Erwin Roywood

Csak a kicsi embereknek van szükségük nagy társaságra.

Nincs egy sem, amire hallgatok


15


Félvér. És lényegtelen információ.


Passzolom. Nem érdekelnek sem a beltenyészeti szupremacisták, sem a korrupt vén komformisták.


Beszélek a kígyók nyelvén. És ha befejeztem hozzá az ábécét, írni is fogok rajta. Egyébként az ábécé szó ezen a nyelven rendkívül ostobán hangzik. Még csak nem is az első három betű, akkor aábé lenne.


Mardekár


Paul Craddock


Saját

Kár erről beszélni.

Anyám meghalt, már tíz éve. Nem is emlékszem rá igazán: szőke volt, sokat nevetett, és egy kis roxmortsi cukrászdában dolgozott napról napra. Aztán meghalt: egyszerűen csak összeesett egy nap a pult mögött. Talán tényleg más lettem volna, ha ez nem történik meg, talán ugyanaz az ember lennék. Sokak szerint nem is érdemes ezen merengeni, mert az a világ soha nem valósult meg, de a világ több egy egyenes alagútnál.
Apám, Edgar Roywood: a biztonsági trollokat képző, a komformista, a kém, a kispolgár, az ellentmondások embere. Nem érdemelt volna egy sort sem a naplómban, mégis könyveket lehetne megtölteni vele. Azt hinnéd, hogy kedves, de nem akar mást, csak átformálni a maga képére, eltiltani mindentől, ami énné teszi az ént. Nem akar ő mást, csak megfelelni a világ elvárásainak, hogy azután egy minden klisét megszégyenítő kapcsolatot építhessünk fel. Számára ijesztő minden, ami énné teszi az ént.
Nem akarok beszélni most arról a családról, amit apám épít, sem arról, ami a múltba nyúlik vissza: sima félvér család, mentes minden beltenyésztett tisztaságtól, amire háztársaim olyannyira büszkék. Nem vagyunk gazdagok, nincs házimanónk, nincsenek oldalágaink vagy ezerhétszáz éves tárgyaink, amik generációról generációra meghatároznak minket. Csak egy kispolgári ház, egy adag társadalmi elvárás és okoskodás a reggeli tojásrántotta felett arról a politikáról, amit úgysem mi fogunk irányítani.

 Vannak néhányan, akik elolvassák majd ezt. Vannak köztük, akik emlékezni fognak rá. És vannak, akik talán meg is értik.

Van a túlvilágon egy kis liget azok számára, akik nem tudják értékelni a szépet. Ez a liget a Szép, ahol nem történik más magán a szépen kívül- szépen hangzik, de az itt élők számára ez a hely a Semmi. Ezek az emberek szépen öltöztek, pontosan jártak dolgozni, betartották a szabályokat, felépítettek maguknak egy kirakatéletet, azután egy reggel leborultak a vécéről, csókot nyomtak a Próféta címlapjára, és kihúzott háttal, a királynőnek tisztelegve távoztak el. Ezek az emberek nem éltek soha: számukra csak a rohanás, a külsőségek léteztek, amiket a halál elvett tőlük: számukra nem létezik a Szép.
A cinizmus, a letargia, a rossz modor azok szerint alkotják énem magját, akik még az önkielégítést is rendes protokoll szerint végzik. Számomra nem fontosak a felszínes dolgok, amit minden ember őrült módjára hajt: nem kell a pénz, a befolyás, a népszerűség, a nők, de nem kell még a siker sem. Miért kéne? Nem viheted magaddal. Nem érdekel más, csak az énem építése és az alkotás: mi másért érdemes élni, nem? Ez a világ ocsmány, ha nem építünk bele valamit. Ha nem értesz egyet, lehetsz Menón.
Régóta töltöm az időm felfedezéssel: nem félek tőle, hogy mit találok, amikor beleszívok egy cigaretta végébe, félhalálba fojtom magam vagy nézem a fürdőkádban vörössé válni a vizet. Nem félek tőle, hogy mit találok akkor, amikor feketébe öltözök, elvágom magam a világtól, és csak ülök egyedül, csendben magamban, anélkül, hogy láthatnék bármit a lelkemen kívül: az ember jobban lát vakon. Nem félek akkor, amikor elmerülök egy pohár lángnyelv whiskeyben, egy kígyó embertelen szavaiban vagy egy másik ember testében és lelkében. Apám retteg, amikor azt hiszi, hogy a magelláni ouroboros keresése egy napon leránt valahová mélyre, de valójában tisztábbá és tisztábbá tesz napról napra.
Érdekel a mágia, mert a mágia is művészet. Nem vagyok olyan ignoráns, nem veszek el annyira a roxforti mindennapokban, mint sok társam, nem töröm magam a politikával: hű kispolgárhoz méltón tanulok mindent, aminek értelmét látom. Hű kispolgárhoz méltón magolom be a betűket, számokat, igéket és átkokat. De jaj, mit is szólhatna a kispolgár, amikor látná, hogy miként suttogok éjjel a kígyókkal és siklókkal: én megértem őket. Értem őket, mégsem érzem úgy, hogy rettegnem kellene magamtól, esetleg el kéne telnem hatalmam teljes tudatában. Ő sem hatalmas: csak egy újabb komformista.

 Felsóhajtok, mert rohadtul nincs ihletem megint- hogy is lehetne, ha percenként félbeszakítanak? Az írás olyan dolog, amihez nyugalom, meghittség és főleg magány szükséges, különben igénytelen munkát adsz ki a kezedből, ami a társadalom komfortjának felel meg, nem a saját ízlésednek. A saját ízlés kielégítése a legfontosabb, az az igazi művészet, ha annak megfelelünk. Mára viszont leteszem a pennát, és ledőlök az ágyra.
Behunyom a szemem, összeszorítom a szám, és képzeletben megátkozom a házban apám, miközben ő lentről a nevemet kiabálja, olyan hangosan, ami keresztülvág a fülhallgatómon szóló zenén is. Biztos valami lényegtelen dologért hív: mosogassak el, beszélgessek vele, társasozzak vele és a család másik felével, nézzünk meg egy meccset, igyunk meg egy sört- belegondolva, ő az álomapa egy egyszerű lélek számára. Én viszont nem vágyok közös programokra. Már rég eljátszotta az esélyét.
Előhalászom a naplóm a párna alól, amibe belelapozok, visszanézem múltbéli énem akkori problémáit. Sok dologgal nem értek már egyet abból az időből, tovább fejlődtem, de nem szégyellem a sorokat, amik itt állnak, és ha lenne kistestvérem, aki ezen az úton járna, segíteném a lépéseit. A napló csak azért nincs jobban elrejtve, azért nincs benne három éve már bejegyzés, mert apám egy napon úgy döntött, hogy elolvassa, amikor éppen nem voltam a szobámban.
Minden benne volt ebben a kicsi könyvben: az első cigaretta, az első pohár alkohol, a kezdődő szexualitással kapcsolatos problémáim, de még a legfontosabb drámáim és verseim tervei, a filozófiai elképzeléseim és a gondolataim is helyet kaptak itt. Miután első héten ellopták és tönkretették a verses kötetem a Roxfortban, vigyáztam erre a naplóra, de apám bebizonyította nekem, hogy a titkoknak nincs helyük egy papíron. Talán így is túl sokat öntök ki a lelkemből papírra.
Becsukom a kis keményfedeles könyvet, amit besüllyesztek a fiókomba, és egy hangos ERWIN! erejéig megszakítom a zenét, hogy váltsak egy hangfelvételre- arra, ahogy a nyári eső haragosan veri az aljnövényzetet. Megnyugtat, közelebb hoz a világhoz, és ha most nem is tudok már gondolkodni az új tragédiám központi problémájának megoldásán, azért legalább megteremti a kezdő hangulatot. Apám azért is elvinne valamilyen elmegyógyászhoz; mindig nagyon egyszerűen működött a hozzáállása az erőszakhoz, a tudatmódosítókhoz és a szexualitáshoz: már beszélni róluk is éppen olyan, mintha én magam tépnék ki egy manó füleit.
Kigombolom a nadrágom, miközben végiggondolom azokat a dolgokat, amiket apám erőszakos házkutatásával nem tudott megszerezni. Nem szerezte meg például a titkot arról, hogy az új család, amit épít, már az alapoknál összeomlik: hogy azelőtt, hogy testvérekké tett volna minket, Libbsszel már eltöltöttünk egy éjszakát, és ezen már nem változtathat semmi. Nem vagyok fatalista, nem tartom a szerelmet annyira fontosnak, mint sokan mások, de tény, hogy soha nem éreztem hasonlót ahhoz, amikor benne voltam. Behunyom a szemem, és felidézem magamban a pillanatot.
Néhány percig ver még az eső, mielőtt megérzem a hideg, sima tapintást az oldalamon. Nem kell lepillantanom, hogy tudjam, a vízisikló az, akit még júniusban fogadtam be, és aki bizonyára még mindig a békát emészti, amit három napja fogott. Csendben nyugtázom a jelenlétét: ez a másik dolog, amit senki nem tud rólam. Senki nem tudja, hogy értem a kígyókat. Én sem tudtam nagyon sokáig, de mióta tavaly nyáron rájöttem, már elkezdtem dolgozni egy írásmódon, amivel végre megakadályozhatom, hogy meglopjanak.
Veszek egy mély levegőt, leveszem a fülhallgatót, elnyúlok az ágyon, és a karomra tekeredő siklóra pillantok. Tudom, hogy nőstény, és tudom a nevét is, amit nem lehet lefordítani a mi nyelvünkre, mert nincsen rá szó, én pedig nem vagyok olyan tiszteletlen, hogy más nevet adjak neki. A kígyók neveiben minden betű egyedi, és ezek a betűk tartalmazzák az illatokat, szagokat, zsákmányokat- az identitásukat. Az én nevem apám őseit és anyám ízlésficamát hordozzák, bár mára már hozzászoktam. Talán én is kezdek komformistává válni.
- Megnézem, hogy mit akar. Van egy lavór víz az ágy alatt, ha úgy érzed, hogy túlmelegszel.- néha még most is furcsa számomra, hogy elég csak megszólalnom, és egy másik nyelv inhumán hangjai hagyják el a számat, amire a sikló szinte azonnal reagál is: kiölti a nyelvét, előbb felém, azután az ágy széle felé, és egy rövid, talán köszönömként fordítható szisszenés után lecsúszik az ágy szélén. Nehéz lesz becsempészni a Roxfortba, és rávenni az idióta szobatársaimat, hogy ne hisztériázzanak a jelenléte miatt.
Felkelek, gyorsan rendbe szedem magam, azután kilépek az ajtón, és lerobogok a lépcsőn. Kikerülöm Libbyék anyját, akit nekem is anyának kéne hívnom most, de nem tudom rávenni magam. Ha ő az anyám lenne, akkor a lefeküdtem a nővéremmel- igaz, szerintem ez nem számít, csupán egészségi kockázatai vannak, ha reprodukciós céllal történik. A többi része csak társadalmi hisztéria. Persze, mi nem vagyunk vérrokonok, nálunk nem kéne, hogy legyen bármilyen akadály.
- Ha a mosogatás miatt hívtál, megmondtam, hogy megcsinálom később.- megpróbálok mosolyogni, amikor kedvesen felveti, hogy nem kell mosogatnom, azután a fintor, ami helyette sikerült, szép lassan leolvad az arcomról, amikor folytatja. Kviddics meccs három nap múlva? Soha nem érdekelt, és amúgy sem kért még soha bocsánatot azért, hogy ellopta a titkaimat. Legalábbis soha nem bánta meg. Tényleg azt hiszi, hogy minden olyan lehet azután, mint régen, amikor tolvaj és áruló lett belőle?
Rákönyöklök a korlátra, és ránézek, végignézem őt. A húsz évet és a mocsári troll által ütött forradást leszámítva pont úgy néz ki, mint én, de mégis úgy néz rám, mint egy idegenre. Ő is idegen számomra, bármennyire szép kívülről az építmény, amit felhúz. Néha már azt hiszem, hogy megőrült, és még mindig azt hiszi, hogy anya él, vagy hogy az új felesége most olyanná tesz mindent, amilyen lehetett volna. Felegyenesedek, visszalépek egy lépcsőfokot, és lenézek rá a lépcsőfordulóból.
- Majd meglátjuk. Lehet, hogy nem érek rá, megbeszéljük később.- nem fogok elmenni, és ezt ő is tudja. Látom a csalódottságot az arcából, de nem nézem sokáig, csak visszasietek a lépcsőkön, fel a szobámba. Én már nem tudok csalódni: kispolgár, tolvaj és áruló ő. Pont mint a legújabb drámám egyik szereplője... azt hiszem, hogy mégis jobb lesz úgy, ha az a vonat félbeszakítja őt is.