Nathale Stel

Ugye tudod, miért?

Nath


26


Duplán sárvérű. (Pontosabban: anyai nagyapja kvibli volt.)



Egyelőre ő sem tudja, hova tartozik, leginkább oda, ahol nem ölnek.... De legalábbis ahol őt nem akarják megölni.


Legilimens (gyenge)


Varázshasználó; kirúgottminisztériumi dolgozó (amneziátor)


Németh Judit operaénekes


Saját

Apja abszolút sárvérű, a Bagolyposta-hivatalban dolgozott, később baglyok és egyéb lények tenyésztésével foglalkozott. Anyja már a roxforti levele előtt tudott a mágia világáról, mert anyai nagyapja kvibli.

A legilimenciát valószínűleg a dédapjától örökölte, aki azonban nem tartotta a kapcsolatot sem a kvibli fiával, sem annak a teljesen mugli feleségével, a gyerekekről (Nath anyjáról) már nem is szólva.

Három évvel ezelőtt, akkor még a Mágiaügyi Minisztérium dolgozójaként, egy muglik között elkövetett gyilkosság utáni takarításhoz hívták. Az aurorok azt mondták neki, hogy a tér túloldalán összegyűlt mugli szemtanúkat már mind kihallgatták, és ezért ő mindannyiuk emlékezetéből kitörölte a gyilkossággal kapcsolatos emlékeket. Később kiderült, hogy akadtak még tisztázatlan részletek, amik nélkül a tettes (egy köztiszteletben álló aranyvérű család sarja) végül megúszta a felelősségre vonást. Nathale pedig, a nyomozás ellehetetlenítése és bűnpártolás miatt két évet kapott Azkabanban.

Fél éve szabadult, azóta keresi a helyét mert amneziátorként már nem dolgozhat, másban viszont nem jó. Legalábbis ő  így érzi.
Eddig sem volt kifejezetten társasági ember, mindössze néhány hugrabugos évfolyamtársával tartja a kapcsolatot. Azkaban után kifejezetten kritikussá vált a többi emberrel szemben, elmondása szerint azért, mert túl jól megismerte a többieket. Röviden: kiábrándult a fajtársaiból.

Jellemzően hallgatag, visszahúzódó. A Temze közelében él London külső részén, a Royal Victoria dokk közelében. Háziállata nincs.

 
Ülök a kandalló előtt, és az üres lángokat bámulom. A tűz sárgán lobog, nem villannak zöld fények, hát persze: senki nem akar átjönni.
Egyedül vagyok, vagy magamban, azon töprengek, van- e különbség a kettő között. Aztán elfordulok, és győzködöm magamat: kit érdekel? Kit érdeklek, a kirúgott amneziátor, az átlagos boszorkány, a hasznavehetetlen vesztes?
Öt hónappal, három héttel és két nappal ezelőtt szabadultam Azkabanból. Értem jött két auror, az egyik patrónust idézett, hogy zavartalanul mozoghassanak, a másik elkábított, és a Minisztérium padlóján tértem magamhoz. Kezembe adták a ruhámat (szakadtan) a pálcámat (úgy tűnik, valamikor ráborult egy üveg tinta) és egy zacskó hop-port, meg egy cédulát a Mungóban dolgozó egyik gyógyító nevével. Aztán az egyik auror a kandallóra mutatott, és közölte, hogy máris túl sok időt pazaroltak el miattam.
Az emléktől most is kiráz a hideg. A cellámban soha eszembe sem jutott, hogy ez lehetséges, de most már biztos vagyok benne: idekint van hidegebb.
Nézem a sárga lángokat, és emlékszem. Emlékszem a volt főnökömre, aki engem hibáztatott az aurorok előtt, és meg sem fordult a fejében, hogy kiálljon mellettem. Emlékszem a kollégáimra, akiknek annyiszor segítettem, és akik öt hónap, három hét és két nap kevés volt ahhoz, hogy egyszer felém nézzenek.
Töltök magamnak egy adag lángnyelv-whisky-t, a kedvenc kakaós bögrémbe, mert épp az került a kezembe. Belekortyolok, persze most épp annyira utálom az ízét, mint régebben. A javát ráöntöm a tűzre, ami egy pillanatra lilára vált, aztán rozzsal bevetett domboldal jelenik meg a kandallóban, végül visszatér a szokásos látvány: sárga fények a téglafalak között.
Más falak jutnak eszembe, párás, hideg falak, és tiszta tudatok, amiket a falakon túlról érzékeltem. Két és fél éve, amikor kimondták az ítéletet, azt hittem, megtört emberi tudatokkal leszek körülvéve. Nem így történt.
Fásult, de tiszta tudatú lények vettek körül, éhesek, ugyanakkor riasztóan racionálisok. Tudták, hogy figyelem őket, érezték, hogy legilimens vagyok, és az emberekkel ellentétben meg sem próbáltak unalmas viccekkel előhozakodni. Érezték, hogy tisztelem őket, ezért nem kezeltek úgy, mint azokat a bűnözőket, akiknek a teljes celláját kitölti az egója. (Ezt a megfogalmazást egyébként Lititől hallottam, tökéletesen rámutatott a lényegre.) Idővel a kölcsönös tiszteletből kialakult valami groteszk szimbiózis: beszélgetni kezdtünk.
Aztán eltelt a két év, és a végén el sem tudtam tőlük búcsúzni.
Nézem az üres lángokat, és arra gondolok, hogy holnap már megint valami mugli munka vár rám, hiszen a varázsvilágban nincs helyem. Nem fogok hiányozni senkinek, miközben újságot és szórólapot hordok szerteszét a varázstalanok világában. Összetintázott almafa-unikornisszőr pálcám az ölemben, mint oly sokszor, most is megpróbálom megtisztítani, de a pálcát nem használhatom önmagára. Végül föladom, és csak bámulom tovább az üresen lobogó tüzet.
Öt hónapja, három hete és két napja senki nem nyitotta rám az ajtót.
Újra töltök, hogy aztán a bögréből megint a tűzbe borítsam azt a förtelmes lángnyelv-whisky-t.