Zöld a gyep, ahova hoppanálok. Kedvem volna lerúgni a cipőm és csak szaladni egyet, örülve a ritka napsütésnek, a madárdalnak, és általában mindennek, ami két évig kimaradt az életemből.
De persze nem teszem. A szabadulásom óta eltelt hónapok alatt megtanultam, hogy idekint is csak látszólag szebb a világ, a felszín alatt feszülő valóságról soha nem szabad elfeledkeznem. (Vagy ezt is Lititől tanultam? Esetleg Jammertől?) A szép kinti világ rám veszélyes aranyvérűek és engem bűnbakként kihasználó aurorok harcát rejti, ráadásul az előbbiek állnak épp nyerésre.
Úgyhogy inkább összeszedem az érkezésemkor felborult szórólapos taligát, és mélyeket lélegezve a városka bekötőútja felé sétálok.
Tudom, illúzió, de akkor is jólesik a csönd, a mugli kisváros házainak virágillata, a távolban vágtázó lovas látványa, a friss levegő. Pálcámat visszacsúsztatom az övtáskám mélyére, és azon mélázok, hogy a valódi mugli szórólaposok miért utasították vissza ezt a feladatot. Túl hosszú utazás? Nekem egy hoppanálás volt. Húsz kiló szórólap, amit hepehupás úton kell maguk után húzni? Pehelysúly-bűbáj.
Lényegében fizetnek azért, hogy a vidéket járjam.
Egy pillanatra megdermedek. Mintha a fák között, ott a patakparton... Nem, rosszul láttam. Nincs ott senki.
Baktatok tovább, de most már nyitott szemmel, és a körülöttem levő elmékre is figyelve.
Idilli terep, de háború van.