*Mióta is nem láttam Aalerát? Nem is számolom. Még mindig nem értette meg valószínűleg, hogy az ő érdekében nem akartam vele már találkozni. Talán nem is gondolja végig mit jelent nekem. Évekig koslattam utána, türtőztettem magam, amíg egyszer csak azon nem kaptam magam, hogy mellettem fekszik az ágyban. Akármennyire igyekeztem vele megértetni, hogy nem lehet jövője a mi kapcsolatunknak, annyival jobban közelembe került. Szinte lángra lobbantott a kis boszorkány az érintéseivel. De vajon hova vezet mindez? Mi van, ha egyszer a közelemben lesz, amikor átváltozok teliholdkor? Mindig képes lesz megvédeni magát? Nem hiszem.. ez nem olyan dolog, amit olyan könnyen le lehetne győzni.
És én? Hát nem éppen viselem jól a távolságát, mert akármi is van, szeretem, hogy a francba is. Szétvet a düh és a kétségbeesés, hogy mindebből mi lesz. Próbáltam, hogy más nőkkel kiverem a fejemből, de nem ment. Állandóan csak ő járt a fejemben. Leginkább csak az zavar, hogy ő nem érti még mindig. Vérfarkas vagyok, ami nem játék. Meg kell őt védenem saját magamtól. Sokkal, de sokkal jobbat érdemel, mint egy olyan férfit, aki vadállattá változik minden hónapban, ha kimegy a fejéből a bájital.
Így hát olyan sok idő után felkerestem, hogy beszélnünk kéne. Lehet nem a legideálisabb, de nemrég volt telihold...szóval nem vagyok még a legjobb formámban, nem akarok mutatkozni odakint ilyen förtelmesen karikás szemekkel, fejem is szét akar robbanni...tehát jó lesz a lakásom.
Az öltözködést nem toltam túl. Egy melegítőnadrág és egy sima fehér trikó megteszi. Mezítláb csattogtam az ajtóhoz, amikor kopogás hallatszott. De magam sem gondoltam, hogy milyen hatást fog rám gyakorolni, amikor olyan hosszú idő után ismét megpillantom őt.*
-Szia! Kerülj beljebb! *Léptem odább kicsit, hogy be tudjon jönni.*

*Mi sem lehetne egyszerűbb, mint egy robbantó átokkal rátörni az ajtót... Hónapok óta távol van. Az egyetlen társam a munkatársam... Prestonnak hála még nem kötöttem fel magam! Most meg váratlan bagoly, hogy látni akar... Esküszöm hogy nem normális és miért én rohangáljak?! Komolyan nem kopognom kéne hanem rátörni. Persze a szívem a torkomban dobog mikor megállok a lakás előtt, majd erőt veszek magamon és pálcámat visszasüllyesztem a csizmámba. Nem török rá. Finoman de annál határozottabban kopogok, idegesen csavargatni kezdem egyik hosszú tincsem és várom, hogy ajtót nyisson. Mély levegőt veszek, de a felénél elakadok, mert az ajtó tágra nyílik és ott áll Ő. Keith Castillon! A maga majd két méterével előttem. Egy melegítőben és egy trikóban. Na neee, legalább azokat a karizmokat elrejthette volna, egy pillanatra minden haragom elszáll, csillogó szemekkel fürkészem, fel sem fogom, hogy mit mond, majd fél perc után kapcsolok.*
-Szia.*hangom jéghideg és nagy ívben kikerülöm ahogy beljebb lépek.*
-Miért kerestél?*fogva tartom pillantását az én szememben gonosz tűz csillan. Nem rég volt telihold, cudarul néz ki. Megrázom a fejem és felvonom a szemöldököm, ezzel is siettetve a választ.*
-Nincs sok időm. Dolgom van.*kötöm az orrára és látványosan a karórámra pillantok.*

*Persze, hogy tudtam milyen lesz találkozni Aalera-val annyi idő után. Tudtam, hogy felkavaró lesz mindkettőnknek. Tudtam, hogy mindkettőnknek pontosan ugyanannyira hiányzott a másik. Fejben már lejátszottam párszor ezt a meccset..kemény lesz. De a francba is, akármennyire is meg akarom védeni magamtól, pont annyira nem tudok nélküle élni. Mondhatni, hogy két szék között kerülök a padlóra. Nem tudom mi lenne a helyes választás. Tudom, hogy őt nagyon megbántottam, mert nem értette meg az érveimet. Mostanra viszont kezdem azt hinni, hogy talán nem is kéne megvédeni? De akkor mi a dolga egy férfinak? Francbaaa.. de nehéz...
De még nehezebb volt, amikor ott állt ő maga velem szemben. Hirtelen azt is elfelejtettem miért küldtem el. Hát most már számomra is nyilvánvaló, hogy még mindig nem közömbös számomra. Szeretem még mindig ugyanúgy.
Nem szakítottam meg a szemkontaktusunkat. Még most, így telihold után is ugyanúgy lángolok érte. Bár jobban fedné a valóságot az, ha azt mondanám, hogy megveszek érte.*
-Mert szeretnék veled beszélni. *Na hát ezt aztán jól megmondtam, gratulálok magamnak. De mentségemre legyen mondva, hogy ilyenkor még egy kis napfény is bántja a szemem és maga az élet is fáj. De muszáj beszélnem vele.*
-Szeretnék bocsánatot kérni.... tudom, hogy nem megy az ilyen könnyen... de már tudom, hogy hibáztam. *Férfiként nagyon nehéz volt ezt kimondanom, de nem akarom egy életre elveszíteni. Persze csak akkor, ha még nem veszítettem el.
Muszáj volt leülnöm az ágyamként szolgáló kihúzható kanapé szélére. Hát igen. Nem volt túl nagy a lakásom. Még külön hálóm sincs, de legalább van egy saját kis zugom, ahova visszavonulhatok.* -Meg tudsz nekem bocsátani? Tudjuk folytatni valahogy? *Direkt nem mondom, hogy ott, ahol abbahagytuk, mert az nem így működik. Nem vagyok hülye, tisztában vagyok vele. De talán ismét fel tudnánk építeni a kapcsolatunkat.*

*Köpni nyelni nem tudok hirtelen mikor megszólal és végig pörgeti amit mondani szándékozik. Elhúzom a számat, ez nem így megy kiscsibe! Ezek után ennél több kell. Megrázom a fejem, jól láthatóan tudtára adva a nem tetszésemet.*
-Van másom.*hazudok, szemrebbenés nélkül, lássuk mit lép erre. Baromi kíváncsi vagyok amúgy. Még egy gonoszkás mosolyt is elengedek felé, miszerint nekem így most tökéletes. Piszkosul elbánt velem, az egyetlen mentsváram Preston volt a melóhelyen. Nem fér a fejembe, hogy miért most szeretné úgy megjavítani a kapcsolatunkat... Előbb miért nem lehetett?! Természetesen szemfüles módon a tőle kapott gyűrű is a zsebemben rejtőzött. Még a végén szimatot fogna, hogy kamuzok. Ugyan már!*
-Nem is értem miért most jut eszedbe. Mióta is hagytál el? Fél éve?*kérdezek rá, mikor leül. Jó magam állva maradok és a lehető legtávolabb tőle. Minden vágyam lenne újra vele lenni, de ez most tényleg nem így megy, már nem kislány vagyok a fenébe is. Csendesen pislogok rá, majd újra az órámra nézek.*
-Ne haragudj Keith, de számomra nem volt olyan meggyőző amit mondani kívántál.*szólalok meg ismét és az ablakhoz sétálok, ujjaimmal dobolni kezdek a párkányon, de a szememet nem veszem le a férfiról.*

*Nem hittem volna, hogy ennyire felkavaró lesz újra látni őt. Mindig is nagy hatást gyakorolt rám. Ahányszor láttam vagy találkoztunk, mindig azt éreztem, hogy igen, ő az, aki kell nekem. Ahogy bennem, úgy benne sem volt meg az a hagyományos finomkodás. Az tetszett benne, hogy olyan kis durva tudott lenni, de hát pontosan tudja hogy ez az, ami nekem kell. Szeretem, ha fáj...igen, kicsit beteges, de ez van. Mindig is voltam inkább állatias, mint a sima egyszerű, puncsos férfi. Most is nagyon nehezemre esett kimondani, hogy bocsánat... Ez nagyon nagy lépés volt tőlem...
Nem szóltam semmit arra, hogy van valakije, csak tanulmányoztam az arcát, a vonásait.* -Hazudsz... *Nagyon jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam mikor nem mond igazat. Meg hát pontosan tudom, hogy meg akar csak bántani vagy féltékennyé tenni. De tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Akármilyen is, tudom, hogy még szeret. Mondania sem kell, látom rajta. Ha nem szeretne, akkor ma nem is jött volna el a hívásomra.*
-Igen, hibáztam talán azzal, hogy meg akartalak védeni magamtól. De olyan nagy baj, hogy féltelek? *Az a baj, hogy a tűzről pattant természete az, ami most pont megakadályozza abban, hogy józanul gondolkodjon. Csak azt szeretném, ha kicsit engem is megértene. Szeretem őt és nem tudnék elszámolni magammal, a lelkiismeretemmel, ha valami történne vele...ha átváltoztatnám vagy egy alkalommal megölném... Nem, neki határozottan nem kívánom a vérfarkas kórságot. Én ebben nőttem fel, de harapás által még rosszabb, hisz nagyon gyorsan kell megtanulnod ezt kezelni.. a telihold előtti ingerlékenységet, a teliholdat és az utána következő pár napot, amikor még maga az élet is fáj.*
-Nem meggyőzni akarlak.. csupán arra kérlek, hogy próbáljuk meg helyrehozni. Tudom, nem lehet onnan folytatni, ahol abbahagytuk, ez nem így működik... *Kicsit meg kellett dörzsölni a halántékom, mert a fejem szét akart robbanni, de a szememet nem vettem le róla, ahogy az ablakpárkánynak támaszkodott.
Lassan feltápászkodtam az ágyról és odasétáltam elé. Ez van, még mindig vonzott magához. Megsimogattam az arcát, ha hagyta, de egyenesen a szemeibe néztem közben.* -Igen, elszúrtam...de nem akarlak elveszíteni... *Bár ismét kedvemre csókolhatnám, simogathatnám, ahogy azelőtt. Az elmúlt fél évben azt hittem elfelejthetem. Próbálkoztam más nőkkel, de amint hozzám értek csak egy ujjal is, megfutamodtam. Hűséges maradtam Aalera-hoz. Kell nekem az a tűz, ami benne lobog...az a vadság... Még ha ő nem is látja be, de kiegészítjük egymást és egymás mellett nagyon jól működtünk. Talán még lehet olyan a kapcsolatunk.. talán ismét visszatalálhatunk egymáshoz, ha ő is akarja legalább fele annyira, mint én.*

-Nagyon szépen kérlek, amíg nem tudsz semmit, ne mondj semmit.-töröm le a szarvát, utálom, hogy ismer! Csendben hallgattam tovább Keith monológját, majd lassan megráztam a fejem. Egyszerűen képtelen vagyok mai napig elfogadni, hogy csak úgy lelépett. Amikor feltápászkodik és elindul felém megrezzenek, de nem térek ki előle. Akkor sem mikor arcomat érinti, egy negyed pillanatig még oda is hajtom a fejem, de aztán ismét szavai vonják rá a figyelmem.
-Keith. Ez piszkosul nem így működik basszus.-a karjaiba omlanék és haza sem mennék, ehelyett leveszem a jegygyűrűt az ujjamról és szeme előtt meglengetem. Megfogom a bal kezét és a tenyerébe helyezem a kis karikát. Mély levegőt veszek mielőtt megszólalhatna, majd lágy mosollyal tekintek a szemeibe.
-Ez amúgy is elhamarkodott döntés volt, dacból történt. Egy esély Mr. Castillon! Semmi több. Nem kérek sem ajándékot, sem virágot, de megmutathatod mennyire hiányoztam.-kacsintok rá félszegen, majd egyik lábamról a másikra helyezem a test súlyom. Kicsit elveszettnek érzem magam és nem tudom mit tegyek. Csak sűrű pislogások árán tudom megállni, hogy semmi mást ne tegyek. Valójában bőgni tudnék, de nem teszek semmit. Nem gondolom, hogy nekem kéne megtenni az első lépést. Végül kérdőn nézek a fiúra, még mindig előttem áll, beszorultam közé és az ablakpárkány közé.

*Az az igazság, hogy mindig is jól ismertem a boszorkányomat. Az apró rezdülései, arcvonásai.. és máris tudtam, hogy mikor mond igazat vagy sem. És most is hiába állította az ellenkezőjét, tudtam, hogy nincs senkije. Hiába ragaszkodott ahhoz, hogy van, én tudtam, hogy nincs. Ezzel nem tudott meghátrálásra kényszeríteni vagy féltékennyé tenni. Különben is. Az számít, hogy itt van, hogy eljött, amikor erre kértem.*
-Tudom, hogy nem így megy. De nem megy nélküled. *És én csak álltam ott és simogattam az arcát. Nem kerülte el a figyelmem, hogy rövid időre a tenyerembe hajtotta az arcát. Tudom, hogy én vagyok a hunyó, én küldtem el. Tudom, hogy megbántottam, de úgy gondoltam, hogy az érdekében teszem. Most meg? Én nem tudok már nélküle élni. Nem az a fajta vagyok, aki állandóan mondogatja a szeretlek szót, de szeretem őt és ezt valószínűleg ő is tudja. Ismer már annyira, hogy nem várja el tőlem, hogy mondogassam. Én kimutatom inkább.
Szinte tátott szájjal nézem, ahogy leveszi a gyűrűt, amit tőlem kapott.* -De... *Csak ennyit tudtam kinyögni. Azt hittem kész, itt a vége, ennyi volt. De az a lágy mosolya, amitől mindig elolvadok, megnyugtatott. És igaza volt. Csak azért kértem meg a kezét, hogy a szüleit bosszantsam és ő is pontosan ezért mondott igent. A szülei soha nem tudták elfogadni a vérfarkas énemet, mintha ezt én akartam volna. Nekik soha nem lesz elég, hogy ölni is képes lennék a lányukért.
Pár pillanatig csak hol Aalerát, hol a gyűrűt néztem a kezemben. Meglepődtem, nagyon is. De nem várathatom tovább. Gyorsan a zsebembe süllyesztettem a gyűrűt és magamhoz húztam a lányt. Csak most éreztem, hogy mennyire hiányzott a közelsége, hogy érezzem, ahogy a karjaim köré fonódnak.*
-Hiányoztál... *Mosolyodtam el és olyan hévvel csókoltam meg, ahogy mindig is tettem. Ezt váltja ki belőlem minden egyes alkalommal. Megőrjít ez a kis boszorkány. Még a hasogató fejfájás is a háttérbe szorult, csak ő rá tudtam figyelni. Nem tétlenkedtem, hanem egyszerűen emeltem fel és ültettem az ablakpárkányra, mert így már egy vonalba kerültünk. Fél év nő nélkül...nélküle. Csak most érzem, hogy mennyire akarom őt. Öleltem magamhoz és ha képes lennék rá, akkor valószínűleg fel is faltam volna, úgy csókoltam. Mi mindig megértettük egymást szavak nélkül is. És most határozottan nem tudtam várni. Szinte türelmetlenül kezdtem el lehámozni róla a ruháját. Még az sem érdekelt, hogy az ablakban vagyunk. Az agyamat a vágy blokkolta le teljesen.*
-Megőrjítesz... *Suttogtam az ajkai közé egy pillanatnyi szünetet tartva két csók között.*

Nem tudom mit tegyek, Keith nagyon is hiányzik, de így, belegondolva... Tényleg nem ilyen egyszerű. Nem mondom hogy elfelejtettem, vagy már nem érzek iránta semmit, de na! A gyűrűt is visszaadom neki nem számít hogy kétséget ébresztek benne. Hosszú ideig nem szólok semmit. Aztán ő nem hagyja hogy reagáljak, jól esik, hogy hiányoztam neki, de nem vesz le a lábamról! Nem most és nem itt. Viszonozom ugyan az ölelést, még a csókot is, de mikor felültet az ablak párkányra, megmerevedek. Főleg mikor a ruháimra fordítja a figyelmét, én is megtalálom a hangomat.
-Keith! Ne!-tolom el rögtön magamtól és leugrok a párkányról. Dühösen nézek rá és az ajtó felé indulok miközben igyekszem visszahúzni magamra a ruhákat.
-Sejtettem, hogy ez lesz... Úgy gondolom beszélgetnünk kellene, nem pedig rögvest ágyba menni. Kösz de semmi kedvem.-nyúlok a kilincsért és megrázom a fejem.
-Téged az állat irányít!-köpöm felé a szavakat és feltépem az ajtót, ám nem lépek ki rajta, még visszanézek és dühösen villognak a szemeim.
-Tartsd meg a gyűrűt.-morgom és kilépve a házból teljes erővel csapom be az ajtót. Könnyeimmel küszködve indulok lefelé a lépcsőn.

*Nem tudom mi az, ami most van köztünk. Vagy azt, hogy merre haladunk. Nem tudom, hogy ezek után van-e jövője a kapcsolatunknak. De a francba is! Szeretem őt!Igen, én vagyok a hunyó tudom jól. De ő nem érti meg, hogy az ő érdekeit tartottam szemem előtt. Hogy tudnék tükörbe nézni, ha egyszer bántanám? Sehogy! Hónapokkal ezelőtt ezért hoztam meg azt az oltári nehéz döntést, hogy kicsit maradjunk távol egymástól. A közelsége mindig túlságosan is bepörget. De ahogy teltek a hetek és hónapok, kezdtem azt érezni, hogy nem tudok nélküle élni. Mindig is tudtam, hogy nem lesz egyszerű folytatnunk. Ő sem egy könnyű természet, ahogy én sem. Tudtam, hogy nem fogja megérteni az indokaim.
Most pedig, hogy itt volt, nem tudtam egyszerűen visszafogni magamat, de azt hittem ő is ezt akarja. Egy ideig mintha viszonozta volna, de mint egy pofon, úgy értek a szavai. Döbbenten nézem, ahogy húzza vissza magára a ruháit is. Nem értem..tényleg nem értem.*
-Ezt nem mondhatod komolyan! *Néztem komolyan rá, amikor azt mondta, hogy az állat irányít. A szavai a szívemig hatoltak. Nem vagyok egy sértődékeny típus, de ez most úgy szíven ütött. Igen, sokszor vagyok inkább állatias, mint emberi, de most nem. Jogtalannak éreztem ezt.
Nem értettem mi változott meg. Megbántottan, döbbenten néztem, ahogy becsapta maga mögött az ajtót. De mi a franc van velem? Nem zavart, hogy csak egy rohadt papucs van a lábamon. Feltéptem az ajtót és kimentem utána  a lépcsőházba.*
-Aalera! Állj meg! *Kettesével szedtem lefelé a lépcsőn a lábaimat és ahogy utolértem, megfogtam a karját, de nem szorítottam meg, nem akarok neki fájdalmat okozni.* -Kérlek...beszéljünk, akármi... Tudod, hogy nem vagyok jó ebben, de szeretlek! *Nem akarom, hogy most elmenjen, mert az nekem azt jelentené, hogy elveszítem. Soha nem volt átlagos a kapcsolatunk, ami nem baj. Én meg soha nem voltam a szavak embere.*

Nem igazán volt sem kedvem, sem energiám Keith f@szságaihoz, mégis bele mentem a találkozóba, tisztelhetne annyira, hogy nem akar rögvest ágyba vinni, épp ezért lököm is el magamtól és indulok a bejárati ajtó felé, mielőbb szabadulni tőle, az érzéstől, mindentől. Már a lépcsőházban rohanok lefelé mikor nyitja az ajtót, hogy utánam eredjen. A harmadik fordulóban utol is ér, megfogja a karom én viszont dühösen pördülök felé és tenyerem élével igyekszem megütni, remélve ki tér előle, nem akarom valójában bántani, csak örülnék ha nem csak egy darab hús lennék számára. Fénylő szemekkel néztem az övébe. Lassan legördül egy könnycsepp is az arcomon.
-Mégis mit szeretnél? Elhagytál! Most pedig úgy csinálsz, mintha mi sem történt volna... Ez egyszerűen nem normális Keith!-közlöm vele és karomat kihúzom a szorításából.
-Azt mondod szeretsz, akkor minek hagytál el? A féltettél ide nem elég!-hangom fél oktávot feljebb ugrik, kezdem elveszíteni a türelmem is. Nem tudom mit tegyek. Csalódottan rázom meg a fejem és ütésre emelem a kezem, majd gondolok egyet és pálcát rántok.
-Nem hiszem, hogy rám van szükséged! Hagyj elmenni és nem esik bántódásod.-közlöm ingerülten hátralépve és már fejemben forgatom, hogy sarkon perdülve hoppanálok, á mégsem teszem.
-Mi a magyarázat?-kérdezek inkább rá, és ajánlom neki, hogy az igazat mondja!