Jó, talán határozottan szar ötlet volt éppen Avery óráján kiakadni, és varanggyá változtatni, a geci rasszista Moldy pennáját, ami aztán felfedező körútra indult a teremben, megtörve az alvó diákok harmóniáját, belegázolva pár tintatartó üvegbe, hogy végül Avery íróasztalán kössön ki, aki mondjuk egész tűrhetően kezelte a helyzetet, nem akadt ki, csak visszaváltoztatta a varangyot, de az elvesztett irányítást már nem tudta visszaszerezni, bármennyire is próbálkozott. És talán még lett volna egy hangyányi esélyem arra, hogy szemet huny efölött, megúszom valami laza délutáni aktatologatással, és még McGalagonynak is említést tesz páratlan transzfigurációs képességeimről. Ha aztán nem basztam volna el azzal, hogy lebukok előtte azzal a füves cigivel, ami ráadásul nem is kellett annyira, csak volt nálam egy kis zöld, hát gondoltam, ne menjen kárba. És ezzel minden esélyem és reményem odaveszett, hogy ezt a napot megúszhatom épp bőrrel.
Ezért is vagyok olyan rohadtul feszült, amikor az irodája előtt ülök, ölömben tördelve ujjaimat, kártékony szokás, de nem tudok leszokni róla. Mindenkinek kell valami idióta tikk, nekem ez a legújabb. Marhára másnapos vagyok, mert Bunnyval tegnap este eljátszottuk a legrosszabb szcenáriókat, ami magába foglalta a kirugatásomat is. És az utolsó roxfortos estémet mégse tölthetem józanul.
Üres gyomrom összeszorul, amikor megérzem a frissen lefőtt fekete markáns illatát az ajtó alatt kiszűrődve. Lehunyom a szemem, magamba szívom az illatot, és már egészen belefeledkezem, amikor hirtelen kitárul az ajtó. Zavartan pillantok rá, mintha megint rajtakapott volna valmin.
- Öm.. én megmagyarázom. Nem az történt, aminek látszott – talán ezzel a dumával kicsit elkéstem. Talán ha tegnap eszembe jut...áh nem, ezen már semmi sem segít.

Dorcas & Avery prof

Nem állítom, hogy én áldott jó gyerek voltam, erről igyekeztem is nem megfeledkezni. Toleráltam az alvó diákokat, a rendetlenkedőket és a mosdóban dohányzók láttán is csak a szememet forgattam, de azért mindennek volt egy határa. Nem hagyott volna bennem különösebb nyomot Dorcas Meadowes kis akciója az órámon, mondhatni egész vicces volt, úgyhogy megúszta volna némi semmitmondó büntetőmunkával és egy "legközelebb legalább egy kisnyuszivá változtasd azt a pennát, mert a varangyokat senki sem szereti" kezdetű fejmosással. Azt hiszem, még csak nem is az késztetett rá, hogy elbeszélgessek vele, amikor megláttam nála azt a füves cigit. Nekem is volt már kalandom néhány spanglival annak idején, azon kívül semmmi bajom nem lett tőle, hogy feléltem a konyhában minden ehetőt - egyszóval nem hittem, hogy ettől Miss Meadowes rögtön valami borzasztó társaságba keveredett és aggódnia kellett volna az iskola vezetőségének a testi-lelki épsége miatt. Ezek önmagukban nem tűntek túl aggasztónak, de együtt és hozzácsapva az általános problémákat a lánnyal, azt hiszem, jogosan ráncoltam a homlokom és gondoltam azt, hogy ez így nincs rendjén. És valami azt súgta, hogy ha én nem fogok beszélni a fejével, más sem fog a közeljövőben.
Az órára felpillantva megállapítottam, hogy ideje lenne beengednem őt. Szívesebben töltöttem volna mással a délutánomat és a frissen főtt kávé sem pumpált belém túl sok motivációt. A bögrére ráfestett "best dad" felirattól sem lett jobb a kedvem, pedig Florától kaptam és általában mosolyt csalt az arcomra. Most viszont óhatatlanul is csak azt juttatta eszembe, hogy nem minden gyereknek jut egy apa, aki néha beszél velük, ha rossz irányba halad az életük. Vagy már eredetileg meggátolja, hogy rossz irányba induljanak el...
- Ezt inkább ne - ráztam meg a fejem, mikor mentegetőzni kezdett abban a pillanatban, ahogy kitárult előtte az ajtó. - Gyere be és lehetőleg ne változtass semmit varanggyá.
Arrébb léptem, hogy beléphessen az irodába, majd intettem neki, hogy foglaljon csak helyet. A szék előtti asztalon könyvek és papírok tornyosultak, annak bizonyítékaképpen, hogy nem sok rendszeretet szorult belém.
- Igazából nem arról akarok beszélni veled, ami az órán történt. Nem különösebben érdekel, bár hálás lennék, ha legközelebb valami kevésbé ocsmány állat landolna az asztalomon. Kiskutya, kismacska, azt még talán értékelném is.

Mint azt már említettem, el van az egész cseszve, de rendesen. Avery, aki kétes családi kapcsolatai ellenére is határozottan a jófej tanárok közé sorolható, most mégis szinte hidegen int le, és tőle szokatlan kifejezéstelen arccal tessékel be az irodájába. Kapkodva szedem össze a cuccaimat, és a táskámat meg a pálcámat szorosan magamhoz ölelve lépek be az irodába, amit egyébként még sohasem láttam belülről. Akár megtisztelve is érezhetném magamat. Csakhogy valahogy az elmém egy apró kis zugában érzem, hogy mégsem olyan jó dolog az, hogy itt vagyok. Csak akkor sikerül valamiféle megnyugvásra találnom, amikor nekiáll viccelődni. És ettől váratlanul valami bizakodó mosoly bukkan fel az arcomon. Mivel nem kínált hellyel, éppen csak a csomagomat teszem le a székre, aztán tekintetemet körbejáratom az irodában, csakis azzal a céllal, hogy ne nézzen közben a szemembe és nekem se kelljen az övébe bámulni. Mert az kínos, és amúgy is állítólag túl sok derül ki egy emberről, ha felveszed vele a szemkontaktust.
- Áhhá, szóval nem tudja elvitatni. Tökéletes varangy volt. És úgy gondolom, talán erről McGonagall professzornak is tudnia kéne. Tudja, valahogy az óráin sosem sikerült tökélyre fejlesztenem.. – még mindig nem nézek a szemébe, csak a fura, Merlin korabelinek tűnő miniatűr szoborcsoportokat figyelem a polcon, aztán azt a maszkot, ami talán halotti szertartásokkor használhatnak a Csendes Óceán-térségi mágustörzsek. De tulajdonképpen az is lehet, hogy ez itt mind csak hamisítvány, és Avery műkincshamisítással keresi a fiezetéskiegészítést. Elvégre, gondoskodnia kell egy gyermekről.
Most, hogy abbahagyom a bámészkodást és az iróasztala elé lépek, a bögréje hívja fel a figyelmet magára. – Nem is tudtam, hogy van gyereke… - jegyzem meg gyanakodva, mintha egyébként bármelyik tanárról tudnék valamiféle személyes részletet. Mintha érdekelne egyébként. Pedig valójában csak el akarom terelni a figyelmét a kínosnak ígérkező beszélgetésről.  – Tudom, hogy nem ezért vagyok itt, de azt hiszem nem sok hasznomat venné, ha most rögtön nem kapok kávét – finom utalás, az anyámól tanultam, mindig így próbálta rávenni olyan dolgokra az apámat, aki még csak odáig sem jutott, hogy egyáltalán eszébe jusson, hogy valamire szüksége lehet az ő nyugdíjából élő nőknek. Ártatlan mosoly bukkan fel az arcomon, könnyed, és végül nem bírom visszatartani, felnevetek. De nem, még véletlenül sem fogok rákérdezni, hogy akkor vajon miért vagoyk itt. Sajnos van egy-két sejtésem.
- Remek ötlet. Megfogadom a tippet.

Dorcas & Avery prof

Becsuktam az ajtót magunk után, bár kételkedtem benne, hogy bárki is zavarni akar minket. Csak ezután foglaltam helyet az íróasztalomnál, majd intettem Dorcasnak, hogy tegyen ő is így.
A szavaira elmosolyodtam, a kínos szituáció ellenére is. Kár lett volna tagadnom, hogy valóban szép varangyot sikerült bűvölnie, már amennyire egy varangy szép lehet. A sikeres átváltoztatást eszem ágában sem volt elvitatni tőle, éppen csak az időpont és a következmények nem nyerték el a tetszésem.
- Szerintem jobb, ha ő inkább nem szerez róla tudomást. A tanárnő kevésbé lenne elnéző veled, én pedig alapos fejmosást kapnék, amiért nem tudok fegyelmet tartani az óráimon. - Kedveltem McGonagallt, már diákként is, de talán ő volt az utolsó ember a tanári karban, akivel szerettem volna megosztani az órán történteket. Előtte valahogy még nagyobb kudarcnak tűnt az egész, minden racionális ok nélkül.
A gyerek említésére azonnal a bögrére pillantottam, mire sokkal lágyabb kifejezés ült ki az arcomra, még ha csak néhány másodperc erejére is. Flora említése mindig jobb kedvre derített, le sem tudtam volna tagadni, mennyire szeretem azt a kislányt. És nem is akartam titkolni senki elől, még az sem számított, hogy valójában nem az én lányom.
- Van, egy kislány. Most elsős. - Bármennyit tudtam volna beszélni Floráról, de nem most. Egyrészt nem ennek volt itt az ideje, másrészt pedig nyilván nem is érdekelte Dorcast. Mikor én voltam hetedikes, engem is tökéletesen hidegen hagyott a tanáraim magánélete, amíg nem valami botrányos ügybe keveredtek. Például mint az alkoholizmusban egyre mélyebbre süppedő LLG tanár, aki határozottan foglalkoztatott mindenkit, míg a hatodik évem végére el nem távolították az iskolából. Én kétségkívül nem voltam ennyire izgalmas téma és nem is szerettem volna azzá válni.
A nem túl burkolt kérdésére felszaladt a szemöldököm, de kioktatás helyett inkább felálltam a székből, hogy a sarokban álló kávéfőzőből neki is töltsek az italból egy másik kávéscsészébe.
- Tej? Cukor? - Igazából megértettem a kérését, ha nem ittam meg a napi nem túl egészséges kávéadagomat, én is hasznavehetetlen voltam. Talán célszerűbb lett volna növelnem az alvással töltött órák számát, de ez az ötlet halva született és eddig még egyszer sem sikerült megvalósítanom. Úgyhogy tökéletesen átéreztem milyen az, amikor valakinek olyan igénye van a koffeinre, mint másnak az oxigénre.
Csak miután leraktam elé a kávét, akkor néztem újból a szemébe. Ez elsősorban számára volt kínos beszélgetés, de attól még én sem éreztem magam túl kényelmesen ebben a helyzetben.
- Mihez szeretnél kezdeni magaddal az iskola után? Vannak terveid? - vágtam azonnal a közepébe, kertelés nélkül.

Komolyan, elgondolkozva pillantok most a tanárra. Végül is igaza lehet, az, hogy képtelen rendet tartani az óráján, az ugyanúgy az ő hibája is, mint az enyém, de nekem még csak meg sem fordul a fejemben, hogy ezért őt hibáztassam. Mikor hellyel kínál, lerakom a földre a cuccaim és fáradtan rogyok le a székre, álmos szemekkel pislogok rá, és próbálok felülkerekedni az émelygésen. Tényleg nagyon szar ötlet volt tegnap annyit inni, főleg most, hogy tudom, valószínűleg nem leszek kicsapva.
- Figyeljen, bármikor kiállnék magáért, ha kell, még McGonagall professzorral szemben is – nem tudom, miért érzem fontosnak, hogy erről biztosítsam, de elég komolyan gondolom ahhoz, hogy kellőképpen meggyőző legyek.
Csak figyelem Avery arcán azt a bamba tejbetök mosolyt, amitől még az én kemény szívem is meglágyul és egy pillanatra. Még azt sem teszem szóvá, hogy a pletykák szerint én úgy tudom, hogy meleg, mert ez aztán nem rám tartozik, nem mintha nem tudnám egyébként helyén kezelni a témát. – Rémesen ciki lehet neki, hogy az apja tartja a Mágiatörténet órákat – mikor rájövök, hogy mi csúszott ki a számon, már késő. – De persze majd hozzászokik, biztos nem hiába kapta azt a bögrét – hogy próbáljam menteni a menthetőt, inkább leszállok a témáról, és  a tekintetemmel követem, ahogy a kávémat tölti.
- Nem kérek, köszönöm – talán ezt a bátor kijelentést még megfogom bánni az első korty után, amikor az üresen tátongó gyomromat marni fogja a fekete, de addig ugyebár még sok van. Most csak két hideg tenyerembe ölelem a bögrét és nagyokat kortyolog az illatából. – Életmentő – pillantok fel hálásan, valami idült mosoly kíséretében, tudva, hogy úgysem tart sokáig.
A kérdése meglepetésként ér, szemöldököm a magasba szökik, ahogy éppen azzal próbálkozom, hogy a nyelvemet finoman beledugjam a forró kávéba, lefetyelni akarok, mint egy macska. De azonnal visszahúzom, és ahogy könny gyűl a szemembe a fájdalomtól, leteszem a kezemből a bögrét.
- Szóval ez most egy olyan beszélgetés lesz – különös hangsúlyt fektetek az olyan szóra, hiszen az én koromban a tétova tinédzserek többsége már rég átesett jó néhány ilyen beszélgetésen. Csakhogy én egy vagyok azok közül a totálisan reménytelen esetek közül, akit még csak meg sem kérdeztek soha. Sem az apám, sem az anyám, egyetlen tanár, de még Philip vagy Bunny sem, és most hirtelen az a gondolat telepszik agyamra, hogy tulajdonképpen leszarják. Mert tőlem aztán nem is várnak semmit, így aztán nincs is amivel csalódást okozni. – Nem értem, hogy mire akar kilyukadni – nézek fel zavartan, és most már nem tudom elkerülni a pillantását, bármennyire is szeretném. - Biztos még több tucat ilyen kallodó diák rohangál az iskola falai között, akiknek fogalmuk sincs róla, mihez kezdenek majd - akkor mi a francért kellett éppen engem kiszúrni? Kevés tart vissza attól, hogy ne vonjam kérdőre, de hát mégis egy tanárral ülök szemben. Önkontrollt kell gyakorolnom.  

Dorcas & Avery prof

A szavai komolyan jól estek, még ha nem is volt túl sok értelmük. Vagy legalábbis reméltem, hogy mostanság egyikünk sem kerül olyan helyzetbe, mikor ki kéne állni értem. De a gesztust mindenképp értékeltem, mert ugyan ki olyan vakmerő, hogy nekifeszüljön Minerva McGonagallnak?
- Ez nagyon kedves tőled, de azért remélem, nem lesz rá szükség.
Nem tudtam zokon venni a megjegyzését, mert egy normális helyzetben tényleg rémesen kínos lett volna Florának, hogy itt tanítottunk Rodyval. Csakhogy ez nem volt normális helyzet, mert valószínűleg Flora egyáltalán nem boldogult volna valamelyikünk jelenléte nélkül. Három év nem kevés idő, de ez is pusztán annyira volt elegendő, hogy mellettünk megtanuljon újból önmaga lenni. A többi gyerek között, idegen környezetben, nos... az már nagyobb falat.
- Általában azzal biztatom magam, hogy még mindig én vagyok a kevésbé kínos szülő. Már ha létezik ilyen egy tizenegy éves szótárában... - Nem fáradtam vele, hogy megmagyarázzam Flora speciális esetét. Talán nem is lehetett volna, még akkor sem, ha esetleg beszélni akartam volna valakinek arról, mennyire aggódtam a kislányunkért és mennyire tehetetlennek éreztem magam még így is, hogy mindennap vigyázhattam rá. De nyilván nem pont egy diákommal akartam erről beszélgetni.
Türelmesen vártam a válaszát, belekortyolva az idő közben langyossá hűlt kávémba. Valójában az lepett volna meg, ha nem próbál meg kitérni a kérdésem elől. Azt hiszem, az ezerszer aggasztóbb lett volna, ha azonnal kiönti a lelkét vagy egy gyors hazugsággal megpróbálja letudni ezt a kínos elbeszélgetést. Nem mintha hagytam volna futni, nem véletlenül hívtam ide.
- Igen, biztosan rengeteg ilyen diákot találnék, ha szeretnék. És szerinted ez rendben van? - raktam le a bögrét. - Annyi a baj mostanság, annyi a zűrzavar, és ha hagyunk mindenkit elkallódni, akkor mégis mi lesz itt? Nézd, Dorcas... Semmi közöm az életedhez, nem is akarlak rákényszeríteni, hogy megossz velem bármit is. Egyszerűen csak azt gondolom, hogy ennél sokkal több van benned. Nem a varangyra célzok, igazából nem is arra a füves cigire, az tényleg nem érdekel, de ez maradjon kettőnk között. Csak... te is tudod, hogy ez nem vezet sehova. A szüleiddel beszéltél már róla, hogy mihez fogsz kezdeni az iskola után?
Összesen annyit tudtam biztosan, hogy a szülei muglik. Valami viszont azt súgta, hogy ennél azért komolyabb a szakadék közte és a családja között, máskülönben most nem ültünk volna itt. Nem volt számomra idegen érzés a szülők teljes érdektelensége és csak remélni mertem, hogy itt nem ez a helyzet.

Vetek rá egy sosem lehet tudni pillantást, de valójában én is remélem, hogy nem kell még az utolsó évemen McGonagallal is baszakodnom. Éppen elég nekem Morhange és most már ezek szerint Avery, akik tulajdonképpen puha vajkockák csak a frissen pirított kenyéren, ezt persze nem kötöm az orrukra, még a végén elgondolkoznának ezen és csak magam alatt vágnám a fát.
- Ó, higgye el, létezik – hazudom szemrebbenés nélkül, ki tudja miért, talán azt akarom, hogy jól érezze magát, mégis hogy közölhetném vele a szomorú tényt, hogy egy tizenegy éves szótárában mindkét szülő éppolyan kínos. Csak talán más aspektusokban, de a lényegen ez nem változtat. Mondjuk az sem nagyon, hogy például azon kezdek hirtelen fantáziálni, hogy ha Avery prof. lenne az apám, azt egyáltalán nem találnám kínosnak. Ezt a megjegyzést azonban elraktározom jó mélyen, ha lehet, soha ne kelljen használnom. Helyette csak meggyőzően bólogatok, amitől csak megfájdul a fejem, úgyhogy inkább abbahagyom, újra megpróbálok belekortyolni a kávémba, ezúttal több sikerrel és a gőzfelhőn keresztül figyelem, miközben az ital valósággal marja az üres, másnapos gyomromat. Elhúzom a számat, és várom azt a pillanatot, amikor végre beleszólhatok.
- Nem állítom, hogy ez rendben van, de még csak most kezdtük az évet. Rengeteg időnk van – hogy pontosan mire, azt én sem tudom, talán ha eddig nem találtam ki, hogy mihez kezdek az életemmel, már késő. – Hiszen éppen ez, hogy zűrzavaros időket élünk. Mégis kinek van gyomra hozzá, hogy a jövőjét tervezgesse? – szép mentés, Dorcas. Csak sajnos az a szomorú valóság, hogy ha stabilabb lenne a helyzet, akkor is ugyanebben a szarban tapiskolnék bokáig. És magasról leszarnám, hogy mi lesz később. – Nem tudom, hogy miért gondolja, hogy több lenne bennem? Vagy ez a megszokott tanárduma, amit ilyenkor be kell vetni? – korábban felvett tündéri modorom, a bizalmaskodó mosoly, egycsapsára eltűnik. Helyét a gyomorkeserítő kávé utóíze veszi át, különösképpen, amikor belekeveri a szüleimet is. Úgy érzem, csapdába ejtettek, és ettől nem érzem magam feltétlenül kellemesen. – Nem beszéltünk. Semmiről – érkezik végül a félszeg válasz. – Nem értem, hogy mi köze ehhez a szüleimnek. Ők muglik – mintha ezzel próbálnám a tudtára adni, hogy létezik egy világ, vele párhuzamosan, a Roxforttal és az egész mágusvilággal párhuzamosan. Ahol persze lehet, hogy megálllnám a helyem, de lehet, hogy mégsem. Mintha két világ között a földre estem volna.

Dorcas & Avery prof

Talán csak az újonnan felfedezett apai ösztönök miatt, de olyan megérzés kerített hatalmába, hogy Dorcas meglehetősen rosszul fest. Megeshet, hogy csak fáradt volt és félt ettől a beszélgetéstől, ami különben teljesen érthető reakció lett volna tőle, viszont akkor is sötét karikákat véltem észrevenni a szeme alatt és nagyon sápadtnak láttam. Válasz helyett - amúgy sem szívesen beszéltem volna Floráról, így is eleget aggódtam miatta mindennap - előszedtem az íróasztal fiókjából egy nagy doboz csokoládét. Rodytól kaptam, általában egy ilyet fél óra alatt eltüntettem, de ez valahogy bontatlan maradt és most pont kapóra jött. Csak leraktam Dorcas elé, a semminél még ez is többet ért. Nem volt egy teljes értékű étkezés, amit például Flora esetében mindennél fontosabbnak tartottam, de Dorcas remélhetőleg nem válogatós.
- A marcipános nagyon finom - tettem hozzá, diszkréten utalva rá, hogy vegyen belőle nyugodtan.
Ha a tanáriban elmeséltem volna, hogy segíteni szeretnék Dorcas Meadowes-nak, valószínűleg csak legyintettek volna, hogy hagyjam az egészet a fenébe, ne végezzek felesleges munkát. Azonban én nem tartottam annak és nem az iránta érzett sajnálat miatt. Azt hiszem, mindig is volt bennem valami együttérzés azok iránt, akiket nem lehetett beilleszteni a társadalom "normális" tagjai közé. Tudtam milyen az, ha valaki nem találja a helyét a világban, még ha ennek egy másik oldalát is kellett megtapasztalnom.
- Ha nem tervezgetjük a jövőnket és nincsenek céljaink, akkor már rég elvesztünk. Az érdektelenségtől nem lesz jobb. Nem kell megváltanod a világot, de kezdened kell valamit magaddal és találni akármit, ami hosszú távon boldoggá tesz. - Nem akartam közhelyekkel dobálózni, de ez volt az igazság. A céltalan kóválygás nem vezet semerre, a boldogsághoz végképp nem. Anélkül meg nem igazán érdemes élni. - Nem hiszem, hogy ez lenne a megszokott tanárduma, hacsak nem hallottad már rajtam kívül sok kollégától. Bár ezt kétlem. Komolyan gondoltam, hogy több van benned, ha nem így lenne, akkor nem mondtam volna.
Éppen ahogy sejtettem. Elhanyagoló szülők, akikkel nem találja meg a közös hangot, sőt, tulajdonképpen nem beszélnek semmiről. Nem tudtam, hogy ő tényleg elhitte-e a saját indokát, én biztosan nem. A szülei mugli létének ehhez biztosan nem volt semmi köze.
- Annak nincs ehhez semmi köze, hogy ők muglik - ráztam meg a fejem. - Esetleg van más felnőtt, aki támogat? Nagyszülők, nagynéni-nagybácsi, akármi... Egyedül nehéz elboldogulni, nem alapozhatsz arra, hogy "majd lesz valahogy".
Tudtam milyen érzés tizenhét évesen eltartani magad, rendes munka nélkül, mikor úgy tűnik, hogy az egész világ ellened van. Persze nekem könnyebb dolgom volt, ha más nem, legalább Rodyt egy biztos pontnak tudhattam az életemben. Minden esetre örültem volna, ha akkor valaki segít nekem, akár csak leül velem beszélgetni és azt mondja, hogy lesz ez jobb is. De megeshet, hogy Dorcas a háta közepére sem kívánta a segítő szándékomat, lehetett az bármilyen őszinte.

A világ még nem ébredt rá, de hatalmas mázli, hogy létezünk mi, a nem válogatós emberek. Viszonylag könnyű minket boldoggá tenni a legkisebb erőfeszítés is elég hozzá, de sokszor még arra sincs szükség. Csak elém tesz egy marcipános csokit, a fiókja legmélyebb relytekéből, ami azt jelenti, hogy nem másoknak szánta, hanem, hogy majd azon a bizonyos mélyponton majd az egészet magába termeli, és most mégis itt áll előttem a doboz, hivogatóan. A gyomrom fájdalmas bukfencet vet, hogy tudassa, nagyon jó helyre kerültem. Nekem meg már könnybe is lábad a szemem, ezúttal nem az égető érzéstől a nyelvemen, de fogjuk rá, Avery simán hiheti azt, hogy azért. Úgy érzem, kár is rá egyáltalán szót pazarolni, csak bólintok, aztán ujjaim már a doboz csomagolásval babrálnak, lefejtem a fóliát, aztán kinyitom, és rögtön kettőt dobok a számba, biztos, ami biztos.
- Hmm.. tényleg finom – csak ennyit teszek hozzá, mintegy elismerés képpen – Viszont a maga helyében nekilátnék, nem biztos, hogy marad benne akár egy is, ha én nekiállok – baráti figyelmeztetés, jósszemeim mindent látnak előre. Két pofára tömöm a csokit, hogy ne olvadjon meg a kezemben, közben felmaszatolom az arcomra is, de észre sem veszem, és megtömött pofazacskókkal figyelek, mert igen, a prof. most már kiérdemelte a figyelmemet. Nem mondom, elég könnyű elcsábítani.
- Nem tudom, ez a csoki most rövidtávon megteszi – vonok vállat és meg sem rágom, próbálom lenyelni, hogy nyúlhassak a következő darabért, mint valami kéhezett kutya.  –Nem, tulajdonképpen egyiktől sem hallottam még – vallom be és csak bólintok, hogy megértettem, már továbbra is kétlem, hogy valami többre lennék hivatott. – Többre? És mégis maga szerint mire? – teszem fel a kérdést, ami már rég piszkálja a csőrömet. Nem is kell mondanom, végre felkeltette a kíváncsiságom. Újabb csoki kerül a számba, de ezúttal alaposan megrágom és az asztalra könyökölve, kíváncsian pislogó szemekkel jelzem, hogy övé most minden figyelmem. A szüleim képe akaratlanul is beúszik a képbe, ahogy kitartó ignoranciával viseltetnek minden iránt, ami velem vagy a mágusvilággal kapcsolatos. – Már hogy ne lenne köze. Fogalmuk sincs, hogy mi történik ebben a világban. Hogy mit csinálok én, amikor éppen nem vagyok otthon, és őszintén, akkor sem nagyon bagóznak felém. Hogy lehet az ilyen emberektől elvárni, hogy támogassanak? – két csokis kezemet felemelem és az utolsó szónál apró idézőjeleket mutatok, jelezve, hoyg nekem ugyan semmit nem mond ez a szó, de a kontextus kedvéért azért használom, hogy ő is megértse. – Nincs senki – rázom meg a fejemet alig észrevehetően – De tudja, ez mindig is így volt és én nagyon jól elboldogultam – bizonygatom, de közben én sem hiszem el, amit mondok. – Miért mondja mindezt? Talán van valami ötlete? Van valami munkája számomra? Szünidei bébiszittelés a lányának vagy valami egészen más? Értek egy csomó mindenhez – s felnvetek, mert azért Dorcas Meadowes mint bébicsősz gondolata még az én ingerküszöbömet is kellemetlenül buzerálja.

Dorcas & Avery prof

Alapvetően nem tartottam magam önző embernek, de olyan csak nagyon ritkán esett meg, hogy önként és minden rossz érzés nélkül megváltam valamilyen édességtől. Kevesen hitték el rólam, hogy a történelemkönyvek lapozgatása mellett jóformán a hobbijaim közé sorolhatnám az evést is. Egyszóval tökéletesen megértettem, mit jelenthetett az a marcipános csoki Dorcasnak, aki nyilvánvaló jeleit mutatta az éhségnek. És alapvetően mindennek, amire átmeneti megoldásként szolgálhat a csokoládé.
- Edd meg nyugodtan, nekem van másik. – Roxfortos diákként úgy képzeltem, hogy a tanárok irodája valami komoly, hivatalos hely. Aztán mikor elkezdtem tanítani és megkaptam a sajátomat, rájöttem, hogy a régi íróasztal fiókja legfeljebb néhány doboz gondosan eldugott édességet vagy más esetben egy kis üveg Lángnyelv-whiskyt rejt a nehezebb napokra. Mármint nem nekem, a whiskyt pont nem szerettem.
- Én is ezt kérdezem tőled. Az óráimon kívül nem látlak túl sokat, nem tudhatom, hogy mi számodra a megfelelő út. Abban viszont biztos vagyok, hogy ennél több. – Szerettem volna konkrét életvezetési tanácsokat adni neki, hogy mihez kezdjen magával, mi lenne a neki való út, de nem tudtam. Csak szerettem volna megértetni vele, hogy muszáj összeszednie magát és elhinnie, hogy igenis van esélye az életben.
Szomorúan elmosolyodtam a válaszára. Nincs senki, de mindig is így volt. Egyszerűen nem bírtam megérteni, miért kellett ennek így lennie, Dorcassal és még annyi gyerekkel. Hogy lehet valaki ennyire érdektelen a saját gyerekével szemben? Hogyan nem az az első számukra, hogy segítsék a lányukat és a fiukat?
- Azt hiszem, tényleg nem lehet tőlük elvárni, hogy támogassanak. De azt kétlem, hogy jól elboldogulsz, senki sem boldogul el egyedül, pláne nem tizenhét évesen. És főleg nem mostanság. – Ha volt időszak a történelemben, amikor a legkevésbé sem kellett volna elkallódnia egyetlen tizenévesnek sem, az a mostani. Azt pedig már ki sem mertem mondani, hogy egy mugliszületésű kamaszlánynak a legkevésbé sem kellett volna egyedül maradnia – mindannyian tudtuk, milyen sorsot szántak a mugliszületésűeknek Tudjukki és a csürhéje. Nem akartam, hogy esetleg félreértsen, gyakran megesett az ilyesmi, ha az ember az Avery nevet viselte.
- Nem, sajnos nincs munkaajánlatom, amilyen borzasztó a tanári fizetés, nem is járnál vele jól. Csak… szeretném, ha tényleg elgondolkodnál rajta, mihez akarsz kezdeni az életeddel. Tudom, hogy milyen tizenhét évesen egyedül nekimenni az egész világnak és nem valami jó érzés. Kellenek célok, amik hajtanak mindennap előre, mert máshogy ez nem működik. – Nem akartam ellőni a „tudom milyen most neked” közhelyet, de vissza már nem szívhattam. Valójában tényleg tudtam, de attól még rosszul és hiteltelenül hangzott.  

Próbálom kivárni a megfelelő pillanatot, amikor az olvadt csokit lenyalhatom a kezemről, de mintha a professzor most csakugyan csak nekem szentelné a figyelmét, képtelen vagyok kijátszani, megvárni míg megfordul, így úgy teszek, mintha megfeledkeztem volna magamról egy pillanatig és lenyalom a javát egyenként mindegyik ujjbegyemről, aztán úgy pislogok rá, mintha semmi nem történt volna, de lebiggyesztem az ajkamat, ahogy tudatosul bennem, hogy valójában fogalma sincs, hogy mihez kéne kezdenem. Valljuk be, egy hangyafarknyit abban reménykedtem, hogy a nagy papolásnak lesz valami eredménye és a végén cakkumpakk megmondja, jobbra kell lépnem vagy balra. Ehhez képest csalódást okozott, de nem akarom túlságosan éreztetni vele, próbálom a még a tejcsoki dacára is keserű szájízt lenyelni.
- Órán kívül nem csinálok semmi különöset – vonok végül vállat, ahogy szemrebbenés nélkül a szemébe hazudok, mert azért közelről sem állítanám, hogy tényleg lógatnám a lábam, de mégis hogy hozakodjak elő hetedév elején egy tanárnak, hogy valójában évek óta megállok a lábamon, igaz, több rendben megsértve a házirendet, meg a varázslótörvényeket csak úgy heccből, hogy úton-útfélen hiteles és nem annyira hiteles jóslatokkal látom el a sok szerencsétlent, aki rá van feszülve, és még csak számlát sem adok soha? Nem is adózok, azt sem tudom, hogyan kell, de ha tudnám, elég esélyes, hogy akkor se tenném. Szóval csak pislogok ártatlanul, az idő nagyrészében Avery arcába bele, de vetek néhány lopott pillantást arra a bizarr kakukkos órára is a háta mögött, hogy vajon mikor mehetnék, és közben még mindig ragacsos ujjaimmal öntudatlanul az asztallapon zongorázok.  
- Őszintén, nem hiszem, hogy bármilyen más politikai és társadalmi szcenárió mellett akár egy fokkal is könnyebb lehet tizenhét évesnek lenni - bököm ki végül meglepően őszintén. Mármint értem én, hogy most mindenki azt hiszi, hogy konkrétan lángragyúl a világ és felperzsel mindent maga körül, de nem hinném, hogy ez lenne a végső cél. Mégis ki akarna egy kiégett trágyakupacon uralkodni? Nem vagyok benne biztos, hogy ha Voldemort kerülne hatalomra, akkor ennél sokkal szarabb lenne az egész.
Ha pedig másképp sülne el a dolog, és Dubledore végre tizenkilencedjére elfogadná a mágiaügyi miniszteri posztot, akkor sem hiszem, hogy havanna lenne és az állam majd ingyen adná a tampont, gondoskodna az árvákról és a hugrabug végre megszervezhetné azt a nevetséges ingyenkonyha ötletét a trolloknak, amit valamelyik nagy agy nyilván betépve eszelt ki.
- Akkor miért lett egyáltalán tanár? Nem bánta meg?Nem is tudom, miért megyek bele ebbe, mert, ha őszinte akarok lenni, szerintem ez a beszélgetés nem vezet sehova. Nem hiszem, hogy szükségem lenne ezekre a lelki dumákra, sokkal inkább valami konkrétra, kézzel foghatóra. Szóval inkább térjünk rá, hogy ad valami büntetőmunkát inkább és akkor én sem érzem úgy, hogy hiába keltem ma fel.
- Nem akarna mégis inkább megbüntetni? - azon kapom magam, hogy szinte könyörgően nézek rá, előttem az üres csokisdoboz hever és a langymeleg kávé maradéka, jelezve, hogy már így is túl sokat raboltuk egymás idejét.

Dorcas & Avery prof

Nem kellett volna meglepődnöm és még kevésbé a szívemre vennem a válaszát. Semmi okom nem volt azt feltételezni, hogy majd megnyílik nekem és elárul magáról bármit is. Ha én ültem volna az asztal túlsó oldalán és engem faggatott volna valamelyik tanárom tizenhét évesen, bizonyára a hazugságot választom. Mégis rosszul érintett, mert nem így képzeltem el ezt a beszélgetést. Talán nem ártott volna átértékelni a "világmegváltó" elképzeléseimet és beletörődni, hogy a munkámnak tényleg csak annyi értelme van, amennyi első látásra: beletömni a diákok fejébe a legfontosabb információkat és reménykedni benne, hogy ügyesek lesznek a vizsgán.
- Bizonyára sok időt igénybe vesz ilyen szép füves cigit sodorni, érthető. - Nem láttam értelmét, hogy tovább erőltessem a szabadidejére vonatkozó kérdéseket. Nyilvánvalóan nem akarta elmondani, és azok után, hogy rajta kaptam egy tényleg profin összetekert spanglival, nem nehéz kitalálni mennyire nem tetszett volna a válasza.
- Igazad van, sohasem könnyű tizenhét évesnek lenni. De nem mindegy, hogy a vizsgáid vagy egy fanatikus csürhe miatt kell aggódnod, akik valami teljesen abszurd elitelmélet alapján gyilkolják halomra az embereket. - Hajlamos voltam túl sokat aggódni, stresszelni olyan dolgokon, amin másnak eszébe sem jutna. De tudtam, hogy ez a félelmem nem alaptalan. Aranyvérűek között nőttem fel, születésemtől fogva mást sem hallottam, csak a beteg elképzeléseiket, amely a társadalom egy felsőbb szintjére emelte őket a tiszta vér jogán. Sokan őszintén hittek ebben, még többen pedig gyávák voltak nem hinni benne. Voldemortnak nem volt nehéz sereget toboroznia, és igenis félnie kellett mindenkinek, aki nem illett bele az elgondolt világképükbe. Én biztosan nem illettem, épp annyira nem, mint az összes mugliszületésű gyerek ebben az iskolában.
- Nem bántam meg, szeretek tanítani. Még akkor is, ha néha borzasztóan idegesítőek tudtok lenni... És végső soron ez a fontos, nem a fizetés. - Tényleg szerettem ezt csinálni. Boldogan foglalkoztam gyerekekkel, többek között ez motivált, mikor jelentkeztem az állásra. Flora előtt azt gondoltam, hogy máshogy az életben nem lesz közöm a gyerekekhez, beletörődtem ebbe a ténybe és a tanítás tűnt a legjobb pótléknak.
Homlokráncolva néztem rá, nem gondoltam volna, hogy egyszer valaki büntetőmunkáért fog könyörögni. Eddig mindenki az ellenkezőjét próbálta kiharcolni, és igazából én magam is igyekeztem minél kevesebbszer ilyen büntetéseket kiróni. Nem kedvességből, egyszerűen nem láttam értelmét.
- Nem terveztem. Úgysem érnék el vele semmit és bizonyára mindkettőnknek van jobb dolga, mint egymást bámulni órákon keresztül, amíg papírokat másolsz vagy kitakarítod a szertárat. Nekem biztosan. Ha ennyire szabadulni szeretnél, akkor menj nyugodtan, nem tartalak fel. De örülnék, ha tényleg elgondolkodnál rajta, merre akarsz elindulni. És szívesen meg is hallgatom majd, hogyha te is úgy gondolod.      

Megszakad a szívem Averyért, de tényleg. Mert látom rajta, hogy rohadtul igyekszik, csakhogy az ilyen reménytelen eseteknél, mint amilyen én is vagyok, sokkal több kell puszta igyekezetnél.
Próbálom visszafogni magam, de a túlzott lelkesedést képtelen vagyok elrejteni előle. Végtére is, egy tanár medícsérte a spanglimat. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen messzire jutok roxfortos karrierem során. Így aztán komoly erőfeszítésbe telik, hogy pár másodperc után letöröljem a vigyort a képemről és továbbra is ártatlan, nagy szemekkel nézzek rá, mintha fogalmam sem lenne, hogy miről beszél.
Én igazán nem akarok ünneprontó lenni, de hát rohadtul nem a vizsgáim miatt aggódok. Ahhoz már elég késő van, számításaim szerint, de csak lelkesen bólogatok, mert egyébként van abban valami, amit mond. Ha Voldemort és a csürhe nem lennének, Dex még mindig itt lenne, Philip sem állt volna be a halálsorba. Grace kibaszott Peterson még mindig élne  és nem kellene minden egyes átkozott reggel az üres, pedánsan mevetett ágyát néznem már közel két éve. Mert ugyan, mit tett Grace Peterson azon a napon? Semmit. Velem ellentétben még az átkozott ágyát is bevetette, mielőtt a nagyterembe lement volna az utolsó átkozott ebédjére.
Éles, szúró fájdalom hasít a mellkasomba, a látóterem indokolatlanul elhomályosul. Hirtelen iszonyatos bűntudat kezd mardosni, ott belül, minden egyes magamba tömött csoki miatt. Legszívesebben visszaokádnám az egészet, de hát mit érnék el azzal?
Ajkam szabályosan megremeg, ahogy odaerőltetek egy feszült mosolyt, hangom pedig idegesítően magas frekvencián rezdül.
- Kár, pedig én kifejezetten csípem magát. De megértem, ha akad jobb dolga is, mint a roxfortos visszaesőkkel vesződni a szabadidejében. Nem lehet egy szívderítő munka, főleg, ha ilyen idegesítőek vagyunk – felpattanok és idegesen tologatom a széket, kapkodok a cuccaim után, aztán veszek egy mély levegőt, mielőtt elindulnék.
- Komolyan gondolja? Mármint tényleg meghallgatna? – hangomba visszatér valami reménykedés és élet. Mert hát mi van akkor, ha kitalálok valamit, de közben meg totál nem illik hozzám? És persze csalhatnék, és megnézhetném kivételesen a saját jövőmet, de annyira elcseszett még én sem vagyok.