Rejtélyeket látok, keresek logikus magyarázatot és elmémben már minden egérutat átrágtam. Ostoba miértek hülye kérdőjelekkel. Will és az ő nyílt utálata okokkal, melyeket nem találtam meg. Az a tökéletes kép szembeköpött a tükörből gúnyosan mosolyogva "valamit elszúrtál" és hogy miért fáj, amikor nem akarom csinálni? Tökélesnek lenni, mindenkinek vigyázója, miközben meg kell mentenem őket, szárnya lenni, takarója az összes kis McGonagallnak, akik ellopták előlem a figyelmet, a fényt, hogy árnyékban ne tudjak nőni rendesen és palánta maradjak örökre. Olyan elhanyagolt és gyomos, mint ők maguk. Csak remélem, hogy magasabbra nőnek, meglátják a világost, de ez az öblös megjegyzés, mintha Will tudná milyen bűnös vagyok... Akárha tisztában lenne minden gondolatommal apa órájáról, anya áhított figyelméről, fáradalmaimról, kimerültségeimről, helytelen, kusza, rágódó gondolataimról.
- Miért? Nekem miért nem?
Majdnem ajkaimra téved a folytatás és lenyelem. Sóhajtok, ahogy kihúzom magam és próbálok tanár maradni, elnyomva a testvért, akit felsebez. Acélos tekintet a tónak, nem létező tartás kihúzott háttal, arcizmok, amiket kordában tart a hosszan gyakorolt fegyelem. Méreg, bármi amit adok, teszek, ez egy egyértelmű ellökés és értetlen, nagy, szomorú szemek, megdöbbenés. Nincs más reakcióm. Elveszik a tanár, úrrá lesz a kétségbeesés.
- Minden méreg, ami tőlem van? Hogy gyűlölhetsz így? Mit tettem? Mi a fészkes madárfészket csináltam?
Bukik ki ijedten, haragosan, fájdalmasan. Bár szeretném eltüntetni hangomból a keserűséget, nem megy. Értetlenségem egyre fokozódik. Megváltoznék? Valamit elrontottam, ismétli visszarévedő gondolat, amit megfagyaszt a rémület. Borzalmas ember, tudja ezt? Behunyom szemem, ahogy visszhangzik még ez a megállapítás, aztán az értetlenkedés mégis több lesz.
- Will, nem értem miről beszélsz. Leszúrni? Bántani téged? Normális vagy?
Annyira megrémülök, hogy visszatér a szigorúság és még ezernyi vegyes érzés, feldolgozni kevés, felfogni gyors.
- Will az életemet adnám érted, bárkiért a családban, de főképp érted! Mintha arra akarnál célozni kifejezetten bántalmaználak, miközben amióta csak megszülettél védelmezlek, hisz a vérem adom...
Elharapom a mondatot heves zihálással. Nem, túl kicsi, nem fogná fel, különben sem szabad tudnia senkinek, hogy megyek majd, ha Dumbledore segereibe hív, hogy szembe szállok egy névvel, amire gondolni sem merek, ha nem lenne senki, ha nem lennének, meglapulnék szőkén és elővenném a feketét, amikor a Zordó biztos nem jön értem. Egy sárkányért talán, de sosem azért, akit Nevén nem nevezek. Arra céloz, amire gondolom, hogy utal? Olyan gyorsan szalad el, hogy felfogni sincs érkezésem, csak rohanok utána, míg ő menekül sebesen.
- Will!
Megint a nevét ordítom, ahogy leesik, máris utána kapok. A világ megpördül velem, pálcám emelem reszkető kézzel, míg a másikkal lefogom, ha kapálózik. Nincs helye tétovázásnak és most félre kell tennem a kétségbeesést.
- Episkey
Suttom a gyógyító igét és remélem jó, hogy elég lesz, de ha nem, gyorsan rohanok, nincs messze a gyengélkedő, gondolkodom hogyan állítsam el a vérzést, ha ez mély, mennyire ütötte be?
Óvatosan nyúlok hozzá, de megemelem, kész vagyok felkapni és minden tiltakozása ellenére a gyengélkedőig rohanni vele.
- Megyünk a gyengélkedőre, semmi baj, nem lesz semmi baj, megígérem.
Hitt benne egyszer, valamikor. Vagy zsigerileg gyűlölt mindig is? Nem bánom, csak ne legyen baja, az utálat kisebbik ár, ha el tudok venni akár egy kicsit is abból, ami kínozza. Akkor majd Minervára bízom, neki könyörgök és távolból figyelem, messziről majd nem zavarja, ha nem jön rá, megvédem. Mindig megvédtem és meg fogom.

Szorítja torkom a féltés. A bizonytalanság, szinte úgy csap meg, mint semmiből jött tűzgolyó.
Monitorozom, még csak gondolatban elkövettem-e olyat, amivel Willből ilyen nyílt ellenszenvet váltsak ki. Amikor megérkezett az első kettő, majd a többi és éreztem, hogy fogy minden felém irányuló figyelem? Törődések harmada, fele, negyede, végül én léptem óvó-féltő szerepbe, társamul a rettegés szegődött, összerezzenések, torzulások, a jelenlegi helyzet bélyege, mint szörnyű nyomás egyre mélyebben döngöl földbe. Kapkodom gondolataim és borzasszák lélegzeteim öcsém reakciói. Szétesem. Ki marad így mellette? Gyerek, kicsi még, bármit is mond, lényegtelen, félre kell tennem minden gyengeségem.
Az igazi, megingathatatlan báttyá kell válnom és az ár sem számít. Egy másodpercet sem hezitálhatok.
Mintha hátráltató ártást nyomott volna a képembe. Nem ingok, makacs ragaszkodással vetem meg lábam. Talán a szél is felkerekedik, mintha hátra akarna dönteni, tépi talárunk szegélyét, arcomba szemtelenkedik, hozza az éjszaka lusta illatát. Nem foglalkozik azzal, mennyire mellbe vág.
- Tudom
Hangom eltolódik kissé magas és fájóbb skálán, de megáll, mert nem hagyom tovább romlani. Bármi is történik Willel, neki fáj a legjobban és hogy lehetek annyira önző, akár egy percig is feltételezni, én szenvedek igazán? Nem, ez neki fáj, aki kicsi, egyedül van, akinek minden biztonságot és támogatást meg kell teremtenem zéró hezitálás nélkül, azonnal. Próbálok halkan és mély hangon beszélni hozzá, nem magasodni felé, inkább leguggolni, ahogy a szelídíteni való lényekhez. Óvatos minden mozdulatom, mert elég egy hirtelen, óvatlan zizzenés és leharapja a kezem, vagy kárt tesz magában.
Az ordítással együtt nagyobb szélroham süvít, de talán csak én képzelem. Elnyílnak ajkaim és egészében lenyelem ezt a kiáltást. Én is éreztem sokszor, minden gyerek fejében megfordul bizonyára, ez mégis túl fájdalmasan ömlött ki belőle, ahhoz, hogy elbagatellizáljam, korral jár.
- Will, lehet, hogy így érzed, de butaság. Itt vagyunk, melletted vagyunk mindig, kérlek hagy segítsek. A látomások azok?
Halk, nyugodt, csendes basszusban kérdezem. A hangom olyan, mint valami zen meditációs hanganyag, de belül fojtogat az aggodalom, biztos nem hinné el, csak ha a saját torkán érezné.
Bárhogyan próbáltam, elbuktam. Willnél folyton hasra esem, leszakad lábam, kezem, beütöm a fejem az áthatolhatatlan falaiba.
Rohanok utána, talán még sikerül elkapnom, de kudarcom vérében folyik elém. Gyorsan kell cselekednem és minden ijedelmem ellenére sikerül. Mégis veszítek, mert ennek eleve nem kellett volna megtörténnie.
Sápadt zihálással szuszogok mellette, a vérnyomásom ezerrel száguld a szívem mintha rohamot akarna produkálni. Egy sárkányinvázió kellős közepén nem lennék ennyire halálra rémülve.
- De, kell
Nyögöm zihálva, nem fogok engedni ebből. Elfekszik a földön, nem tudok mit csinálni. Lefekszem mellé, érzem, hogy szívverésem lassul, de még kaotikus. Moccanni sem merek mellette, csak lassan összeszedni minden erőm, hogy ellentmondást nem tűrő legyek. Mert becipelem a gyengélkedőre, erre mérget vehet. Felkönyökölök, éppen nyílnak ajkaim, hogy felkészítsem az utazásra, de úgy maradnak.
- Mit miért tettem? Will annyira furcsa vagy… El kellene mondanod mindent, megőrülök! Nem bírok segíteni így.
Fakadok ki hevesebben és kétségbeesettebben, mint szeretném. Nyeldekelek, egy percre sem engedhetek le, tartanom kell őt, magam, keresem a földbe tiport méltóságomat!
- Nagyon rosszul vagy? Figyelj, meg sem kell mozdulnod, engedd meg, hogy ölbe vegyelek, mint régen és úgy vigyelek be a gyengélkedőre.
Nem lesz választása, de eszembe jut a szelídítés, hogy lassan kell közeledni és talán jobb, ha szép nyugodtan vázolom mi fog történni, ha engedélyt kérek.