Senbonzakura

Azt mondják, a karácsony a legideálisabb alkalom az öngyilkosságra - mostanában ilyesmi is megragadja a figyelmem, hiába képzelem, hogy a tudaton nekilódul, kiveti magát az ablakon, rohan, és a lendület a sosemvolt legvégén egy billenéssel dől önmagába: csak képzelem. Jelen vagyok, minden erőfeszítés nélkül, jelen a fehér ruhában, aminek szabása legfeljebb suttog, de nem kiabál arról, hogy hamarosan megérkezik, hogy a tudatának apró fodraiba az apja már belemárthatná tenyerét vigyázva, hogy már mesélhetnénk neki: mesélhetnénk, hogy édesapád épp úgy áruló, ahogy édesanyád, de áruló a nagybátyád, nagynénéd, árulóknak születsz, de minden árulásnak más íze van, mind máshogy érződik a nyelven.
Ez itt most némán csak, mint mikor hirtelen kapom be a vérző ujjamat: egészen el is feledkeztem róla, milyen egyik szememben a szomorúságot dajkálni, míg a másikban a kérlelhetetlenséget. Végül is a két érzés nem fakad oly messze egymástól, és mindkettő csak azért nőhet olyan magasra, mert valaki valahol nem vágta vissza elvárásait. Látlak téged, jobban látom a nagy üveggolyókat a szemeid helyén, látom, hogy tartod magad, és ha felém tartasz, azt is látom - talán tartanod kellene tőlem. Nem talán én öltem meg az apánkat, mert olyan önző vagyok épp, mint te, csak az ÉN egy hatalmas világ, amelynek te is része vagy, nem kizárólag önmagam, nem az, amit a tükörben látok, aminek nekilapulhatok meztelen felsőtesttel, hogy igen, ez megvéd, majd erős férfiak és nők megvédenek, a kurva isten basszon meg téged, majd valaki megvéd, aki épp beszél hozzád, majd az megvéd.

De Mrs. Rowle már egészen északi - így jár az, aki hagyja az északi kezek kötélhez hasonlatos merevségét beleköltözni a haja fonataiba. Talán szenvedek attól, hogy nem látok, hogy a lelkem nem lobbanhat minden lélegzetre jéggé, hogy itt ragadtam köztetek, közted, aki ezt a posztot is úgy olvasod, mintha soha nem értetted volna a szürrealizmus mellét a szádba véve, hogy vannak dolgok, amelyeket anélkül is értünk, hogy megneveznénk.
Tudom, hogy milyen nehéz most nekem: ezer kapoccsal tart maga felett megfeszítve a föld, de ha bárki meg merné kérdezni, ha csak gondolni merne rá: ezt nem láttad előre, Satchel elvtárs? Hogy lehet, hogy minden mást igen,
de a sérülésed nem...?
Magunkkal kapcsolatban mind olyan vakok vagyunk, mint a húgom.
Vagy nem.
Bármi lehet.

you look like yourself

Hosszú, fehér ruhájában olyan, mint valami jelenés. A huzat meglebbenti ruháját, s úgy lépked végig a báltermen, mintha üvegcserepeken egyensúlyozna, óvatosan de kecsesen. Minden fej felé fordul, nyakak roppannak, inak feszülnek, összesúgnak a háta mögött, de a szeme előtt is, nem igazán érdekel senkit a jómodor, csak hallom az egyre erősödő morajlást. Olyan a felbukkanása, mint az eltűnése, egy újabb felvonás a Selwyn színdarabban, amelyet Neo kezdett el, de neki kell befejezni, ügyel rá, ha nem nézik elegen, akkor nem is méltóztatik megjelenni.
Felszisszenek, ahogy a vizespohár szétpattan ujjaim szorításában, két vékony csermely buggyan fel és folyik le a markomban egyesülve újra, mint két nővér, akik évek múltán újra találkoznak. És a tekintetem segélykérően keresi az Antoninét. Pontosan tudom, hogy mi jár a fejében, ő is kitalálja könnyűszerrel a gondolataimat, de most először nem zavar, hogy nem kell magyarázkodnom. Mindketten bűnösnek érzetük magunkat, amiért Aurorának nyoma veszett, hiszen ha akkor megszökök vele, ígéretemhez híven, minden egész másképp alakult volna. De biztosan tudta, látta, hogy miért is nem tartottam végül vele, és mint apró nyilacska, betalált, elvetette a keserűség magját. Mi, Selwynek, könnyűszerrel áruljuk el a másikat. Mi, Selwynek – milyen ostoba gondolat, hiszen már csak ketten maradtak. Mindkettő a föld alá rejtőzve, vagy egy egy magas toronyba, ugyan, mi a különsbég? Távol a szemek elől, mi pedig már nem vagyunk Selwynek, van-e okunk haragudni a másikra, bűntetni a másikat olyan hibákért, amelyek már jelentéktelenné váltak az idő múlásával?
Antonin a szemével szuggerál, türelemre int, és inkább csak kiveszi a poharat a kezemből, a zsebkendőjével itatja a vért, és én csak az öklömet bámulom, azt az öklöt, amivel napokig a Rowle erőd falait kopoltam, és hiába voltam elkseredett elszánt és bűnbánó egyszerre, nem nyertem bebocsátást. Ugyanezzel a kézzel írtam a levleimet, míg a tinta befolyt a körmeim alá, szinte levakarhatatlanul. Egyre sem válaszolt.
Nem is kellene odamennenm, mégis lábaim automatikusan megindulnak felé, sokkal kevésbé kecsesebben, feszengve, de mégis ott állok előtte, és megszokott üveges tekintet helyett most érzem, hogy jelen van, köztünk, mit is tehetne mást egy átkozott újévi ünnepségen, de egyáltalán miért van itt?
- Ödvözletem, Mrs Rowle. Küldtem volna gratulációt, de sajnos a bagalyim nem találtak célt. Minek köszönhetjük, hogy most leszállt közénk, halandók közé? – hangom iróniától csöpög, de hát még mindig jobb, mintha kiabálnék és jelenetet rendeznék, így is túl sok kíváncsi szempár szegeződik ránk. Mintha nem szoktam volna meg, mintha nem lenne úgyis teljesen mindegy. Legyűröm az indulatot, mikor szolidan gömbölyödő testét végigpásztázom, amely avatatlan szemek előtt rejtve marad, de én ismerem. Még mindig szorongatom Antonin véres zsebkendőjét. Visszafogom magamat, hogy ne essek neki, s ne öleljem meg szorosan, kiszorítva belőle a szuszt, mert ezt mind egyszerre szeretném, ugyanabban az időben.

But you're somebody else

Mint egy vérbaj-átok: úgy csomóznak egybe gúzsai, szorítják a tudatunk és a tekintetünk egy hatalmas testbe vissza, ami fészkelve vakarózni igyekszik kifelé magából, de ott egy másik, és hopp, visszaránt - azaz, rántana, de mi már kikapartuk magunkat a gőzölgő húsból, nem igaz? Úgy kellene legyen, hogy ha elpattant a húr, nem szól dal tovább, és csend lesz.
Nincs csend: a könnyeid még mindig elverik azt, az enyémek hiánya pedig szólóvá nemesíti azt. Fordítva kellene lennie - fordítva, és boldogan. Kiérdemelted a helyet, és én is: ennek semmi köze a nevünkhöz.
- Mrs. Dolohov. - kénkeserv, sós csóknyom minden kiejtett szótag, és meg kell küzdenem vele, hogy ne szárítsa ki a számat. Melletted szinte megint látok, szinte megint gyermek vagyok, és te is, elkapjuk egymás kezét, futunk a patakhoz, nevetünk, és semmi baj nem érhet el minket - és én sejtettem a hátunk mögött lihegni a történelmet, aztán elkapta a lábunkat, beleharapott és felzabálta a testvériségünk. Mi a vér, ha patakokban folyik az első szúrásba? Nem véd meg a haragomtól semmi, ahogy engem sem - és nincs értelme kifejeznünk mégsem. Talán az emberi hülyeség falánkabb, mint elképzeltem: vajon ha odakapok, megmenteném még a szemed? Látni nyilván nem látsz már keresztül rajta, de vajon fájna meg látnom, hogy valaki magával ránt az ignoráns őrültségbe? Talán túléled a zuhanást, de miért kell egyáltalán megpróbálni? - A magasröptű aranyvérű felsőbbrendűségtől terhes árulás és vegytiszta emberi hülyeség ritkássá teszi a levegőt: a mocsok őszintébb, de ön, aki ilyen szellemóriásként szól ahhoz is, kivel szemben haragot visel, enélkül is megleli a maga békéjét, nemde? Sétáljunk: bármit akar válaszolni, nem tartozik másokra.

you look like yourself

Talán az volna a helyes, ha most rögtön bocsánatot kérnék. Hangom, modorom szemernyit sem különbözött attól, amelyet az itt, a teremben lévők és szervesen idetartozók magukénak mondhatnak. Csak rámragadt anélkül, hogy észrevettem volna, és igen, titkon szégyenkezek miatta, de nem hagyom, hogy arcvonásaim eláruljanak. Makacsul bámulok bele a nagyon is evilági szempárba, válaszokat várva, sűrgetve. Mindent most akarok, egyszerre. De igaza van Aurorának, bármi mondanivalónk is van egymás számára, az senkire sem tartozik.
Csak beszél, és én egyre apróbbnak és jelentéktelennnek érzem magam. Olyan gyermeknek, amilyen sohasem voltam igazán. Bármi is történt az elmúlt hónapokban, az eszméletlen magasságokba emelte a nővéremet és engem letaszított a mocsokba, amit most olyan nagyon megvet.
Remegő kezemben szorítom a zsebkendőt, míg a másik öntudatlanul indul el felé, hogy megérintse, hogy megbizonyosodjak róla, ez tényleg a valóság, nem csak egy különösen kegyetlen jelenés, mint aminek tűnik. Végül visszarántom a kezemet, észrevétlenül törlöm az izzadságott limitált szabású ünnepi ruhám bársonyos anyagához. Aztán csak bólintok némán és megindulok a tömegen át a terasz felé, ugyanazokkal a feszengő léptekkel, amelyek idehoztak. Igaza volt Aurorának ebben is, a levegő olyan ritkás, hogy szinte fulldoklom tőle.
Aztán végtelennek tűnő percek után csak akkor szólalok meg újra, amikor már a kétszárnyú ajtót tartom neki kitárva, olyan otthonos mozdulattal, mintha én lennék a házigazda. Mintha jártam volna itt valaha is korábban.
- Ha tudni akarod, igen, dühös vagyok rád és meg vagyok bántva, de tudom, hogy te is megvoltál, amikor hiába vártál a pataknál öt órakor. Sajnálom – ennyi telik tőlem, a szavak így is ólomsúllyal másznak elő a számból. – Másképp döntöttem, de azt hiszem, erre már te is rájöttél.

But you're somebody else

Arra gondolok, az illene hozzád, hogy levesd a cipőd, szétborzoljam a hajad és kiszaladjunk a kertbe - ott voltunk utoljára igazán boldogok, amíg egyik-másik jövőből szederinda, rózsafa marok el nem kapta a karunkat és a torkunkat, és arra nem kényszerített, hogy menetrendje szerint lélegezzünk, és örökre lángoló szerelvény legyünk egy alagútban: soha nem pontos rendszer szolgái, feleségek, cinkosok, és ha egyetlen könnycseppet is ejtünk a szeretteinkért, azonnal bitófát faragnak a derekunkból, látod, Panda, ez jutott nekünk apánk szerint. Budapesti metrószerelvény lettünk.
- Haragszol, amiért haragszom az árulásodért? Én akkor mindent kockára tettem érted. Neo.. Neo megpróbálta meggyilkolni a férjem. - lekopognak a szavak, és messzire gurulnak. Szilveszter jó, és nől a dér, álom jár, hó nem kering a fák közt - a varázslat szoknyáján ülünk, és az most kivételesen eljátssza nekünk, hogy nem eshet bántódásunk. Ez csak a szívem, csak az törik darabokra, csak az fog végigperegni a szememen, mert nincs szövetség két Selwyn között, és mi úgy halunk majd meg, hogy sosem voltunk jó testvérei egymásnak. Pedig hogy szeretlek.. hogy szeretnélek megfésülni, visszavezetni a patakhoz, és elhinni, hogy rossz álom volt a bodzavirágos rémület, apánk, anyánk, bátyánk, kötelességünk, hogy vérünk nem egy kötél a nyakunkon, amire végül felakaszt a megszokás. Mégis megölellek - mit számít a harag, oly rég volt, nem is mi voltunk talán. - A testvérem vagy, Panda, bármit is tettél vagy nem tettél. Azt akarom, hogy az életem része légy.. nem akarlak elengedni.