Minden rendben kisfiam?
Lucius a Minisztériumban van gond?
Mr. Malfoy jól van, esetleg a megbízással van baja?
Borongós vagy kedves..
Vau-vau.
Gazdám tehetek Önért valamit?
Szinte megszállt a gondolatod. Mindenhol ott vagy. A kutyám ugatásában, a fehérbor szárazságában, a kulcs csörrenésében és a csendben, de ott vagy minden sóhajban, minden el nem sírt mondatban, megjelensz a zajban a viharban, de még a kávézaccban, a kockacukor kristályában, a fűben, a fában, a ló nyihogásában is ott vagy. Szellemként lebegsz körülöttem, démonként költöztél belém, vagy ha nem is te tetted, a lelked megtette helyetted. Velem vagy, magamon hordozom a bélyeged, a titkom vagy, a rabom, és odalent laksz, lent a pincében: a csendben és a homályban. Egyedül vagy csak én látogatlak meg néha, mintha valami csoda lennél akit rejteni kell, egy csoda akit óvni, én pedig a kapzsiság vagyok, ki félve rejteget, a ládát lakatra zárja s mégis rá ül.
Lassan merészkedem, lépteimmel jelzek neked, hogy megint érkezem.
Nyikorogva nyíl a zár, a sötétséget fénnyel űzöm el, és kereslek téged a szememmel pásztázom a lakhelyed, a viszontagságos, rideg helyed.
- Hoztam neked vacsorát. -
Kiskutyám, kedvenc játszótársam, félelme, minden vágyam, kezemben tartom az életedet.

Szinte megszállt a gondolatod. Mindenhol ott vagy. Az orromban, a számban, a téglát kaparó körmeimben, mind tövig szakadtak, itt vagy a gyomrom mélyén, a mellkasomban, a dohos levegőben, ami átsüvít rajtam, itt vagy a létezésben, én pedig mintha a nemlétben lennék, mintha csak tartanál, hogy legyen valaki, aki vár, hogy legyen valaki, aki a csizmádhoz dörgölődzik, hogy legyen valaki, aki csupa engedelmesség, aki a testére ragadt mocsok alatt is olyan hűséges, mint a rabláncra vert állat. Itt vagy, ha a szememet dörzsölöm, itt vagy a sötétségben, a kintről be-beszökő erőszakos fénysugárban, a felkavarodó porszemekben, itt vagy az epe ízében, a fentről lehangzó neszekben, a beszédben, a csendben. Talán bennem.
Talán eltéphetetlen, talán mindig is itt voltál, talán nem léteztem előtte, előtted, talán itt sem vagyok, csak az agyad peremén mosolygok, várva, hogy megérkezz, feltárva magam előtted, azzal a mosollyal, amivel az őz néz a vadászra, azzal a megadó tekintettel, gyere, mert mindkettőnket erre rendeltek - te űzöl, engem űznek, de csak akkor nyerünk igazán értelmet, ha a játékunk véget ér.
Hát, véget értünk.
- Hmmmfjmm. - A fogak a számban elcsikordulnak egymáson, támasztom a falat, a fal támaszt engem, elfordítom a fejem, sérti a szemem a látvány, a vacsora látványa, a te látványod, minden névmás a fejemben, amiből végül te maradtál. Szinte. Még nem érted el, hogy négykézláb járjak előtted, még nem érted el, hogy az én elvesszen. Még itt vagyok, ha sötétben is.

A sötétből jössz elő, nekem meg egy egész pillanatig azon jár a fejem, hogy hátrálnom kellene. Na nem azért mert tehetnél bármit is ellenem, a pálca nélküli varázslathoz igazán jónak kellene lenned, hanem mert rémisztőnek hatsz idelent. Szellemként tűnsz elő a homályból, és úgy somfordálsz felém, mintha tehetnék érted valamit, mintha lehetnék valakid. De azért nem lépek hátra, pedig rád sem ismerek. Valami megfoszlott mása vagy régi önmagadnak: az állapotod sokkoló. Nagyot nyelek, felszínre szeretne törni bennem a férfi, a férfi aki nőt nőnek tekint, s most nehezen birkózik meg megviselt látványoddal.
Egy megviselt komódszekrényre helyezem a tálcát, ennyi örömöd legyen, ha már más nem.
Közelebb lépek, óvatosan, félve, hogy esetleg eltűnsz, ahogy közeledek, elillansz, akár valami félős macska.
A szívem a torkomban dobog ahogy a kezemet emelem feléd, ahogy óvatos mozdulattal érintem arcod bőrét, s közben rád csodálkozom. Olyan vagy nekem, mint a vad akit az erdőből hoztam szelídítésre: látom a szemedben, amit vadászat közben lát az ember az űzött vad szemében, s az enyém gyönyörködve siklik végig rajtad. Kis kedvencem.
- Most pedig ülj le és egyél! -
Rád parancsolok szelíden, mégis erőszakosan.Teli élettel, teli vággyal, vággyal, hogy irányíthassalak.

Olyan lehetek, mint az árnyék, mint egy fátyol, ami a tudatod peremén kering. A nemlétben töltött üres órák alatt néha elgondolkodom, vajon én vagyok még itt a kosz, a mocsok alatt, vajon eszemnél vagyok még, vajon mi lehet anyáékkal, vajon miért nem keres senki, vagy keresnek, de rám találnak valaha?
Még mindig megrezzenek, mikor hozzám érsz, még mindig nem értem, mire jó ez, hiszen elég lenne csak a nyakamra fonnod az ujjaidat, kiszorítanod belőlem a szuszt, elég lenne eltenned láb alól, de biztosan élvezed, biztosan jólesik birtokolni engem, a magadénak tudni. Pont engem, akit azelőtt egy pillantásra se méltattál, bár most se néznél rám, bár most se érintenél meg.
Leülök, de nem azért, mert mondtad, egyszerűen csak azért, mert nem tehetek mást.
- Nem kérek. - Dehogynem, az egész fejem zsong a tálca gondolatától, az étel illata betölti az orromat, és letörlök egy csepp nyálat a szám sarkából, remélem, nem veszed észre, hiszen olyan sötét van itt, talán nem. Talán még én is eltűnhetek előled, mintha itt se lennék.

Megmérgeztél, talán még mindig mérgezel, egy apró szúrás vagy ami vénába talál bele, s löki a mérgét, csurgatja, s szépen lassan ítéli kárhozatra az áldozatát. Kétség sem fér afelől, hogy én is az általad űzött vad voltam, még mindig az vagyok, most pedig, fogvatartottad, remegő csodálód, kedvenced. Mindeközben én ugyan ez vagyok neked: gazdád, lelkes házőrződ, mérgeződ. Innálak ha bor lennél, ha pedig levegő, minduntalan téged lélegeznélek be. Az áramköröm generátora vagy, s ez a pár pillanat amit veled tölthetek, életet lehel belém, különös érzéssel tölt el, mintha a világ amiben élek csak rád szűkülne le, és minden más ami körülötted és körülöttem van, nem lenne más lusta szürkeségnél, egy másik helynél, ami talán nem is valóság, kevesebb, untatóbb, hihetetlenebb.
A világom lettél, az egyetlen örömöm, a lépcsőfok az előrejutáshoz, hogy lehessek valaki, hogy tiszteljenek, s nem csak te, az apám, a jövendőbelim, és mindenki más. Gyönyörű lépcsőfok vagy, de lehetsz akár létra is, rajtad áll, rajtad állok, s minden tőled függ. Te biztosan ne hiszed ezt, nem látod a fától az erdőt, engem látsz akitől mindened függ, pedig én függök tőled, drága, egyetlen, kedves. Mélybe ránthatsz és vízbe fullaszthatsz, de fel is emelhetsz, ki ebből, ki a mocsokból, a talpnyalásból, hatalmat adhatsz, erőt.
Elmosolyodom, halványan, éppen hogy csak a szám széle rándul föl ellenállásod hallván. Félrenézek, hogy a tűz ami bennem ég kissé csillapodjon, megégetni akarlak, nem felemészteni.
- Egyél. -
Ismétlem, s immáron jó szolgáddá szelídülök, engedelmesen vágom fel a húst, a burgonyát, majd villára tűzöm és eléd tolom, áhítattal és csodálattal. Legnagyobb csodálóddá lettem.

Kiráz a hideg a tekintetedtől, a mohóságtól az arcodon, mintha csak ezek a percek tartanának életben, mintha ezek a percek itt, a dohtól fojtogató levegőben, a padlón ülve, többet jelentenének neked, mint az ágyad, ami odafönt vár, mint Narcissa, aki biztosan szintén odafönt van. Sajog a gyomrom, ha arra gondolok, hogyan élhettek odafönt, elég csak elképzelnem a drága étkészletet, a bevetett, illatos ágyat és zokognék, beléd rúgnék, karmolnálak, ahol csak érlek, mert ezt tetted velem.
Elfordítom az arcomat előled, olyan dühös vagyok, olyan kétségbeesett, olyan mély gyűlöletet érzek irántad, amiről sosem hittem, hogy egy napon érezni fogom.
- Inkább ölj meg. Gyorsítsunk rá, üzeni az arcom, mikor ismét rád nézek, űzöttnek, fáradtnak érzem magam, minek nyújtjuk ezt a cirkuszt? Az idő idelent elveszíti a jelentőségét, a percek egymásra hágva múlnak, ősöregnek érzem magam, pedig te semmit nem változtál.

Rád mosolygok, mintha botor kisgyerek lennél, aki unos-untalan teszi föl ugyan azt a kérdést. Talán lehetnél ilyesmi nekem, gyermek, kiről gondoskodhatom, ha már a sajátomat elvesztette a feleségem, de képtelen lennék téged teljesen a magamévá fogadni. Így hát megmaradsz annak ami vagy, parazita a gazdatesten, egy kiálló pattanás a szép arcon, csúfos valóság.
Szusszanok is egyet, türelmetlenül, hogy érezd, türelmem nagyon is véges, de a villát a szád előtt lebegtetem dacosan. Megetetlek, ha a szádat kell szétfeszítenem és a torkodon lenyomnom a falatokat, akkor is megetetlek.
- Ugyan, miért gondolod, hogy jobb lenne neked holtan? -
Úgy kezdek cseverészni veled, mintha barátok lennénk, vagy legalábbis kollégák, de mint már éreztettem veled, több vagy nekem ennél.
Fallak a tekintetemmel, a megviselt, retkes arcod, a csüngő hajad, a bűzlő ruháidat.
- Nem fogsz ma meghalni. -
Jelentem ki nemes egyszerűséggel, hogy érezd, nincs még itt a vég. Valami beteg vágyat érzek irányodba, hogy itt tarthatlak. Meg akarlak alázni, mélyen, hogy aztán kiemelhesselek, hogy téged darabokra törve tarthassalak a kezemben. Tedd meg a szívességet, és segíts benne.

Nem fogsz ma meghalni, szavaid visszhangot vetnek az agyamban, nem bírom megállni, feléd fordulok ültömben, és a tekintetemben égő viszolygás, még ha tompult is a sötétségben, semmit nem veszített az elszántságából. Ez a helyzet, a kényszerű bezártság, a teljes és totális függés az akaratodtól, a kedvedtől, a szórakozásodtól - egyszerre felemészt és feldühít, minden egyes nap egyre jobban érzem a feltörni készülő epét. Csak ez versenyezhet a gyomrom hangos korgásával.
Így hát kinyitom a számat, hogy beletehesd a falatot, Istenem, hol vagy most, amikor négykézláb kell járnom, mint valami állatnak, amikor kitartott vagyok és kisemmizett? Megrágom a falatot, mielőtt egyszerű mozdulattal a cipődre köpném, vagy ha nem a cipődre, akkor a ruhádra, a sötétben aligha tudnám megmondani.
- Mi a faszra vársz? - kérdezem gúnyosan, a hangom azonban egyáltalán nem reménytelen, beteges vakmerőség szikrázik benne, mert igen, annál, amire kényszerítesz, már a halál is jobb lenne. Könnyebb, édesebb. - Én a helyedben nem húznám. Mert ha bárki megtalál itt, neked annyi.

Szeretnék haragudni rád amiért felém köpöd a falatot, s próbálsz megalázni. Annyira nagyon szeretnék. De nem tudok, nem tudok rád haragudni csöppet sem. A helyzetedben, ebben a silány, egyhangú környezetben, nem tudsz más módszerhez nyúlni ellenem, s megalázni így próbálsz engem. Talán sikerülne ha nem a pincémben lennél, ha nem én tartanálak a markomban, hanem te engem, de így, semmit sem érsz el.
Felsóhajtok, s a húsból még egy szeletet vágva, immáron én eszem. Jóízűen, téged ingerelve. Nézd csak mid lehetett volna: jó lakomád. De elhalasztottad, és habár te nem veszed észre, a lehetőség aranyfonálként csúszik ki a kezedből.
- Faszra kettőnk közül maximum te vársz.. -
Higgadt vagyok, a te indulatod bennem nincs meg. A győztesek nyugalmával vagyok itt veled, s meg te, a sarokba szorított vad támadni próbálsz, én jót étkezem.
- Ki találna meg téged pont itt? -
Úgy nézek rád, hogy neked is eszedbe jusson a lehetetlenség, minket összehozni igazán nehéz lenne. Ha mégis sikerülne, soha senki nem gondolná, hogy itt lapulsz.
- Mondd csak, tudsz valamit valamilyen Rendről? -
Csevegve kérdezlek, lágyan ritmikus hanggal, mintha nem itt lennénk. Nem egy hideg pincében ilyen körülmények között.

Ki találna meg pont itt...? A kongó üresség szétfeszíti az agyam, nem tölt meg más, csak a hang, ahogyan rágsz, ahogyan nyelsz, ahogyan a villa a tányérhoz ütődik, az elégedettséged óvatos moraja, én pedig vesztettem, vesztettem ellened, de nem vagyok hajlandó belátni. Összehúzom magam melletted, egyetlen porcikád se érjen hozzám, kicsi vagyok, de masszívnak és megtörhetetlennek akarok látszani, ahogyan még a szemem sarkából se nézek rád. Nyálat érzek lecsorogni a szám sarkából, gyors mozdulattal letörlöm.
Először nem is értem a kérdést. Rosszul hallottam. Biztosan. Komolyan? Nem tudom. Vállat vonok, biztos ami biztos.
- Anyád nem tanított meg arra, hogy evés közben ne dumálj? - kérdezek vissza, a hangom egyszeriben nem színtelen, hanem egyenesen pikírt, mint egy feltartott középsőujj, mintha csak azt mondtam volna, bazd meg a vacsorádat, Lucius.

Nyersen nevetek feléd, tele szájjal, talán még egy húscafat is kipottyan a számból. De ez miattad van, hogy lásd: már régen elvesztettük az úrfit aki egykor voltam, s te is elhagytad már az úrhölgyet aki lehettél volna, a nő, mint fogalom már nincsen meg benned, s én, mint férfi nem vagyok itt jelen.
Lerántottuk a bőrt a húsunkról, s csak nyersen, valóan vagyunk itt, idevágva elevenen.
- Anyám sok mindenre megtanított, többek közt arra is, hogy mit illik és mit nem.. -
Jóízűen falatozok, élvezem a húst nedvességét, élvezem a kínt aminek a szaga körbejárja a helyet, s élvezem azt akivé váltál mellettem.
- De téged a tied úgy látom nem tanított meg arra, hogy kérdésre nem illik kérdéssel válaszolni -
Az utolsó falat után villámra szépen a tálcára helyezem, a számat pedig szalvétával törlöm meg. Elégedetten csettintek a nyelvemmel, majd teljes testemmel feléd fordulok.
A szemöldököm úgy szalad össze, mintha gyermek lennél előttem.
- Mosakodnod kellene, vagy legalább tisztálkodnod. -
A hangom minden hanggal neked ütközik, s minden kimondott szó után egyre kegyetlenebbé válik.
- Vetkőzz. -

Hiába tudom, hogy nincs hová bújnom előled, nincs menedék sehol, a gyomrom mélyén sem, mert mintha ott is úr lennél, gyönyörködnél a korgásban, ami elárulja, milyen kibaszott éhes vagyok, talán még a szádból kiesett cafatot is felenném a földről, miután elmentél, de az ép elmém morzsáiba kapaszkodom, valamibe, ami belőlem van - valamibe, ami sikítva ellenkezik, mikor meghallja a parancsodat, "vetkőzz!", ami olyan hideg, mint a lázas testen lecsurgó víz, és többé nem érzem elégnek, hogy ülve húzódjak el, felpattanok, és elhátrálok tőled. Tudom, az alagsor éppenséggel nem nagy, nincs hova bújnom, de talán már amúgy is fáradt vagy, nincs kedved a kergetőzéshez, nincs kedved a hajkurászáshoz.
- Jó vagyok így - jelentem ki, a hangomat túlságosan magasnak, a számat túlságosan száraznak érzem, miért kellene tisztálkodnom, kinek kellene mutogatnom magam? Idelent nincs senki, csak a gondolataim ütődnek néha egymáshoz, miközben a fogaim megcsikordulnak.

Magasra szalad a szemöldököm, és még így a pince homályában is tudom: nem vagy jó így.Én aki a tisztasághoz szoktam, akinek az olcsó selyem kiütéseket okozna a bőrén, aki hatalmas kádban fürdik, én jól tudom, hogy te nem vagy jó így. Nem vagy tiszta, s ha megpróbálunk eltekinteni attól, hogy sohasem leszel az igazából, akkor talán megpróbálhatunk megtenni mindent annak érdekében, hogy az legyél.
Akarom látni ahogy a hajad, az arcod megtisztul, és akarom látni ahogy újra mocskos lesz, mert így nem vagy más, mint egy koszos rongydarab amibe az ember igyekszik nem belerúgni, próbálja kerülgetni, aztán valahogy mégiscsak rálép, foltot hagyva rajta. Rongydarab vagy, amibe én törlöm a lábamat.
Elrebbensz, elveszel valahol a sötétben, én pedig túl rezignált vagyok ahhoz, hogy utánad lépjek. A hangod vezet a homályban, feléd nézek, habár nem látlak. Fel akarok állni, fel akarok állni és megkeresni téged, leszaggatni minden egyes mocskos ruhadarabot a bőrödről és a húsodba marni a körmömmel, vajon vörösebb a véred? Mocskosabb?
De a szagod, a tudat, hogy a ruhád még mocskosabb nálad,visszataszít, leszögez az ülőalkalmatosságra és nem enged mozdulni.
- Akkor mesélj. Elmondod amit tudni akarok én pedig nem tépem le rólad a ruhát és nem sikállak vaddisznósörtéből készült kefével amivel a lovat csutakoljuk odakint. -
Ez neked is nyereség mert megmarad a bőröd, megmarad a becsületed: nem hagyod hogy meztelenül lássalak, hogy a bőröm a bőröd érintse, hogy fájdalmat okozzak, vadul sebezzelek, majd gyengédséggel ápoljalak,akár egy törött szárnyú madarat.
- Mit tudsz? Mi az ellenállás neve? -

A hangod vezet, belém mar még a sötétségben is, belém mar az árnyékban, ahol egyetlen szívdobbanásig se érzem magam biztonságban. Kiismertem már ezt a helyet. Tudom, melyik sarokba bújnak a patkányok, mielőtt eltűnnének, és tudom, melyik dohos téglára hajtsam a fejem ahhoz, hogy nedvességet érezzek, a magány sivatagában valami nem ideillőt, valamit, amit se te, se én nem tudunk irányítani. A romlás.
Talán én is elrozsdálok itt, ebben a nehéz, húgyszagú csendben. Itt, ahol a magány kiszívja belőlem mindazt, akit magamnak hittem, és annyi mást, James röhögését, mikor Sirius szájába talált a szőlőszemmel, Remus kakaóporos ujjait a konyhapulton, és annyi mindent, amiről azt hittem, kitörölhetetlen. Ordít a kétségbeesés, a dobhártyám szakad bele, és magam köré fonom a karjaimat, de egy lépést se teszek feléd, ha pedig te jönnél ide, hát, ezeket a mocsoktól ragacsos körmöket már pontosan tudom, hova vájjam. Ráz a hideg, ahogy elképzelem, itt halnék meg a lábaid előtt, itt halnék bele, ha le kéne vetkőznöm, vagy még inkább, ha te levetkőztetnél. De könyöröghetek-e még?
- Nnemnem én nnem tudok semmit semmilyen ellenállásról, én nem... - Suttogok. Hazudnom kéne? Hazudnék is, ha akkor nem jössz közel! - Hacsak... - megköszörülöm a torkom, hátamat a nedves falnak vetem. - Hacsak nem arra gondolsz, amit a... amit a minisztériumban szerveznek... azt igen... azt hallottam, mindenki arról suttog, és Minchum sereget szervez...

Türelmetlenül csettintek a nyelvemmel, s a hang visszapattan a falakról, neked ütközik majd újból lepattan és vágtat, vágtat mindenfelé. Sóhajtok is egyet, lemondóan már-már haragosan, a kezeimet a rögtönzött asztalra nyomom, beleerőltetem minden indulatomat a mozdulatba amivel feltolom magamat, s egy pillanatra a néma csöndbe ahol a te szuszogásod az enyémmel keveredik megállok, kezemet a bal zsebem felé csúsztatom. Fényt akarok, szemet vakító fényt, hogy lássalak, lássam a félelmet a szemedben, hogy lásd nincs menekvés, hogy itt lesz valami, valami kellemetlen, erős és erőszakos, és fájni fog, neked nagyon, s talán nekem is, mert küzdesz majd, belém marsz, belém tépsz.
De megállok a mozdulatban, remegő hangod felé kapom a fejemet, mert ittléted óta először szolgálsz nekem valamivel, valami hasznossal, s félek, rettegek ha fényt engedek, te riadtan fújsz majd visszavonulót.
Feléd mozdulok, az ajkam vágyakozva nyílik szét az információmorzsák felé, de zavaros, minden olyan nagyon zavaros. A szemöldököm értetlen ráncba szalad, s tétován lépek feléd, a sejtés felé ami te lehetsz.
- Milyen sereget? -
Gyanakodva lököm feléd a szavakat s tapogatózom feléd, tudni akarom, hogy hazudsz-e, hogy tudsz-e, mersz-e nekem igazán hazudni.

Ebben a percben nincs más számomra, csak a pince fala, az egyetlen erős pont, amihez a hátamat odavetem, és nem mozdulok, még akkor sem, amikor hallom a lépteidet, nem mozdulok, pedig legszívesebben zokogva a földre vetném magam, nem mozdulok, körmeim a tenyerembe vájnak az idegességtől, mert talán észreveszed, talán leleplezed a hazugságot, amit úgy csúsztatok most eléd, a menekülni akarók fortélyosságával, mintha díszdobozba rejtett praliné lenne, neked csak ki kell nyitnod, rá kell harapnod, nem lehet olyan nehéz megvezetni téged, nem vagy sokkal idősebb nálam, és nem tudhatom, de remélem, hogy nem vagy gyakorlott legilimentor.
Mintha a légzésemet is elfojtanám, állok, a lépteid felém vezetnek téged, állok, és nem tehetek semmit, semmit a magam védelmére, minthogy válaszoljak a kérdésedre. Most van esélyem átugrani a tudatod vaspáncélját, most van esélyem föléd kerülni, mert elhiszem, még én is elhiszem egy percre, hogy olyat tudok, amit te nem.
- Az aurorokból - suttogom magam elé, feléd, többet nem is akarnék mondani, de már kint is van. - Hogy megállítsa a gazdádat.

Elém vetsz egy falatot, s habár most ettem, most laktam jól a neked szánt hússal, mégis úgy döntök, hogy belekóstolok. Óvatosan nyúlok , s lassan ízlelgetem, megrágva minden egyes oldalról, minden egyes foggal, átszivárogtatva minden ész érven a mondandód, és elraktározom, jól az elmémbe zárom.
Tulajdonképpen képes lennék most kisétálni a tőled kapott információval, hogy apámat küldjem szaglászni, hogy én magam legyek a kotorékeb aki a nyúlüregbe veti magát. Itt tudnálak hagyni, így ahogy vagy, s majd holnap lejönnék, újra megkérdeznélek, újra megetetnélek, a szememmel vetkőztetnélek, lecsupaszítanálak, beléd marnék.
De mondasz valamit, valami egészen felkavarót, vesébe vágót, én pedig nem tudok tovább menni, megfordulok a tengelyem körül, megvillantom a szememet, s neked rontok, feléd vágtatok, megcélozom a képzelt helyedet, s odacsapódok a falnak, neked, nem tudom, hogy minek, hogy itt vagy-e, de a kezem kutat, olyan vadul kutat, addig megy míg a te bőrödet nem érzem, és a csuklódba kapaszkodom, magamat rántom feléd, a falnak présellek, neked nyomom a testem. Érzem a bűzöd, te meg érezheted a forró leheletemet, ahogy feléd vicsorgok.
-Mond még egyszer! -

Egy pillanat műve az egész, és már itt vagy, közel vagy, sikítva húzom el a fejem, éppen csak el tudom rántani, mielőtt talán belevernéd a falba, de az éles, magas hang elárul, és mintha száműznél mindent a világból, mintha engem is kiszorítanál a testemből, hirtelen nincs más, csak te, ahogyan hozzám érsz, ahogy erősen és határozottan a falhoz préselsz, ezúttal még az se tart vissza, hogy bűzlök és mocskosabb vagyok, mint bárki, akit valaha testközelből láttál. Nem csak a leheletedet, az arcomat érő acsargó nyálcseppeket is érzem, ahogyan megszólalsz, dühös felszólítás, agresszív keringő, én pedig meg sem próbállak lelökni magamról. Gyenge vagyok, ha a pálcám nálam lenne, akkor még talán, akkor még esetleg, de minden inam azt üvölti, minden hiába. Elkaptál. Nem tehetek mást, a hangom remeg ugyan, miközben megszólalok, de a tekintetemet öntudatosan emelem rád, a megtöretlenség utolsó lehelete, ami ha csak másodpercekre is, olykor visszatér és megtölt tartalommal.
- Te is tudod, Lucius. Én is tudom. Hallom, ahogy beszélsz róla. Néha azt is hallom, ahogy apáddal vitatkozol odafönt. Hallom anyádat énekelni. Az életed része vagyok. És tudom, hogy nem vagy több, csak egy törleszkedő kutya, aki lába közé húzott farokkal sündörög a gazdája körül. - Még fel is nevetek. Ebben a percben mindenhatónak érzem magam, akkor is, ha ezt néhány másodpercen belül meg fogom bánni.

Ebben a pillanatban nem érzek belőled semmit, többé nem vagy a saját mocskodtól bűzös, nem vagy undorítóan mocskos, nem vagy már semmi csak a lány a pincémben, a lány akinek túl sokat jár a szája és túlságosan merész dolgokat mond. Úgy feszülünk egymásnak, mintha ez lenne minden vágyunk, mintha első bálozók lennénk akik hegedűszóra kerengnek, s így akarják egymásra vonni a figyelmet. Mint a vágyakozók, akik a gardedámok kereszttüzében csak a táncban lelhetnek közelséget, mert a ruha takar, a talár mindent eltakar. De akkor lennie kellene ott vágynak, egy vágymorzsának, legalább egy apró pöffeszkedő gondolatnak ami érted esenghetne, de nincs ott semmi, nincs ott vágy, nincs egyetlen kósza gondolat sem az egymásnak feszülő testekről, csak harag van, mérhetetlen harag a sértettség keservével elegyedve.
Az ujjaim minden szavadnál egyre feljebb csúsznak rajtad egészen a nyakadig fel, hiszen nincs menekvés, nincs semmid ellenem, te pedig haraggal vérteztél fel magad ellen.
Köréd kulcsolom az ujjaim, érzem a nyaki ütőered vad lüktetését, érzem a kiiramló lélegzetvételed cirógatását, érzek belőled mindent.
- De tudod-e miért olyan veszélyes a kutya még lesunyított farokkal is? -
Úgy sziszegek felé, mint az álnok kígyó aki arra készül, hogy beléd marjon.
- Mert sohasem tudod, hogy mikor harap.. -
Gyűlöllek, jobban, mint bárkit gyűlölni lehet s haragom mértékével szorítlak, akár egy nyakörv amit túl szorosra fogtak a pajkos eb körül.

Most itt vagy, egészen itt, az orromban, a számban, a fülemben, itt vagy és rettegek a megtorlástól, itt vagy és rettegek tőled, legalább annyira, mint attól, hogy megint magamra maradok a sötétben, egyedül, össze-összeütköző gondolataimmal. De most már csak egy kéz vagy, hosszú, erős ujjak tánca a nyakam körül, bilincs, hóhérkötél, és a tenyered olyan puha, mintha nem is férfi lennél, hanem csak kisfiú, aki a játékmackóját ölelgeti és virágokat tépked. Felhördülve próbálom elkerülni a kezedet, de már itt vagy, a szorításod kipréseli minden gondolatomat, nyüszítve kapok először mindkét kezemmel a tiédhez, beléd marok, a csuklódat csavargatom, engedj el, engedj el, meg fogsz ölni!
Hirtelen ötlet, mindkét kezemmel abba az irányba kapok, ahol az arcodat sejtem, és ha megtalállak, mindegyik körmömet egy veszett macska erőlködésével vájom a bőrödbe, a szemedbe, az orrodba, a szádba. A hörgés lassan undorító, gusztustalan bugyborékolássá dagad, és egy tébolyult pillanatra belém hasít, hogy ez az utolsó hang, amit életemben hallok.

Van fogalmad arról, hogy ez most milyen érzés nekem? A nyakad köré fonni az ujjaimat és szorítani, egyre csak szorítani, fojtogatni téged? Hallani az elfulladásba torkolló hörgéseidet, érezni ahogy az ujjaim alatt megfeszül a bőröd? Nem, neked erről fogalmad sem lehet, hiszen kettőnk közül te vagy az elszenvedő, aki kézzel-lábbal küzd a nyomorult kis életérért.
Én elmosolyodom a félhomályban, mosolygom a nyomorodon, a saját merészségemen. és az érzésen ami végig száguld az ereimen, megbizsergeti az ujjbegyeimet. Mert urallak, ebben a percben Urad és teremtőd vagyok egy személyben, s ha én úgy döntenék, könnyen szoríthatnék rajtad egyet és akkor ezek a kellemetlen kis zajok amik felőled szöknek, mind abbamaradnának. Na nem gondolom, hogy képes lennék igazán megölni téged így puszta kézzel, de megadhatnám neked az előszelét, hogy valójában mire vagyok képes.
Igyekszem megadni, igyekeznék, csakhogy mindez nem egyedül rajtam múlik kedves, hanem rajtad is.
Teng benned az élni akarás, a kezed pánikszerűen mászik egészen az arcomig, hogy ott marjon bele, sebet ejtve, fért fakasztva, fájdalmat okozva.
Felordítok, lemartad a bőröm az arcom puha részéről, belekaptál a szemembe. Megleptél.
Hátrább lépek, teszek vagy három lépés távolságot, és lihegek, kezeimet a sebeimre tapasztom.
- Ezt még megkeserülöd! -
S mint sértett gyermek rohanok ki, az ajtót becsapva magam mögött, hogy ne menekülhess, hogy magad maradj.

Drága Lily! Köszönöm újból ezt a csodálatos játékot, kifejezetten nagyon élveztem! Továbbá köszönjük mindenki másnak aki figyelemmel kísérte.