a csapat játékát illetően is. Mi volt rossz, mi volt jó, mit kell gyakorolni, mikor voltam bizonytalan, mit nem gondoltam át, mit kellene másképp csinálnom és mi lenne a megfelelő út. Ez néha rettenetesen idegesítő, viszont hatalmas segítség is.
- Az Akadémián találkoztatok?
- Nem, ő párral felettem járt, amikor én bekerültem, már lassan végzett - válaszoltam szikáran és szárazon.
Úgy tűnik rájött, hogy nem fog kiszedni belőlem további infókat ebben a témában. A magánélet, az magánélet.
- Az Akadémián, ahova maga Hamish MacFarlan ösztöndíjasaként kerültél be. Milyen érzés volt elnyerni?
- Hatalmas megtiszteltetés. Rengeteget letett már az asztalra, a sportág egyik meghatározó alakja. Kisebbként is felnéztem rá, de amikor tanulhattam tőle, az is felejthetetlen élmény volt, nem az, hogy az, hogy engem választott a sok elsőéves közül, álmodni sem mertem ilyesmiről. Volt egy edzőtáborunk is, amit ő tartott, rengeteget segített, hihetetlen ember, borzasztóan kedves, s a halk korholásában is olyan hatalmas atyai szeretet van mindenki iránt... Tényleg elképesztő.
- Volt, hogy megszidott?
- Óóóóó, rengetegszer! - nevetek fel. - Képzeld el, ahogy ott van egy csapat tizen-, húszéves suhanc, akiknek nem mindig az az elsődleges céljuk, hogy hullafáradtan szédüljenek az ágyba egy megterhelő edzést követően sajgó végtagokkal, pedig erről lett volna szó. S eltartott egy darabig, mire rájöttünk mi is az elvárás, és miért ez a sok munka. De egy egész nyarat eltölthettem Olaszországban, amitől szintén iszonyatosan boldog voltam, rettenetesen imádom, a helyet, a kultúrát, a hangulatát, a varázsát.
- Akkor hogyhogy nem egy olasz csapathoz szerződtél? Vagy kikötés volt, hogy a Montrose Magpies-hoz kerülj?
- Neeeem, szó sincs erről. Egyrészt édesanyám sosem engedett volna el egy másik országba, másrészt mind szakmai, mind érzelmi okai vannak ennek a döntésemnek.
- Mint például? - kap azonnal az alkalmon.
- Régóta szeretem és követem a csapatot, így, amikor megkérdeztek arról, volna-e kedvem csatlakozni, a legnagyobb örömmel mondtam igent. Úgy éreztem a legjobb helyre kerülök, azonosulni tudtam az elveikkel, a játékstílusukkal, a beilleszkedésben sem akadt különösebb probléma, hiszen a játékot akkor abbahagyó Eliza Johnson helyére kerültem, aki most a családjának él egyéb vállalt feladatai mellett, főállású anya.
- Megfordult már a fejetekben a családalapítás?
Sakk.
- Számunkra úgy érzem, még nem jött el az ideje. Hatalmas felelősség, amire még nem vagyunk elég érettek - kitértem.
- Tehát csak idő kérdése...
- Tulajdonképpen igen - és sok más egyéb is, amit nem fogok ecsetelni, mielőtt még megkínoznának valami tiltott átokkal bármilyen módon, vagy ezernyi nő rontana nekem, hogy mégis hogy képzelem azt az arcátlanságot, hogy élni szeretnék, mielőtt gyereket vállalok, vagy karriert építeni.
- Végezetül, mit tanácsolnál olvasóinknak? Vagy azoknak, akik olyan útra lépnének, ahova előttük senki?
- Hogy ne tántorítson el benneteket senki! Nincsenek női, vagy férfi szakmák, ahogy kötelező szerepek sem. Ha valamit szeretnél, küzdj érte, ha nem, ellene! Semmit sem kényszeríthet rád senki, ha nem hagyod.
- Szép gondolatok.
Bólintok.
- Theodora Romain interjúját olvasták, a következő számban Hannah Griffinnel, női sárkánykutatóval beszélgetünk. Ms. McGonagallnak köszönjük, hogy itt volt.


Rosszul lettem, és leszédültem a seprűmről. Pár karcolás, szerencsére nem lett nagyobb a baj, mindenki más szerint. Azért megfigyelésre az ispotályba kerültem, ahol Eugéne meg is jelent. Mit mondjak neki? Elmondjam egyáltalán?
- Megnyugodhat fiatalember, mindannyian jól vannak - mondja kedélyesen, mielőtt felszívódik az ajtónyíláson. Mindketten követjük a szemünkkel.
- Hogy érti, hogy mindannyian?
Említettem, hogy legendásan őszinte vagyok? Hát most elgondolkoztam, hogy hazudok. Egy értetlen tekintet, egy kétségbeesett. A bátyám pap. A nagyapám is. Mindenki felelősségteljes. Persze rajtam kívül.