Drystan Haywards

Drystan Nonius Pritchett-Hayward

Abracadabra! Nope. Still a douchebag.

Becenév:

Drys, Tanner

Kor:

17

Származás:

mugliszármazású

Lojalitás:

Dumbledor

Képesség:

látó; inkább rendszeres migrén, mint valós képesség

Csoport:

Hollóhát

Play by:

Aneurin Barnard

Karakter típus:

saját, ilyen gyökér másnak nem hiányozna

Garantálom, hogy a varázsvilágban soha, senki nem hallott róluk – nem mintha az ő világukban hallottak volna –, úgyhogy lehetne igazából csak simán Anya és Apa, meg Seggfej és Ringyó, de az mégis túl keveset mondó volna.
A szüleim unalmasak. Mármint, tényleg; a leggázabbak, akit el lehet képzelni. Apa fűnyírókat árul, anya meg háztartásivá avanzsálása előtt mértékboltban dolgozott. Az egy tényleg létező dolog, mérőszalagokat, meg skálákat és súlyokat tartanak, mindenféle elképzelhető anyagból, színben, méretben, olyan hely, ahová az ember lényegében a semmit, az egy lábat, a tíz fontot, meg egyéb elképzelt, megfoghatatlan fogalmakat megy vásárolni. Szinte lenyűgöző, mennyire mesterien elő tudják adni, hogy a szakmájuk érdekes, és már majdnem elismerem, hogy az, ahogy apa a legújabb Victa készülék cilinderes rotációjáról beszél, csak egy kicsit kevésbé fájdalmas, mintha az említett fűnyíró rajtam keresztül vágtatna át.
Nóniusz. Mint a skála, nem a ló; anya agyszüleménye. Valahogy bekattant neki a feltalálója, de még mindig jobban jártam, mint Pedro, a bátyám. Semmi közünk a latinokhoz, de ő előszeretettel adja be ezt azoknak a csámpáslábú foghíjas látogatóinak a bowlingpályán, hogy az. A tömény nyáltól, ami kifolyik a száján egy-egy ellentétes neművel való tárgyalás során, rosszul leszek, majdnem annyira, mint mikor a nővérem, Laney alias Ringyó, megpróbál úgy tenni, mintha emberi kommunikációra alkalmas volna, és olyan gyöngyszemek hagyják el a száját, mint hogy a panda csak Kínában él, vagy Ázsiában is? Nem mintha azon változatosan bamba arckifejezésű félmeztelen focistáknak és egyéb szubhumán állatfajból származó alkalmi szexuális partnereinek, akikkel néha összefutok nyaranta a hűtőnél, feltétlenül az IQ-ja volna érdekes. A legszebb, mikor azt akarják megérteni, mit is csinálok; azt hajtogatják, speciális vagyok, mint Prue néni, de nem, Prue néni nem boszorkány, csak egy disszociatív személyiségzavarokkal és paranoid téveszmékkel küzdő elmebeteg, akit néha az ápolói a közeli park fájáról kell lecsalogassanak, mert galambnak képzeli magát, már szabadidejében, amikor nem a kormány üldözi.
Anya és apa jó emberek, azt hiszem, rendesek, de nem látnak tovább a saját orruknál, és olyan könnyű hazudni nekik. Nem látják a nagy képet, az összekuszálódó szálakat, az egymásba olvadó fonalakat, azt a nagy, sötét masszát, ami az egész szigetország felett lebeg. Aggódom értük, de ők csak legyintenek, ez is olyan hókuszpókuszos dolog, majd aggódjunk, ha az angoloknak nem lesz többé fontos a tökéletes gyep. Azt hiszem, Mikey a legértelmesebb; hiába született mongoloidnak, és tizenhárom éves kora ellenére még mindig törölgetni kell néha a nyálat a szája széléről. Majdnem olyan, mint Hawkins; az élet legnagyobb és legkegyetlenebb tréfája, hogy a legnagyobb elméket ilyen groteszkül kifordított testbe száműztek, ami elprolad alóluk, nem nő fel a potenciáljukhoz. Mert mikor Mikey apró, malac szemeibe nézek, felolvasom neki a Reggeli Próféta híreit, és azt kérdezi, Rossz?, valahogy tudom, hogy érti. És érte még a nyálat is letörlöm.

Az az idegesítő, az a "miért vagy még mindig itt?", az a "miért pofázol bele?" kölyök, akiről nem hiszed el, hogy nem tudja, mennyire nincs ott keresnivalója. Tudja – de nem érdekli. Persze, bele lehetne magyarázni sok dolgot, hogy a bizonytalanságát palástolja a túlzott magabiztossággal, hogy azért hangoztatja, jobb másoknál, hátha maga is elhiszi, hogy nehezen barátkozik, ezért inkább ellenségeket szerez, de ez sovány vigasz, ha egyszer tényleg utálod, mint azt a bizonyos végterméket. Az a random, az a nagyon elmélyült, egyszerre realista és művészlelkű, az a nagyon furcsa szerzet, aki csak annyit mond, "tudtad, hogy 336 bemélyedés van egy átlagos golflabdán?", majd kisétál a szobából, és sosem lehetsz biztos abban, komolyan ott volt-e, vagy életed legrosszabb hallucinációját élted-e át. Az a mindent jobban tudó, az az önjelölt tanár kedvence, aki azonban nem vágyik erre a posztra, mi több, kifejezetten rosszul viseli, ha kivételeznek vele – ennek ellenére folyamatosan hajt és pörög és tanul, hogy a legjobb legyen, mert be akarja bizonyítani, mert meg akarja mutatni, hogy egy mihaszna sárvérű lekörözhet bárkit, mert hiába tartja unalmasnak és bénának a szüleit, és ostobának az idősebb testvéreit, csakis ő mondhatja ezt rájuk. Az a humanista, az a nagylelkű, az a globalista felfogású, aki egyszerre érzi az összes ember fájdalmát, rosszul érzi magát, ha ki kell dobnia a három napja a pulton száradó kenyérhéjat, mert tudja, hogy máshol éheznek, és az is ő, aki legszívesebben bárki orrát betörné, ha belép az egyébként három méter sugarú személyes terébe. Az az önjelölt Che Guevara, aki épp csak nem ér rá a bájitaltan szorgalmi mellett még forradalmi eszméit is forrón tartani, az a szabad szerelem és fuck the government, csak el ne kelljen mennie sehová. Az a hidegvérű, tökéletes angol, aki néha direkt beszél vontatottan, a pulzusa pedig épp csak annyival megy nulla fölé, hogy még ne kerülhessen a klinikai halál állapotába. Látszólag.
Az a jégpáncél alatt fortyogó gejzír, mely csak a tökéletes pillanatra, az utolsó puzzle-darabkára vár.

Szakértő szemmel méregetem a köztem és Mikey között, a kopott halszálkapadlón fekvő varázssakk-táblát, és a következő lépésemen gondolkodom. Otthon talán tilos varázsolnom, de ugyan, egy kis sakk belefér, nem? Mikey egyébként sem az a túl beszédes típus, sőt, tulajdonképpen semmilyen típus sem, állapítom meg, ahogy a szájából előbuggyanó nyálbuborékot figyelem. Apró, közel ülő malacszemei, fordítva felhúzott pólója, felemás cipői és tátott szája ellenére, ő az egyetlen a házban, aki képes akár a legkisebb kihívást is jelenteni számomra, és nem csak azért, mert a többiek eleve meg sem próbálják. Fejemben tucatszámra tolonganak a potenciális lépések, amikkel igen könnyen rövidre zárhattam volna a meccset – már ha szabályosan játsszák. A mi játszmáink valahogy sosem volta szabályosak.
Nem azt állítom, hogy Mikey csalt volna, szerintem a fogalommal sincs tisztában, egyszerűen nem követett egyetlen könyv által leírt stratégiát, és néha teljesen eszement lépésekkel ütött ki a nyeregből. Meg egyszer az egyik gyalogomat is feldugta az orrába, de azt hiszem, az nem nevezhető lépésnek. Olyan hirtelen váltott védekezésből támadásba, s fordítva, hogy kénytelen voltam követni cikk-cakkozó tempóját, holott én a regulázott környezetet szerettem, a tényeket és észérveket, nem azt az őrült, de zseniális káoszt, ami Mikey elméjét uralta. Olyan volt, mint egy megfejtésre váró rejtély; felrázott és észhez térített. Meg az unalom sem falta fel maradék idegszálaimat.
– Futár az F4-re – mondom végül, mire a kis fehér bábu megmozdult, és a helyére vándorolt. Szerencsére az öcsém már leszokott arról, hogy minden egyes mozdulatoknál tapsikolni kezdjen, olyan hévvel, hogy rendszerint felborította a táblát. Most egészen más dolog okozta a bábuk halálát; a résnyire nyitott szobaajtón túlról egyszer csak bevágtatott Lufi, Laney agyhalott vakarcs ölebe, aki ötven százalék remegésből és ötven százalék utálatból tevődik össze, fő hobbija pedig a pisilés és a felhúzható játékként való vakkantgatás. Lufi méreteit meghazudtoló mértékben képes rombolni, így például egyetlen faroksöpréssel elpusztította az egész tábla tartalmát.
–Ezer varánusz és a jó Merlin, nyerésre álltam! Kucsmát csinálok belőled! – förmedek rá a viszketegen vihorászó dögre. Üres szavak, de mégis jól esnek, megkönnyebbül tőlük az ember; ekkor nyit be Laney is, szőkített haja indokolatlan pálmacopfban trónol a feje tetején, szemére a fél Avon-katalógus van felkenve, és olyan nagy mozdulatokkal rágózik, hogy mandulagyulladásra is meg tudnám vizsgálni.
Motyog valami kivehetetlent, és a kutyájáért nyúl, aztán hasonszín szemei megakadnak a feltápászkodó sakkbábukon, és a másik oldalamon heverő Reggeli Próféta mozgó képein. – Anyaaaa! Drys megint azt csinálja! – kiált ki az ajtón a válla felett. Ha a villámló tekintet fizikai formába öntését tanulni lehetne, már rég halott volna.
– Drystan, kicsikém, ne furáskodj itthon, rendben? – hallatszik a konyhából anya hangja; nem kell látnom, akkor is tudom, hogy még csak a hangunk irányába sem néz, tovább méricskéli a tökéletes fűszermennyiségeket, tizedgrammra pontosan, a pecsenyéhez. Még értékelni is tudnám a pontosságát, ha nem ragaszkodna ahhoz, hogy mindenbe kurkumát rakjon. – Kérsz egy kis narancslevet?
–Nem, anya! – forgatom meg a szemem, aztán az első kezem ügyébe kerülő tárgyat – egy ponyvaregényt – hajítok Laney felé, aki még mindig felsőbbrendű vigyorral, lenézően álldogál az ajtóm előtt. Elhajol a Halj meg helyettem! elől, ami így tompa puffanással csapódik a sötétkék falamnak.
Fintorog. – Retardált kis görcs!
– Egzaltált terime!
– Nem tudsz olyan szóval sértegetni, amit nem ismerek. – Valahol igazat kellett adnom neki, ám soha nem vallottam volna be; gúnyos grimasszal pattantam fel, hogy bevágjam mögötte az ajtót, hangosabban, mint azt illett volna, és hallottam is valamiféle nemtetszési megnyilvánulást a konyha felől. Furáskodni, szerintem nincs is ilyen szó. A pontatlanságnál azonban jobban sért az, hogy mindenki úgy tesz, mintha a mágia valami evolúciós mellékvágány lenne, abnormalitás, valami, amit félni kell. Csak Mikey ért meg; főleg azért, mert valószínűleg számára az élet maga egy nagy varázslat. – Alig várom, hogy visszamehessek – morgom, ahogy gondosan kulcsra zárom az ajtót, majd visszatrappolok a sakktáblához, hogy elpakoljam a készletet.
Észre sem veszem, hogy Mikey tekintete végig rajtam függ, míg meg nem szólal. – Vissza?... Roxmort?
– Roxfort –javítom ki türelmesen. Összerendezem a Reggeli Próféta szétcsúszott lapjait is; a címlap most sem kecsegtet több jóval, mint az eddigiek. – Roxmorts az a hely, ahonnan… A csokibékát hoztam neked Karácsonyra.
Felcsillannak a szemei és bárgyú mosolyra húzódik a szája, ahogy eszébe jut. – Ugrált. Aranyos volt! Aztán megettem… Hozol most is?
Nem tervezek hazajönni az ünnepekre, idén nem. Túl sok a házifeladat, az elolvasnivaló, arról nem is beszélve, hogy nincs kedvem Pedro új barátnőjét bámulni vacsora alatt. Mintha Laney-t áztatták volna levendulás hippi-fürdőbe, és ráaggattak volna két font ásványos-csengettyűs ékszeráradatot. Ha Mikey megtudja, kiakad. –Persze. – A hazugság talán az Ördög eszköze, hogy letérítsen a helyes útról, könnyebb megoldással kecsegtetve, már ha a nagyszüleim folytonos vasárnapi misés előadásainak van bármi alapja, mégsem habozok ezt választani. A sakk-készlet a zárható szekrényem mélyére süllyed, a tankönyveim, talárom és egyéb speciálisnak bélyegzett holmim mellé. A pálcámat annak ellenére tartom folyamatosan magamnál, jól elrejtve, hogy anya egyszer majdnem bedobta a mosóba a nadrágommal együtt.
– Én is fura vagyok – jegyzi meg aztán. Hangsúlyából ítélve egyáltalán nem zavarja a jelző, sőt, dicséretnek hiszi.
– Tudom, öcskös – bólintok lassan, elnyomva a mellkasomban nyíló bűnbánat gyomjának csíráját, aztán megrázom a fejem, és inkább a polcról húzok le egy dobozt. – Akarsz Scrabble-özni?
Abban is mindig én nyerek. De most hagyni fogom, hogy a kitalált szavaival dobálózzon. Elvégre, ki vagyok én, hogy megtiltsa neki? A szüleink világában a mugli sem jelent semmit.