- Már megint kezded... - Minden alkalommal zavarba hozott és morogtam a "rodys bókjai" miatt, de valójában imádtam őket. Ha megdicsérte a hajam, ha megjegyzést tett a szemeimre vagy csak tetszett neki az ingem, máris feldobta vele az egész napomat. Tudtam, hogy tőle könnyen jön az efféle hízelgés, nem azért, mert manipulálni akart másokat, egyszerűen csak értett hozzá, hogyan lopja be magát mások szívébe. - Meg sem lepődtem - mosolyodtam el. Ez annyira Rodyra vallott, nála jobban senki sem tudott teljesen értelmetlen és logikátlan hülyeségeket összehordani, pusztán a jó hangzás miatt vagy mert éppen az jutott eszébe és gondolkodás nélkül kimondta. Sosem értettem, hogyan képes erre, de rettentően jól szórakoztam rajta. Tényleg nem a legideálisabb barátnőket választotta magának. Mindegyik lány népszerű volt, csinos és persze, hogy a Griffendél csapatkapitányára akartak lecsapni. De Rodyhoz nem ilyen lány illett - szerény véleményem szerint nem is lány kellett neki, hanem én -, ő sokkal mélyebben átélt és átérzett mindent annál, hogy megelégedjen a puszta külsőségekkel. - Hamarabb észre kellett volna venned a sóvárgó pillantásaimat. És az évfolyamunkon még egy csomóan teljesen odáig voltak érted, bár nem volt mindegyik egy modellalkat... Különben meg honnan tudod, hogy nem vagyok olyan, mint ők? - Úgy sejtettem, egyik lány sem rajongott annyira Rodyért, amíg a Roxfortba járt, mint én. Annyi volt csupán a különbség, hogy én csendben vágyakoztam amíg próbáltam rájönni, miért gondolok annyit Rodney Lestrange-re. Eleinte nem volt könnyű elfogadni a tényt, néha még most is kétségek gyötörtek, de Rody mellett kezdtem megbarátkozni vele, hogy ez vagyok én. Úgy éreztem, még soha, senki nem mondott nekem ilyen szépet. Nagyokat kellett pislognom, miközben a tányéromon lévő krumplit bámultam, nehogy könnyezni kezdjek a meghatódottságtól. Nem akartam ilyen kínos helyzetbe hozni magam, de még semmi sem esett ennyire jól. Ha eddig kételkedtem benne, hogy Rody komolyan gondolja ezt, kettőnket, akkor most minden kételyem szertefoszlott. - Már utánanéztem a könyvtárban, azonos neműek nem házasodhatnak és a Wizengamotban megvétóztak minden ilyen javaslatot, még a bejegyzett élettársi kapcsolatot is. Csak... csak úgy utánaolvastam, még régebben. - Néhány hete csaptam fel egy jogi szakkönyvet a roxforti könyvtárban, de ezt nem akartam beismerni. Féltem, hogy kinevetne érte vagy ijesztőnek találná a túlzott lelkesedésem. Még akkor is ezen kattogott az agyam, mikor nem sokkal később a zuhany alatt álltam és folyattam magamra a forró vizet. Rody komolyan gondolja - egyfolytában ez járt a fejemben és minden alkalommal nagyot dobbant a szívem. Még akkor is vigyorogtam a boldogságtól, amikor Rody ágyán ülve majdnem kiborítottuk a drága whiskyt, amit az öccse "kölcsönvett" otthonról. Az sem érdekelt, hogy nem szeretem a whiskyt, hogy a harmadikos testvérének meg végképp nem kéne az apjuk alkoholkészletéből lopkodnia, mert Rodyn kívül jelenleg semmire sem tudtam koncentrálni.
- Nem tudom, miről beszélsz -vigyorogtam rá a legkevésbé sem ártatlanul. Nagyon szerettem zavarba hozni, egyszerűen odáig voltam érte, hogy a legkisebb bókoktól is így elpirult. Gonosz vagyok? Megeshet. Na jó, biztosan az vagyok. De legalább szeretetből teszem, amit teszek. A jól hangzó szavakat mindig ki kellett mondani, akármit is jelentettek azok. Richardnak hála már most rengeteg olyan szót ismertem, aminek amúgy nem is tudtam a jelentését, vagy nem értettem, vagy nem is érdekelt, használni mégis szerettem, természetesen teljesen indokolatlan helyzetekben és percekben, oda nem illő szövegkörnyezetben. Voltak furcsa dolgaim, igen. Richie már kezdte megszokni, azt hiszem, éppen elég hülyeséget hallott tőlem ahhoz, hogy megszokja őket, engem mindig ez éltetett. Még mellette is, pedig be kell vallanom, hogy alkalmanként iszonyatosan korlátoltnak és ostobának éreztem magam mellette és teljesen lenyűgözött az eszével és a tudásával. - Elég sokan voltak belém esve a Roxfortban, nem meglepő, hogy nem volt mindegyik egy álomszép királylány. Nem mintha azok jobban kellenének, engem egyikük sem érdekel igazán. -Már csakis ő érdekelt, senki más. Az utánam sóvárgó lányokról meg úgy tudtam beszélni, mintha egy mindennapos, semmit nem jelentő dolog lenne, mert nekem az is volt. Sosem érdekeltek, amíg nem kezdtek el nagyon feltűnően zaklatni, de akkor sem a szeretetem kelt életre, hanem sokkal inkább a rettegésem. Ami szerintem teljesen érthető... -És tudom, hogy nem vagy olyan, akkor nem szeretnélek ennyire. Nagyon is komolyan gondoltam kettőnket, komolyabban mint valaha is bármi mást az életemben. Szerettem Richardot, úgy, ahogy senki mást még soha és ez eleinte engem is megrémisztett. Nem tudtam, mit kellene kezdenem ezzel az információval. Előtte még nem szerettem soha, senkit, főleg nem ilyen szempontból. Mert az öcsémet nagyon szerettem még most is, ő volt az egyetlen normális ember a családomban, de az egy teljesen más dolog. Richard... ő egyszerűen csak Richard volt, az én Richardom és ezt soha eddig senkire nem mondhattam. Néha még most is elámultam rajta, hogy tudok így érezni, de kezdett egyre természetesebbé válni. - Kit érdekel? -vontam meg a vállam. -Eltiltani nem fognak tudni minket egymástól, nem vagyunk már gyerekek. Ha nem is tudunk összeházasodni... legyen ennyi bajunk. Az úgyis csak egy papír és egy gyűrű, az egyiket össze lehet tépni, a másikat pedig el lehet hagyni. Nem ér annyit, hogy sírjunk miatta, anélkül is éppen elég boldogok lehetünk egymással. Éreztem, hogy a szavaim nagy hatással voltak Richie-re, de nem akartam semmit erőltetni rá, nem akartam konkrét választ kicsikarni belőle, bár rendes kérdést sem tettem fel neki. Pedig akartam. Tudatni szerettem volna vele, hogy mostantól együtt akarok vele élni, hogy az utolsó percig szeretni fogom, amíg csak élek és nem akarok soha többet nélküle elaludni. De féltem, hogy túl sok lenne mindezt egyszerre a nyakába zúdítani. Mégis meg kellett tennem. Ha már ott volt a whiskey az ágyon, úgy döntöttem, töltök is magunknak belőle. Richie nem szereti, de egy kortytól nem lesz baja. - Kettőnkre -nyomtam a kezébe a poharat. -Arra, hogy mostantól együtt legyünk jóban és rosszban, meg mit tudom én, mit szoktak még ilyenkor mondani. Maradj itt, Richiepoo. Ne csak ma estére. Mindig.
- Azért régen érdekeltek - jegyeztem meg óvatosan. Annyira nem is lehetett az régen, biztosan előttem is volt éppen valakije, mert neki mindig volt. Imádták a lányok - a szép lányok -, ő pedig boldogan válogatott közülük. Néha még mindig alig akartam elhinni, hogy mégis én kellettem neki, és ezt nem csak az önbizalomhiányom mondatta velem, hanem egyszerűen senki sem feltételezte volna éppen róla, hogy érdeklik a fiúk is. Mikor először vetette fel, hogy találkozzunk Roxmortsban, azt hittem, csak lógni akar velem barátokként. Eleinte tényleg olyan is volt, vagy talán csak én nem akartam észrevenni a nyilvánvalót. Boldogok lehetünk egymással... Őszintén hinni akartam neki, de nem tudtam félredobni a kétségeimet. Még csak nem is benne kételkedtem, ahhoz túlságosan rajongtam érte, de tudtam, hogy a hozzánk hasonlókat sehol sem fogadják el. A családjaink úgy hajítottak volna ki minket, hogy a lábunk sem érte volna a földet, de utána sem lenne könnyebb. Szégyen, de féltem. Annyi könyvben olvastam róla, milyen fontos önmagunkat adni és felvállalni, akik vagyunk, és a lapok közé bújva mindig helyeslően bólogattam. Azonban ez nem egy romantikus regény volt, hanem a valóság, ahol kettőnket megköveznének. Mennyivel könnyebb volt, amíg a fiktív karakterekért voltam odáig... Mr. Darcyért epekedni kevesebb gondot okozott, legfeljebb valami hihető hazugságot kellett kitalálnom, miért olvastam ilyeneket. Inkább nem válaszoltam semmit, nem akartam őt is lelombozni és azt sem szerettem volna, ha félreérti a szavaimat. Mert én több mint szívesen leéltem volna egy egész életet vele, de mindketten tudtuk, hogy ez nem lehetett így. Nem akartam kimondani, hogy igenis eltilthatnak minket egymástól. Nem úgy, mint a gyerekeket, de könnyen elszakíthattak volna minket. Vettem egy mély levegőt, mielőtt belekortyoltam volna a whiskybe. Utáltam a szagát, még a Rodytól kölcsönvett tusfürdő sem tudta elnyomni, de nem akartam panaszkodni miatta. Ha a tizenhárom éves öccse meg tudta inni, akkor nekem is sikerülni fog. Nem feleltem azonnal, óráknak tűnő másodpercekig tanulmányoztam a poharat, kerülve Rody pillantását. - Nagyon szívesen maradnék, bármeddig. De te is tudod, hogy nem lehet. Nem hagynák, kihajítanának minket és az még a legjobb lehetőség, bele sem akarok gondolni mi más történhetne... Én lennék a legboldogabb ember a világon, ha nem kéne többet hazudnom, de ez nem ilyen egyszerű. Nem dobhatunk félre csak úgy mindent, mert... - Nem tudtam megindokolni, miért nem hagyhatjuk hátra az eddigi életünket. Helytelennek tűnt, az okát viszont képtelen voltam szavakba önteni. Talán egyszerűen csak gyáva voltam.
- Igen, érdekeltek. Vagyis... azt hiszem, hogy érdekeltek. Most már ha visszagondolok, nem is értem, miért ragaszkodtam annyira ahhoz, hogy legyen valaki mellettem. Messze nem volt olyan érzés mint veled, egyiküket sem tudtam így szeretni. Sőt, semennyire nem szerettem őket, egyszerűen csak... jó volt, hogy vannak. Szükségletek kielégítése, meg ilyesmi. Most már szerencsére nem vagyok olyan kanos mint akkor voltam. -Azaz de, most is éppen annyira voltam az, amennyire akkor, csak egyszerűen vissza tudtam fogni magam. Mert nem érdekelt már az, hogy valakit megfektessek, értelmet akartam adni neki, az pedig csak Richarddal lehetett lehetséges. Őt viszont nem sürgethettem, még akkor sem, ha legszívesebben magammal rángattam volna már a bálon is a fürdőszobába. Ha elhitte, ha nem, nekem akkor is csak ő kellett, senki más. Igenis boldogok lehetünk, én ebben őszintén hittem és hajlandó is lettem volna megtenni mindent azért, hogy így legyen. Nem érdekelt a családom, az öcsémen kívül egyetlen Lestrange sem számított, nem értettem, miért kéne gyötörnöm magam egy ilyen élettel, amikor úgyis tudom, hogy nem megyek vele semmire. Richard mellett boldog voltam, életem során talán legelőször, de határozottan a legintenzívebben. Nem akartam elengedni ezt a boldogságot, nem érte volna meg semmi annyira, hogy rosszul érezzem magam miatta. Én készen álltam rá, hogy mindent eldobjak magamtól érte és reméltem, hogy előbb-utóbb ő is így lesz. Vártam a válaszát, türelmesen. Tudtam, hogy fél, amit teljesen megértettem. Tudtam, hogy nem olyan, amilyen én vagyok és nem lesz képes rögtön beleegyezni mindenbe és egyszerűen eldobni azt, ami eddig legalább minimális biztonságot nyújtott neki. Nem tudtam hibáztatni érte, hogy előre gondol mindenre és nem megy ostoba módon a falnak, mint én. Bár meggyőződésem volt, hogy ezúttal az lenne a legjobb megoldás, a problémákon pedig majd gondolkodhatunk utána, nem kell, hogy előre megalkossuk őket. Ahogy beszélni kezdett, már tudtam, hogy nem fog meglepni azzal, amit mondani akar. Pontosan erre számítottam, valószínűleg nem is tudtam volna mit kezdeni, ha váratlanul úgy dönt, hogy fejest ugrik az ismeretlenbe. - Miért nem? Hallgatlak. -Az arcára tettem a kezem, hogy magam felé fordíthassam a fejét. -Nem érdekelnek a következmények. Semmi nem érdekel, felőlem aztán fel is égethetik a házat a fejem felől, amíg te itt vagy mellettem, nem számít. Veled akarok lenni, ha ez pedig azzal jár, hogy mindent elveszíthetek, aminek eddig semmi értelme nem volt és egyáltalán nem bír számomra jelentéssel, hát legyen. Szeretlek, Richard, és ezt nem akarom tovább titkolni, nem érdekel, mit hoz majd a nyakamra. Meg fogjuk oldani, tudom, hogy így lesz. -Tartottam egy kis szünetet, közben az arcát fürkésztem. -De ha nem akarod, én azt is megértem és nem fogok semmit rád erőltetni. Azt viszont most megmondom, hogy akármi lesz holnap, ez az este a kettőnké, ahogy ez az ágy is. Mi pedig egymáséi vagyunk. -Odahajoltam hozzá, hogy megcsókolhassam.
- Egy kicsit még most is az vagy. - Nem bírtam elfojtani a vigyoromat. Cseppet sem bántam, hogy ilyen, még ha annyiszor zavarba is hozott vagy csak értetlenül álltam a megmagyarázhatatlan ötletei előtt. Szerettem, hogy ennyire más, ha nem ilyen lett volna, valószínűleg sosem találunk egymásra. Meg akartam indokolni, miért lehetetlen az ötlete, de ahogy végiggondoltam az okokat, hirtelen mind ostobaságnak tűnt. Valóban hiányozna a családom, ha helyettük Rodyval lehetnék? Őket választanám Rody helyett, aki mellett mindig boldog voltam és aki mindig kiállt értem? Próbáltam győzködni magam, hogy Rody akár el is hagyhat majd és akkor tényleg egyedül maradok, rokonok és mindenki nélkül. Rémisztő volt abba is belegondolni, hogyan bánnak majd velünk az emberek, ha fény derül kettőnk kapcsolatára. De mindezek olyan apróságnak tűntek a szeretete mellett... Ezelőtt már rengetegszer elképzeltem, milyen lenne Rodyval élni: mellette ébredni reggelenként, kisimítani az arcából a kócos tincseket, amíg várom, hogy megfőjön a kávé. Izgatottan hazavárni és kifaggatni milyen volt aznap az aurorképzés, tanult-e valami izgalmasat. Őt átölelve elaludni, miután megjegyzéseket tett rá, mennyire embertelenül sokat olvasok. Ennél szebb biztos nem létezhetett. - Én csak... nem tudom, nem akarok szégyent hozni a családomra - dünnyögtem, habár magam sem tudtam mire akartam célozni ezzel. Mi lenne valójában szégyen az Avery névre? Hogy nem a lányokat szerettem vagy hogy ezt felvállaltam? Valószínűleg inkább utóbbi. De nem akartam az az Avery lenni, akin nevetnek a háta mögött, akiről tilos beszélni és aki felé többé nem is néznek a rokonok. És végképp nem szerettem volna, hogy apám haragudjon rám, annyira vágytam az elismerésére... Csakhogy az utóbbi hetekben az ő véleménye kezdett egyre inkább háttérbe szorulni Rodyéval szemben. Nagyot nyeltem. Értettem mire céloz, Merlinre, hogy is ne értettem volna, amikor milliószor lepörgettem már magamban ezt a jelenetet. Persze mindannyiszor irreálisan jól kezeltem, olyan határozottan és lazán, ahogy a valóságban nyilván képtelen lettem volna rá. Még negyedikes koromból emlékeztem rá, hogy a lányok mennyit pletykáltak Rodyról. A Griffendél csapatkapitánya, akinek a nagy sötétbarna szemeitől elolvadtak a diáklányok és minden gátlás nélkül fantáziáltak róla és a kviddicscsapat többi tagjáról. Akkor biztosan nem gondoltam, hogy egyszer éppen én fogok itt ülni Rodney Lestrange ágyában és a téli szünet után visszatérve az iskolába megcáfolhatnám azt a lehetetlen elképzelést, hogy a régi szerelmüknek van egy oroszlános tetoválása. Csók közben közelebb araszoltam Rodyhoz, majdnem felborítva a whiskys üveget. Reméltem, hogy alaposan lezárta, mert most nem tudtam és még kevésbé akartam ezzel foglalkozni. Nem szállt el minden aggodalmam, ahogy megéreztem Rody ajkain a whisky ízét, nem lettem magabiztosabb tőle, de jó érzés volt. Most csak ennyi számított, hogy szerettük egymást és végletekig megbíztam benne. Talán igaza volt és tényleg el kellett napolnunk ezt a nagy döntést, addig pedig kiélvezni mindent, amit csak lehetett. Rody kócos tincsei közé túrtam. Ilyenkor mindig kinevetett, mert meglátta a kezemen szétkenődött tintát, de most nem volt csupa fekete maszatos az ujjam, nem tanítás után találkoztunk. Azt hiszem, azon még most is nevetett volna, mindig a fejét ingatta és vigyorogva közölte velem, hogy "nálam édesebb kis hobbittal még sosem találkozott". Duzzogtam miatta, valójában viszont jól esett ezt hallani. Az ilyen apróságok miatt tudtam, hogy most a lehető legjobb helyen voltam éppen.
Kezdőlap
- Nem tudom, miről beszélsz -vigyorogtam rá a legkevésbé sem ártatlanul. Nagyon szerettem zavarba hozni, egyszerűen odáig voltam érte, hogy a legkisebb bókoktól is így elpirult. Gonosz vagyok? Megeshet. Na jó, biztosan az vagyok. De legalább szeretetből teszem, amit teszek.
