Birdyt elkapták. Lám ez történik, ha nem futsz elég gyorsan. De hogy mi is történik pontosan, azt még én sem tudnám megmondani. A feszültség itt van a levegőben, betölti az egész halványan megvilágított szobát. Egyetlen rossz mozdulat és a pattanásig feszült húr elszakad, és én nem tudom eldönteni, hogy el akarom kerülni, vagy éppen én akarok lenni az, aki elszakítja.
Ginger bőgése töri meg csak a csendet. Nem bírok ránézni, nem mintha én soha sem sírnék, de olyan csúnyán csinálja - az a sok hörgés és az arcába gyűlt vér - hogy feláll tőle a szőr a hátamon. Valahogy az általános nyugtalanság, a pánik és a kétségbeesés ott tükröződik a szemekben. Idegesen gyűrögetem a shortom szegélyét, aztán a bőrömet kapargatom a hetes kosszal a körmeim alatt, a horzsolásokkal tarkított térdeim még mindig remegnek a sok futástól.
Még Papa Ray is ideges, de közben már valami tervet szövöget. Ezt onnan lehet látni, hogy a szivar elaludt a szájában, nem füstöl többé és elfelejette meggyújtani. Ráncolja a homlokát, nagyokat sóhajt. Az egész olyan kétségbeejtő. Kénytelen az ajkaimba harapni, hogy abbamaradjon a remegés.
Máskor mindig Valt követtem, mert ő a tanárom, de ezúttal Birdy után rohantam, mikor meghallottam  a két füttyöt, ahogy egymást követve hasították élesen a levegőt, ami különösen nagy veszélyt jelent. Eddig még sohasem hallottam. Birdy ismeri a legeldugottabb kerülőutakat. Futottam, nem is gondolkoztam, végig ott volt előttem, aztán egyik pilanatról a másikra nyoma veszett, és én csak futottam tovább, el is tévedtem, s mikor valahogy ismerős útra terelődtem, és visszajöttem  a kajibához, már mindenki itt volt. Birdyt leszámítva.
Bűntudatom van, és nekem is sírásra görbül a szám, de nem jönnek a könnyek. És nem értem, miért érzek így. Mégcsak nem is a bátyám. Senkinek sem a bátyja, de olyan, mintha az lenne. Nem tudom, mit kellene érzenem, és olyan végtelenül dühít az érzés, hogy képtelen vagyok ülve maradni, pedig megmondta Papa Ray, hogy kussojunk és meg se moccanjunk. Én mindkettőnek ellenmondok, amikor talpra pattanok és ott termek előtte és számonkérően nézek rá.
- Mi történik most Birdyvel? Miért nincs már itt? – az a gyermeki kíváncsiság, amikor olyan keveset tudunk még a világról és olyan könnyen összekuszálódik minden. Mindenre választ akarunk, és ezzel sokszor a felnőttek idegeire megyünk. De én vállalom, ha az az ára, hogy Papa Ray ideges lesz rám, hazaküld vagy tudom is én, mi jöhet még ezután. Semmit sem tudok. És olyan igazságtalannak érzem, hogy képtelen vagyok a fenekemen ülni. És nem akarom, hogy azt mondja, minden rendben lesz, ahogy a felnőttek szokták hazudni. A legundorítóbb hazugság a világon.

Mintha valami delejes opium-álomból ébredt volna (hogy honnan tudom, mi az egyáltalán, annak is hosszú története van, és éppen Birdyhez kötődik), úgy néz rajtunk végig, mintha most nőttünk volna ki hirtelen a földből. Felemelkedik és szavai úgy dörrenek, hogy még én is összerezzenek, Ginger csak mégjobban rákontrázik, én meg már lódulnék is utánuk engedelmesen, ha vissza nem tartana, mikor a nevemen szólít. Jól emlékszem arra a napra, amikor először Lounak hívott hosszú hetek után, addig mindig csak kölyök voltam. Azóta valahogy ez a név is megtelt számomra tartalommal, lényeggel. Olyan engedelmesen bólogatok, mint egy hűséges eb a fejvakarás reményében. Ugyanakkor olyan büszkeség tölt el, hogy egészen kihúzom magam és egy-egy felsőbbrendű pillantást vetek a távozó mezítlábasok felé, és csak utána ülök le Papával szemben. Úgy tolja elém a poharat, mint ahogy a tárgyalópartnerei felé szokta, s ettől méginkább csak dagad mellkasom, az egóm talán el sem férne már a szobában, ha  a többiek nem hagytak volna neki elég helyet. Annyira megilletődök, hogy még a poharat is közelebb húzom magamhoz, belszagolok, és egy könnycsepp kibuggyan, ahogy a csípős alkohol gőze végigkúszik a szaglószerveimen.  De nem utasítom el, csak a fejemet rázom a kérdésére. Aztán felpillantok komolyan.
- Az egész nyarat azzal töltöttem, hogy odakint rohangáltam és magának loptam. És magának csak most jut eszébe megkérdezni, hogy miért?
Most persze azt hiszem, nagyon okos vagyok, s hogy milyen leleményesen kivágtam magam, de ha azt hiszem, hogy ennyivel megúszom, csak akkor vagyok igazán ostoba.
Lebiggyesztem az ajkam, és nagy, kerek szemekkel meredek rá, ahogy a járókelőkre szoktam, míg a figyelmüket elterelem, s a többiek kimetszik a zsebükből a hanyagul őrzött galleonokat és mugli pénzt.
A füst, amit felém ereget, csípi a szememet, de dacosan állom a tekintetét. Buta dolog lenne éppen most meghátrálni. Közben agytekervényeim szüntelenül dolgoznak valami ideillő replikán, de magamnak sem tudnám megmagyarázni. Csakugyan, miért rohangálok itt egész nyáron? Társadalmi felelősségvállalásból? Kalandvágyból? Egyik sem fedi igazán a valóságot.
- Mert jó vagyok benne – vonom meg végül a vállam hanyagul és ujjaim görcsösen a pohár köré fonódnak. Aztán lehajtom egy levegővétellel a Brandyt. Nyelvemre nem csak a keserűség tapad, hanem távoli tájak kecsegtető íze. Egészen elmelegedek és az arcomat is elönti a vér. A vöröhajúak átka.
- De én kérdeztem előbb – szólalok meg végül halkan, mint akit nem lehet megvezetni. – Mi történik most Birdyvel? – teszem fel újra a kérdés, mintha attól félnék, hogy először nem is hallotta.

Papa előtt sohasem tudtam, milyen az, ha valaki apai szigorral dörren rám. Az enyém annyira el van veszve a saját világában, annyira párhuzamos életet él a fejében és a kis találmányaival, hogy valahányszor minket is beavatott, mindig valami szertelen gyengédséggel fordult felénk, mintha valami szép nagyra nőtt páfrányok lennénk a ház végében, fogalma sem volt, hogy hogy kerültünk oda, de ha már ott voltunk, mindig volt hozzánk egy-két jó szava (többnyire ezek: Merlinre, de megnőttetek! ) De ha fegyelmezni kellett, ő mindig tiltakozott. Pedig én titkon vágytam arra, hogy valaki ráncba szedjen, hogy rámdörrenjen, ha ostobaságot csinálok vagy beszélek. Ezért csodáltam annyira Papa Rayt, aki nemhogy egy, de több mint tíz kölyköt képes volt egyetlen szóval megregulázni. Úgy tud dörreni, hogy még csak senkinek eszébe sem jut panaszkodni. Sőt, még valamiféle hálával is tekintenek rá, amiért emlékezteti őket, hol a helyük. De legfőképpen, hogy van helyük.
Úgyhogy már vártam, és amikor csak lehetett, kiprovokáltam. Kellemes bizsergető érzés vette birtokba a testem. De próbáltam leplezni, hogy élvezem, úgyhogy továbbra is nagy szemeket meresztek rá, időnként pislogva, de a tekintetemet nem veszem le róla, nem hajtom le a fejemet, s még akkor is egyenes háttal, merev nyakkal ülök, amikor a keze elindul felém, csak a ránc fut össze a homlokomon. És tényleg megérte ilyen kitartónak lenni, mert a fejsimítás azért mégis egészen más, mint pofont kapni. Még a többi kölyök között is szégyen, ha Papa Ray megüt. Mert ugyebár Papa pofonjait csak kiérdemelni lehet. Akkor nagyon béna vagy. Vagy nagyon akarod azt a pofont. De nem láttam sokat pofozkodni, ijesztő lett volna éppen a saját bőrömön tapasztalni.
Egy pillanatig belesimulok a tenyerébe, csak akkor hunyom le a szememet éppen csak egy pillanatra, de az a pillanat hamar elillan, válaszolni akarok a kérdésére. Valójában tényleg elég középszerű vagyok benne, Val-hoz vagy Birdyhez képest legalább is eddig a pillanatig, de hát ők a legjobbak és a legjobbakhoz mérni magamat egyfajta bátorságot meg persze határtalan ambíciót rejt. – Én tanulok a leggyorsabban – a válszom végül ilyen diplomatikusra sikerül. Másnak nem okozna gondot a szemébe hazudni, de Papa egészen más. Ő a vesémbe lát és ettől a nézéstől zavarba jövök, kényelmetlenül feszengek, de hűtlennek is érzem magam. – Meg ezekszerint most már Birdynél is jobb vagyok – ha a pimaszságnak vannak mérhető formái, most biztosan túlléptem a határt, de hát én csak egy gyerek vagyok, össze-vissza fecsegek. El is hallgatok egy pillanatig, és úgy döntök, talán itt az ideje megkóstolni az italt, de végül mégis megáll a kezem a levegőben és inkább a körmöm alatti koszt kezdem el piszkálni öntudatlanul.
- Megyek. Azt hiszem... – az előbbi magabisztosságom mintha szertefoszlott volna. Bizonytalanul tekintek a pohár italra, mintha attól várnám a választ. Muszáj mennem. Mint minden ősszel az elmúlt három évben. A gyomrom remegni kezd és a mellkasom fel-le liftezik a gondolattól, hogy a nyár mindjárt véget ér. Vajon ha megkérdezném, hogy maradhatok-e itt, elhajtana? Vagy rámdörrene aztán megint megsimogatná a fejemet?
Mégsem merek kockáztatni már. Még várok a megfelelő pillanatra. Inkább csak csenben bólintok a szavaira, hogy megértettem. Pedig még mindig nem értek semmit. Sőt, egyre kevesebbet.  

Most szégyellem magam, ha még csak egy pillanatra is, hogy azt gondoltam, meg fog ütni. Papa Ray. Engem. Micsoda ostoba elképzelés!
De azért is szégyellem magam, mert nem mondtam valami olyasmit, amivel jobban megnyerhetem őt. Az lenne a dolgom, hogy eladjam magam, hogy rávegyen, igen is tartson meg, mert itt akarok maradni.  És nem, nem akarok visszamenni a Roxfortba.
- Ennyi … - bizonytalanul  bólintok, a szó végén feljebb viszem a hangom, mintha magam sem tudnám eldönteni, hogy ez most kérdés vagy kijelentés. És ettől csak még pocsékabbul érzem magam. Ez lenne az én nagy pillanatom, elhencegjek az érdemeimmel, azokkal is, amik nem teljesen az enyémek, vagy még csak félig sem, de már késő. - Szerintem ez igen is nagy dolog – bököm ki végül, amit valójában gondolok. Nem akarom, hogy alábecsüljön, jól futok, jól hazudok, gyorsan tanulok, a legveszélyesebb kombináció, ha engem kérdez.
- Nem hiszek a vakszerencsében – ha most nem próbálnám olyan görcsösen megválogatni a szavaimat, azt is mondhattam volna, hogy igen is, jobb vagyok Birdynél, és ezt minden bizonnyal Papa is tudja, különben nem mondaná azt, amit.
Papa gyakran mókázik, viccel, de sohasem mond olyat, amit nem gondol komolyan.
Megütközve nézem a cigaretta füstfelhő mögül egyre valószínűbbnek tűnő arcvonásait, a gondterhes, de őszinte tekintetét. Már hogy lehetnék én vezető? Hiszen én vagyok az, aki a legkésőbb csatlakozott hozzájuk, még annyi mindent kell megtanulnom. Ráadásul éppen most beszéltünk arról, hogy visszamegyek a Roxfortba.
- De hát hogy lehetnék én a vezető, ha egyszer visszamegyek ősszel a Roxfortba?
Tulajdonképpen ez az egyetlen aggályom, amit vele is megosztok, mert hiába minden álszerénység, valójában tényleg jó vezető lennék. De hát, hogy vezethetnék bárkiket is Roxfortból?
Titokban abban reménykedek, hogy most meggondolja magát és arra kér, mégsem menjek vissza az iskolába és Valeriet se vigyem magammal. De olyan magabiztosnak tűnik, amikor erről beszél, mintha csakugyan azt hinné, hogy ott majd valami csodálatos vár a lányára. És persze, a Roxfort önmagában csodálatos. És biztonságos. De semmiben sem fogható London utcáihoz.
És mégis, valami azt sugallja, hogy ez egy próba. Hogy Papa Ray nem bízná csak úgy egy jött-mentre a lányát. Az eddiginél határozottabban fúrom a tekintetem az övébe és húzom ki magam ültömben.
Val hozott ide, már hogy ne szeretném őt? Ő az első lány, akit igazán szeretek, és aki nélkül most biztos nem tudnám elképzelni az életemet. De azért ez mégiscsak túlzás lenne.  Így a valóságnak csak egy olyan apró szeletét fedem fel, amennyi éppen szükséges.
- Igen, kedvelem őt. De előre elárulom, biztos utálni fogja. És engem is utálni fog, amiért odaviszem – makacsul állom a tekintetét, és a poharat a számhoz emelem, jó nagyot húzva belőle, hagyva, hogy végig égessen a torkomon, egyetlen könnycsepp nélkül, de titkon friss, hideg vízért könyörögve.
- De vállalom – a kiürült poharat közénk teszem és kézfejemmel megtörlöm a számat. - De csak ha megígéri, hogy kihozza Birdyt.