Köd előtted, köd utánam

Te, aki táncra hívtad a hajnalt, ujjaid köré csavartad párolgó fellegeit és szemgömbbe zártad a gyönyörűséget, te, akinek csontjaiban végigremegett az orgazmus mennydörgése, ezer tűvel felszántottad a puha húst és aki éjszakába üvöltötted magvaddal a magányt - te most látsz engem.
Igen, itt állok veled szemben a tömeg ölelésében, ez az én arcom, és te ismersz engem, úgy gondolod, jobban, mint magad. Rajtam keresztül ismered magad, bennem ismered magad igazán, mert voltam létra, ház, volt otthon a bordakosaram, abban aludhattál, voltam kenyér, harapnivaló bor és méz, soksok méz - és én kitéptem magam az ereidből, eltéptem a köldökzsinórod, mitöbb, hagytalak sírni az éjszakában egyedül -
A zavargó emberkabátok között ott áll a lány, meztelen bokája mosolygó arcban teljesedik ki, ahogy sálját fel-felkapja a szél, beesett arccsontja között még a pókfonál emléke, de csak hideg ujjlenyomat az, sós tengeri homok van a helyén, örök zöld ragyogás észak méhéből. Megfordul, beleveszik a kavargásba, füst lesz a kéményen át, és ha nem sietsz, London megint lenyeli, megint lenyeli a húgodat.