Az ebéd utáni séta szokatlanul kellemes ezen a helyen. Gyerekkoromban kevésbé élveztem itt időzni, amikor minden, nálam fiatalabb rokonom, testi épségére nekem kellett ügyelnem, és azok fel-alá rohangáltak a domboldalon, beleugráltak a tóba, olykor kötélhintát függesztettek a szomszédos fára, és arról vetették bele magukat. Emlékszem, mennyi sarat kellett levakarnom a nadrágom száráról, mikor Georges elmerült a vízben, még csak négyéves volt, és nem tudott úszni, nekem kellett begázolnom érte, mert a többiek a mólón álltak, mint megszeppent libák serege.
Bérénice felé sandítok, karja az enyémben olyan megnyugtató, mintha nem kéne semmit mondanom, mintha kettőnk jövője már készen állna, csak várva arra, hogy mi belépjünk az ígéretekbe, a dicsőségbe, amit a szüleink és mi magunk felépítettünk. Olyan szépnek látom őt is magam mellett, olyan idevalónak, hogy semmiképp nem dönthet másként. Rámosolygok, de ezúttal az arcomon nyoma sincs annak a cinkosságnak, amit gyerekként mellette éreztem. Büszke vagyok. Talán csak az az egyetlen, egyenes válasz hibádzik még, amiért valójában jöttem, amiért viziteltem néhány hete a szüleinél, amiért kettőnk jövője áll.
- Emlékszel arra a fára? - bal kezemmel a birtokra bevezető út felé intek, innen, a domb tetejéről tökéletesen ráláthat, az utat szegélyező fák koronája dermedtnek tűnik a friss, decemberi időben. Bűbáj védi őket a lehullástól, ebben biztos vagyok. - Egyszer leszedtelek róla. Bár biztosan lemásztál volna egyedül is. - Nem magázom. Minek is tenném? Ő Bérénice, a pajtás, akivel annyi mindenen mentünk át, és igen, időközben hölgy lett, de ez még nem ok arra, hogy elfelejtkezzünk a történetünkről.

Ez itt, éppen ez a hely, ahol Georges elmerült, szőke haja pillanatokra nádnak tűnt - olyan természetesen fogadta magába a víz, gondoltam rá utóbb, olyan könnyen eltűnt a szemünk elől, hogy fel sem fogtuk, mire Edgar kihúzta. Játék volt, könnyed és az ijedtségre barackot szedtünk, édes leve lefolyt a csuklónkon, nagyokat cuppogtunk egymásra - évekkel később pedig itt leselkedtünk, mikor Georges élete első randevúját adta szíve hölgyének, és arra szaladtunk vissza a piknikre. Lehetetlen itt egy lépést is tenni anélkül, hogy ne köszönne ránk élénk hangú múlt évek gondtalansága, minden arról mesél, mi történt a fák között.. minden és minden összeköt bennünket. Nincs mitől félnem: de hiszen én nem is szoktam.
Tétovázni sem nagyon: Edgar mellett nincs is okom rá. Nem olyan döntés ez, mint amikor bizonytalanul tekintünk a jövőnkre, vajon boldogok leszünk-e, a béke jár-e majd nyomunkban, az teszi-e le majd fejét mellénk annyi év után... nem, kedvesem, talán te is érzed a csontjaidban, épp itt, épp most, hogy viharra születtünk, tűznek adjuk egymást, és mindketten győzni vágyunk. Okos játék ez, uram, kedves uram, nincs igazi nyugalom és ámítás csak az, hogy csendesen kívánunk megöregedni, elpihenni azon, amit az évszázadok termeltek a családunknak. Ó, hát ismer engem, és én ismerem önt: mi a háborút szeretjük. Nincsenek kétségeim afelől, megszerethetjük azt egymásban is, amit eddig egyedül kerestünk itt, ezek között a fák között.
- Hogyan is felejthetném el? Tartozom is egy apró vallomással vele kapcsolatban: akkor is le tudtam volna. - hogy nem illett volna, tudjuk mindketten, szoknyát viseltem, eleve fel sem szabadott volna másznom azokra az ágakra, de ha már megesett a baj, hát annál is inkább bajbajutottnak kellett tűnjek, hogy ne bizonyíthassák rám a bűnt. Szerettem megszegni mindazokat a szabályokat, amelyek értelmetlennek tetszettek, és még évek telnek el attól az emléktől számítva, mire megértem, hogy mire szolgálnak, főleg apám leszármazottai számára. Hogy akkor mégis az ő segítségét kértem.. más oka volt. Épp olyan komisz, mintha megúszni kívántam volna a rosszalkodást. - Fanni, a szomszédlány. Mindig vöröset viselt, és Grandmére mindig megszólta érte, hogy a vörös nem illik a vörös hajához.. mindig magasabbra tudott mászni, mint én, mindig vetélkedtünk mindenen. Mikor a fülembe jutott, hogy tetszel neki..
Elmosolyodom, és szinte látom Fannit, ahogy duzzogva maga mászik le az ágak között, dacosan előre tartott álla azt állítja, neki nincs szüksége holmi úrfik segítségére, ő erős és független nő. Amilyennek nekem is lennem kellene: de ahogy a mondás szerint minden okos férfi mögött ott áll egy nő, fordítva is igaz. Miért állnék ki a világ ellen egyedül, ha megtehetem egy társ kezét fogva is?
Megszorítom Edgar karját lágyan, halkan, finoman: neki megmaradok ennek, lágynak, halknak, finomnak, míg nem találkozunk a csatatéren.

Mosolygok rá, talán mert végtelenül hiányzott ez a meghittség, ez a közösség, amiben mi, ketten, vagyunk. Nem erőltetett, mint a Serge-dzsel közös ügyeink, ahol csak udvariasan biccentünk egymásnak, letudjuk a kötelezőt, és már tovább is álltunk - a környezetünk pedig örül, ha egyáltalán az udvariasságra pazaroljuk az időnket. És nem is érzem a nyelvemen azt a fészkelődő nyugalmat, mint Aude mellett, a sétáink alkalmával - azt hiszem, ő az egyetlen belső áldozata a családnak, a könyörületét elszigeteltséggel vagy lustasággal azonosítják, Maman mániákusan óvja még most is, mert eltökélte, hogy jobb a húgomnak otthon, velük, mint bárhol máshol a világban, ahol megkülönböztetés érheti a siketsége miatt, hiszen fiam gondolj bele, mint bárány a farkasok közt, mondogatja, ha Aude szóba kerül, és az arcán valódi félelmet látok, olyan félelmet, ami nyilván elfeledtette vele, hogy a húgom nem magányra született. Serge visszamegy Angliába, én elveszem Bérénice-t. Apropó.
- Nem emlékszem rá, őszintén szólva. Azokból a nyarakból nem maradt meg egyéb, csak a folytonos rohangászás, hogy leplezzem az őrült terveiteket, vagy kihúzzalak titeket a csávából - fejcsóválva mondom, pedig életem legszebb nyarai voltak. Szerettem a szerepet, a mindenkire ügyelő legidősebb szerepét, és úgy fest, jól tettem, hogy hozzászoktattam magam. Ám most egész életem a mellettem sétáló hölgy kezében van. A szemem sarkából nézem őt, annak idején többet számított a korkülönbség, mint ma, annak idején kislánynak láttam magam mellett, de most minden rajta áll.
- Tudod, kissé aggaszt valami - jegyzem meg, csipkelődve, mintha mindez nem lenne halálosan komoly, mintha nem az üzlet és a dinasztia sorsa nyugodna a vállainkon. - Még nem adtál választ. 

Tudom, hogy visszafogottan kellene andalognom a karodon - eleve, meg sem kellene feltétlenül érintenem téged, hiszen nem mondtam még igent, és mit szólnának a matuzsálemek...? De nehezen fogom vissza magam, és szinte minden lélegzetem lángra látszik kapni a jelenlétedben. Mi mindenhez kezdhetünk ketten, mi mindent felépíthetünk.. cseppet sem érzem magam visszafogottnak vagy bűnbánónak. Talán igazuk van azoknak, akik azt suttogják, a vérem nem oly nemes rég, mint a tiétek, könnyen gyullad, nagy tüzet ígér: de vajon miért nem rettennek meg a tűztől? Annak lehetetlen ellenállni, és egyetlen pillantás alatt ellop mindent, amiért generációk hajtották térdüket a szőlő előtt.
Elfog a magabiztosság, hogy páncélt viselek selyemből, a lelkem éles játékszer, és kézbe nem vehető - egy udvarias mosoly, és mindent elveszünk tőlük. Nincs is félelmetesebb egy szárnyát próbáló hadvezérnél, és viselhetek akár gyöngyöt és bársonyt is, nem csak az otthonod melegen tartó, megzabolázott kis villanás vagyok régi idők nagy kandallójában: veled futok a szántóföldeken, veled futok az égben, és ujjaimat a tiédbe fonom, mikor nem marad rajtunk kívül más, ami bevilágítja a birodalmunkat.
De előbb lássuk hát földi ügyeinket, mert szinte tapintani lehet már a küszöbön álló kérdés pulzálását: minden tűz egy szikrával kezdődik.
- Még egyetlen dologra kíváncsi vagyok veled kapcsolatban. Tudom, kiváló intellektusod sosem rest az öcséd fékjeként szolgálni, és tudom, meleg szíved mindig pajzsa lesz a húgod védelmében. Egy apró részletet azonban még nem ismerek veled kapcsolatban: mire hallgatsz inkább háború idején, az eszedre, vagy a szívedre, Edgar? - lábujjhegyre állok, és mintegy tanújelét adva önnön devianciámnak, közelebb hajolok az arcodhoz ebben az évszázados bálteremben. Ismersz már, és ismerlek, amennyire udvarias rokonok között szokás, ismerlek és ismersz már, ahogy lapozunk az aktáinkban, ahogy üzlettársakká válunk, de nem ismersz és nem ismerlek, mint egy leendő házastárs. Nem is most mutatkozunk majd egymás előtt ekként először, de tudnom kell.. mint amikor haditervet választ az ember. Tudnom kell, milyen talajra emeljük kettőnk szövetségét: racionalitás vagy szenvedély lesz a habarcs, amely összeköt?

Mindig meglep, olyan kétségtelenül, olyan elegánsan, sosem lépve át az illendőség vagy a jóízlés határát, és talán ezért esett végül rá a választásom, talán ez vonzott hozzá gyermekségünk tavából kikecmeregve, ez a biztonság, ami valahogy mégis megfér a tűzzel. Tűzzel, mely a Delacour nők sajátja, ami éles pengévé változtatja a nyelvüket, és ezt aligha kell bemutatnom a népes rokonság férfitagjainak. Anyám, bármilyen elegáns is, vagy bármennyire lelkesedik, egyetlen szóval képes megakasztani az ember torkán bármilyen falatot, ahogy ennek a képességnek Bérénice anyja is teljes mértékben birtokában van.
Mégis, a lánya csupa kellemesség, csupa könnyedség, nem olyan szélviharszerűen, mint a kis Inès, aki sosem fog felnőni a feladathoz, legyen szó bármilyen feladatról, és ezt nem is várja tőle senki, pontosan olyan, mint az öcsém, élvezi a legkisebbek kényelmes foteljét, a gondokat meghagyja másoknak, a felelősségvállalás csak elvétve jöhet szóba, bár Inèsnél talán még elvétve sem. Hogy lehet ekkora szerencsém Bérénice-szel az oldalamon? A gyomromban örömöt érzek, büszkeséget és reményt, pedig még fel sem tettem a kérdést, amiért végső soron eljöttem. Ő helyette is kérdez, egy pillanatra meglep, és meg kell torpannom, várom, hogy megérintsen, várom, hogy megérinthessem, de nem, még nem, még kérdeznem kell, neki pedig felelnie.
- Elég szerencsétlen egybeesés, hogy az első alternatívát Serge-hez kapcsoltad - mosolygok, ezúttal a szavaimat nem annyira melegség, mint inkább gúny béleli ki, ám ez a legkevésbé sem Bérénice-nek szól. Ő maga is tudja. - Nem vezethetem szakadékba azokat, akik hozzám tartoznak, és azt hiszem, a tragédiát csak józan ésszel kerülhetjük el. De, ha rólad van szó, kedvesem, sosem hallgatnék másra, csak a szívemre. - Mosolygok, a szám hirtelen fűrészpor ízű, de a tekintetem immár magabiztos. - Le is kell térdelnem, mondd csak?

A frissen házasodni kívánó ifjú hölgyek hajlamosak megfeledkezni egyetlen lényeges apróságról: ha mindenben partnere kívánnak lenni férjüknek, szabadjára kell engedniük önmagukat mellette. Mennyi keserű óra történetét hallottam már barátnőktől, idősebb társnőktől és asszonyoktól, akik elismerően nyilatkoztak férjurukról, vagy általánosságban a férfiakról, de mikor az ágyban megéltekre tértek ki, azonnal elhúzták szájukat.. A házasság nem mindig udvarias, főleg tekintetünkben nem. Én őszinte társa kívánok lenni Edgarnak, anélkül, hogy elvárásaimmal fertőzném felül közös házunk nyugalmát - a megfelelő keretek között, természetesen. Vannak részletek, amelyek nem valóak egy ilyen beszélgetéshez.
- Úgy nehezen nézhetnél a szemembe közben, nem igaz? - mosolyodom el, és megérintem a tarkóját - milyen közel is került hozzám a jövőnk, szinte hallom is kattogását a fülemben, holott feltámad a szél, talán esőt és vihart ígért, de mit nekünk a természet elégedetlenkedése, mikor oly jól illünk egymáshoz? Az egész világ is megpróbálhat megállítani: minket lehetetlen. Udvariasabb és bölcsebb lenne, ha ezt azutánra hagynám, hogy nyíltan is igent mondtam, de szeretem épp csak kissé súrolni a szabályszegést, tenyerem az arcodra illesztve megcsókolni, először csak kérdőn, kopogtatva. Suttogok: a szél nem lopja el a meghittségünk. - Nem kívánom, hogy letérdelj: a társad leszek, oldalbordád, hűséges barátod és feleséged. Igen, ez mind leszek, és az egész világom a kezedbe helyezem - tiéd a józanságom, és tiéd a szenvedélyem is.

A szavak szélbe vegyülve zúgnak körülöttünk, vagy talán csak a fejemben, az ő szavai, a jegyesem szavai, a te szavaid, és ahogy hozzád hajolok egyszerre furcsán réginek tűnik mindez, mintha otthonos lenne a mozdulat, amivel néhány tincset félresöprök az arcodból, hogy megcsókoljalak, a gyűrű, a szilvamag méretű gyémánttal, Grandmère gyűrűje, valahol itt lapul, a belső zsebeim egyikében, de ebben a percben túlságosan is hálás vagyok neked, és túlságosan megrészegítenek a szavaid ahhoz, hogy a zsebeimben kotorásszak, hogy minden a helyére kerüljön. Még néhány másodperc, ennyi az egész, amíg élvezem, hogy megcsókolhatlak, hogy megérinthetlek, én, aki minden szeplőt ezerszer láttam már az arcodon, ha a nyári nap előcsalogatta őket, én, aki telve vagyok kötelességtudattal, telve egy család vezetésének terhével, de mennyivel jobb lesz ez mind veled!
Még zavarban vagyok, mikor egy pillanatra elengedlek, hogy egy centit sem hátrálva, megcsókoljam a homlokodat is. Mikor lett abból a dacos kislányból, aki hevesen védte velem szemben Serge-t, és aki elrántotta a kezét, ha segíteni akartam, hagyjál, Edgar, magam is meg tudom oldani, mikor vált ilyen lehengerlő nővé?
- Nincs nálam boldogabb ember a világon - suttogom a homlokodra, mielőtt bal kezemmel a zsebembe nyúlnék, hogy előhúzzam a dobozt, benne a gyűrűvel. - Senki mással nem tudnám végigcsinálni, Bérénice, csakis veled. Megengeded...? - nyújtom feléd a dobozt, bár ez a gyűrű már talán nagyanyáink idején se volt alkalmas viselet. Nos, nem baj. Ez az utolsó éles lövedék a szüleim fegyvertárából, ami elől nem ugrottam el.

Vajon őseink most mit szólnának? Már természetesen a megszokott, közhelyes intelmeken kívül, amelyek a szőlő, a birtok védelmére szólnak, és ha jó szándékkal is, végtelenül unalmas retorikával. A mi kevésbé távoli őseink legalábbis gyakran éltek ezzel a lehetőséggel, mindig közbeszúrva, hogy Edgarnak felelősségteljesnek lennie kötelező, elvégre mindünk sorsa lényegében tőle függ.. mint valami regényben, ahol a zászlósurak rettegéssel színezett tisztelettel hajtanak fejet.
Anyám csak felvonta szemöldökét, mikor a vacsoránál megemlítettem neki, hogy talán nem is feltétlenül lenne rossz ötlet így házasodnom. Letette a poharát - sosem kiabált egyikünkkel sem, de itt azért biztonságosan hátrébb dőltem, mielőtt esetleg a csöndről kiderül, hogy nem megfontolást leplez - és összekulcsolta a kezeit. Nem gondolom, hogy nem fontoltál meg mindent alaposan, Bérénice, mondta, halkan és a szavainak mégis súlya volt az asztal felett, de a házasság nem üzleti projekt, és te még.. még nem nyeltél le minden békát az élettől. Ilyen szerényen emlékeztetett Malavai alakjára, aminek ezek szerint terítenem kellene a megbánás asztalánál. Anyám tehát a legjobb szándékkal meg volt győződve arról, hogy azért rohanok most férjhez, mert megbántottságomban nem tudok mit kezdeni magammal..
Mintha Edgar fejében is ez a gondolat járna az ősökkel, mert rögtön hátrébb is lép, mint aki épp felfedezte nem épp helyeslően bólingató szépapánkat a dombtetőn.
- Igen! Nézd csak, még önvédelmi eszköznek is használható. - de most először zavarban vagyok az atyai csókod miatt, nyelnem is kell egyet, mintha én lennék a leánykérő helyetted. Elfogadom a dobozt, maga a gyűrű természetesen a varázslatnak köszönhetően mindünk ujjára illeszkedik, de egy egészen rövid másodpercig elgondolkozom, vajon túl rámenős voltam-e? - Ha a nászéjszakánkon is viselném, biztosan meglátogathatnánk egy ügyeletet is. A viccet félretéve azt hiszem, beszélnünk kell.. ezekről a dolgokról, Monsieur családfő, hiszen tudja, a házasság őseink szerint igen bonyolult, végül is zászlósuraink még nem esküdtek fel egyikünkre sem, és a tizedet sem szedtük be..

Miért is vártam, hogy ez a nő, ez a tűzről pattant, a július ízű ajkaival, aki vizet fröcskölt a szemembe, és folyton mesterkedett, hátha egyszer zavarba hoz, aki naptól hirtelenszőke kislány volt, szeplős, és minden szülői intelem ellenére folyton sebes volt a térde, ha nyáron összeeresztették a Delacour-kuzinokat - miért is vártam, hogy éppen ő lesz visszafogott, ha a nászéjszakánk kerül szóba? Én azért melegebbnek érzem az arcom, de remélem, nem fogok elvörösödni zavaromban, az nem méltó egy vállalat vezetői székére váró férfihoz. Felmerül bennem számtalan más gondolat, régiók, ahová szívesen meghívnám, nem elvinném, és nem elcsalnám, mert Bérénice, akármivé is érik köztünk ez a kötelék, mindig is méltó lesz a tiszteletre - nem egy a nagybátyánk balkézről szalajtott szajhái közül, akik ki tudja, hány félig Delacourral ajándékozták már meg a középosztályt? Sosem lesz olyan, akit sarokba lehet állítani, és egyéb tulajdonságai mellett ezért is vágytam annyira a beleegyezésére. Karomat nyújtom felé, hogy tovább indulhassunk, de nem áll szándékomban sietni. Ez a pár óra legyen csak a miénk.
- Mivel ismerlek, azt hiszem, már ezer meg egy aspektusból ismered a választ a saját kérdésedre. Szívesen meghallgatnám, mielőtt véleményt mondok! - mosolygok le rá. - Az biztos, hogy mostantól még éberebbnek kell lennem. Nehogy valami oldaláig rokon megpróbálja lecsapni a kezemről a Delacour-szőlőskertek ékkövét. - Nevetek, karcosan. Csak próbálnák meg! Apám helyzetének köszönhetően, és mert egyikünket sem ejtették a fejére, mindketten jól ismerjük a sakktáblát, és van egy sanda gyanúm, hogy a lépéseinket sem lesz nehéz összehangolnunk.

Arra gondolok, mikor először szórtam őszi faleveleket a hajadba, és a levegő csípős, füstös narancsába aranyat lopott a meglepettséged, lenevettem rád, aztán akkorát estem, amekkora voltam - és te a kezed nyújtottad felém, gyengéden, nem éreztetve egy percre sem a köztünk lévő tulajdonképpeni határvonalak árnyékát sem. Váratlan őszi szünidő volt, sok esővel és hideg reggelekkel, nem szóltál, mikor belecsíptem a frissen kisült kenyér fehér puhaságába, de ott voltál, és nem árultál el. Nem is volt olyan régen, ahogy az sem, hogy rájöttem, fejem egy késő estén az ablaknak döntve, épp ezt a fát szemlélve, hogy mindig része voltál az életemnek, és veled megtenni a hátralévőt a legkevésbé sem kötelességbe burkolt győzelmi-diadalmenet.. hanem mindannak folytatása, ami akkor kezdődött, mikor először fogtad meg a kezem a nagyszüleink kertjében.
- Én nem aggódnék emiatt - még senki sem lovasított meg a birtokról egy egész domboldalt, ráadásul a Szép Heléna még nem mutatkozott be a nagyközönség előtt. - előtted is csak papíron, épp két hete, számok között pedig nem tűnik olyan nagyszerűnek, mint amilyen valójában lesz. Magam vágtam, magam nevelgettem, persze némiképp megelőzve a helyi, varázstalan gazdákat.. nem hallottam soha az itt-ott felbukkanó, csalást emlegető hangokat, addig biztosan nem, amíg minden évben győzelmeket aratunk. A bor háború is, az üzlet pedig biztosan az, és egy óvatlan, romantikus elképzelés generációk munkáját teheti tönkre.. Szép Heléna mindenesetre bizakodva bújik most a többiek között, olyan kevéssé szelíd zsibongással, mint én veled kapcsolatban. - Talán megbánod még, hogy ilyen lépéselőnyt adtál, de akkor már élek vele: számodra nem én leszek az első, igaz? Ne érts félre, Edgar, nem egy leendő féltékeny perszóna szólalt meg bennem, de szeretném tudni, hol húzódnak.. a határaid. Szeretném tudni, hol lesznek a közös országunk határai.