„Remélem, a közeljövőben még össze tudunk ütni valami jó kis randit.” Aztán megölelt, és azt reméltem, nem fog elengedni...
A Roxfort hatalmas kőfalának tövében csücsülve bámultam az előttem elterülő zöld és kék tájat. Néhol talán színek is voltak benne. Vagy csak a képzeletem szüleményei. Még egy-egy furcsa élőlényt is véltem felfedezni a fűben, a tóban vagy a levegőben. De nem bíztam az agyamban, és főleg nem a szememben, hiszen telibe sütött a délutáni nap. De valójában már semmiben sem bíztam. Nem mintha előtte remekeltem volna ebben...
Aztán egyszer csak egy emberi sziluett kezdett kirajzolódni messziről a fal mellett, amikor odanéztem. Tudtam, hogy csak káprázik a szemem. Csak egy délibáb. Egy hallucináció. Tele voltam nyugtató bájitalokkal és még ki tudja mit ittam össze dugiban a professzor szobájában. Egyet kötelezően meg kellett innom, gondoltam, ha már alkoholt nem lehet, csak nem halhatok szomjan... És bár szépen hangzik, de nem ez volt az oka annak, hogy a megfelelő adagnál jóval több szer volt bennem. Mind tudjuk, hogy ez minek köszönhető...
Hetek, hónapok teltek el, mikor utoljára láttam Ericet. Azóta annyi minden történt... Biztos voltam benne, hogy sosem látom többet, erre most itt szórakozik velem az elmém. A sziluett, ahogy közelebb jött, egyre inkább rá hasonlított. Felnevettem halkan.
- Tudom, hogy te nem lehetsz itt – mondtam kábultan vigyorogva. – Neked nincs itt keresnivalód. A fejemben. Lehet, hogy soha nem is léteztél máshol – kínkeserves nevetés közben könnyek gyűltek a szemembe, de nem történt semmi. Nem sírtam. Hogy sírhattam volna, a nevetés is csak azért volt, mert valószínű, jól betéptem a sok gyógyszertől. De nem legalább nem éreztem semmit. Néha még jót is. – Szia, Eric! Viszlát, Eric! – csuktam be a szemem, fejemet a falnak döntöttem, és sütkéreztem a napsütésben, amely sosem volt még ilyen szép.

Hosszú ideje már, hogy nem láttam Cat-et. Sajnos a legutolsó találkozásunk sem volt a legmegfelelőbb, hisz eléggé helyben hagyták szegényt, de legalább elfogadta a segítségem. Ráadásul akkor azért történt közöttünk ez-az. Viszont reggel távozott, az élet pedig ment tovább úgy, ahogy addig is. Teljesen lekötött a tanulás és a hozzá tartozó munka.
Most pedig itt vagyok a Roxfortban. Át kellett adnom egy csomagot az igazgatnak, utána persze elbeszélgettünk egy keveset. Megengedte hogy nosztalgiázzam egy picit, amivel persze élek is. Nem kérte külön, de azért elhatároztam, hogy ezúttal nem fogok kukkolni. Talán éppen ezért is jövök először a birtokra. Szerettem itt tölteni a szabadidőmet. Ugye itt van a kviddics pálya, amit gyakran meglátogattam. A játékot a mai napig szeretem, kár, hogy mostanság nincs időm játszani is.
Ahogy sétálok az udvaron, egy ismerős arcra leszek figyelmes. Cat az, aki eléggé kábának tűnik. Ez nem igazán tetszik, de azért mosolyt erőltetek az arcomra. Amikor oda érek hozzá, először köszön, majd elköszön. Érdeklődve nézek rá, majd megvonom a vállam.
- Szia Cat! - köszönök neki. - Mi újság feléd? Rég láttalak!
Ezután se szó, se beszéd leülök a lány mellé. Remélem nem fog csak úgy elküldeni magától. Szeretnék vele tölteni egy kis időt, ha már úgyis megláttam.

Eszembe jutott, amikor hazacipelt. Az is, amikor helyretette a bokám, adott fájdalomcsillapítót, befektetett az ágyába, megcsókolt...felöltöztetett, megölelt és...elengedett. Lehúnyt szemhéjaim olyanok voltak, mint egy sötét vászon. A nyugtatók miatt nem éreztem túl sok mindent és főleg nem elég intenzíven ahhoz, hogy tudjam, mi játszódik le bennem. Lehetett ez önkínzás, lehetett szép emlék, lehettek sebek és simogatások. Többnyire csak a nap sugarait éreztem játszani kisimult bőrömön. Kicsit olyan volt, mintha nekem lett volna a legkevesebb gondom a világon abban a pillanatban. De ez hazugság volt. Minden az volt. Csak illúzió. Ábránd...
Eric hangja motoszkált a fülemben. Nem gondoltam, hogy valóságos lett volna. Pedig kinyitottam a szememet és ránéztem a mellettem ülő férfira. Csak hallucináció volt. De ha nem az lett volna, az sem változtatott volna sok mindenen.
- Olyan régen ettem fagyit – motyogtam magam elé. – A varázslók esznek fagyit? Lehet, hogy már...nem is ehetek többé fagyit. Soha – bármelyik perc lehet az utolsó. Sóhajtottam. – Eric – suttogtam, és ráhajtottam a fejemet a vállára. Ha érzem a testét, ez azt jelenti, hogy tényleg itt van? – Melyik a kedvenc fagyid? – fogalmam sem volt, miket mondtam. Olyan volt, mintha két síkon ment volna minden, az egyik hangosan történt, a másik pedig csak a fejemben. Zavart voltam és fáradt.
- Eric – elgyötört, könnyes szemekkel ránéztem az arcára. – Jó volt ismerni téged – szuszkoltam ki magamból a szavakat. Becsuktam a szemem, mélyen beszívtam az illatát és átöleltem a közelebbi karját.

Úgy tűnik Cat már megint nincs magánál... Kezdek ugyan hozzászokni a zavaros életviteléhez, de még mindig zavar, hogy egyszerűen nem tudom miről van szó.
- Ami azt illeti, nem csak a muglik szoktak fagyizni. Nálunk persze kevesen készítenek fagyit, de azért elég sokan "bűnbe" esünk. Én például előszeretettel vegyülök el a muglik között és próbálom ki különböző dolgaikat. Szóval ne aggódj, neked sem kell lemondanod róla.
Vidáman mondom mindezt, hátha átragad valami a lányra is. Mielőtt megválaszolnám a kérdését, szétnézek körülöttünk. A birtok egy cseppet sem változott, minden olyan, mint mondjuk a múlt évben is volt. Annyi, hogy most már nem mint diák vagyok itt. Vagyis diák vagyok, csak nem a Roxfortban.
- A citrom fagyit nagyon szeretem - válaszolom meg a kérdését. - Van persze más is amit szeretek, főleg a gyümölcs fagyikat, de a nagy kedvenc az a citrom. Na és neked melyik a kedvenced? - kérdezem egy hatalmas mosollyal az arcomról, ami sajnos hamar lehervad.
Az újabb kérdése viszont igencsak meglep, ráadásul nem pozitív értelemben. Jobb szemöldököm magasabbra kúszik, veszek egy mély levegőt, majd kissé színtelen hangon megszólalok:
- Mi ez a múltidő? Legközelebb már meg sem fogsz ismerni? Azt akarod hogy felejtsük el egymást?

A fagyiról beszélt, hiszen fogalma sem volt, hogy mi jár a fejmben és mennyire nem érdekel a fagyi. És mennyire nem érdekel semmi sem. Azt hiszem, irigyeltem, hogy vidám volt, és megpróbáltam átvenni a hangulatát, de esélyem sem volt. Nem is volt okom örülni, és ha lett volna sem tudtam volna túl sok érzelmet produkálni ilyen állapotban. De hát mikor volt az utoljára, amikor bármit is képes voltam érezni...
Azt hiszem, sikerült egy kicsit elmosolyodni, amikor hatalmas vigyorral fordult felém. Olyan könnyed volt és felhőtlen.
- Az eper – válaszoltam, bár magam sem tudtam, minek. Csak úgy éreztem, szívesen válaszolok neki. Talán bármire. Egyik kezemet felemeltem és végigsimítottam vele az arcán. Érezni akartam, hogy valóságos. De legalább egy valóságos illúzió.
Természetesen nem értette, miről beszéltem. De nem is érthette, hiszen hetek óta nem találkoztunk. Alig tud rólam valamit. Amit tud, az nem én vagyok, azok csak a szenvedéseim. Olyan rég volt utoljára nyugalmam, hogy már én magam sem emlékszem, hogy ki vagyok.
- Azt akarom, hogy te felejts el. Én azt hiszem, sosem foglak – suttogtam karjába temetve az arcom. – A kórházban azt mondták, hónapjaim, talán heteim vagy napjaim vannak hátra, ha így folytatom. Hallottam, ahogy kint beszélt az orvos. És én már nem tudok megváltozni és nem is akarok. Csak azt akarom, hogy vége legyen – összevissza beszéltem, ami épp a nyelvemre jött. Azt sem válogattam meg, hogy mit mondok ki hangosan. Egyszerűen csak teljesen mindegy volt már, mi történik körülöttem. A nyugtatók miatt nem is volt túl sok esélyem teljes tudatomnál lenni.
- Baszki – motyogtam, amikor felemeltem arcomat válláról. Megint vérzett az orrom. Megint... – Ne haragudj – elkezdtem a ruháján ejtett vérfoltot törölgetni. Szinte már görcsösen, ami azért volt furcsa, mert nem kellett volna ilyen viszonylag erős reakciót produkálnom. Talán még egy fiolával meg kellett volna inni...