Megállt a nagy, toronyórára emlékeztető szerkezet: hallom a csendet, pattanásig feszül, úgy veszi körbe a fejem, mintha légüres térben lennék, ahová többé nem ér el fény, hang vagy illat.
Gyűjtöttem az órákat - illetve Cailin gyűjtötte őket, érzésem szerint inkább játékból, hátha egyszer megkérdezik, miért teszi, és ő sejtelmesen mosolyogva megvonhatja a vállát. Szeretném megmondani neki, hogy soha senkit egyetlen percig sem érdekelt, miben mesterkedik - az ilyen szórakozás önkielégítés, nem aktus, és egyébként is, voltak érdekes jellemek körülötte, érdekesebbek, mint amilyennek ő képzelte magát -
De a csend zavaró. Természetellenes, és nem az órák kattogásának hiányát jelzi: felpillantok a falra, amit teljesen elborítanak, és látom, hogy az összes megállt, éppen tizenhárom tizenháromkor. A kezdődő őrületnek több humorérzéke van, mint nekem: a most már egy perccel kevesebb gyűrűsujjam óvatosan érinti az egyik lapját, azét, amelyiket a nővérem hozott az egyik kirándulásáról. Tükröződik benne az arcom, illetve az, amit meghagyott belőle a csupa létezésből álló mindennapok tenyere - ha Konstya nem csak az állásait akarná megszilárdítani, akár azt is mondhatná, hogy nem akar egy temetetlen holttest mellett nyugovóra térni, és úgy is érzem magam, mint aki a nővérem példáját követve elindult egy hosszú útra, és közben elfelejtette, hová is kellene hazatérnie.. De miért mosolygok rajta?
Nem mosolygok rajta: egészen pontosan nem én mosolygok,
hanem a tükörkép.
Óvatosan billenti meg a fejét.
Mögöttem nyílik az ajtó.
Suttogni látom.

Nem rezzenek már össze a hangra - igazán semmire, akár egy hadsereg is besodródhatna a helyiségbe, állok tovább az órák előtt, félig bent, félig kint, de teljesen érdektelenül, tükröződő halott tekintettel. Nincs ott semmi, csak képzeltem - csak magamat láttam a tizenhárom tizenhárom felett.
Lassan megfordulok, és alvó szembogaraim apám cipőjét érintik, annál feljebb semmit. Némán várom, mit akar tőlem - eszembe sem jut jelét adni annak, hogy a társalgás egyenrangú felének képzelném magam.
Nincs más dolgom, csak létezni és engedelmeskedni.
Többre nincs szükség belőlem.

Úgy rettegek. Úgy rettegek ettől, ami előttünk áll, úgy rettegek az elmúlástól, a helycserétől, mindattól, amibe bele kell mennem, hogy megvédjem őket, hogy tartógerendaként fenntartsam mindazt, amit az ősök építettek. Úgy rettegek, de a döntésem egy pillanatra sem inog meg. Ugyan fáj elfogadni, fáj beleerőszakolni magam, mégis büszkeséggel tölt el a fájdalom ködén át, mert ismét kiegyenesíthetem magam. Mert többé nem kell megtört, vert seregként vonszolnom magam - az életvezetésem iróniája éppen az, hogy ezt a magasra szegett fejet ezúttal senki nem fogja látni.
Benyitok a szobájába, óvatosan, lassan, kopognom kellene, de már mindegy, már minden mindegy, ahogyan Cailin hátára esik a pillantásom, ahogyan az arcát látom a tükröződő felületen, mint haldokló a víz alatt, a tűz alatt, a jég alatt, összerezzenek, és nem szólítom fel, hogy nézzen rám, még akkor sem, amikor felém fordul és lefelé bámul, tekintete vagy a cipőm orrát vagy a padlót pásztázhatja. Benntartom a levegőt egy pillanatra, kezeimet összekulcsolom a hátam mögött, ahogy állok, és próbálom kitalálni, miként vezethetném be az életébe a káoszt, ami megannyi döntésem nyomán őt is megmérgezte, rángatta, ami veszteségét és fájdalmát okozta.
- Cailin - hozzákezdek, kezdenék, a nyelvem ismerős idegennek érzi ezt a hangsort, mikor szólítottam nevén utoljára? - Nem maradt sok időnk. Beszélnem kell önnel. Beszélnem kell arról, ami történni fog, hogy ne érje váratlanul. És mivel a bátyja nem tért haza, egyelőre, egyetlen kötelességem az maradt, hogy önt és a húgát biztonságban elhelyezzem. Kész ebben együttműködni velem?

Úgy áll itt, mintha felettem is ítéletet kellene mondania, pedig nincs semmi, ami ne fogadná el azonnal a ki sem mondott szavakat: engedelmes a nyak, engedelmes a száj, a legengedelmesebb a tekintetem, még csak nem is parázslik benne valami ketrecbe zárt reménytelenség, tökéletesen matt és befogadó. Olyan vagyok, amilyennek lennem kell, és nem fáj a cipője orra alá képzelnem magam.
De nem tudom, mindig így lesz-e? Cailin élni szeretne, és ha úgy is ismerem csak őt, mint egy kitartóan olvasott könyvsorozat főszereplőjét, nem értek egyet vele - bár mindketten épp olyan önzők vagyunk, épp annyira képtelenek egy öngyilkosságra, nem ígérném meg neki, hogy én is ezt az életet akarom élni. Illetve helyesebben: talán egyszer. Most nem akarok élni igazán, de ez nem választás kérdése, hát várakozunk, Cailin és én, várunk a nagy ember ítéletére, várunk Konstya kedvére, tulajdonképpen könnyű is várakozni, ha úgysem számít a véleményünk, nem igaz?

Eszembe jutott.. vajon mi történne, ha Nina Lowell valóban létezni akarna?Találna bennem bőven elég tárgyi tudást és műveltséget ahhoz, hogy megtehesse, akár sokra is viheti még az alvilágban a bájos kis arcával, a keserű mosollyal, ami ül rajta, és persze azzal a képességével, hogy jelentéktelennek tűnik, miközben időnyerőket épít. Talán hagynom kellene Ninát élni, amit Cailin akart, nem lehetséges - egyértelművé tették, hol a helye és mire hivatott, ő pedig szereti őket annyira, hogy elhiggye nekik. Hogy elhiggye a szerinte hazugságot akkor is, ha a racionalitás embere.. Ninának több esélye lenne, ő nem Flint, igazán elvei sincsenek, nem tart rá igényt senki.
Talán szeretném, ha Nina Lowell életben maradna..
De most annak van itt az ideje, hogy engedelmeskedjek.
- Azt teszem, amit mond, apám. - nem nézek az arcára, mert nem engedte meg, és nincs rá szükség. Az alázatosság nagyobb erény az őszinteségnél, és ugyan nem találná a szembogaraim mögött se Cailint, se Ninát, akarom, hogy érezze, úgy hajlít, ahogy akar. Már nem is a lánya vagyok, csak a tulajdona. Nem kell, hogy személyiségem is legyen. -Legyen úgy, ahogy akarata döntött.
És aztán elhallgatok, hogy kiadhassa az utasításait, amelyeket megteszek majd. Nem is igazán számít, mi lesz az: nem úgy ismerem, mint aki félelmében tisztességtelen lenne, de ha épp embert akarna öletni, arra sem mondanék semmit. Cailin és Nina nem értenek egyet, de számukra van egy rossz hírem:
egyelőre senkit nem érdekelnek.