Csendben nézem a könyvet, amit a kezemben tartok. Nem olvasok: nem hiszem, hogy képes vagyok most olvasni. Hosszú ideje nem vagyok már képes semmi igazán produktívra: nem alkotok, nem dolgozok jól, de még csak nem is élek többé igazi társadalmi életet. Csak ülök a házban, néha beszélek néhány szót Rabastannal, azután visszatérek a mostani állapotomba.
Várok. Még most is várom, hogy Aurora visszatérjen hozzám, bármi is az oka annak, hogy nem jött még haza... leszámítva persze azt az alkalmat, azt a nyarat. Nem tudom, hogy miért kerül el engem, miért csak távolról figyel: miért nem szólított meg a hídon, miért nem keresett meg azóta egyszer sem. Talán a bátyjától fél, azért nem tér vissza, és a félelme talán indokolt is. Ha megtudná, hogy visszajött, nem tudom, hogy megállítanák-e a védőbűbájok, amiket elhelyeztem a ház körül, különösen úgy, hogy mára egyértelművé vált, hogy kit favorizál kettőnk közül a Nagyúr. Nagyúr... milyen ostoba szó. Tényleg megérdemli valaki olyan ezt a titulust, aki változást ígér, de őrülteket, gyilkosokat szabadít rá a társadalomra? Egyre kevésbé tudom megvédeni őt magamban a vádaktól.
Felállok, és elindulok a lépcső felé. Nem igazán tudok aludni mostanában sem, úgyhogy úgy döntök, hogy elveszek néhány órára az őseim emlékeiben. Még mindig van néhány ezer emlék, amit soha nem láttam, mert nem került be rendesen a jegyzékbe, hogy mi található bennük. Talán találok megoldást; remélem, hogy találok megoldást. Az Imperius-átkom egy fokkal hatásosabb lett annak a néhány tanácsnak köszönhetően, amit Helvar Rowle elmondott az utódainak, talán az én problémáimat is megoldja valami.
Néhány lépés után megtorpanok, ahogy egy ezüst fénycsóva tör be hozzám, ami azután egy hatalmas ezüst oroszlánná materializálódik. Megdermedek a látványtól, még akkor is, ha tudom, hogy ez csak egy patrónus: soha nem láttam olyan patrónust, ami ennyire szilárd, bár nem is láttam igazán sokszor patrónust. Én tudom, hogy soha nem is lehetek képes használni: olvastam már, hogy a patrónus felemészti a sötét varázslókat, ha azok használni próbálják, én pedig már természetessé tettem a fekete mágiát a gondolataim között.
Ledermedek, ahogy a patrónus beszélni kezd hozzám, egy ismerős hangon. Azután már nem csak az dermeszt le, hogy képes rá, hanem az is, amit mond: a szívem szinte kiugrik a helyéről, amikor megemlíti Aurorát, aki megsérült. Nem igazán gondolkozok tisztán, nem akarok törődni vele, hogy miért van most a menyasszonyom Moodyval, aki elrabolta őt, és miért akarja most elengedni. És miért tudott egyáltalán szabadon mozogni. Nem érdekel, hogy ez egyértelműen csapdának hangzik: lehunyom a szemem, és elképzelem a helyet, ahol a patrónus szerint van. Legalábbis a legközelebbi pontot, amit ismerek annak a helynek a közelében.
Nem törődök most a ruhámmal, ami alig több egy fehér ingnél, egy fekete nadrágnál és a benti cipőmnél, nem törődök vele, hogy talán most jött el az idő, amikor végezni akarnak velem, én pedig talán ostoba módon belerohanok egy csapdába. Nem érdekel most más, csak Aurora. Gyors, nyújtott léptekkel indulok el a híd felé, azután futni kezdek. Nem érdekel, ahogy a muglik megbámulnak, ahogy kitörök a sikátorból, és csak futok, nem érdekel, hogy a testem jelez nekem. Csak futok, amíg el nem érem az átkozott hidat, amíg el nem érem őt. Talán így, benti ruhában, zilált külsővel, a szívroham közelében kell majd meghalnom, de nem veszítek el többet egy pillanatot sem, amit Aurorával tölthetek. Csak futok egyenesen a híd felé. Rövidesen meg is látom az alakot, aki egy másik ember felett áll.
Csak egy pillantást vetek Moodyra, aki annyira megváltozott, mióta utoljára láttam. Talán a szeme teszi csak, de tényleg másnak látom most, mint az irodájában. Talán kisebbnek tűnik most- talán azért, mert most éppen nem érdekel. Talán akkor sem érdekelne, ha meg akarna támadni. Nem érdekel, hogy ki ő, hogy mit tett a családommal, csak Aurora érdekel. Letérdelek mellé, és megfogom a kezét.
- Itt vagyok.- óvatosan kinyújtom a tudatomat, megérintem az övét, és az első képet mutatom meg neki, ami eszembe jut: azt az esős délutánt. Azt a délutánt, ami csak a miénk volt, amikor a gyermekünk megfogant. Azt a délutánt, amikor rájöttem, hogy szeretem.

Talán biccentek, talán nem; nem tudom biztosan megmondani, hogy reagálok-e Moodyra bármit. Túlzottan lefoglal Aurora ahhoz, hogy érdekeljen most az ember, aki elvette tőlem fél évvel ezelőtt. Ha megpróbálná újra elvenni, mindent megtennék, hogy megállítsam, de már régen kinőttem az olyan gyerekes dolgokat, mint a bosszú. Talán már az elveket is kinövöm lassan, csak az érdekek fognak maradni: azoknak az érdekei, akik fontosak számomra.
Érzékelem, hogy él, hogy viszonylag jól van, hogy talán kicsit megnyugtatja az, hogy itt vagyok vele, hogy a karjaimban tartom. Halványan érzem csak a tudatát, de biztosan tudom, hogy ő az, hogy még mindig ő az. Nem tettek vele semmit, nem fosztották meg az emlékei alól, és nem vonták Imperius alá sem. Furcsa, sztoikus nyugalom jellemző szinte mindenki gondolataira, érzéseire, akit irányítanak.
- Rendben. Használja a kopogtatót a nagy kapun, és beengedem önt. Volt egy kis incidensem a nyáron, azóta nehéz bejutni.- furcsán lelketlenül közlöm az emberrel, aki megölte apámat, hogy ha be akar jönni a házamba, nem fogok az útjába állni. Hallanom kell a történetét amúgy is, mert ennek az egésznek így semmi értelme. Miért adta vissza őt, éppen most? Miért akart engem Aurora most, miért nem akart már korábban? Tényleg csak az elmebeteg bátyjától rettegett?
Behunyom a szemem, elképzelem az otthonom, a karjaimba veszem Aurorát és rögtön a kapuhoz hoppanálok, vigyázva rá, hogy mindent tökéletesen elképzeljek: a fákat, a kaput, a falat, még a zuhogó őszi esőt is, ami két órája szakadt a nyakunkba. Nem is hibázok: egyenesen a kapuhoz érkezek, ami egy pálcaintésre kinyílik, én pedig futok be, karjaimban a menyasszonyommal. Nem zavar az eső, a hideg, a fájdalom, amit a testemet érő szokatlan megerőltetés okoz: csak sietek befelé, miközben gyorsan kimondom az új házimanónk nevét. Meg sem állok, miközben elküldöm őt a Mungóba, hogy hozza el nekem azt a diszkrét gyógyítót, akiért a családunk olyan sokat tett. Apám azt remélte, hogy segíti majd őt a háborúban lebukás nélkül az anyagi támogatásért cserébe, de amennyire tudom, egész életében soha nem járt még a Roxfort Gyengélkedőjén sem. Egészséges volt, addig a bizonyos pillanatig.
Belököm az ajtót, és egyenesen a még mindig narancsfényárban úszó nappalihoz sietek, ahol rögtön leteszem Aurorát a kandalló előtti kanapéhoz. Legalább meleg van itt. Letérdelek mellé, és amennyire szerény tudásom engedi, elkezdem begyógyítgatni a sebeit, csillapítani a fájdalmát, vigyázva, hogy ne vállaljak semmilyen kockázatot. Néhány másodperc után úgy is döntök, hogy nem merek többet tenni: csak előrehajolok, megcsókolom, végigsimítok a hasán, ahonnan most is érzem azt a gyenge, fejletlen, de létező tudatot. Csak nézem őt, ahogy fekszik a hajós címerekkel borított nappaliban, amit hatszáz éve emeltek a Rowleok, és biztosan tudom, hogy kik most a családom. Nem kell választani, de biztosan tudom, hogy kit választanék. Kinyújtom az elmém, és gyengéden megérintem Aurorát, újra átsugározva néhány szép emléket: ezúttal azt, amikor először ivott kólát, úgy, ahogyan azt én megéltem. Elmosolyodok.
- Nem lesz semmi baj. Itt vagyok veled.

A gondolataim megállnak egy pillanatra, mintha csak egy óra mozgatta volna őket egészen addig, ami egy mondat hatására nem mutatja többet az időt. „Kislányunk lesz.” Sejtettem, hogy gyermekünk lesz, de ahogy Aurora kimondja ezeket a bűvös szavakat, rögtön bevillan a kép, amit mutatott nekem. A mezőről, a fáról, a gyermekről. A gyermekünkről. Előrehajolok, és óvatosan megcsókolom.
- Most már biztonságban vagy. Nem bánthat téged senki. Ahogy a kislányunkat sem.- óvatosan végigsimítom az arany fürtöket, amik kissé ragadósak a rájuk száradt vértől. Amennyire meg tudom állapítani, a sérülések nem kifejezetten veszélyesek, de természetesen sokkal jobban aggódom most, hogy rajta vannak, mintha bárki más fejét látnám felhasítva, akár a koponyája mélyéig. Túl szép ez, hogy igaz legyen, és félek. Most, hogy itt van velem újra, túl szép lett minden. Úgy érzem, hogy nem érdemlem meg ezt: úgy érzem, hogy a sors csak egy kegyetlen vicc csattanóját készíti elő. El kell fordulnom kissé, hogy letöröljem a könnycseppet a jobb szemem sarkából.
Óvatosan lecsúszok a székről, és évek óta először a puha szőnyegre térdelek, ahol annak idején annyit fogócskáztam Nilsszel. Már rég túl nagy vagyok hozzá, hogy négykézláb másszak, de most egy magasságban akarok lenni a menyasszonyommal, a szemébe akarok nézni, fogni akarom a kezét, amíg nem jön. Nem akarom faggatni, nem akarom elárasztani a kérdéseimmel, amíg nincs jobban. Nem zúdítom rá a szeretetem sem, csak annyit csepegtetek belőle, amennyire szüksége van. Csak annyit, hogy tudja, hogy mindig itt leszek neki, itt leszek vele.
Talán percekig ülök így, mire végre felállok, és kicsit összeszedem magam, elűzöm a sötét gondolatokat- talán a sok negatív esemény miatt nem akarom elhinni, hogy Aurora itt van, végleg, újra itt van. Rámosolygok, megsimogatom a kezét, azután még egy pillantást vetek a fejére. Tényleg nem tudom, hogy mit kellene csinálnom, hogy mi okozta ezt, de amennyire tudom, összeszedek pár varázslatot még, ami talán segíthet. A kezem már az asztalon pihenő pálcára helyezem, de végül mégis elveszem róla.
- Hogy sérültél meg?- nem faggatózni akarok, csak azt akarom tudni, hogy mi történt a fejével. Ha csak törmelék zuhant rá, vagy valamilyen más természetes módon sérült meg, talán én magam is meg tudom gyógyítani, de nem akarok hozzányúlni, ha ez varázslat hatása. A varázslat okozta sebek nem gyógyulnak meg, ha szakszerűtlenül kezelik őket, sokszor még rosszabbodnak is. Talán ezért remegek még mindig.

Végigsimítok Aurora haján, de nem válaszolok. Nincs is rá szükség, úgy tűnik, hogy ismer: ez az ígéret tényleg nem neki szólt annyira, mint amennyire esküt tettem magamnak. Az őseim mind megvédték a családjukat, a Rowle família minden tisztességes és tisztességtelen tagja megvédte a saját családját, még ha egyébként ostoba vagy gonosz döntéseket hozott is. Aki nem tette, már nem tagja többé ennek a dinasztiának. Minden ősöm, aki legalább egy ócska knútot ért, megvédte a családját. Minden élőlény, ami legalább egy szót megér, megvédi a családját.
Nem nyúlunk a pálcámért, hogy enyhítsek a lány kínjain, amik talán nem is olyan elviselhetetlenek, mint az enyémek. Hiába ülök most mellette, hiába fogom most a kezét, ellopták, bántották, megsebezték, és bármit teszek vele, már nem fog minden olyanná válni, mint az esőfüggöny mögött volt a Fekete-tó partján. A sebek talán begyógyulnak, de a sebhelyek megmaradnak. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy elfelejtik ezt; én nem fogom.

Talán még soha nem bénultam le annyira, mint akkor, amikor Aurora görcsös keze hirtelen az ujjaimba mart. Talán akkor sem, amikor a bátyja eljött érte, amikor megtámadott engem- lebénította a testemet, de az elmémet akkor sem öntötte el a rémület ennyire jegesen. Féltem akkor is, szabadulni akartam, de tudtam gondolkodni. Most csak rabszolga vagyok, az érzékszerveim rabszolgája, aki tehetetlenül figyeli a szőke lányt.
Nem vagyok most annyira benne az elméjében, talán csak egy sóhajtásnyi érintés vagyok a tudata bal sarkában, mégis érzem azt a rettenetes fájdalmat, ami engem is megbénít. Behunyom a szemem, amiből néhány hosszú könnycsepp indul el lefelé. Talán vér, nem könny- ennyi fájdalom szét kéne tépje az agyat, nem? Fogom a kezét, nem próbálok szabadulni az izmoktól és körmöktől, tőlem akár le is téphetne mindent a csontokról. Csak azt akarom, hogy szabaduljon ettől, bármi is ez.
Nem válaszolok szóban, talán nem is tudnék, de azonnal Aurora után kapok. Behatolok az elméjébe, durvábban, mélyebben, mint szoktam, de nem hiszem, hogy érzi most. Csak mélyre akarok kerülni, át akarom venni az irányítást, azt akarom, hogy a jelent lássa csak. Úgy érzem magam, mint aki az ujjaival nyúl a szemhéjak alá, hogy nyitva tartsa valaki szemét, aki örökké aludni kíván, de bármennyire undorító érzés így fogva tartani gyermekeim leendő anyját, nem engedem el.
Rádőlök, óvatosan a mellére teszem a fülem, átölelem a vállát, és megpróbálom rázúdítani az összes dolgot, ami talán megnyugtatna. A lányunkat. A fát. Az esküvőt. A Vízöntőt. A kénsavat. Az esőt. A tó vizének hidegét. A kandallóm melegét. Az ágyam puhaságát, amit még nem érezhetett, de talán már látott. Engem. Őt. Minket. Aztán végre nem azt, ami leszünk, hanem akik vagyunk: nem vagyunk még többek két fiatalnál, akik átlépték a felnőttkor küszöbét, akik összetartoznak. Nem vagyunk többek két embernél, akik összetartoznak. Két élőlénynél, akik összetartoznak, akik most, hosszú idő után újra együtt lehetnek, és akiknek most nem számít a jövő. Mint az eső, most csak a kandalló van, a könnyek, az izzadtság, a fájdalom, egymás.

Nem sok, de mind a miénk.

Elveszek Aurorában, talán évszázadokra: látok belőle mindent, amivel elrejtem előle őt magát, és megmutatom neki magamat, amit figyelhet, hogy ne akarjon látni a jövőbe. Hiszen nem kell a jövőbe látni hozzá, hogy megtaláld a drámai fordulatokat, a kettőspontokat, a gondolatjeleket. Nem kell a jövőbe látnod hozzá, hogy tudd, akár tizenkét, akár száznegyvennégy, akár ezerhétszázhuszonnyolc jövőt látsz, én mindig veled leszek.
Nem a testemben vagy, mégis élesebben érzem a fájdalmad, a félelmed, ami olyan, mint az emberé, aki elvesztette a látását, aki emiatt most olyan vak, mint minden más ember. Nem hazudok neked, nem nyugtatlak, nem akarom elhitetni, hogy ez nem változtat semmit- hiszen tudod te, hogy nem változtat semmit. Magamnak hazudtam csupán, hogy azon múlt az egész, hogy hasznos voltál a szemeddel, mert valójában már régen a kezedben tartod a szívem. Csak hallani akartad, úgyhogy most elmondom hangosan: szeretlek. Bármilyen nyílttá, sebezhetővé tesz engem, bármennyire kiemeli a hajót a vízből: szeretlek.
Talán hosszabb időt élek le a szorításodban, a kezedet fogva abban a néhány órában, mint amit eddig leéltem. Érzem, hogy csinálnom kéne valamit, de olyan jó csak veled lenni, csak kapcsolódni hozzád, hogy most nem érdekel, mit láthatnának azok az emberek, akik teljesítményt és nagy dolgokat várnak, amikről mesélni lehet. Rólunk nem lehet itt egy oldal hosszan mesélni, mert mi örök vagyunk egymásnak, de nem vagyunk semmi sem mások számára. Csak összebújok veled hát, másoknak pedig elég annyit tudnia, hogy vigyázunk egymásra, amíg meg nem érkezik a gyógyító.

Nem sietek ki a gyógyító elé, akit a házimanónk be tud kísérni, mert parancsot adtam neki rá. Nem hagyom magamra Aurorát hosszabb időre annál, hogy ellenőrizzem, Rabastan itthon van-e, és írjak neki egy gyors üzenetet alig nyolc perc alatt, amiben arra kérem, ne jöjjön le a lakosztályából, ha esetleg kilép a fenti kandallóból. Nem lenne jó, ha megtudnák, hogy itt van: ez a hely addig marad igazi erőd, amíg megőrzi a titkait.
Udvarias csendben figyelem a gyógyító munkáját, aki talán megtette volna ugyanezt értem is, ha egyszer darabokra szakított testtel kerülök a pálcája alá. Talán engem is visszaadott volna az életnek, talpra állít, de én az Ő ölelésébe álltam volna. Aurora más: őt várja valaki. Várom én, várja a baba, várja az egész családja- mert ő már Rowle. Lady Rowle, Drakeshall úrnője, Thorfinn Ivarson Rowle menyasszonya. Mosolyogva nézek le Aurorára, miután a gyógyító távozott, azután, ahogy kiteszi a lábát. Megérintem a lány- a nő kezét, és így ülök mellette. Csak egy apróságért állok fel.
A kandallóhoz lépek, és négyszer a stilizált kőszörny fejére koppintok a pálcámmal, ahogy apám mutatta. Nem tett így senki évszázadok óta: én vagyok az első Frida Rowle óta, aki ezzel a varázslattal felébreszti a birtokon pihenő vízköpőket, amik bizonyára nem jelentenének igazi védelmet egy betörő ellen, de akiknek a pillantása mégis megnyugtat. Rengeteg varázslat védi ezt a házat, túl sok hozzá, hogy az őrült Selwyn bejusson, de most, hogy Aurora itt van, kevésnek érezném azt is, ha ezer auror strázsálna a birtok körül.
Leülök, és várok: a reggelre, Rabastanra, az álomra, Moodyra, de talán leginkább a te ébredésedre. Mert nincs most nélküled több ebből a házból: talán nem látsz most előre, Lady Rowle, de te vagy a jövő, aki nélkül nincs is igazán történetünk, csak egy üres kúriánk, néhány árván maradt gyermekkel és ősi szellemekkel. Szürkék vagyunk, Aurora, és te vagy az, aki színt hoz, az íránytű, aki megmutatja nekünk, hogy merre találjuk Északot.