Clockworks

Kutatómunkám során mindig éreztem valami ismeretlen motoszkálást a hátam mögött: a kockázat lehetősége volt az, és minden hozzám hasonló, bizonytalan területre lépő sejti és aztán tudni véli, hogy nem szeret mellékszerepben tetszelegni, hamar beront és magának követel mindent, tudományos meggyőződést, személyiséget, aztán már emlékeket és félelmeket. A lehetőség, hogy tévedjek, természetesen mindig adott volt, és a kockázat épp ezt a pénteki napot választotta arra, hogy felkapja a szerteszét heverő alkatrészek közül, és amikor a módosított időnyerő apró tengelyére zárult a tenyerem, eszembe juttassa létezését.
Az időnyerők kényes természetét tekintve akár el is könyvelhetném, hogy valószínűtlenül szerencsés vagyok: a balomat egy köpeny alatt szorongatva azonban válogatott káromkodások jutnak inkább eszembe az összes általam ismert nyelven. Ezzel percekig is elszórakoztatom magam, míg elirányítanak az egyik új gyógyítójukhoz: felteszem, annak köszönhetően, hogy nincsenek kiképezve a látványra, amely alatta fogadja őket.
Rendelkezem ismeretekkel az emberi test felépítését, és olykor újraépítését illetőleg, de a pálcás kezem nélkül a szóban forgó félkarú óriás vagyok csak, és nem tartom valószínűnek, hogy szüleim kitörő lelkesedéssel fogadnák a baleset tényét - nem mintha kegyetlenek lennének, vagy megtagadnák a segítséget, inkább csak olyasféle meggyőződéseket emlegetnének, miszerint nem tudom, pontosan mit csinálok, és figyelmemmel kitüntethetném talán inkább a házasság intézményét.
A vizsgálóba lépve irritáltan sóhajtok egyet, aztán leülök az egyik kikészített székre, pálcámat az asztalra helyezem, és talán nem kevés aggodalommal, de kibújtatom a balom a köpenyből. Csuklóm aranyfényben ragyog, körülötte az időnyerő a tértágulást ősrobbanáshoz hasonlatos, szemünk számára koncentrikus körökben végzi - újabb szerencse a szerencsétlenségben, hogy más tulajdonságait nem kölcsönzi, mert az antianyag bármely egyenletet képes letörölt fehér lappá változtatni. Ujjaim furcsa szögben, időnként kifordulva ismétlik azt a mozdulatot, amely a hibát okozta, de érezni nem érzek velük semmit: elnézve a látványt, még talán valami rideg büszkeséget is felfedezni vélek magamban.. legalábbis addig, amíg az ajtó nyílik, mikor a rideg büszkeség az arcomra és hangomba költözik majd.

Azalatt a pár hét alatt, mióta itt tartózkodom, még nem találkoztam olyan esettel, ami az undort, a félelmet, a döbbenetet, vagy épp a meglepettséget festette volna arcomra. Ez a tulajdonság általában a nálam idősebb és tapasztaltabb medimágusok ismérve, ám onnan, ahonnan én jöttem, gyakoriak voltak a kevésbé humánus eljárások, gyógymódok és procedúrák, amik megedzették a lelket. Még akkor is, ha nem feltétlenül értettem egyet azokkal a terápiákkal vagy kísérletekkel, amikkel a beteg gyógyulását igyekeztek elősegíteni. Vagy épp a következőére készültek fel vele, mert egyszerűen kíváncsiak voltak rá, mi történik.
Rendszerint engem rendelnek ki az összes olyan esethez, ami nem épp kezdő gyakornokok szemének való – egy alkalommal különben is rárivalltam valamelyik tanoncra, számomra érthetetlen, miért akarja ezt a pályát követni, ha nem bírja el egy kis vér látványát.
A titokban elszívni készült cigarettát kivágom az ablakon, amikor meghallom, hogy az én kezeim alá helyeznek egy pácienst. Mindenkinek azt hazudtam, hogy sikerült letenni, ami félig-meddig igaz is, amíg pedig nem költöztünk ide, Londonba, valóban eltelt egy év, míg egyszer sem érintette kezem a cigaretta papírját. Azonban újonnan ismét rágyútok néha. Főleg itt, a Mungoban, akkor, amikor azt hiszem, senki sem lát, mintha megbélyegzésüktől tartanék. Az öngyújtót, amit mindeddig a kezemben rejtegettem, csak akkor süllyesztem nadrágom zsebébe, amikor a vizsgálóba lépek. A lány velem egykorúnak tűnik, legfeljebb néhány évvel fiatalabb, de ezt csak a külsőből nehéz pontosan megítélni. Innen, messziről meg sem mondanám, hogy bármi problémája van, ám mielőtt szólásra nyitnám a számat, hogy megkérdezzem a sablon szöveget, hogy mi a panasza, vonja tekintetét magamra karjának csillogása, valamint állandó, motorikus mozgása. A döbbenet még az én arcomra is kiül, sosem gondoltam, hogy ehhez foghatót fogok látni, ám mindezt hamar felváltja a kíváncsiság, de még inkább egy perverz izgatottság. Hisz egy olyan feladványt kaptam, ami a tapasztalt kutatókat is megizzasztja.
- Maga ígen fjíatal, hogy időt elnyjerővel játsszon. – az öngyújtót a zsebembe mélyesztem, s helyette a pálcám veszem a kezembe, amivel az egyik széket intem oda a betegem mellé úgy, hogy ha leülök oda, kényelmesen, de alaposan meg tudjam vizsgálni balját. Az időnyerőnek még látszódnak maradványai – felismerhető, hogy valaha a karja és az időnyerő két külön dolog volt, de most körülbelül úgy néz ki, mint amikor a süteménybe hatalmas gyümölcsdarabokat dobált bele babushka, és azok pedig gyönyörűen beleolvadtak, belesültek. Leszámítva, hogy ezúttal a húsa a tészta, az időnyerő pedig maga a gyümölcs. Megjegyzésem más hangsúllyal talán sértő és számonkérő lenne, ám talán egyfajta tiszteletet érezhet belőle, ha képes eléggé kiérteni az akcentus mögötti szándékot.
- Érzsel fájdalom? Új kart szeretne inkább, vagy a régit vísza? – balommal megfogom balját, jobb kezemmel pedig suhintok, egyenesen az egyik ujjbegyére célozva, azonban nem igazán az ujját, hanem a teljes reakcióit figyelem. A fájdalom, amit okozok, messze nem egy cruciatus átok, nem az a célom, hogy megkínozzam, inkább ahhoz hasonlatos érzés, mint amikor megvágod magad egy papírral. Túlságosan nyugodtnak tűnik, nem látszik rajta a sokk. Vagy majd akkor tör ki belőle, amikor a legkevésbé számít rá.

Hallottam már az új gyógyítóról - a köreinkben sosem marad titok hasonló léptékű információ, legfeljebb később értesül róla a rossz megfigyelő. Az aranyvérűek közössége kínosan, már-már gyerekesek zárt, de aki beleszületett, sosem kerül ki belőle, legfeljebb lefelé, hogy aztán úgy hagyja el, mintha sosem létezett volna, és mind azt játszanánk, hogy psszt, van egy elefánt a helyiségben, drágám, ne nézz oda.
Szakszerűnek tűnik, a korai őrület simaságával az arcán, szakszerű a keze, szakszerű a kérdés, a nem is sértés, de nem is egészen elismerés.
- Igaza van: visszatérünk rá pár száz év tapasztalata után. - elmosolyodom a gondolatra, mert mi itt mind fiatalok vagyunk az időnyerők valódi megértéséhez, és úgy fogunk meghalni, hogy láttuk a csodát, talán méréseink eredményét parentálva biztosak vagyunk abban is, hogy felismertük természetét, megértettük habitusát: és mégsem tudjuk majd soha a választ a fel sem tett kérdésekre. - De most közelebb vagyok hozzá, mint ezelőtt voltam. Tudja: "Valaki hiheti, hogy bizonyos kísérletek kudarccal zárulnak majd.. és remélheti, hogy téved. A reményeknek és a kvantum-szuperpozícióknak van egy kellemetlen közös tulajdonságuk: hajlamosak összeomlani."
Lutece és az ő időnyerői, a matematikai képleteken túllátó, aki azóta sem osztotta meg a tudását.. néha elképzeltem, hogy egyszerre létezünk, de ahogy Flamel követőinek, nekem nem adódott ilyen lehetőségem.
Érzéketlen a kezem, legalábbis ami megmarad belőle: gyanítom, pontosabb kifejezést érdemelne a jelenség, de ez nem a nyelvi kifejezések megvitatásának időpontja. Történni nem történik semmi, még a mozdulatok motorikus váltakozása sem törik meg - már-már természetesnek tetszik, ha eltekintünk a normálistól.. de azokon a sötét és világtalan ösvényeken, ahol járunk, vajon létezik-e a normális?
- Nem érzek semmit.. és a régit vissza, ha lehetséges. Már egészen otthonos volt az a forradás a mutató és a középső között.

Válasza megpengett bennem egy húrt, felidéz egy nem is olyan régi emléket, amikor még Párizs utcáin járva emésztettem meg ugyanezeket a szavakat. Nagy reményekkel érkeztem az országba, még franciául is megtanultam annyira, hogy megértessem magam, bár az angolomnál jóval gyatrább, ahogyan ki tudom fejezni benne magam. Az angolomban inkább a kiejtésem, ami kritikán aluli.
Véletlen talán? Vagy oka van annak, hogy ugyanazt a szófordulatot használta, amit annak idején Nicholas Flamel is? De mégis, honnan tudhatná, hogy Flamel milyen szavak kíséretében dobott ki a házából? Honnan tudná, mi volt az a mondat, amivel elutasította taníttatásomat? A hazugságokban még mindig szörnyű vagyok – ahogyan felveszem vele a szemkontaktust, látszik rajtam, hogy egy kicsit megzavarodtam. De nem, minden bizonnyal csak véletlen, hogy hasonlóan fejezte ki magát. Terelem vissza figyelmem a tünetegyüttesre – a fájdalomra nem reagál, a keze pedig csuklótól lefelé beleszorult egyfajta időhurokba, ami miatt úgy tűnik, mintha kényszeresen végezné el ugyanazokat a mozdulatokat. Nyilvánvaló persze a tények tudatában, hogy itt nem egy pszichés zavarról, impulzióról, vagy egy átokról van szó. Hallottam már ilyen jelenségekről, olvastam valamelyik mágiaelmélet és filozófia könyvben, ám olyan ritka, hogy sosem gondoltam volna, valaha is látni fogom.
- Ha ílyen kőzjel van hozzá, ne hagyja abba. – teszek meg néhány egyszerű vizsgálatot. Nem számítok velük eredményre, de hátha. Bár még őszintén nem tudom, mit fogok kezdeni a karjával, hacsak nem vágom le az egészet könyöktől lefelé. Egyszerűbb és gyorsabb megoldás lenne, ám egy új kar megalkotása nem egyszerű dolog, hónapok munkája.
- A tjúdomány megéri, hogy feláldozzsuk magjunkat. Fjólytassa múnkát, amint felépül. Nem beszélek zsénkinek, hogy mivel is tesz kízsérletet. – pálcámmal ezúttal egy gurulós kisasztal felé pöccintek, ami ide is húzza magát. A dolog legfeljebb azért sürgős, mert minden bizonnyal a lány nem szeretné így leélni következő napjait, különben azonban, míg a szerkezet működését nem zavarjuk, nem történhet nagy baj. Időnk, mint a tenger.
- Lehet rá mjegoldás, megmentsük á kárját, de könnyű lenne levágni azt. Néhány hónap alatt tudok újat csinálni, épp ugyjanolyat. Vagy választhat, ma nem alszik otthon, végtére is van rá mód, eltjávolítsam tezstéből az anyagot. Ha vállalja fájdalom, zsajnos bájital, mit tudnék adni erre, rontana esélyein, idegen anyag. – nyomatékosítom szavaim. Az időnyerő épp olyan anyag, mint bármelyik fém, lehetséges tehát kivonni azt a testből, és szinte teljesen eredeti formájában visszakapni. De lehet, én nem vállalnám az ezzel járó fájdalmat, ha van egy hosszabb út is hozzá. Nem éri meg azért a hegért az ujjai között. De ő tudja.
- Ha a régit ákarja, akkor világozsítson fel róla, milyen anyagok vannak idője nyerőjében, ha tudja. Arany, azzal dolgunk könnyű lesz. – az asztalról különböző mérőeszközöket veszek le, amik pontosan megmondják, milyen elemű anyagokból tevődik össze az időnyerője, miből áll pontosan. Nem bízom benne, hogy pontosan meg tudná mondani, de az időmből kevesebbet rabol, ha legalább néhány elemet meg tud nevezni.

Más válaszra számítok tőle - gyógyítói minőségben én sem javasolnám a kutatás folytatását a kockázat miatt, főleg mert ez a hiba kiküszöbölhető, ha nem is következmények nélküli, de bármikor adódhat olyan természetű, amely nem csak az egyén életét befolyásolja.. Én is hallottam Sterling esetéről, olvastam az aktáját, amelyhez hozzáfértem. Nem írtak le mindent pontosan, véleményem szerint tulajdonképpen nem is teljesen értették meg a kísérlet lényegét, de még a tanulatlan elme is megérti, milyen felmérhetetlen veszélyek rejlenek egy aktív feketelyuk létrehozásában.
Úgy simul a gondolatmenet a férfi - fiú, inkább fiú még - társaságához, mint én tettem ahhoz a bizonyos helyiségbe vezető ajtóhoz, amely mögött a valószínűség egészen más arcát mutatja, és amely szellemi fénytől izzó éjszakákat okozna bármelyikünknek - még akkor is, ha előtte olyan baleset áldozatai, mint most én.
- Mi a szakterülete? - a szájtartásom elárulja, hogy bármit is mond, legalább halvány kategóriába tudom majd helyezni: hasonló felismeri a hasonlót. A véleménye, amelyet sokan nem osztanának, sőt, megkockáztatom, senki nem tenné még ebben az intézményben sem, még a tudományon belül is deviánsnak számít. - Vállalom a ma éjszakát.. és természetesen megértem. A tudatmódosítás túl sok variáns egy ilyen műveletnél..
Könnyű bólintani és bátornak lenni, mert még nem érzem azt a semmivel le nem írható, még az irodalom által sem kitapintott fájdalmat, talán bárminemű karrierem végkifejletét. Sosem volt részem hasonlóban, talán senki másnak sem, de racionális, hogy nem enyhítheti a kínokat. Most csak bólintok és a szemem sem rebben, de mindketten áldozatot hozunk.. ironikus módon mindketten a tudományért.
Felfektetem az ölébe a karomat, legalábbis azoknál az izmoknál, amelyek még az uralmam alatt állnak, és végiggondolom, pontosan mit is használtam az időnyerő elkészítéséhez: a szüleim bizonyára igényelnek majd némi magyarázatot, ha esetleg észreveszik, hogy nem töltöm otthon az éjszakát, a szobám padlóján pedig megannyi értelmetlennek tűnő alkatrész árválkodik. Kis szerencsével azonban leköti őket szépreményű fiuk kitanítása, nehogy véletlenül rossz lyukba találjon nászéjszakáján.. Le roi s'amuse.
- Bázisa arany, ruténium, kevés ezüst a stabilitásért, higany. Némi réz. Stabilnak tűnt a forráspontig, illetve a tüköranyag reakciójáig. - és természetesen a könnyelműségemig, ami idáig vezetett. - Rekonstruált szerkezet volt, csak néhány alkatrésze származik eredetiektől. Bizonyára valahol nem voltam elég körültekintő az újraalkotásnál.

Ami engem illet, én biztos az új kar mellett döntenék. Van a fájdalomnak egy szintje, amit már nem éri meg vállalni, de rosszabb talán, hogy bármivel is csillapíthatnám azt, kockáztatná a beavatkozás sikerét, hiszen idegen anyag kerül a testbe. A műveletet pedig ez teljesen megzavarhatja. Elég volt egy balesetet elszenvednie. Én pedig nem rajongok azért, hogy embereket szenvedni lássak.
- Higany. – ismétlem szavait némi meglepett felhanggal. Sok mindenre számítottam, de erre talán nem. Sohasem érdekeltek az időnyerők annyira, hogy foglalkozzak is velük, nem az én területem. Felismerek egyet, ha látok, működési elvét is ismerem, ám jobb, ha képzetlenül nem játszok olyannal, amit nem értek, és inkább maradok annál, ami igazán az én asztalom. Mindezt a gurulós asztalra pakolt, különböző eszközök pedig jobban is szemléltetik ezt a szavaknál.
- Logikus, egyike a tria primának. – jegyzem meg, mialatt egy noteszbe néhány jegyzetet is teszek.
- Paracelsus szerint az arany sem más, mint kén és higany. Ma már tudjuk, ez nem igaz, de sokan gondolták, ha vegyítik a kettőt, aranyuk lesz elég, meggazdagodnak. – írom le a lány által felsorolt anyagokat, majd újra a mérőeszközökkel babrálok. Semmi ijesztő nincs bennük, külsejükben inkább hasonlítanak régi navigációs eszközökre, iránytűkre, éppen csak funkciójuk más.
- Alkímia. – felelek egy perccel ezelőtt feltett kérdésére, miközben a vizsgálatokat végzem a karján olyan elemek, idegen anyagok után kutatva, amiket figyelmetlenségből vagy tudatlanságból kihagyhatott.
- Tanulom, hogy lehet megváltoztatni az anyag és a lélek. A matéria megváltoztatása a szellemmel kezdődik, magadat kell formálnod, másképp nem érsz el sikert és eredményt. – bővítem ki a válaszom. Nálunk az oktatás más, mint itt, bárki elkezdheti az alkímia tanait is elsajátítani, ha szeretné, de csak kevesen képesek csinálni. Rengeteg lemondással jár, és állandó önkritikával. A tanulás pedig sosem ér véget, legyél bármilyen jó abban, amit csinálsz. Ám ezáltal közelebb kerülök ahhoz, hogy meggyógyítsam őt, húsomat húsomból, véremet véremből, lelkemet lelkemből. Ennél pedig nem létezik magasztosabb cél.
- Ahogy óhajtja. Meg tudom gyógyítani, a karja a régi lesz. Ma már ne egyen, hamarosan előkészítenek önnek egy fekhelyet. Akar maga értesíteni valakit? Családtagot, ismerőst, barátot? Kérheti, hozzanak önnek hálóruhát, ha szeretné. – tekintetem egyedül a mérőszerek, a balesetet szenvedett kar, valamint a jegyzettömb között cikázik. Nem aggódok miatta, hogy nem tudnám megcsinálni, ám ennek egyetlen oka, hogy a betegnek szerencséje volt, és csak egy időhurkot kreált a műszerrel, ami minden bizonnyal megszűnik majd, ha eltávolítom a csuklójába olvadt anyagokat.

Ha egy kicsit jártas az ország légkörével kapcsolatban, tudhatja, hogy a felsorolt anyagok jó részét legális úton lehetetlen beszerezni, de még az illegalitásba vonulva is hónapok, esetleg éve összeszedni.. És ha én anyagi megfontolásból is vizsgálnám a kísérleteimet, nagyjából egyszerre kaphatnánk a szívünkhöz a végeredmény hallatán. Mr. Koldovstoretz azonban, talán éppen más kultúrájának köszönhetően, nem akad fenn az olyan apróságokon, mint a törvények tisztelete..
- Egy olyan korszakban élünk, amikor sokan ismét hisznek a lapos föld elméletében.. azt hiszem, kevés dolog lepne már meg. - mosolygok a megjegyzésén: még nekem is volt olyan évfolyamtársam, aki biztos volt az aranycsinálás folyamatában, vagy újra meg újra megpróbálta kijátszani a mágia alapvető szabályait annak szaporításával. Hasonló problematika az étel kérdésköre, mert míg gyerekként biztosak vagyunk benne, a nyílt levegőből is előteremthető, felnőttként nem akarjuk elfogadni korlátait. A saját korlátainkat: elvégre mágusok vagyunk... hogyan is lehetséges, hogy vonatkoznak ránk a világ szabályai? - Ha megkérdez, nem erre tippeltem volna, de illik önhöz.
Nálunk jóval nehezebb hozzájutni az ilyen jellegű tudáshoz, főleg mióta a rendeletek szigorúak az alkímia szakterületével - olvastam feljegyzéseket,
arról, hogyan oktatták a Roxfortban, és a legkevésbé sem lepett meg, hogy kivették a tárgyak közül. Még a saját jellememet ismerve sem vagyok meggyőződve arról, hogy kellő körültekintéssel jártam volna el a tanulmányaim során, és ugyan a mellékelt ábra mást mutat, alapvetően körültekintő vagyok - de mi is történne, ha nem lennék?
- Nem, köszönöm, számítottam erre, már értesítettem őket. Túlesnék rajta minél hamarabb, ha lehetséges. - előbbi persze hazugság, de a kegyes fajta: jobb, ha a szüleim a papírmunka nehezéke alatt képzelnek el, mint az asztalon kínok között vergődve, de most valószínűleg egyébként is a bátyám foglalkoztatja őket, tehát minden épp olyan, mint mindig. - Tegye velem, amit tennie kell, Mr. Koldovstoretz: ígérem, nem akadályozom majd a műveletet szentimentális kitörésekkel.

Hitetlenkedve húzom fel egyik szemöldököm; a lapos föld elmélete számomra sem ismeretlen, hallottam meséket arról, hogy a régi korok emberei úgy gondolták, a Föld lapos, de újabb és újabb bizonyítékok szólnak affelé, hogy már az ókorban is tudták, milyen a bolygó alakja, egyszerűen kiszámolták.
- Nincs olyanok, akik azt hiszik, lapos a föld. – jelentem ki, bár nem kellő magabiztossággal. A kétkedés ott van hangomban, nem hiszek neki, de a félelem is, hogy rám cáfol, mert az azt jelentené, az emberek ostobábbak, mint gondoltam. Bár itt egyesek kígyónyelvű koponyákat tetováltatnak az alkarjukra, és úgy tesznek, mintha a világ legvagányabb dolga lenne faszt szopni némi tintáért, meg persze döngetik a mellüket, azt hiszik, kicsit is számít, milyen vér kering az ereikben. Ennél pedig nem is tudnék ostobábbat kitalálni akarva sem. Én legalább megtehetem – feltűrt ingujjakkal, szabad alkarral járok.
- Volt, aki arra tippel, az iskola sem végzem el. – lejegyzek még egy utolsó adatot, majd miközben zsebre rakom a pennámmal együtt, folytatom. - Csak első benyomást nézzük, én sem gondolnám, maga az idővel játszik. Kivéve, időnyerő fekszik karjában. Mások maga néznek, és látják a gyereket, kinek iskolában a helye, nőt, akinek ideje gyereket szülni, hús, mit ki kell szolgálni. – szemem sem rebben akcentusom miatt nem teljesen tiszta mondataim elhadarása közben. Holott a szavaim részben tartalmuk, részben kiejtésem miatt durvának tűnhetnek, nem szokásom sértegetni a betegeket, s nem áll szándékomban ezt most sem tenni. Utálatom különben is egyetlen személyre terelődik, őt pedig Ostanes nyugosztalja, ha valaha is pont az én kezeim közé kerül páciensként.
- De felkeltette kíváncsiságom. Mire tippelt volna? – elteszem a műszereket, egy suhintással pedig visszahelyezem az asztalt is, így minden éppen olyan, mintha sohasem nyúltam volna hozzá. Azok közé tartozok, akik szeretik a rendet maguk közül. Legalább ennyi fegyelemre szükség van az életemben. Még ha a berendezés nincs is már-már mániákusan pontosan kicentizve, az íróasztalomon sem áll minden tökéletesen merőlegesen a bútor széléhez mérten. Az azért már szerintem is beteges.
- Nem kell hősnek lenned. – a formalitásokat elhagyom, részben, mert a nevét eszembe nem jutott megkérdezni még, részben pedig nyelvi hiba. Nem akadok fenn rajta, hogy ismeri a nevem, minden bizonnyal elmondták neki akkor, amikor ebbe a vizsgálóba irányították. - Nem szégyen, ami fáj, nem szégyen mutatni, ha gyenge vagy. – felállok, hogy ajtót nyithassak, a beteget pedig a megfelelő kórterembe kísérhessem, ahol el tudom látni, és az éjszakát is ott töltheti. A vizsgáló aligha alkalmas erre.
- Kell most kísérnem maga másik terembe. Kap egy kis idő, hogy átöltözzön, ha szeretne, én pedig készülök elő, hogy leválasszam az anyagokat a karjáról. Milyen névre írhatom? – kérdezem, hogy a szükséges adminisztrációt is lezavarjam, amikor majd időm engedi. Utálok jegyzőkönyvezni, s bár van olyan medimágus, aki szerint a tanoncok erre vannak, én azt is utálom, ha az én munkámba belenyúlnak. Kelleni fog néhány perc, míg előkészítek mindent, és persze Morghane-nek is jelentenem kell, mire is készülök az egyik teremben. Aztán amíg a beteg meggyógyul, szerintem amúgy sem érdekli kifejezetten, mit csinálok.

- Még olyanok is vannak, akik szerint egy óriási teknős egyensúlyozza a hátán. - mosolygok rá, kicsit talán kiélvezve az esetleges ostobaságon való néma megbotránkozását. Nem mintha jellemző lenne rám, hogy különösebben szórakoztat mások lelki nyugalmának megbontása, de bízom benne, hogy osztozunk a meghökkenéssel vegyes borzalomban.
Az viszont meglep, hogy ennyire nem jósoltak nagy jövőt számára - nem ismerem behatóbban a külföldi varázslóiskolák rendszerét vagy képzési tematikáját, de furcsának tetszik, hogy nem gondozzák tehetségeiket. Az persze elképzelhető, hogy olyan mentorai voltak, akik valami meggyőződésből direkt így kommunikálták le a nemtetszésüket, az viszont súlyos hiba lenne -nem mintha ezzel itthon nem találkozhatnánk, akár odahaza..
Vajon mennyivel lehet idősebb nálam, hogy gyermeknek lát?
- Megkérdezhetem, mennyi idős? - nem mintha illene, de nyilvánvalóvá tette, hogy nem foglalkozik ezzel különösebben. Nem látok gyűrűt az ujján, de az lehet amiatt is, mert zavarná a munkában - ha abban a ritka szerencsében lenne részem, hogy az oktrojált házasságom után is folytathatnám a sajátom, biztosan szintén nem viselném. - Valami kevesebb fegyelmet igénylőre. Olyasmire, ami nagyobb teret biztosít a személyiségnek és nem köt olyan szorosan a szabályaival.
Nehéz elképzelnem, ahogy ez az egész teret magáénak akaró jellem beszorítja magát abba a szűk sávba, amelyet rendnek nevezünk. Nem mintha ismerném annyira, hogy abból ennél jobban megszűrt logikus következtetés származzon, de az első benyomásom alapján sokkal materiálisabb szakterülethez kötném, és ez nyilván csak annyit jelent, hogy felületes megfigyelő vagyok, semmi többet. Igaz, azt egy szóval sem jelentettem ki, hogy ettől ne tudnám elismerni egészen másban, mert jól mondta: a látszat olykor egészen mást takar. Ezt persze inkább látom hasznosnak a saját esetemben, de ő, aki azt teheti, amit valószínűleg hivatásának érez, erre nem kell annyira támaszkodjon már.
- Félreértett, Mr. Koldovstoretz. Arra céloztam, nem fogom magam egy szalonban érezni, és a kezelés közben elmesélni az élettörténetem, vagy mással elterelni a figyelmét a munkájáról. - és nem fogom percenként megkérdezni, épp mit tesz, hiába érdekel a metódus, amivel dolgozik - De azt nem ígértem meg, hogy nem fogom megátkozni az összes létező felmenőmet a procedúra közben, aki eszembe jut.
A kezemet letakarja követem a másik helyiségbe, és csak egyszer pillantok hátra rá - épp olyannak tűnik, akiről apám úgy vélekedne, mint kérdéseket felvető elem. Ha tudná, hogy itt vagyok, rólam épp ez lehetne a benyomása: mi valahogy mind kérdéseket vetünk fel, csak sosem gondolnak bele, hogy a választ nem tőlük várjuk rájuk.
Elmosolyodom, és érzem, hogy megroppan valami az időn túl.
- Nina. Nina Lowell. - tudom, hogy Marius sosem olvas majd bele ezekbe a lapokba, még ha érdeklődése ki is rángatná a lassú öngyilkosságból, és akkor sem fedezné fel a négy szótagot benne, ha vörössel és valódi vérrel vésnék fel, de egy kis elégtételt szolgáltat. Talán neki is, ki tudja? Nem ismertem az igazit, sőt, megvetettem azért, amit a családunkkal tett, de épp ezért engedtem, hogy megszólaljon a hangomon: álljon bosszút holtában, ha a szerelmének köszönheti.
Lassan vetkőzöm le, főleg mert nehézkes egy kézzel a művelet, és mert ez az a lépés, amely aggaszt annyira, hogy időigényesnek véljem. Nem tartom valószínűnek, hogy akár egyetlen pillantást is pazarol majd rám, de nem is a tekintetén jár az eszem, vagy hogy hitt-e nekem, ez sokkal inkább belső és irreális félelem a felfedeztetéstől. Sosem gondoltam volna, hogy az első tudományos tévedésem egybeesik majd azzal, amikor hacsak ily kevéssé is, de látni fog egy férfi.
Rendben, ez nevetséges - és ezzel felülök az asztalra a szoknyámban és az ingem alatt viselt fűzőben. Nina Lowellnek semmi oka arra, hogy szégyenlős legyen a karjában egy eltört időnyerővel.

A hitetlenkedés és a megrökönyödés kettős romantikája a szokottnál is jobban sápaszt, már-már egészségtelen arcszínt kölcsönöz, bár az én arcszínem nem a napfény hiánya, és az egész napos, könyvek fölött történő gubbasztás okozza. A világ egy árnyalattal sötétebb lett, ahogyan belegondolok abba, vannak emberek, akik komolyan gondolják, a Föld lapos lenne. Nagyon szeretnék nem hinni neki, a kétségbeesés viszont egészen olyanná változtatja tekintetem, mint egy legyőzöttét. A teknősbékáról, ami elefántok segítségével tartja a világát, hallottam már, ősi, hindu mítosz, de ezt is inkább szimbolikusnak gondoltam mindig is.
- Nem hiszem maga. – tiltakozom a kép ellen. Naponta találkozom olyan páciensekkel, akik csak a saját hülyeségük miatt kerülnek ide, például két napja, amikor éjszakai ügyeletben voltam jelen, érkezett valaki egy szűknyakú üveglombikkal a szájában, mert fogadásból belerakta azt, persze a bájitallal együtt. Kivenni persze már nem ment neki.
- Huszonkettő. – felelem nyersen. Az épp annyi, amennyi elég ahhoz, hogy el tudjam végezni a feladatom. Nem pazaroltam az időmet, gyerekkorom óta tudtam, mi a hivatásom, nem volt kérdés, hogy medimágusi tanulmányaim megkezdése a cél. Ha én nem kezdek dolgozni rajta, akkor ki fog gyógyírt találni arra, ami egyszer megfoszthat attól, ami a saját életemnél is fontosabb? Nem érzem a beteg szavain, hogy azért izgatná a korom, mert attól tart, nem kaphatja meg a megfelelő kezelést. A kíváncsisággal pedig semmi baj nincs.
- Értem, miért gondol. – kísérem tovább, hogy a vizsgálóból egy olyan terembe érkezzünk, ahol zavartalanul kezdhetem el a kezelését, ő pedig nyugalomban töltheti az éjszakát. Már amekkora nyugalmat jelent majd, ahogyan a karja elemeire bomlik, csak hogy megszabadulhasson azoktól az anyagoktól, amik nem tartoznak hozzá.
- De kell a fegyelem. Kell valami, ami korlátokat állít, szabályok, amiket nem hághatok át. Pedig én nem szeret egyetlen szabály sem. – fordulok be kíséretével az egyik unalmas, fehérre csempézett sarkon. – De mindent a nagyobb jóért. – hangsúlyozom az unalomig belém súlykolt szavakat egy félmosollyal. Legnehezebb dolog lemondani az emberi egorol, nyilván tökéletesen sosem leszek képes nemet mondani arra, ami alapvető motivációja a testnek, mert önmagát rakja a középpontba, de haladok az úton. Megteszem a kellő áldozatokat, mert ebben látom a megoldást.
- Maga épp a kart áldozta, nagyobb jóért, Ms. Lowell. Ne mondja, játékból vizsgálta az időnyerőt, nem hiszek ilyet. Akkor már inkább hiszem, emberek gondolják, a Föld lapos tényleg. Tehát meg kell értenie. – bújtatott kérdésem a feltételezésben, hogy értelme van annak, amit csinál. Nyilvánvaló a különbség a kutatási balesetet szenvedettek, valamint az egyszerű bolondok között. Hisz Lowell még csak kétségbe sem esett. Kíváncsi vagyok, persze. Érdekel, miért gondolta, hogy jó ötlet feszegetni az idő húrjait, tudni szeretném, milyen zenét óhajt rajta játszani. De engedem a saját szabadságának, megosztja-e azokat velem.
Ajtót nyitok a terembe, ahol a procedúrát elvégezhetem. Az aktára menet közben kapkodva feljegyeztem a nevét, az egyik asszisztenst, aki medimágusi tanulmányai közepén jár, pedig értesítem róla, a terem a reggeli órákig nem használható. Eszembe nem jut visszaélni a lány helyzetével – hallottam és tapasztaltam olyat, ahol ezt megtették, ám egy test attól még csak test marad, ami gyógyításra szorul.
- Helyezze kényelembe magának. Akkor kezdünk, amikor úgy érzi, felkészült, Ms. Lowell. Utolsó alkalma, meggondolja magát. Ha nem bízik bennem, már most mondja. Különben bármit is érez: bírja ki. – egy pillantást sem vetek rá, míg átöltözik, ámde el se fordulok szentimentálisan, mint egy tinédzser fiú. Az egyszerű, kényelmetlen betegágy egyik oldalára, épp arra, amerre az ápolásra szoruló karja esik majd, erős bőrszíjakat idézek, amik megelőzik majd a ficánkolását. Nem szeretek fájdalmat okozni, azt pedig végképp nem szeretném, úgy kelljen nekikezdenem, hogy nem hisz a sikerben. Máskülönben értelme nincsen.

Fiatalabbnak tűnik a koránál, de a ruháim nélkül én is - az ő kezében a pálcája, az enyémben egy időnyerő. Ez alátámasztani látszik, hogy nem a korunk a mérvadó a munkásságunk kapcsán, de inkább csak kivétel, ami erősíti a szabályt, miszerint a fiatalság ezen a pályán inkább hátrány a tapasztalatok hiánya miatt. Komoly szükségük lehetett rá, ha alkalmazták: ez a közeg nehezen fogad el bárkit, aki nem rendelkezik x év gyakorlatával.
Nagyobb jóról beszél, meggyőződéssel, de van valami embertelen benne, a szó csak száraz értelmében, politikától mentesen. Ő tökéletesen megérti ennek a kifejezésnek a rejtett értelmét, legalábbis a mosolya erről árulkodik, nekem csak a hangsúly tűnik fel, és nyilván nem kérdezhetem meg, hogyan értette. Mert értette valahogy - túlságosan kigondolt és tudatos a viselkedése ahhoz, hogy valami csak úgy átsurranjon rajta akaratlanul. Végül is medimágus, a munkaeszköze nem kizárólag a két keze, de az egész teste - kétlem, hogy bármit véletlenül tenne még a jelenlétemben is.
- Én nem a nagyobb jóért áldoztam, Mr. Koldovstoretz, egyszerűen tévedtem egy fázisnál. Ha feltétlenül máshogy akarjuk nézni, tekinthetünk úgy is rá, mint tanulópénzre, de a kutatásaim nem jobbítanak a világon, nem népjóléti szándékkal történnek, és az esetleges eredményei sem szolgálnak közérdeket. - sőt, a leglogikusabb az lenne, ha mindet megtartanám magamnak, ahogy tettem eddig is. Nem dolgozom a Misztériumügyön, ahol engedélyekkel megterhelve esetleg egy belső körnek publikálhatnék és bemutathatnék, nincs is ilyen szándékom - nem feltétlenül azért, mert nem teljesednék ki benne, hanem mert egy másik pályán akarok bizonyítani. Az időnyerőkkel kapcsolatos tudás nem a nyilvánosságra való, egész egyszerűen túl nagy hatalom ahhoz, hogy akárki hozzáférjen akár csak az elméletéhez. Nem hiszek a liberalizmusban, legalábbis ebben az értelemben biztosan nem: vannak dolgok, amelyek jobb, ha rejtve maradnak.
- Kezdhetjük, felkészültem. Tegye, amit tennie kell. - hanyatt dőlök a felületen, és a plafont vizslatom, amíg leszíjazza a karomat. Az engedelmesen lóg le mellőlem, csak az ujjaim ismétlik a szinte otthonosnak érződő mozdulatsort. Nyelek egyet, érzek valami enyhe felfokozottságot, de nem vagyok benne egészen biztos, hogy a kiszolgáltatottság, vagy az izgalom okozza inkább, szóvá pedig nem teszem. - Tudja, mit mondanak az emberek, Mr. Koldovstoretz...? Hogy az időnek nincs ideje ránk. Azt hiszem, az idő minden ideje az öné most.. Talán egy kicsit irigylem is érte.

Nem tudok visszaemlékezni, mikor volt utoljára, hogy kifejezetten kellemesen éreztem magam más társaságában. Cseppet sem vagyok antiszociális, ám mióta megérkezett a vonatunk Londonba, hogy a kíséret tovább küldjön minket a Karkarovok kúriájába, minden nappal és minden éjjel Linuskát kergetik a gondolataim. Eszembe jut, hogy talán épp, ebben a pillanatban is finom, illatos bőréhez ér vastag ujjaival, felszántva a levegőt gerincének ívén, ahogyan végigsimít rajta, mielőtt magáévá tenné, majd látom, ahogyan magáévá teszi azt, melyről úgy hiszi, jogosan az övé, mindezt addig, újra és újra, míg ki nem huny a fény lelkem másik felének szeméből. Nem ilyen szabadságra vágytam. Nem érdemel a szabad élet ekkora áldozatot. De megértem őt. A helyében én sem cselekednék másként.
- A tudománynál nincs, ami közérdekűbb az embernek. – erősen tört angollal felelek, holott a nyelvem nem az ember, hanem az emberiség szót keresi. Bármennyire is vagyok hálás, amiért legalább kis időre, de nem azon járt az agyam, hogyan fogom a párnájába fojtani Karkarovot, és miként fogok megszökni az aurorok és a biztos Azkaban elől, azzal sajnos nem jutunk előrébb a gyógyulását illetően. Naiv lenne tőlem, ha azt hinném, ezúttal beválik a régi trükk, amikor elvonod a beteg figyelmét arról, mi történik vele, mert így nem arra koncentrál, hogy épp miféle beavatkozásokat végeznek rajta. Ez kiválóan működik mondjuk egy foghúzásnál, vérvételnél, vagy ha egy speciális orvosságot kell beadni neki, de tisztában vagyok vele, hogy olyan fájdalom fogja érni, amiről az se terelné el a figyelmét, ha bohócjelmezben, tiroli dalokat énekelgetve hajtanám végre rajta az operációt.
- Nincs miért irigyelni, Ms. Lowell. Túl sokat áldoztam, most itt lehessek és gyógyíthassam maga. Dönthettem volna, nem teszem meg. – de nem én döntöttem. Nem mintha ez mentség lenne arra, hogy hagyom, a mocskos kezeivel hozzáérjen Apolkához, és belemártogassa a redvás faszát.
Biztos kezekkel szíjazom le a karját; a másikat persze szabadon hagyom, ne érezze magát teljesen kiszolgáltatva. Tulajdonképpen eddig csak holttesten végeztem el ezt a folyamatot, így kissé én is izgulok, de nem annyira, ennek látható nyoma legyen. Biztos vagyok a dolgomban, ha nem lennék, nyilván bele sem kezdenék. A legrosszabb döntés lenne tőlem, ha pánikolnék és kapkodnék, így egyáltalán nem sietek, mialatt egy pálcaintéssel felhúzok egy paravánt kettőnk közé, hogy ne lássa, pontosan mit csinálok. A paraván elég alacsony hozzá, hogy a kezeimet válltól lefelé takarja, ám az arcomat nem, pontosan láthatja minden rezdülésemet. A fontos az, hogy azt ne lássa, hogyan néz majd ki a keze a folyamat közben. Én biztos nem akarnám végignézni, az csak ront a helyzeten. Egy gurulós asztalról, amit magam mellé intettem a pálcámmal, egy olyan eszközt veszek le, ami a leginkább egy nagy méretű lombikhoz hasonlít – egyfajta üvegbúra, melyet a leszíjazott kezére helyezek, és amiből csövek haladnak a gurulós asztalra helyezett több, apró kis üvegcsébe. Az összeszerelés közben már nem beszélek; szeretném azt mondani neki, mennyire sajnálom, amit most meg fog tapasztalni, de tudom, ezzel csak rontanék a helyzeten.
Majd, amikor minden stabilan a helyén, a kezére helyezett lombik tetején nyitom fel az apró ajtót. A paraván tetejéről láthat egy kis méretű fiolát, amiben a folyadék leginkább ahhoz hasonlít, mintha a néma óceánból merítettem volna az éjszaka közepén, melyre kisodort a félelem és a magány, és ami nem hullámzik egyetlen érintésemre sem. A dugót kihúzom a tetejéről, a tartalmát pedig óvatosan, egyenletes mozdulat kíséretében öntöm a lombikba. Először a hideget érezheti, mely nem olyan fagyos, mint egy moszkvai tél ugyan, de épp olyan csípős, mint egy késő, októberi éjszaka, mikor sál nélkül indulsz el otthonról, és még a levegővétel is fáj. Lassan, hosszadalmasan kezdi el lebontani karjának legfelső felületét. Az apró piheszőröket, a bőr felső rétegét, a körmöket, a húst, az inakat, az ereket, a vért, a csontot – minden a legapróbb, legalapvetőbb alkotóelemeire hullik, azonban nem csak mindaz, ami egy egészséges kart felépít. Ahogyan az idő telik, mert annak el kell telnie, az arany, a ruténium, az ezüst, a higany és a réz mind-mind külön anyagkupacként végzik. S mikor nekiállok visszaállítani a karját, elemről elemre újra felépítve azt, talán már eszméleténél sem lesz.
Jobb is így. Alvása végén friss, egészséges, ám egy ujjperccel hiányos karral ébredhet, és persze egy kupac, tárolókba rejtett elemekkel, amik valaha az időnyerőjének részeit képezték. Nekem pedig az a szerencsém, maradt még abból a vodkából a rendelőmben, amit az anyaországból hoztam magammal vészhelyzet esetére.

Milyen vicces idealistákkal találkozni, éppen itt, éppen most - és velük szemben keserűnek és maradinak érződni, mint amikor az újnyomású kötet rápillant a megvetemedett gerincűre, és hiába ugyanaz a tartalmuk, nem ismernek egymásra. Nagyszerű lehet olyan céltudatosnak lenni, mint Mr. Koldovstoretz, meg nem remegni egy vitában sem az érvek hatására, nem fázni a tudomány biztosította magányban - nem tudom, mi a története, de az enyémből ez kiveszett nem is olyan régen.
Vajon az elméjéből táplálkozik az akarat, vagy épp fordítva...?
- Tényleg...? Már azt hittem, az a szexualitás. - mosolygok kínomban, mosolygok álszenten és gúnyosan, megadom magam a kezdődő félelemnek, megteszem neki ezt a kis szívességet. Ninának van humora - ismerem fel kelletlenül, ő szeret viccelődni az ilyesmivel, végül is nem aranyvérű, nem kell olyasmire figyelnie, mint a megfelelő viselkedés és a tiszteletteljesség. Nina tettei magukért beszélnek, nem szólal meg helyette senki flinthangon, és nem mutatkozik be helyette minden hibás döntést hozó családtagja. - Elfelejti, hogy nem az áldozatot irigyeljük: a lehetőséget. Végül is.. a tudomány csak meghagyja emberi mivoltunk, ha emberségünk nem is.

Nem sokra emlékszem a beavatkozásból - egy idő után már az arca sem maradt meg. Nem akarok beszélni a fájdalomról még magamnak sem, mert nincs benne tanulság, nincs tanító jellege, amiből következtetéseket vonhatunk le: már azon kívül, hogy ilyet valószínűleg soha többé nem fogok érezni. Ha mégis megneszelném lehetőséget, mér előtte véget vetnék az életemnek -
De volt ott valami.. pontosabban valaki. Egy kinyújtott kéz a túloldalról, amit könnyű lett volna megfogni, és ami nem mutatkozott ijesztőnek, ahogy a rémtörténetek főszereplőinek delejes lázálmaiban a tudatlanság. Tapintható, érthető volt - de hogy mi is a túloldal, hogyan is nevezzük a jelenséget, nem tudom megmondani. Nincsenek rá kifejezésem, pedig beszélek néhány nyelven: nem tudná leírni matematikai részfolyamat, rúnák vagy kézjelek.. és ami a kezeket illeti, egyébként is némi hiányban szenvedek. Gyorsan telnek mostanában a perceim.
- ...mit mondott, mi is a keresztneve? - kérdezem vattás, bágyad hangon, és elvigyorodom. Hasogat a karom, aztán tompa fájdalomba folyik át, és felnevetek: lehetséges, hogy az agyam önként gondoskodik valami kezdetleges fájdalomcsillapításról ebben a formájában, de a semmi akkor is kifejezetten szórakoztatónak tűnik innen. - Képzelje, rájöttem valamire. Valamikre. Pontosan tudom, mennyi az idő - az emberi mértékegységet használva, de ez a kevésbé érdekes. Ha rögzít valamit az időben: akármit, bármit, beszéljünk x alanyról, akkor percekkel, órákkal, hónapokkal később x y állapotban lesz ahhoz képest - de mi van, ha visszaállítjuk a rögzített állapotba? Az időnyerők esetében az ilyesmi tiltott, mert épp a dinamikus mozgás teszi lehetővé, de mi van akkor, ha rosszul közelítettük meg eddig...? Ó és igen, az utolsó megvilágosodásom: önnek épp olyan árnyalatú a haja, mint a frissen alvadó vérnek.

Nem sokat aludtam az éjjel. Az, aki az én szakmámban akar elhelyezkedni, hamar megtanulja, hogyan éljen túl stresszes közegben, csupán a létszükséglethez tartozó, minimális alvással, és akkor már szerencsés voltál, amiért egyáltalán efféle luxusban lehetett részed. Hiába sajátítottam ki magamnak a rendelőmben erre a célra kialakított kanapét, mely valamivel mégis kényelmesebb, mint a bőrhuzatos székbe ragadni, még az a néhány cent vodka sem volt alkalmas altatóként, hogy kicsit nyugodtabban kelhessek reggel. Álmomban még mindig ott voltamMs. Lowellel, aki eltökélten küzdött a fájdalom ellen, melyet az én tudásom és az én pálcám okoztak, ebben a szürreális világban viszont olykor a helyzethez mért abszurditással keményedtek meg arcvonásai, hogy újra és újra elismételje, valamint megmásítsa azokat a dolgokat, amiket valóban elmondott élőben is. Van az, hogy a napod olyan mozgalmas, hogy álmodban is a hatása alatt vagy, például egy számodra fontos, emelt hangulatú ünnepség, vagy egy hosszú, megterhelő utazás után; nos, az esetemben ezt most egy olyan procedúra váltotta ki, melyet eddig csak elméletben ismertem, és amit eddig csak holttesteken csináltam. De vajon akkor is kifejezte volna tudatalattim aggodalmát, ha nem találtam volna hallgató füleket, izgalmas értelmet, valódi cinkostársat személyében csupán néhány perces, futó beszélgetésünk után? Vagy pihenhettem volna nyugalomban épp úgy, mintha csak még egy holttestet tanulmányoztam volna az előbb?
Álombéli gondolataim összemosódnak a valósággal. Zavart, kellemetlen éjszakám folyamán többször is felriadok, s nem mindig vagyok benne biztos, mi az, amit Nina tényleg elmondott a valóságban, s mi az, melyről csak az elmém akarja elhitetni, hogy kiejtett a száján. Példának okáért abban még biztos vagyok, hogy kérdezett valamit a keresztnevemről, de ha az életem múlna rajta, sem tudnám megmondani, mit válaszoltam: hogy nem mondtam, vagy pedig hogy Konstantin. Valamit mondott az időről, de bármi is volt az, felkavart annyira, hogy a realitásérzékem megszűnjön, még akkor is, ha aligha értettem szavait, s nem feltétlenül azért, mert inkább a procedúrára összpontosítottam. Arra sem emlékszem, mi volt a valós reakcióm, mikor hajszínem tette szóvá. Talán elmondtam neki, hogy a vér a legnagyobb betegség, amit nem tudok leküzdeni. Talán csak szégyenteljesen a fejem is elvörösödött, mint egy zavart tinédzsernek, nem szeretem ugyanis, ha felhívják a figyelmet külső jegyeimre. Talán elmeséltem neki, testvéremnek jobban áll a szín. De az is lehet, nem szóltam semmit, és csupán foglalkoztam tovább a művelettel, ahogyan a semmiből újra összerakom a karját.
A nap még nem mutatja első sugarait, mire ismét a beteg mellett leszek. Az érzékeny szaglású megérezheti rajtam, hogy fogyott azért egy kevés abból a vodkából, amit az anyaországból hoztam, azonban nem süllyedtem az olcsó alkoholisták szintjére, és nem öntöttem össze öltözetem vele. Míg alszik, használom ki az alkalmat, hogy megcsodáljam tökéletes, szinte tökéletes munkám gyümölcsét – gyűrűsujjából egy darab hiányzik, amit még meg kell magyaráznom számára. Csalódnia kell bennem, nem tudtam teljesíteni azt, amíg ígértem. Miután pedig egy gyors mintát veszek az ujjból, illetve annak hiányából, melyhez a másik kezéről másolom majd a protézist, már csak az marad, a megfelelő, energiapótló főzetek fogadják őt, ha egyszer felkel.
- Jó reggelt, Ms. Lowell. – hallom fészkelődését, mialatt a nap első fényeinél ellenőrzöm az egyik gyógyital színét. Nem mostanában készítettem, bár lassan romlik, azért én inkább biztosra megyek. Kellemes, dinnyevörös színe kellően étvágygerjesztő, bár a célja is ez: rávegye a beteget, hogy ennie kell. Akkor is, ha az nem akar.
- A mai napon töltse pihenve, nem erőltet meg magát. Hogy van? Hogy érzi maga? – leteszem mellé, az éjjeli szekrényre a bájitalt, mely csupán egy korty, de feltölti majd némi energiával. Nyilván első dolga kezének megvizsgálása lesz. Én minden bizonnyal azt tenném először.
- Váratlan komplikáció, okozat ismeretlen, ám nem tudtam mindent megmenteni. Néhány nap múlva jöjjön hozzám kontrollra, protézissel pótolom a hibát. Néz majd ki, mintha igazi. Mikor érzi úgy, stabil lábakon áll, elmehet, Ms. Lowell. Bájital még igya meg, ajánlom fehérjében gazdag táplálékot. – adom ki a medimágusi utasításokat, melyekkel úgy gondolom, hamarabb erőre kap. Még a dobozt teszem le mellé, amibe az időnyerőjét, illetve annak elemekre oszlott darabjait tartom. Nyomokban sem ismerhető fel, hogy mi volt ez egykor.

Ms. Lowell.. Ms. Lowell halott, és anélkül halt meg, hogy akár egyetlen őszinte szót is váltottam volna vele, megmarad a bátyám ostoba kis nőjének, aki miatt kockára tett mindent, amiről azt hittem, talán ő is hitte, hogy szereti. Aztán kitisztul a kép, mély levegőt veszek, és tudom, hol vagyok, hallom a gyógyító hangját.. Ms. Lowell, második e néven hosszabb életűnek bizonyult, mint az elődje. Vajon ő bánná, hogy elloptam a helyét, a személyazonosságát, vagy örülne neki...?
Ms. Lowell a férfira néz - emlékeztetnem kell magam a nevére, de talán nem is tudom pontosan - és elmosolyodik. Fáradtan, ziláltan, homlokára tapadt izzadt tincsei alól, tele ígéretekkel.
- Jó reggelt önnek is.. - szólalok meg kásás hangon, annál legalábbis sokkal elesettebben, mint terveztem. Felemelem a kezem, de nem tölt el rémülettel az elvesztegetett perc látványa.. lehetetlennek tűnt mindebből sértetlenül kikerülni. Valami perverz örömet érzek a hiányában, mintha megjelöltem volna magam, mint amikor mások tetoválást csináltatnak, de annál érzékletesebb, jelentőségteljesebb. Bizonyára csak nekem, egyébként egyszerű testi fogyatékosság, amit kénytelen leszek kesztyűk rejtekében tovalopni a szüleim tekintete elől. - A körülményekhez képest.. remekül. Értem, köszönöm.. Konstantin.
Nina bizonyára közvetlenebb lenne, bár legjobb tudomásom szerint nem játszadozott ekkor hatalommal, megmaradt csak a Flintek indirekt tönkretevésével, de most megelőlegezem neki, kedves, bájos, emberszerető. A gyógyító pedig szimpatikus, őszintén elkötelezett a munkája iránt - miközben nehézkesen felülök, és az üveg felé nyúlok a szaggatott mozdulatok sorával, arra gondolok, milyen kár, hogy ő csak Ninával találkozott, vele is csak így, csak esetként. A hajam súlya furcsán horzsolja a nyakam bőrét, ahogy hátrahajtom a fejem, megiszom az egész bájitalt, még ha a gyomrom élénken tiltakozik is ellene. Minden darabos, bizonytalan, mikor lábra állok, de nem tudnám megmagyarázni otthon, vajon miért nem találkoztak velem a reggeli felett.. Úgy tűnik, aki perceket veszít, egy idő után talán életet is.
- Köszönöm a segítséget. Akkor.. pár nap múlva újra találkozunk, igaz? - papíron talán, nem kockáztathatom meg újra, hogy felismerjenek, hogy összekösse az arcom a névvel, a történettel, mert könnyedén megtehetné, látom rajta. - Pár nap múlva, mikor minden megváltozott.
Minden.. de még én sem tudom pontosan, mi minden.