Nem gondoltam volna, hogy valaha ekkora szarban fogom látni Dolohovot, és közben képtelen leszek levakarni az idióta vigyort a képemről. Egészen megbódulok a popsipúder szagtól, belesüppedek a világ legkényelmesebb foteljébe, és valami csörgős –ráginvaló szarral játszok, ki tudja már hány perce, tényleg kibaszottul elvesztettem az időérzékemet. Azt sem tudom, hogy mikor jöttem, az átkozott hóviharban gyalogszerrel egy zsákravaló játékkal, mint a kibaszott mikulás, csak éppen a szakáll hiányzik rólam, de amennyire szentimentális fasz vagyok, még azt is feltettem volna. Akkor biztos nézett volna a banya, nem mintha most is nem gúvadt volna ki a szeme, amikor a nyeszlett kis manó ajtót nyitott nekem és én egy hideg fuvallat kíséretében beléptem a Dolohov kúriába, és bármennyire is élveztem a helyzetet, ahelyett, hogy leálltam volna csvegni, az első utam a gyerekszobába vezetett. Ők meg szó nélkül nézték végig, ahogy vizes lábnyomokat hagytam az egész kibaszott házban.
Kényszerítem magam, hogy elszakítsam a tekintetemet a kis bisz-baszról és most végre Dolohov hányásfoltos ünnepi talárját fixírozom, egyre türelmetlenebbül.
- Na ebből elég volt, Dolohov, most én jövök, eleget szórakoztál már – hangom egy nyafogós kiskölyöké, aki már legalább tíz perce áll a hinta alatt tétován, elviselve, hogy levegőnek nézzék.  Felállok a fotelből, ledobom a játékot a földre, és kinyújtott kezekkel indulok meg felé. – Nem sajátíthatod ki mind a kettőt, én is ugyanúgy a keresztapjuk vagyok – habár biztos vagyok benne, hogy Travers sohasem ment bele hivatalosan, Carrie ezt akarta, és akkor meg már kőbe vésett dolog, nem? Nem mintha ezen a ponton távol tudnának tartani, és hát végül is, itt vagyok, nem? Már hát mi a faszt tehetnék, ha egyszer Dolohov ignorálta mind a huszonhat tetves levelemet, amiben gyakorlatilag pitiztem neki, hogy hadd karácsonyozzanak az ikrek a farmon.  

Hogy vajon szeretném-e állkapcson vágni Dolohovot?
Ó, de még mennyire.
Tulajdonképpen az öklöm azóta folyamatosan viszket, hogy megérkeztem, de az is lehet, hogy azóta viszket, mióta először találkoztunk a Roxfortba tartó vonaton, csak éppen vagyok annyira civilizált, hogy ezt az ősi ösztönt kordában tartsam és a fölösleges energiáimat éppen azzal vezessem le, hogy őt basztatom. Mert mindig olyan egyszerű volt, őt meg az egész sleppjét egzecíroztatni, mindig olyanok voltak, mintha egy marok csonton ülnék, ami éppen nekik kell, de persze nem átallottak mindig hozzám fordulni, ha kellett nekik valami. De hát a kibaszott Roxfort már a multé, Travers és Carrie is a multé és nem vagyok biztos benne, hogy megfelelő képpen tudom ezt a sok szart kezelni.
Kurvára ez az első karácsony, kábé negyedéves korunk óta, amikor Carrie nincs mellettem és nem akartam tudomást venni erről, az egészről, mint az öklöm viszketéséről, de most annyira elöntött az üresség, hogy nem bírtam tovább.
Mármint az egy dolog, hogy itthagynak, mind hátat fordjtanak, kurvára és megint más, ha a legjobb barátod felnyiszálja az ereit.  Mert ennyire elcseszett ez a világ. És a kislánynak a nagy kerek szemei pont olyanok mint Carrié, céltudatos, makacs, ragaszkodó.
És igen, ez talán éppen elegendő indok, hogy itt legyek karácsony napján Dolohovval, sőt, valami furcsa módon akarjam, hogy Dolhov ittmaradjon, és ne hagyjon magamra velük, mert nem biztos, hogy tudnám mit kezdjek. Még taknyos kölyök voltam, amikor Bunnyt pesztrálgattam és az illatuk rá emlékeztet, és arra, hogy kurvára nem vagyok most ott, ahol ő, de azt hiszem vágta, hogy ez nekem most kell. Amúgy is az meg már ezer éve volt, lehet kijöttem a gyakorlatból, lehet azóta sokkal ijesztőbb lettem.
- Vágjuk, Dolohov, te vagy a mintafater, meg minden, hadd csókoljam meg a talpadat – szakítom félbe türelmetlenül, szemforgatva, de ahelyett, hogy behúznék neki egyet, engedelmeskedek a szavainak. Mert még mindig ez a legcsaládbarátabb verzió, ami eszembe jut.
Rálötykötölök a kezemre valami kézfertőtlenítő löttyöt, aminek dörzsölés után olyan szaga lesz, mint a frissen idepottyantott csillámunikornis szarnak. Aztán leereszkedem térdre, a következő pillanatban már a túlságosan puha szőnyeg csiklandozza nadrágon keresztül a seggemet. Úgy nézünk farkasszemet az éppen csak totyogó emberkezdeménnyel, mint a Róka és a Kis Herceg Beck könyvében, aminek a borítójából csigát tekertem. És amikor elér hozzám, és az utolsó lépésnél megtántorodik, megfogom  derekát, puha ujjai a kezembe markolnak. Csiklandoz a bőrének érintése, és a gurgulázó nevetése a bőröm alá kúszik. Megvett kilóra. Olyan idült vigyorral nézek vissza rá, mintha be lennék állva. Előre döntöm a fejemet készségesen, és hagyom, hogy azt aggasson a hajamba, amit csak akar, nem fogalkozva azzal, hogy idiótát csinálok magamból Dolohov előtt. Mert tényleg, ki a faszt érdekel Dolohov? Nem fogok belemenni az ócska kis játékába, hogy ki a menőbb keresztapa, de tényleg.
- De figyelmeztetlek, nem készíthetsz kompromittáló fotókat rólam, amiket majd az éjjeliszekrényre pakolhatsz, hogy magányos óráidon majd magadhoz nyúlj, amíg nézed. Mondjuk gondolom a háremben nem marad túl sok időd a magányra– szavaimat Dolohovhoz intézem, de nem is nézek rá, nem akarom megzavarni a művésznőt alkotás közben. – Mi lesz az ebéd amúgy? – szintén csak úgy mellékesen kérdezem, tulajdonképpen bármit megennék, amit elém tesznek, csak így próbáltam finoman a tudtára adni, hogy nem számítok lelépni egyhamar.   

Nem mondom, hogy nem találok valami minimális, perverz élvezetet Dolohov szenvedésében. Sőt, de azért nem mondanám, hogy különösebben boldog lennék tőle, vagy nem látnám szívesen, hogy végre befogja a száját és visszavonul a háremébe, hagyva nekem némi minőségi időt a keresztporontyaimmal hármasban, de most már biztos vagyok benne, hogy ez hiú ábránd. Kibaszottul nem bízik bennem, még annyira se, hogy hugyozni kimenjen, mit várok akkor el tőle? Próbálom elképzelni, hogy egyike a flancos lakkozott antik bútoroknak, vagy műanyag biliknek, amik az ablak alatt hányódnak, és még a hörgő légzését is sikerül kizárnom a fejemből. Minden klappol, kivéve, amikor mégis kinyitja a száját. Először úgy csinálok, mintha meg sem hallottam volna, és csak a szemem sarkából pillantok Milora, aki a zsákot bontogatja, és úgy néz ki, tetszenek neki azok a szarok, szóval ideje felelősséget vállalni.
- Ha már így érdekelnek viselt dolgaim, gondoltam elmondom az örömhírt, van melóm. Rendes munkakönyves faszság, fizetek adót meg társadalombiztosítást kapok bazd meg. Mikor lesz neked tisztességes állásod? Vagy reménykedsz a mihamarabbi szerencsés rendszerváltásban? – jó, tulajdonképpen faszt sem tudok az életéről, de hamar kikövetkeztetem a dolgokat. A minisztériumi gyakornokság biztos kurva sokat fizet, hogy egy ekkora hodályt és három kölyköt, két asszonyt és pár láncra vert vélalányt a pincében biztos nehéz lehet eltartani. De ezeknek tényleg a bőrük alatt is pénz van, és soha sem apad ki. És persze, nem ziher, hogy halálfaló, legalábbis sokáig azt hittem, hogy még Voldemort sem lehet akkora hülye, hogy ilyen Dolohov féléket toborozzon maga mellé, de Travers halála óta már mindent el tudok képzelni. A felesége biztos halálfaló, csak a családra kell nézni, miért pont ő maradnak ki a buliból? És tudjukki kegyeltjeként úgy néz ki, megéri az egész, bassza meg. Mit érek én a szaros társadalombiztosításommal, amit a Rendtől kapok? Még egy kibaszott lyukas fogat sem tudok vele betömni. De ahelyett, hogy bármit is megoisztanék vele, ami a fejembe jár, csak legyintek, és visszatérek Pippához, aki úgy néz ki, végzett a művével és most az ölembe próbál bevackolódni, miközben öklét a számba próbálja beerőszakolni.
- Hm, nem tudom, Dolohov, de szerintem Pippa határozottan azt akarja mondadni, hogy maradjak vacsorára. Ugye Pippa? – reménykedve nézek a kis törpére, az ölembe vonva, szelíden arrébb tolva az öklét a szám elől már huszadjára. Százas, hogy nem az a leghigiénikusabb hely mostanába.
- Amúgy elmondanád, hogy mi a fasz bajod van? Mármint azon a nyilvánvaló és letagadhatatlan tényen kívül, hogy kibaszottul féltékeny vagy rám?  

Magasból leszarom, hogy Dolohov a házigazda és hogy ebből kiindulva, meg persze abból a tagadhatatlan tényből, hogy egy gyökér, el kell viselnem, hogy úgy beszéljen hozzám, mintha az utolsó gennyes zsebkendője lennék.
Évek hosszú munkája volt, de az arcomon most olyan vastag a bőr, hogy tulajdonképpen érinthetetlen vagyok és minden lepereg rólam. Minden egyes szavát csak még szélesebb, fogvillantósabb kibaszott vicsorral viszonzom, mert tudom, hogy ezzel kellőképp képes vagyok felbaszni. Persze ahhoz már a puszta jelenlétem is elég lenne, de hát abban hol a móka?
Komolyan nem tudom, hogy miért csinálom ezt az egész faszságot, de az ziher, hogy nem a fejsimikért, amiket utána kapok. Tulajdonképpen senkitől sem kapok fejsimit, és úgy egyáltalán egy elismerő főhajtást sem. Vagy egy köszönömöt, amiért megmentem a világot a pusztulástól, sötét nagyurak és megalomániás tini titánok delejes agymenésétől. Szóval akkor mégis mi a faszért csinálom? Mármint nyilván motiváló volt a tény, hogy ne sitteljenek le valami piti faszságért, és hogy ha már kibaszott oldalt kell választani, akkor az mindenképp homlokegyenest ellenben legyen Feféjével. Mert baszod, te sem akarnál Fefével ugyanabban a csapatban játszani.
Fefe. Talán ő volt az, aki megtanított, hogy ha a nyakadba varrnak pár nem várt kölyköt, akkor annak csak az lehet a vége, hogy csúfosan elbuksz és legfeljebb a világ legtrágyább faterja díjért vetekednél évekig, míg aztán már annyira jelentéktelenné válnál, hogy még csak leköpni sem akar senki.  Egy kellemetlen sztoriból egy soha el nem mondott sztorivá válsz.
De bassza meg, Dolohovnak megy, kikúrtul. Mármint ezek a kölykök még életben vannak és látszólag nem is szenvednek hiányt. Még Dolohov is megcsinálta kibaszottul. Akkor én miért ne tudnám ugyanezt tenni, teszem azt Bunnyval? Mármint nyilván pár centivel nagyobb, mint az ikrek és sokkal többet bőg, és érzékenyebb a lelke, és van szabad akarata, de akkor is bassza meg. Mennie kéne.  
- Faszom, nem tudom, mit akarok, csak hagyjál lógva – ezt már olyan őszintén, mindenféle megjátszás és túlzás nélkül bököm ki, fél szemmel még mindig a zsákban kotorászó Milot figyelve.
- Ó, ez nagyon kedves tőled, Dolohov, azt hittem, soha nem kérdezed meg – megengedem magamnak azt a kibaszott luxust, hogy gyorsan lecsapjak erre az ajánlatra, még akkor is, ha az iróniától csöpög minden szava, mert kibaszottul jól esik basztatni, és látni a szemem sarkából, ahogy a feje egyre csak vörösödik. De persze eszem ágában sincs itt maradni, inkább alszom egy kibaszott híd alatt, mint Dolohov pulykakakasként pöffeszkedő szárnyai alatt.
- Várjunk csak, neked most tényleg lenne szíved kidobni? Ezt tanítod a keresztporonytaimnak? Ráadásul karácsony van, ember – hatalmas szemeket meresztek rá, amit az imént még Pippától lestem el. Nem vagyok persze meggyőződve, hogy nálam is ugyanúgy beválik, sőt, talán előbb hiszi azt, hogy beálltam, minthogy könyörögnék neki egy kibaszott vacsoráért, de hát itt tartunk. - Látom, a Minisztériumban sem tanítottak meg a jó modorra. Pont akkora geci lettél, mint amire számítottam – kedvem lenne a lába elé csulázni, oda a kibaszott perzsaszőnyeg közepére, de hát az mégse lenne olyan higiénikus, amire természetesen szintén magasból szarnék, ha az ikrek nem lennének jelen. Így csak a nyakamon megfeszülő ín árulkodik és a kitáguló orrlyukaim.
- Azt hiszed, hogy nem vettem észre, hogy hús vér kölykök? Hogy nem tűnik fel ez az alapvető különbség? Azt hiszed, hogy csak lógatom a faszom egész nap? Értem én, ki vagy készülve, elvesztettél valakit, megnyomorított idejekorán az élet. De baszod, ezek a kölykök elvesztették az anyjukat, sőt, az apjukat is, még totyogós koruk előtt. Remek ötlet még eltiltani valakit tőlük, aki törődik velük. Másrészt, Carrie azt akarta, hogy a keresztapjuk legyek, van pofád azt mondani, hogy neki mentek el otthonról?
Jó, mind tudjuk, hogy valójában utolsó hét évében Carrie hozott megkérdőjelezhető döntéseket. Elkezdett velem barátkozni, hozzáment Travershez, öngyilkos lett – de ilyen helyzetekben az emberek vannak annyira tapintatosak, hogy ezt nem hozzák fel, de ha Dolohov megteszi, kénytelen leszek pofánbaszni mégis.