Igazából Dustin tehet róla, hogy ennyire viszolygok még a seprűre ülés gondolatától is. Mert persze, mint mindenben, ebben is próbáltam jobb lenni nála, meglehetősen kitartóan, hiszen Vespával nyári szünetben mindig gyakorolni kellett, hogy ne menjen ki a formából, de mindannyiszor felsültem és kitaláltam, hogy szédülök a magasban és nem ülhetek seprűre, csakhogy ne kelljen soha a jövőben megmérettetnem magam vele, és ne kelljen Vespának se csalódást okoznom. Még sorozatos ájulásokat is produkáltam, hogy hitelesebb legyek, amit egyébként kimondottan élveztem. Mindenki körülöttem sűrgött-forgott, apa cserélgette a borogatást. Persze Dustin végig tudta, hogy csak kamu az egész, de hosszú éveken keresztül nem szólt senkinek, még nekem sem. Vannak az ikerlétnek egészen kellemes dolgai, szavak nélkül is értjük egymást, közben meg nem kell folyamatosan együtt lógnunk, erről a Süveg gondoskodott, és mióta Val itt van a Roxfortban meg úgy az életemben, még csak nem is lógok annyit a nyakán, ami miatt rosszul érzem magam, és néha amikor rámtör a bűntudat, mint például ma délelőtt, kígyó létemre a Griffendél torony körül sertepertélek, hogy végül Dustin helyett Abelbe botoljak, és ne tudjam magamról lerázni.
Merthogy egy ideig kifejezetten kellemes a társasága és jókat lehet hülyülni vele, de aztán a griffendéles arrogancia valahogy csak kibújik belőle. Most például visszatért a cukkolásomhoz, amit körülbelül azóta elkezdett, hogy bekerült abba a béna kviddicscsapatba. Igazából a szája is akkor lett ekkora, de ezt nem is mulasztom el minden alkalommal megemlíteni neki.  
- Nem hiszem el, hogy nem találtál jobb helyet és időt a megtérítésemre. Nem megy szembe a házirenddel? Önmagad és mások veszélyeztetése? Rémlik ez a pont? - karakteremtől teljesen idegenül próbálom bevetetni vele, hogy olyan apróságok, mint a házirend többrendbeli megsértése egyáltalán érdekelnének. Főleg most, hogy egyébként is le akarok innen lépni.
A hatalmas zöld sál legalább négyszer körbeéri a nyakamat, éppen csak az orrom látszik ki, meg a vörös üstököm, ami kilóg a sapka alól. A sűrű hóeséstől alig látok el az orromig is. Bizonytalanul tekintek körbe, hátha eszembe jutna valami, amivel kihúzhatnám magam.  Merthogy tényleg ittvagyok a pálya szélén, részben mert már kezdtem belefáradni az ellenkezésbe, részben pedig mert bűntudatom van a múltkori miatt, amikor az egész balhét Abel vitte el helyettem Friccsnél – megjegyzem, mintha még élvezte is volna az egészet, de ebben nem lehetek biztos, és ha még az is lennék, tíz percenként nem átall ezzel előhozkodni.
Tőlem szokatlan bizonytalansággal támaszkodok a szertárból elcsent rozoga seprűre, és elcsigázottan nyalom meg a hatalmas méretű, kerek nyalókát, ami eltakarja a fél arcomat és amire már ráfagyott a kezem. – Egyébként sem vagyok hajlandó ezt félbehagyni, szóval mi lenne, ha visszajönnénk akkor, amikor nem kavarog vészjóslóan a fejünk felett egy hóvihar? - és még mindig nem mulasztok el próbálkozni, pedig biztos vagyok benne, hogy Abel a gyengeség jelének könyveli el, és nem mulasztja el majd ellenem fordítani.

Imádom a téli napokat, a hófúvást, a hideget és még a viharokat is. Ezen négy dolog közül mindössze az utóbbi lóg ki a listából, mivel még a mai napon nem volt vihar, de estére egészen elképzelhető. Lehet elég vad dolog ilyen hóban kviddicsezni, de engem vonz az adrenalin. Sosem voltam olyan srác, aki betojik egy kisebb veszélytől, így még izgalmasabb is lesz. Emlékszem otthon folyamatosan kiszöktem éjszaka focizni, anyám mindig ki volt rám akadva. A régi barátaimmal szerettük kihúzni a gyufát, pedig még csak tíz éves sem voltam. Azok az idők már elmúltak és azt sem tudom, hogy mikor játszottam utoljára focit és és mikor láttam utoljára az ottani barátaim. Az életem fenekestől felfordult és egy olyan világba cseppentem bele, melynek a létezése eddig rejtett volt számomra.
Már vártam, hogy Lou Huntington útja újra a griffendél torony környékén folytatódjon, s nem is okozott csalódást, amikor megpillantottam a lányt. Engem nem érdekelnek olyan dolgok, mint a vér, avagy a származás vagy a házbeli különbségek. Számomra minden diák ugyanolyan, mindössze néhányunknak új ez a dolog, míg sokan tapasztaltabbak. Mire kikerülünk innen az ellentétek úgyis eltűnnek és reménykedem benne, hogy anyám nem akar majd mugli munkára kényszeríteni. Bárcsak megmutathatnám neki, hogy mennyire menő az itteni élet!
- Ne kéresd már magad, azt hittem te vagány lány vagy, de most mégis kiderül, hogy egy kis kviddicstől betojsz – nevetem el magam, míg Lou kezébe dobok egy védőszemüveget. A hótól nehezen lehet látni repülés közben és azért egyikünk sem akar megsérülni szerintem. – Sőt igazi kviddicsnek sem nevezhető, mert mindössze mi ketten játszunk. Nevezzük inkább repdesésnek, a kedvedért nem hozom ki a labdákat, pedig egy gurkó biztosan izgalmasabbá tenné a helyzetet. Csak kérned kell – mosolygok a lányra egy kicsit gonoszan. Nem értem, hogy miért parázik. Ő már egészen kiskorától játszhat ezzel a csodálatos játékkal, míg én mindössze négy éve fedeztem fel és mégis leköröztem benne. Nem mondom, hogy nem esik jól, hogy ebben jobb vagyok nála, de azért siralmas amilyen szinten áll.
Felnézek az égre, mikor meghallom a lány újabb panaszát. Lehet tényleg nem most a legjobb elkezdeni ezt az egészet, de biztosan nem fogom annyiban hagyni a dolgot.
- Na jó, hagyd abba a nyalókázást és pattanj fel a seprűdre. Ha most repülni fogsz, akkor tiszta időben nagyon profi leszel. Egyébként mit csinálsz te repüléstanon? Madame Morettinek is panaszkodsz, ha a seprűre kell ülnöd? – kérdezem őszinte kíváncsisággal és felpattanok a seprűmre. Hirtelen elgondolkozom rajta, hogy inkább odaadom neki az enyémet, mert ez azért egészen új és nem olyan rozoga, mint amit a kezében tart.
- Ha cserélünk seprűt utánam jössz? – érdeklődöm a föld felett lebegve két méterrel és megkerülöm a lányt. – Látod milyen egyszerű? Nem kell félni egy kis hótól – rántom meg a vállam.

Ha Abel Valentine agya valaha is nagyobb lett volna egy borsónál, akkor most tudná, hogy a kis és a kviddics szavakat egy lapon emlegetni nem éppen okos dolog, pláne nem a jelenlétemben. Makacsul összepréselem az ajkamat, míg egyetlen vékony vonallá nem válik és küldök felé egy, még a griffendélesek számára is jól értelmezhető, megsemmisítő pillantást. De még mielőtt bármilyen replikát a fejéhez vághatnék, ő vág hozzám egy szemüveget, amit fél kézzel elkapok, de inkább mázlinak mondanám, mint kifejezett tehetségnek, de azért magamhoz szorítom, nehogy kicsússzon az ujjaim közül mégis.
Nem tudom pontosan eldönteni, hogy a tényt, hogy a gurkók a szertárban maradnak, megkönnyebbüléssel kellene konstatálnom, vagy inkább fel kéne háborodnom, amiért gyengének hisz. És tényleg nem sok tart vissza attól, hogy rávágjam: engedje ki a gurkót, sőt, ha  lehet kettőt is, mert a mai szép nap a halálra. Vagy egy nyaktörésre. Akkor nem kéne mágiatörténetre járnom, meg számmisztikára és a többi rémunalmas órára. De az sem biztos, hogy meg tudnék ülni a fenekemen és várni, hogy a Javasasszony néha felém tévedjen. Szóval inkább bólintok engedelmesen, és habár megszakad a szívem, fájdalmas búcsút veszek a nyalókától.
- Felmentésem van repüléstantból, nem olyan nagy dolog, az évfolyam negyedének van – próbálom ezt olyan lazán előadni, mintha egyébként nem tartanám én magam is nagyon gáznak, és kétkedve veszem szemügyre mégegyszer a rozoga seprűt. Persze meg vagyok győződve, hogy lányként soha sem várnám el, hogy különleges bánásmódban részesítsenek, azért egy pillanatra fontolóra veszem, hogy talán a maximális biztonságra kellene törekednem egy ilyen kétes helyzetbe. Egy pillanatra elképzelem, ahogy saját makacsságomon felülkerekedek és hagyom, hogy Abel vadiúj, hiperszuper, párnázóbűbűjjal ellátott és minden nap fűzfaolajjal vixolt seprűje jusson nekem. De éppen csak egy pillanatig.
- Hogy is ne! Nem szorulok rá a különleges bánásmódra. Mindenki ezzel kezdi, nem? – az elején még nagyon határozott éllel csendül a hangom, ami egyre csak megcsappan, ahogy a gondolatmenet végére érek. Mély sóhajtással nyugtázom, aztán felveszem a fejemre azt az idióta szemüveget és a lábam közé teszem a bizonytalan lélekvesztőt. – Várj csak, letörlöm azt az idióta vigyort a képedről, még ezzel a negyven éves őskövülettel is lekörözlek – feltéve, ha nem zuhanok le az első fél percben. Azonban úgy fest a szám sokkal nagyobb, mint amennyire indokolt lenne az én szituációmban. Hiába köröz kihívóan fölöttem, és tesz provokáló megjegyzéseket, és hiába akarom mindennél jobban letörölni a képéről a vigyort, a lábam nem szakad el a földtől. Ott állok sután, lábaim között a seprűvel és nem azért mert félnék a repüléstől és a hóvihartól, hanem mert sokkal inkább attól félek, hogy a nagy szám ellenére még sem leszek képes őt lekörözni.
- Várj! - kiáltok fel, mikor eszembe jut még egy utolsó időhúzási kísérlet. - Meg kell ígérned, hogy ha meghalok odafent, Dustin soha nem kapja meg a szuperhős-figura gyűjteményünk felét és neked kell gondoskodnod arról, hogy az emlékemre szobrot állítsanak a kviddicspálya szélén. Hallod, Abel? Addig nem szállok meg, amíg meg nem ígéred.  

Ha aranyvérű lennék szerintem a szüleim kiskoromtól fogva nem tudtak volna lerángatni a seprűről. A muglik el sem tudják képzelni, hogy a kviddics és a repülés mennyire jó móka. Ők azt hiszik, ha dobálhatnak vagy rugdoshatnak néhány labdát, akkor az már mekkora szórakozás közben meg köze sincs a valósághoz. Ez az egyik oka, hogy nem értem meg Lou-t. Persze félreértés ne essék, mert egy tök jófej csajról van szó és nem utolsó sorban még szép is, de élnie kellett volna a lehetőséggel apró korától fogva és a tesójával Dustinnal kviddicseznie. Még partnere is lett volna a játékban. Néha belegondolok, hogy ha a nővérem is varázsló lenne, akkor valószínűleg sosem játszott volna velem. Már csak abból is kiindulva, hogy mennyire nem sima a viszonyunk. Azt nem mondanám, hogy soha nem jöttünk ki jól egymással, de mióta megjött a baglyom egyértelműen haragos rám.
- Na és mi az indoka a felmentésednek? Félelem? – kérdezem ugratva. Ha valami nagyon nagy nyomós indoka lenne arra, hogy nem repül, akkor valószínűleg idáig sem jött volna el velem. Szerintem megvan Lou-ban az akarat, mindössze retteg, hogy mi fog történni. Majd segítek neki leküzdeni azt a félelmet és akkor hátha majd néha csatakozik hozzánk repüléstanon. Nem kell a kviddics csapatban lennie csak néha jöjjön ki velünk. Biztosra veszem, hogy élvezné.
- Én csak kedves akartam lenni, de ha nem, hát nem. Nem ajánlom fel még egyszer – veszem el a seprűm, s ezúttal már azzal szállok fel a levegőbe a régi, rozoga seprű helyett, amely az iskola tulajdona. Én már előre tudom, hogy Lou rosszul döntött, hogy nem fogadta el az ajánlatom, de ez az ő dolga. Megpróbáltam rátukmálni, de nem mehet minden olyan simán, mint az új seprűm. Sokkal egyszerűbb ezzel repülni, mint a másikkal. – Sok sikert hozzá, de előre szólok, hogy nem fog menni – mosolygok rá még mindig. Azért majd gondosan ügyelek rá, hogy le ne essen és ne legyen semmi baja, mert akkor kapnék a szüleitől meg a professzoroktól is. Én lennék a hülye, mocskos kis sárvérű, aki hagyta, hogy Lou Huntington lesérüljön.
- Nem kaphatnám meg inkább én a szuperhős-figura gyűjteményetek felét? – kérdezem viccelve, de rögtön „komolyra” fordítom a szót. – Persze, megígérem – válaszolom a tőlem telhető legdiplomatikusabb hangon. Annyira túldramatizálja ezt az egészet! A nap végére tökre élvezni fogja a repülést csak jussunk el odáig, hogy fel is száll.

Ezen a ponton már elég ciki lenne bevallani, hogy semmi bajom a repüléssel, azon kívül, hogy nagyon gyatrán csinálom. Úgyhogy elhatározom, hogy ragaszkodni fogok az eredeti sztorihoz, ha már lehazudom a csillagokat, legalább legyek következetes.
- Azt hiszem, nem bírom a magasságot... – jön a tétova válasz, de a seprűt határozottabban szorongatom a lábam között és készen állok, hogy bármelyik percben felszálljak. Csak.. csak kell egy kis idő.
- De később majd cserélhetünk, csakhogy megtapasztalhassam, milyen is egy igazi seprűn – ezt már úgy mondom, hogy egészen belemegyek a játékba, és próbálom kifigurázni ezt a hatalmas önimádatát és a mítoszt, amit a saját seprűje köré épít. – De ne hidd, hogy nem értékelem határtalan kedvességed – teszem hozzá gúnyosan és megroggyantom a lábamat, mintha a háttérben valaki vigyázz-t kiáltott volna. De meghagyom neki az előnyt, figyelem a technikáját, mert biztos, ezen is sok múlik. Próbálok helyezkedni, hogy valahogy kényelmes legyen, de egyelőre nem találom a helyemet.
- Már hogyne menne. Lou Huntingtonnal beszélsz, Abel, nem akárkivel – kontrázok rá és abban a pillanatban elrugaszkodok a földtől, de hamar meg is bánom, amikor a seprű ide-oda kezd billengni és csak nagy erőfeszítés árán tudom végre megtalálni az egyensúlyomat. Aztán óvatosan dőlök előre, határozatlan mozdulattal, hogy leírjak egy kört és valahogy az ő magasságába kerüljek, de az egész olyan, mintha egy lassítotott felvételen csinálnám. Ez a seprű tényleg rohadt lassú.
- Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy ezek után még bármit is kapsz, inkább beadom egy múzeumba vagy tudja a fene, talán tényleg....- annyira belemerülök a mondókámba, hogy csak most veszem észre, hogy alattam a nagy fehérség. Még a pályát sem látom, sem a körvonalait. Próbálom elszakítani a tekintetemet a nagy fehérségről, előrébb dőlni, egészen ráhasalva a seprűre, apró kezeimmel szorongatom a szálkás nyelet, mintha az életem függne tőle, pedig lehet éppen a halálba visz. Aztán, ahogy feljebb és feljebb emelkedek a szél ide-oda rángat és ettől kicsit pánikba esek. Mármint tényleg. Ezt nem csak színlelem.
- Ömm, Abel, nem is tudom, ennek a seprűnek szerintem már rég a szemétdombon lenne a helye. Hogy is gondolták, hogy erre elsős diákokat felültetnek?
És akkor végre felérek mellé, szusszanok egyet, pedig az, hogy pár centire lebeg mellettem, nem kéne ennyire megnyugtató legyen, pláne nem, ha a nagyszájú Abelről beszélünk.
- Ott, a bejáratnál tökéletes helye lesz a szobromnak. Mert ott mindenki el kell haladjon, ha be akar jönni a lelátóra – körülbelül a nagy fehérségbe mutatok, egyik kezemmel elengedve a seprűt, de hamar meg is bánom, mert kicsúszik a kezemből az irányítás, a seprű kibillen az egyensúlyából és én úgy érzem oldalra vágódok és képtelen vagyok bármit is tenni ellene, csak egy éles, ijedt sikolyra futja tőlem.

Még a rossz látásviszonyok ellenére is simán meg tudom mondani, hogy Lou-nak nincs ínyére ez az időtöltés és hogy egy idiótának tart, hogy pont most rángatom ebbe bele. Mondjuk jobban belegondolva, ha szépen sütne a nap, meleg lenne és a madarak itt énekelgetnének mellettünk sem lenne jobb kedve a repüléstől, szóval tök mindegy mikor csináljuk. Nekem ez az időpont tökéletes, mivel tényleg nem volt mit csinálnom és amúgy is kijöttem volna repülni egy kicsit még akkor is ha nem futok össze Lou-val a toronyban. Tuti, hogy nem engem keresett, de persze ez engem nem akadályoz meg semmiben. Mardekáros létére jó arc a csaj, s még nem cikizett eddig a származásom miatt sem, ami az ő házában nagy szó. Tiszteletre méltó, hát most meghálálom ezt azzal, hogy segítek neki leküzdeni a félelmét.
- Ha nem bírod a magasságot, akkor ne nézz le – válaszolom könnyedén, s tudom, hogy ez nem éppen a világ legbíztatóbb válasza. Egészen közel jövök hozzá, hogy nehogy kárt tegyen magában. Őszintén egy kissé aggódom miatta, pedig még fel sem szállt a levegőbe. Már most szemmel láthatóan retteg, mi lesz ha a levegőbe kerül? Mondjuk ha azt nézzük mindenki fél a repüléstől, míg hozzá nem szokik. Pár hét múlva már élvezni fogja ezt az egészet.
- Már elsőre odaadtam volna, így csak megnehezítetted a saját dolgodat – rántom meg a vállam, habár ezt nem láthatja, mert túlságosan a seprűre koncentrál. Olyan görcsösen szorongatja az eszközt, hogy már fáj nézni. Ha a seprű érezne most biztosan sikítana fájdalmában. Még pár könnycseppet is meg merek kockáztatni. – A kedvességem a legnagyobb érdemem – kezdek neki én is a gúnyolódásnak. Őszintén úgy gondolom, hogy nem vagyok egy utolsó arrogáns, senkiházi srác, de azért nem én vagyok a világ legkedvesebb fazona sem.
Kissé megkönnyebbülök, hogy végre felszáll, így felrántom a seprűt és a földtől három méterre leszek, ami igen kevés, de nem merek fentebb menni míg ennyire bizonytalan.
- Ja bocsi, elsőre nem tudtam, hogy nem a sima Lou Huntingtonnal vagyok, hanem a menő Lou Huntingtonnal, elnézést kérek érte – forgatom meg a szemem nevetve. Sajna a védőszemüvegtől nem látszik ez a gesztus. Picit megijedek, amikor meglátom, hogy ingázni kezd a levegőben, de egész hamar erőt vesz magán és egyenesbe kerül, amitől hangosan fújom ki a levegőm. Lehet, hogy mégsem lesz olyan egyszerű repülést tanítani ennek a lánynak, mint elsőre hittem. Nagy fába vágtam a fejszémet.
- Pedig a nagy és hatalmas Abel Valentine-ra hagyhatnád. Hülye, aki kihagy egy ilyen lehetőséget – vigyorgok rá, s közben figyelem, ahogy az én magasságomba ér. Oké, hogy rossz az a seprű, amin repül, de azért ennyire nem. Ez már egy kicsit túlzás, amit csinál. Most nem tudom, hogy megjátsza vagy tényleg ilyen béna.
- Lou, attól, hogy az a seprű régi még semmi baja és tökéletesen működik. Azért akartam az enyémet adni, mert ez simábban suhan és könnyebb irányítani – mondom neki, s úgy teszek mintha akkora szakértő lennék. Habár ha úgy nézzük az is vagyok, mert mióta a Roxfortba kerültem ez érdekel a legjobban, így buzgó mugliszármazású létemre mindennek utánajártam a seprűkről, a repülésről és a kviddicsről is.
- Az a hely már le van stoppolva az én szobromnak – vigyorodok el, de hamar lefagy a képemről az a mosoly, mert látom, hogy a nagy mutogatás közepette Lou elveszíti az uralmát a seprű felett és rögtön oldalra is vágódik. Ahogy meghallom a sikolyát a segítségére sietek és visszaráncigálom a seprűre normál állapotba még mielőtt a földön landolna. – Na jó egy szabályt tarts be, mind két kéz a seprűn, okés? – kérdezem a lány nagy zöld szemeibe nézve, ami még a védőszemüvegen keresztül is élénken csillog.

Mégis ki az az idióta, aki tényleg elhiszi, hogy a magasságtól való félelmet meg lehet oldani azzal, ha nem nézel le? Mármint úgy tűnik, hogy Abel pontosan ilyen idióta, de kivételesen ezt nem teszem szóvá, csak idióta pofákat vágok, amikor úgy gondolom, hogy kellő távolságban van, és nem veszi észre. Ha valóban akkora bajom lenne a magassággal és nem csak rájátszanék, akkor mondjuk biztos, hogy nem szállnék fel a levegőbe, ha helyette két lábbal állhatok a biztos talajon. Mert a föld valahogy sokkal biztonságosabbnak tűnik. Azt lehet érezni a talpad alatt. Biztonságot nyújt és megóv. A levegő ezzel szemben olyan képlékeny, szó szerint megfoghatatlan. Talán épp ezért érzem, hogy ez nem igazán az én terepem.
- Jó, figyelj, hagyjuk. Pompásan meg vagyok ezzel is, nem kell jótékonykodni – vágok vissza csípőből, kiabálva, de még így sem vagyok benne biztos, hogy a szél nem viszi el a hangomat. Még a végén hónapokig hallgathatom, hogy milyen nagylelkű volt velem. Csak a szememet forgatom, amikor jobban belelendül saját nagyszerűségének az ecsetelésébe. Egek, Abel Valentine bosszantóbb, mint ahogy emlékeztem.
Igazából elég hamar megbánom, rögtön felszállás után, hogy olyan könnyelmű voltam, de azt is, hogy valaha hagytam, hogy provokáljon. (Mintha egyébként nem lenne olyan baromira könnyű engem provokálni.)
- Bocs, hogy ki kell ábrándítsalak, de nem létezik olyan, hogy sima Lou Huntington – már nem ordítok, egyrészt mert már közelebb vagyok hozzá, másrészt meg mert nem akarok semmilyen elhamarkodott mozdulatot tenni, amíg csak nem szükséges. De közben meg nem fér a fejembe, hogy hogyan lehet ezt a járgányt egyáltalán seprűnek nevezni, nemhogy még a védelmére is kelni. - Tökéletesen működik? Hát nem is tudom, ha mondjuk fel akarnám vele söpörni a hátsóudvart, na arra lehet jó lenne, de repülni vele? - ezt határozottan költői kérdésnek szánom. És még véletlenül sem valami hírhedt utolsó mondatnak, amit majd évszázadok múltán is idézgetnek majd az eljövendő roxfortos generációk, ha én most fűbe harapnék.
A zuhanás gondolata először pánikba ejt, ezért is sikítok fel, de aztán arra gondolok, hogy talán ez az egyetlen módja, hogy megszabaduljak Abeltől és a hatalmas nagy egójától.
De bármennyire is felkészülök rá, a zuhanás nem következik be. Helyette az oldalamnak csapódó testet érzem, és hogy valaki próbál egyenesbe rángatni, és habár akkorra már behunyom a szememet, mégis nagyon jól tudom, hogy ki az. Egy pillanat gondolkozás után dühösen villantom rá a szememet, mindenféle hála és köszönet nélkül. De végül is ez az a pont, ahol megadom neki magam, és némán követem az utasítását. Nem engedem el többé a seprűt egy kézzel sem.
- Igen is, mester! Óhajod számomra parancs – ha nem lett volna éppen az előbb halálközeli élményem, most biztos pukedliznék is, de helyette inkább betartom az első számú szabályt. - Van még valami más is? Ne fogd vissza magad. Nem hiszem, hogy egyhamar abba a helyzetbe kerülnél megint, hogy Lou Huntington lesse minden szavad.

Nehezemre esik visszafogni a nevetésem. Bármennyire is próbálja Lou látszatra játszani a bátor kiscsajt, most nagyon nem jön össze. Még a vak is látná rajta, hogy retteg a repüléstől és jól tudom, hogy nem éppen ilyen időben kellett volna kihoznom ide, ha egyáltalán ki kellene. Ez nem neki való dolog, valamilyen számomra megmagyarázhatatlan dolog miatt utálja azt, amit én a világon a legjobban szeretek. Valószínűleg ha valahol eltévedt volna útközben a baglyom és az egész életemet úgy élem le, hogy azt hiszem mugli vagyok, ez a sport akkor is hiányozna nekem. Valami hülye késztetés tuti lenne bennem, hogy seprűre ugorjak, akármilyen idiótán hangzik is mindez.
- Remélem tudsz valami jó varázslatot, ami segít, ha leesnél, mivel én nagyon nem és az a seprű semmilyen körülmények között sem stabil – kiáltok vissza. Hiába ordított oda nekem és én hiába ordítok vissza, nagyon kell figyelni, hogy meghalljuk a másikat, pedig nem vagyunk messze egymástól. Mindössze a szél elviszi a hangot és az sem segít, hogy közben körözni kezdek a seprűmön. – Ha mégis cserélnél szólj, nem kell makacsnak lenni – rántom meg a vállam.
- Jajaj, akkor bocsánat, menő Lou Huntington – mosolyodom el. Nagyon bírom Lou-ban, hogy nem hagyja magát, pedig ez pont olyan szituáció, ahol kellene. Na mindegy, ő tudja, én ebbe már nem fogok beleszólni.
Nem reagálok a sepregetős feltevésére, csak megforgatom a szemeim és felsóhajtok. A védőszemüvegtől biztosan nem látja az előző tettem, míg az utóbbit nem hallhatja meg ekkora hangzavarban, így elkerülöm azt, hogy a későbbiekben nekem essen. Mondjuk nőből van, ha nem látja is látja. Ezt már csak tudom, hiszen két ellenkező neművel éltem otthon.
Megijeszt a zuhanása, olyan mintha hosszú órákig tartana, pedig alig egy perc telik el. Hirtelen odamegyek hozzá és fél kézzel egyenesbe rakom. Legalábbis amennyire tudom, hiszen ekkora szélben muszáj kapaszkodnom a seprűbe, hacsak nem akarok én is zuhanni. Az egyikünknek sem lenne túl jó és kifizetődő.
- Jól van, fogd meg a seprű elejét és dőlj rá amennyire csak tudsz, de ne lefelé nézz, hanem egyenesen. Ez a póz nekem az elején biztonságérzetet adott – mondom, s közben fél méterre tőle lebegek. Nem akarok most már távolabb menni, hiszen ki tudja, hogy mi fog történni vele és így nagyobb arra az esély, hogy segíteni tudjak.