The opposite of love is not hate, it's indifference. The opposite of art is not ugliness, it's indifference. The opposite of faith is not heresy, it's indifference. And the opposite of life is not death, it's indifference
Bele van kódolva az emberbe, hogy féljen a haláltól. Eljön az a kor, amikor mindenhol megjelenik az elmúlás az ember körül, háziállatok, barátok, család. Mindet egyesével bontja le darabról darabra az idő vasfoga, és elkerülhetetlen, hogy saját magunk is belegondoljunk: ránk mikor kerül sor? Ez a fajta bizonytalanság pedig egyike a legfélelmetesebb dolgoknak. Mint a társadalom oszlopos tagja, a normákat tartva, én magam is rettegésben élek a lassú léptekkel araszoló kaszástól. Persze nem úgy tartok az aktustól, mint katolikus szűzlány az első éjszakától, vagy mint nehéz lelkiismeretű bűnös, aki fél, nem részesül megváltásban, a mérleg a rossz oldal felé billen, rá pedig nem vár más, mint mértéktelen kín és örök szenvedés. Talán az sem megfelelő hasonlat, ha azt mondom, úgy tartok a végső utazástól, mint a családanya, aki magára hagyja gyámoltalan utódait, hisz nincs senki, aki rám támaszkodna vagy tőlem függene az életben. A legközelebbi példa talán egy feltörekvő művész, aki fél, azelőtt hagyja itt ezt a világot, mielőtt befejezhetné élete művét, valami maradandót alkotna. Annyi különbséggel, hogy én attól rettegek, bármi, amit magam után hagyok, említésre kerül, kitárgyalásra, megbélyegzésre, és nem a megfelelő megítélést kapja. Mi van, ha életem utolsó napjaiban olyasmit teszek, amit aztán nem tudok korrigálni? Vagy olyasmi derül ki, mikor már nem vagyok ezen a földön, amit akkor már esélyem sincs megmagyarázni? Mit gondolnának rólam az emberek? Hogy változna a szüleim és az Ackerley név megítélése? Bele se merek gondolni. Talán ezért is érzek erőteljes sajnálatot az immár háromszorosan özvegy Anja Rowen legutóbbi férje iránt. Nem csak hogy élete tetőpontján vesztett el mindent, de ez szinte egy szempillantás alatt történt. Annyi szerencséje van, hogy szerető felesége bizonyosan minden titkát a szőnyeg alá söpri, a szekrényből kiomolni készülő csontvázakat pedig alaposan elzárja a kíváncsi szemek elől. Hisz ezt teszi egy hűséges társ, nemde? Bár honnan is tudhatnám. Ahogy aláírás hiányában az is rejtély számomra ki, és miért küldte a baglyot, csőrében a meghívóval, amely hivatalossá tett a mai esti torra. Bizonyosan nem tévedés, hogy az én ablakomon kopogtatott a tollas hírvivő, nem csak mert felelős férfiú kötelességemnek eleget téve,- bár nehéz szívvel, - de elhagytam a szülői fészket. Hanem azért is, mert a levél megszólításában, elegáns, karakteres betűkkel ott virított fekete tintával: Mr. Gilbert T. Ackerley... Felettébb régen volt olyan éjszakám, - már legalább másfél hete - mikor egy szemhunyásnyit sem sikerült aludnom, mert azt latolgattam mi tévő is legyek. Szinte bizsergett a kezem, hogy írjak apámnak, valami hiba történt, az ő levelét az én címemre küldték és szerencsétlen véletlen miatt még a név is rosszul áll rajta. Végül a penna helyett először az üvegre fonódtak az ujjaim, és a harmadik pohár után igenlő válasszal küldtem vissza a baglyot a feladójának, ami meggyőződésem, akkor már igen elítélően méregetett. Valószínűleg az ebből keletkezett nyomás is segített, hogy ilyen hamar megszülessen a döntés. Miközben készülődtem az eseményre, azzal nyugtattam magam, a rengeteg nagy név között én magam apró ebihal leszek csupán, elkerülöm majd a pásztázó szemeket, hisz a Rowle ház előkelő helyet foglal el a mi fajtánk között is, bizonyosan sok nagy név lesz jelen. Persze ha szüleim lennének hivatalosak a torra az egészen más lenne a helyzet. Végül hosszas latolgatás után felöltöttem a gyászhoz megfelelő ruhám, majd a birtok határára hopponáltam, ahonnan a meghívó bemutatása után, az előkészített hintóval közelítettem meg a kúriát, csatlakozva a többi meghívotthoz.
A szalon bejáratában állok, arcom előtt apró, az évszaknak megfelelő kis fekete fátyol, a kesztyűs készben egy pohár vörösbor, hátam mögött a húgom, ha jól sejtem, az ő elrévedő tekintete is egészen másnak köszönhető, köze sincs a gyászhoz. Őszintén nem értem a briteket, vajon hogy tarthatták fenn annyit emlegetett dicső társadalmukat, ha még a sorok között sem tudnak olvasni? Egy gyásszertartás a halál bekövetkezte és a temetés után fél évvel mindent jelent, csak könnyeket és siratást nem. Észak névtelen, arctalan és most nyilván jól szórakozó istenei a tanúm rá, hogy az épp érkező társaság az aktuális évszaknak megfelelő legígéretesebb ifjakkal és hölgyekkel rendelkezik - pontosan ezért nem hívtam meg az unokatestvéreinket. Mire nem jó egy halott férj, nem igaz? Csak az lepődhet meg egy gyászest jelentőségén, aki még nem ismerte fel a gyereknevelésben a morfium használatát. - Köszönöm, hogy eljöttek erre a szomorú estére.. Apám, a néhai Ragnar Rowle biztosan nagyra értékelné, ha láthatná ezt. - nem tartom valószínűnek, a társaság háromnegyedére nem emlékezne, az ő nagy szerencséjükre, és az összes megjegyzésével engem boldogítana a rendezvény után, az én nagy szerencsémre, mert ha már időnként komplett idióta volt, legalább a szórakoztató fajtából - Ahogy bátyám, a néhai Baldur Rowle végakaratában rendelkezett, kérem, fogyasszák úgy azokat a borokat, mintha csak ez lenne az utolsó éjszakájuk! Mélyet sóhajtok, aztán némán ellépek a tekintetek kereszttüzéből, és megnyitom a sort a ma esti fogyasztás előtt. Hella épp kellően sztoikus arckifejezéssel néz rám, Baldur pedig lehet, hogy nem így fogalmazta meg a végakaratát ma délután, amikor egy pecséttel bezártam a pincébe, de ez így is több, mint amit remélhetett a gyűjteménye sorsával kapcsolatban: mi lehetne a bolyongó lelkének nagyobb ajándék, mint a gondolat, hogy mások elfogyasztják, és aztán jól érzik magukat tőle? Koporsó ezúttal nincs - mikor az egyik tehetős család ifjú leánya megkérdezi tőlem, miért, innom kell még egyet, elvégre az nem lenne higiénikus, meg túlságosan lélekemelő sem. Látszik, hogy nem ismerte a családunkat, mert a Rowle klán férfiúi még éltükben sem jelentettek túlságosan jó partnert bármihez az északi hagyományokon kívül, mert ugye végtelenül izgalmas kitárgyalni hetvenedjére is az orrhosszak közti áramvonalas különbségeket, és a halászatról értekezni. Remekül tudunk temetést szervezni, komoly gyakorlatunk van már benne, erről árulkodik az arany és fekete brokát-csipke díszlet, a diszkrét, de szenvedélyes hegedűszó és mindkettőnk éjfekete ruhája. Az apánk halt meg, nem az alakunk. - Mr. Ackerley, ha nem tévedek. Inna velem egyet, kérem? Egy ilyen estén szomorú magányosnak lenni.
I solemnly swear
I am up to no good
Gilbert T. Ackerley
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Dane DeHaan
»
»Szomb. 2 Szept. - 16:38
in memoriam
The opposite of love is not hate, it's indifference. The opposite of art is not ugliness, it's indifference. The opposite of faith is not heresy, it's indifference. And the opposite of life is not death, it's indifference
A mágia hajtotta hintóból kitekintve már maga a birtok is impozáns, lehidaló élményt nyújt, ezt pedig fokozza a messziről szembetűnő, palota számba menő fellegvár, melyet a Rowle család magáénak tudhat. Bár nem vagyok ismeretes észak gyermekeinek szokásaival és életstílusával, így nem tudom megállapítani mennyire adaptálódtak a britt légkörhöz, mindenesetre a felsőbb réteg fényűzése már bizonyosan részükké vált, és olyan pletykákat sem hallottam, hogy az elesettek koponyájában szolgáljak fel a délutáni teát, így emiatt legalább nem kell aggódnom. Ellenben, ami nyugtalanságra ad okot, az az itt összegyűlt tömeg, és a nyilvánvaló tény, hogy itt és most, nem nekem kéne kiszállnom az utastérből, hogy felsétáljak a kúria bejáratáig, ahonnan az illedelmes halk társalgás, a poharak csörömpölése, és ízléses hegedűszó szűrődik ki. Remélhetőleg ez csak számomra szembetűnő, és az itt összegyűltek lesznek olyan, hogy udvariasak, hogy érkeztemre nem halkulnak el, majd emelik rám kérdő tekintetüket, mint ahogy azt előző esti álmom résztvevői tették. Micsoda udvariatlan brigád. Mikor megugrom ezt az első, igen magasnak tűnő akadályt, igyekszem észrevétlen elvegyülni a társaságban, végig lavírozva a fal mellett, egy félreeső sarokban megtalálva a helyem, ami néhány kötelező köszöntés és pár perc társalgás után sikeresen meg is történik. Egy igéző hang ragad ki a plafon magányos bámulásából, és mint mindenki a teremben, én is annak forrására emelem tekintetem. Ha valaki nincs is tisztában sok arccal és névvel ezekből a körökből, az övét biztosan ismeri, talán még intimebb pillanataiban is felsejlik a szemei előtt. Nem csak azért, mert a család azon tagja, akiről a legtöbb pletyka kering, - és nem kétlem, ennek az estének is fő társalgási témája, ahogy új szóbeszédek születésének okozója is – hanem mert igen előkelő helyet szerzett magának a minisztériumon belül. Ki szerint kiemelkedő potenciáljának és hozzáértésének hála, ki szerint a családi háttér és a szernecsés időzítés végett. Persze az is megformálódik az ajkakon, hogy, a nemrégiben történt véletlen szerencsétlenség okozta a pozícióba kerülését, de az nem volt se véletlen, számára pedig semmiképp sem szerencsétlen. Ezt persze csak azután merik felemlegetni, hogy kétszer hátra néztük a válluk fölött. Jómagam még csak gondolni sem merek ilyesmire, de úgy tűnik manapság sokan nem félnek a csúnya haláltól. A társaságot köszöntő beszéde végeztével úgy tűnik el a tömegben, mint ahogy primadonnák távoznak a színpadról, én pedig magamhoz veszek egy poharat, azt remélve az alkohol valamelyest segít feloldani a csomót a gyomromban. Annak ellenére milyen lelkes odaadással tekintek a szórakozás eme káros formájára, tájékozottságom igen csekély, így nem igen fogom tudni megállapítani, sem igazán értékelni a pohár tartalmát. Talán majd a harmadik, negyediket követően. Arra egyáltalán nem számítok, hogy a színpadról egyenesen a nézőtérre érkezik, méghozzá pont ezen félreeső szegletébe, így csak kis híján múlik, hogy nem nyelek félre Anja Rowle hangjának hallatán, ami mintha pont a fülem mellől szólna, még ha a hölgy tisztes távolságra is áll tőlem. - Miss Rowle – fordulok felé, apró fejhajtással – enyém lenne a megtiszteltetés. Engedje meg, hogy kifejezzem őszinte részvétem, tiszteletreméltó édesapja és férje elvesztése miatt. Bizonyosan nehéz időszak ez az Önök számára – szinte érzem a tarkómba fúródó szempárokat, ahogy a torkomban dobogó szívemet is, és nehezen tudom eldönteni melyik frusztrálóbb, ahogy azt se, mi lelt, amikor elfogadtam a meghívást. Ezt a kellemetlen érzést tetézi a határozottan növekvő késztetés, hogy amilyen fürgén beléptem ezen az ajtón, olyan gyorsan távozhassak is rajta, illetve a remény, hogy Miss Rowle puszta illedelemből szólított csak meg, egy rövid társalgás erejéig, nem remélve, hogy többre telik tőlem.
Ackerley.. Ackerley. El kell gondolkoznom, hogy vajon a nyilván kellemes külsején kívül mi hívatta meg velem éppen ezt a politikailag oly jelentéktelen ifjút - előbbiben nem tévedtem, utóbbiban sem gyakran, de ahogy végignézek rajta, nyilvánvaló, hogy nem ez motiválhatott. Vagy Hella ragaszkodott a jelenlétéhez? Rejtély, valódi északi rejtély. - Őszinte részvétét..? Ismerte esetleg őket? Feltételezem, ez alapján közeli kapcsolatban állhattak. - belemosolygok az italomba, és intek a manónak, hogy hozzon neki újabbat. Megtaláltam a szórakozás új forrását, és lassan belemélyesztem a fogaimat: mi értelme lenne ilyen esteket rendezni, ha az úri közönség nem szórakozna pompásan? Páran máris érdeklődve meresztgetik szemeiket az ifjú háta felé - még szívességet is teszek számára, legjobb lesz, ha hamar hozzászoktatja a gusztusát a folytonos szerepléshez. - Melyik a kedvenc története velük...? Ha talpára esett, talán megpróbál becsapni, és ígérem, nem leszek olyan rosszindulatú, hogy lebuktatom, ezeknek itt pedig a leghalványabb fogalma sincs róla, milyen ember volt drága apám és bátyám, és remegve remélik, hogy legközelebb nem tőlük kérdezem meg ugyanezt. Ők megértették már a szalonok csatatereinek ízét, hogyan kell kitérni, bókot kivágni anélkül, hogy egyetlen őszinte hangsúly is elhagyná az ajkunkat.. De Ackerley olyan ártatlannak tetszik, mint egy elsőbálozó bakfis, és ez imponál. Mit tehetnék, a szép arcú férfiak a gyengém, ez meg itt még nem is férfi.. - Ó, elnézést, zavarba hoztam talán..? Sajnálom, de ezért tényleg kár elpirulnia, nem harapok.
Kezdőlap
