zwei

Hűvös van már kissé ehhez, de azt mondtad, hogy most látni a legjobban a csillagokat, engem pedig jobban érdekel az, hogy te mit szeretnél annál, hogy a hidegben látszik a leheletem.
Nem tudom, hogy mit kellene nézni, nem értek a csillagképekhez, én csak apró pontokat látok a nagy kék égen. Rendezetlenek, viharvertek, és olyannyira egyedül vannak.
Az ég alatt fekszünk, érzem a tested melegét, elevenen pulzálja felém a hőt, én pedig egyre közelebb és közelebb húzok egy-egy fog összekoccanás között. Nem tudom, hogy te fázol-e, de én vacogok. Persze próbálom visszafogni, nem akarom zavarni a csendet amibe burkolózol, de nehezemre esik csendben maradni.
Egy pillanatra elnézek a fejed felett, vágyakozva pillantok a kunyhó felé. Bent egészen biztosan meleg van. Ha a pálcám itt lenne nem lenne gondunk - feltételezem te is libabőrös vagy - de hogy azt odabent hagytam, fázhatunk. Kicsaltál, pedig lepihenni készültem, olvasni valami izgalmas kalandregényt, de te mindig kalandosabb vagy. Van valami eleven benned aminek sohasem tudnék nemet mondani, ami mindig ígér valamit, még ha csak a csendet is. Veled az is már, édesebb, mélyebb, gondolat ébresztőbb.
Szeretnék tőled kérdezni egy s mást, ezer kérdéssel szeretnélek elhalmozni: fázol-e, mire gondolsz, mit látsz a csillagokban, hiszel-e a sorsban, Istenben, egy másik életben, van-e valaki akit ide kívánsz, s ha nincs, miért nincsen?
De csendben maradok, hallgatom a lélegzetvételed, és ki nem mondott kérdéseimet csak egy halk sóhajjal engedem tovább. Túl szép veled a csend.

Telihold után átalszol két nappalt és két éjszakát, aztán a világ egyből egy másik helynek tűnik.
Mert nem?
Hát...
Valahogy estefelé kelek fel, a kávé helyett whiskyhez nyúlok, anya valamit morog, én valamit morgok Marius-ra (mi a faszt csinál még mindig itt ez a kis pöcs?), aztán végül az üveggel valahol a kert végében kötök ki, szalonspiccig iszom magam, majd megvilágosodásom támad, miszerint nincs is szalonunk, hát ihatnék akár tovább is, de valahogy nem visz rá a lélek. Bemegyek, fürdök, eszek valami meleget (Nagyon finom lett, Mama!), természetesen még soha nem ettem ilyen rosszat, minden falat száraz és nyelés helyett öklendezni akarok. Téblábolok a házban, várom, hogy besötétedjen és az élet ettől valami értelmet nyerjen, vagy legalább visszaaludjak, HÁTHA. Egy ponton aztán az ágyamban hanyatt fekve találom magam, ahogy a hasamról levadászok egy bolhát (baszd meg Dung, ha a kurva macskád nem mindig az én ágyamban aludna!), és kesergek, hogy már megint elfogyott a füvem (tulajdonképpen két hete), de nincs egy kibaszott vasam arra sem, hogy lelépjek innen, pláne nem arra, hogy abból aztán bármilyen hiányzó készletet pótoljak.
Az ágy alá söpört nyugtatók és antidepresszánsok üres dobozai is nagyjából ugyanerről tesznek tanúbizonyságot.

Le akarok lépni innen. Vagy azt akarom, hogy mindenki más lépjen le innen. Még nem egészen derült ki, de egyiknek a kettő közül mindenképpen meg kell történnie, ez már tagadhatatlanná lett akkor, mikor átszalonoztam az étkezőn, ahol a terített vacsoraasztalnál édesdeden gyülekezett Meredith és a Carrow gyerek, várva... nos, gondolom mindenki másra. Valamit morogtam nekik, mire megállapítást nyert, hogy egy seggfej vagyok (most mit tagadjam?), kivágtattam megint a házból, amúgy sem akarok enni, túl sokat híztam. Az istállókhoz mentem, megsimogattam egy ló orrát, az barátságtalanul rám horkantott, majd a szar szagon és hidegen áttörve végül elértem az istálló végébe, ahol Wolfgang épp elpakolt (az isten tudja mit, az isten tudja hová), nem mondtam neki semmit, csak karon ragadtam, magamhoz húztam és...

...és valamivel később a földön heverve a hajába túrtam, ahogy sóhajtott. Nem is a csillagokat, a holdat bámultam, ahogy egyre-egyre csak fogyott.
Pont úgy mint... mit tudom én. Maga a világ?

Van valami meglepően bájos ebben a mozdulatban, nem is bájos inkább otthonias, melegséggel elöntő, és egyszerűen csak jó. Olyan egyszerűen ahogy egyszerű számolni, de ez az egyszerűség nem is rossz, hanem igazán megnyugtató. Nem szeretem a bonyolult dolgokat, abba nagyon hamar belefájdul a fejem, meg amúgy sem tudom elég sokáig követni az angolok kesze-kusza gondolatmenetét, meg néha elvesztem a fonalat amikor számomra teljesen új szavakat használnak, és olyankor általában ténylegesen megfájdul a fejem. Szóval örülök neki, hogy ez a mozdulat, a kezed a hajamban ilyen egyszerű, nem is lehetne egyszerűbb a dolog, de bonyolultabb egészen biztosan, és én most nem győzök hálásan pislogni föl a pontokra az égen, hogy nem akarsz ennél is bonyolultabb lenni, mint ami vagy, mert akkor a fejem beléd is belefájdulna, és az, hát az nagyon nem lenne kellemes, mert hát akkor megkérdőjelezhetnénk mindent ami kettőnk között történik - most is simán megtehetnénk, de minek fárasztanánk magunkat ezzel - és az nem lenne valami kellemes. Valószínűleg azért, mert te abban túl angolosan gondolkoznál, és a fejem csak fájna és fájna.
És én nem akarom, hogy melletted fájjon a fejem, mert így nekem most túl jó: csendben, a kezeddel a hajamban, szétfagyva.
Gondolom te nem fázol, mármint olyan forró a bőröd, hogy most kényszert érzek, hogy minden fagyos testrészemet neked nyomjam elemi erővel, amitől te bazdmegolnál egyet, lehet nem is egyet, inkább kettőt, mert nem esne jól. Szóval inkább nem nyomom neked magamat, mert mindenhol tökre fagyos vagyok, mert most tökre nem vágyom arra, hogy bazdmegolj, mert akkor nekem is mondanom kellene rá valamit, valami hasonló kaliberűt, mint a bazdmeg, és hirtelenjében nem jut eszembe semmi angolos káromkodás ami majd tökéletes lehetne.
Szóval sóhajtok még egyet, olyan teátrálisan, hogy nem is tudom, hogy érezd, hogy nem akarok többé csendben maradni, mert hát nekem aztán nagyon nehéz így csendben feküdni, mert jobb szeretek beszélni. De most azt akarom, hogy te törd meg a csendet és ne nekem kelljen, hogy te mondj valamit és ne én kezdjek megint dumálni - mert néha úgy érzem, hogy számodra nem is érdekes az amiről beszélek - hanem te, mert engem érdekel, hogy most mire gondolsz.
Ebben a nagyon hidegben, a hajamba túrva, és az eget bámulva.

Vicces, mert amúgy nem is nagyon volt bennem semmi gondolat, amiben különösebben el tudtam volna veszni, mármint megy ez már egy ideje teljesen üres fejjel is. Bosszantó, tudom, de lassan-lassan be kell látni, hogy az élet végleg kiürült, és inkább haragszom mégis magamra, semmint akárki másra, aki betolakodóként betette ide a mocskos lábát. Mármint, a fene egye meg, feleennyit se éltem talán, mikor egyszer már elegem lett a helyből, és tudod, ha bárki megkérdezne, azt mondanám, hogy életem legnagyobb baromsága volt csak úgy, szaros kölyökként neki vágni a… hát, nem is tudom, pontosan minek vágtam neki, de újabban gyakran gondolkodom ezen az egészen. Hány napig éltem az utcán, honnan szereztem télre cipőt, hogy menekültem meg a világ zavaros törvényei elől – a hatvanas években valahogy minden sokkal… egyszerűbb volt – és a kurva életbe is, lehet, hogy ma már ez az egész nem is menne, pedig pár évvel ezelőtt még képes lettem volna pofán köpni magam, ha arról ábrándozok, hogy majd egy nap itt halok meg, most pedig… néha már egészen olyan, mintha halott lennék.
Ami hülyeség, mert azért mégis csak rég voltam ennyire élő. Az elvonási tünetek nagyrészét már rég csak elképzelem, meg valami valahol máshogy kattant, és újabban már jobban vonz egy kirándulás vagy egy meleg vacsora, esetleg egy forró zuhany gondolata, mint hogy feltétlenül szétcsapjam magam, csak… nem tudom. Megszokás.
Minden önsegítő könyv azt írja, hogyha függő vagy, akkor örök időre az is maradsz, és hogy legalább húsz évig még egy lustán kattogó idegbeteg leszel. Már majdnem ötven leszek, mire újra rendesen tudom használni az agyamat, már, ha abból indulunk ki, hogy most nem használom rendesen, akkor… na, a fene, azt se tudom már, hogy milyen érzés rendesen használni, vagy hogy most miért nem rendes, mindenesetre az önsegítőkönyvek szerint most épp nem rendes. Az önsegítőkönyvek szerint pedig a függőséget át kell tolni valami másra, valamire, ami van olyan jó, mint a drog, és… nem feltétlenül erre az analógiára akartam most felfűzni Wolfgangot, de… azért lássuk be, neked sem túl meglepő ez így. Nem?
Újabb túrás a hajba. Igazából azelőtt elszoktam a szextől, hogy egyáltalán valaha is hozzászoktam volna. Igazából most sem annyira érdekel – az önsegítőkönyvek szerint idővel majd a libidó is beindul – de gondolom, biológiai szükséglet, nem tesz rosszat, nem tehet rosszat, Wolfgang esetleges elégedett sóhajokból kiforduló nyögéseiért pedig tényleg, már majdnem megéri, ugyanakkor…
Na, nem tudom, tényleg nem tudom, mit mondjak, mert amúgy tényleg jó érzés, de csak úgy nem jutna az eszembe, van benne egy olyan automatizmus, mint ebben a hajsimításban. Élvezem, persze, élvezem, de nem kizárt, hogy csak azért élvezem, mert kitaláltam, hogy élveznem kell.
- Mit csinálsz holnap? – Amúgy meg tényleg, faszom se tudta, miről kéne beszélnem.

Fázom, s erről nem csak a libabőr tanúskodik a karomon, hanem a fogaim is rendre összekoppannak, a kezem már jéghideg és tudom, hogy az orrom is egészen lehűlt, a sóhajom után párapamacs oldódik a hideg éjszakában, s én úgy szeretnék mondani valamit, valami frappánsat, vagy egyszerűet, tulajdonképpen mindegy, hogy mit, csak mondhassak valamit, de te olyannyira szeretsz csendbe burkolózni, hogy pofátlanságnak érezném ha kiszakítanálak onnan. Pedig nekem ez nehéz, így feküdni néma csendbe, melankolikusan elmélkedni valamin, amikor én nem tudok semmin sem elmélkedni most, mert túl hideg van, meg mert min gondolkoznék az éjszaka közepén ha nem azon, hogy milyen mélyre bújnék a takarómba, milyen teát főznék, vagy milyen kályha mellé ülnék be.
Meg is szeretnélek érinteni, olyan hosszú ideje fekszel itt némaságba burkolózva, hogy elbizonytalanodom: most le kellett volna már lépnem, vagy maradjak még egy kicsit?
Veled kapcsolatban amúgy is mindig kétségek gyötörnek, ki tudja miért, egyszerűen olyan ki és megismerhetetlen vagy, hogy képtelen vagyok két egymás után illő mondatot összerakni magamban. Persze jó veled, jó ez a furcsa telített üresség ami benned van, mégis olyan megrémisztő ez a csend amibe folyton burkolod magadat, hogy néha szívesen bújnék el előled egy sarokba, hátha nem veszel észre. Ilyenkor nyilván eszembe jut minden, minden jó dolog amit szeretek benned, és nem bújok el, csak hagyom, hogy magaddal ránts a melankóliádba. Sokszor élvezem ezt melletted, de most pont nem. Most hozzád akarok érni, mert a te tested az enyémmel ellentétben tűzforró, szinte látom ahogy a gőz felszáll belőled. Szeretnék mondani is valamit, leginkább azt, hogy menjünk be, de a végén csak lehúzom a pulcsim ujját és felülök. Egy egész pillanatig a házat bámulom aztán kérdésedre visszafordulok.
- Rendet rakok a csűrben és hozok tápot. De ha te szeretnél valamit csinálni, akkor nem muszáj ezt csinálnom holnap. - És most olyan várakozóan nézek rád, hogy félek megrémülsz. Nem akarom hogy azt hidd bármiféle kötelességed is van velem kapcsolatban.
Valahogyan, és ki tudja pontosan hogy hogyan a kezem mégis csak rajtad köt ki, a mellkasodon. Érzem a szíved ritmusát, szinte azt is érzem ahogy a kezem kienged. Nem tudom, hogy te mennyire érzed hogy hidegek az ujj végeim, de én kifejezetten érzem a tested melegét. És ez megnyugtat.
- Alszol velem? -