Újabb meg újabb hópelyhek szállingóznak a hajába. Felemeli a fejét a véres, latyakos, mocskos hóból. A vér nyilvánvalóan nem az övé – de esélyes, hogy az ő pofájából csurgott oda. Megtörli az arcát a kézfejével: lepereg róla némi alvadt, rászáradt vér. Az emlékeiben és gondolataiban még nagyon farkasnemű impressziók vannak, a mozdulat is túl állati, az érzékelése is tökéletesen összezavarodott. Máskor még feküdne egy darabig, talán egy óráig is összekuporodva, visszafojtva a szánalmasan emberhangú szűkölést, és megvárná, amíg a hideg könyörtelenül nem emlékezteti a kivörösödött, égő bőrét, összekoccanó fogait, sajgó ízületeit, hogy tényleg nyomorult ember, vége a holtölte diadalittas önkívületének, ideje feltápászkodni és életben tartani ezt az undorító, kétlábú testet.
Máskor talán megvárná, amíg valóban fagyási sérüléseket szerez.
De aztán eszébe jut a kölyök. Lórúgásszerű fejfájással kísért, meghasonlott összevágás az arcról és a bundás verzióról, kösz, feljajdul. Ja, a kölyök. Vele is foglalkoznia kell. Arrébb kúszik, és beledörgöli az arcát a már összemocskolt hó melletti viszonylag szűz részbe, addig hempereg benne, amíg át nem járja minden porcikáját a hideg (és amíg menthetetlenül össze nem mocskol minden talpalatnyi fehérséget, bár ez a legkevésbé sem érdekli). Kemény mínuszok vannak. A farkasemlékek alapján a kölyök még az ösztöneitől lezúzva is inkább emlékeztet egy gondosan trenírozott háziállatra, mint a vadakra. Hülye kölyök, egyáltalán mért nincs itt? Végig együtt voltak, le se vette róla a szemét, kábé a kibaszott széltől is óvta, egy ártalmatlan dominanciaharcba se engedte volna belerángatni. Na jó. Összeszedi magát. Ez az érzés, hogy milyen jó is lenne összekuporodni a hóban és elaludni, megdögleni a picsába, úgy tűnik, már sose múlik el, minden egyes alkalommal keresztül kell szenvednie magát rajta.
Miután felkelt, és a tél ujjai már a csontjai között motoszkálnak, hamar megállapítja, hogy kurvára messze vannak az évekkel ezelőtt a semmi közepén hagyott, kirohadt mugli kisbusztól, amiben a ruháikat meg a pálcáikat hagyták. Valószínűleg a többiek is messze vannak, de ők most amúgy se érdeklik. Bassza meg, azért most ő se utasítaná vissza a porladozó karosszéria oltalmát. Gecire fázik. De ha ő még úgy-ahogy össze is tudná szorítani a fogát, és legyalogolni csupaszon azt a pár mérföldet, esélyes, hogy a kölyök kevésbé preferálná ezt az elképzelést.
Szerencsére nem tart sokáig megtalálnia. És útközben sikerül előásnia a hó alól egy holtölte utánra való elsősegélycsomagot is, ilyenkor télen tele van velük a környék. Foggal tépi fel a viaszosvászon zsák madzagját: takaró legalább van benne. Az pont elég, a többit majd később megnézi, de ennél azért jobb látvány is akad errefelé.
Mondjuk Remus Lupin, amint élete első, az övéivel töltött teliholdja után éledezik.
Megáll fölötte, és leplezetlenül néz végig a vékony, elroppinthatóan törékenynek látszó testen; egyszerűen nem lát rá okot, mért ne nézhetné még. Még most is valahogy túlságosan, bosszantóan, oda nem illően tisztának tűnik, hogy van rajta néhány friss zúzódás és némi mocsok. Szinte beleolvad a hóba. A kétlábúak nyilván szörnyülködnének a hegek és sebhelyek gyűjteményén, de az ő szemének túlontúl sértetlen, túlságosan üvegházi virág. Még Fenrir harapásának helyét sem tudja megtalálni rajta, pedig lehajol hozzá, hogy közelebbről lássa. De azokat a jellegzetes nyomokat, amiket a vérfarkas magán ejt, miközben saját magát marcangolja, ha nincs más zsákmány a közelben, felismeri és megtalálja. Ez meg még ebben az elesett állapotban is annyira feldühíti, hogy legszívesebben kiharapná őket a világítóan sápadt húsból; helyette csak undorodva simít végig az egyiken, aztán indulattal kiköp. Hát persze. A szent család meg a többiek. Mégis mi olyan kibaszott nagyszerű a te embereidben, Remus Lupin? Mégis mi a kurva élet olyan kibaszott nagyszerű?
Felegyenesedik, előkotorja a takarót a magával húzott zsákból, és Remusra dobja. Ez a hely elég védettnek tűnik a fák között, hogy ne jelentsen problémát, ha pár percig vagy akár egy-két óráig itt maradnak, hogy összeszedjék az erejüket, mielőtt elindulnának a pálcákért. Nem mintha volna félnivalójuk. Ez a terület évek óta mérföldekhosszan az övéké, meg azoké a gyomorforgató billogosoké.
- Itt maradhatsz – mordul nagyon reszelősen, sokára, láthatóan küzdve azzal, hogy emberi hangokat formáljon. – Csinálok tüzet.
Ő sincs éppen csúcsformában, ez látszik azon, ahogy percek alatt, lassan, kínlódva felkutat és maguk mellé húz egy nagyobb száraz ágat, feltördeli kisebb darabokra puszta kézzel, aztán egy olyan halomba hányja össze Remus mellett, amelyre a mugli túrázók, ha lennének olyan hülyék, hogy erre tévedjenek, nyilván csak röhögnének. De a tűzszerszám, amelyet a zsákból szed elő, nyilván nem hagyatkozik a hülye mugli kémia földhözragadt törvényeire, és két pattintás után már jól táplált, bíbor lángok lobognak a satnya tűzrakáson. Lerogy a hóba Remus mellé, vet rá egy ellenőrző pillantást, aztán átkutatja a zsákot. Nem hiába, mert nem spórolták ki belőle a whiskyt se, még ha olcsó és pocsék is. Meghúzza, zihál, megtörli a száját, aztán még egyszer - aztán meg odakínálja a kölyöknek is.

Nem lenne nehéz első blikkre megmondani, hogy melyikük melyik testben érzi magát otthonosabban. Az ő torkából alig érthetően reszelősek és morranásszerűek az első szavak, a kölyök meg alig hogy kinyitja a száját, szinte ugyanúgy csivitel, mintha az egész telihold meg sem történt volna. Megérinteni magától értetődő, tulajdonképpen nem is érti, mi baja van, a beszéd meg ilyenkor annyira fárasztja, és olyan nehéz eleve szavakat találni az impressziókhoz és gondolatokhoz, hogy az ostoba kérdés közel sem tűnik elég fontosnak ahhoz, hogy kimondja a nyilvánvaló választ. Nézlek, baszki. Csak megrántja a vállát, fásult, enervált rosszindulattal elvigyorodik (nem, nem is vigyorodik, a mimikája sem elég olajozottan emberi, csak rávillantja a fogait valami minimális kifejezőerővel) a szemérmeskedő mozdulatok láttán, aztán irgalmat gyakorol, és odaadja neki a takarót.
Érzi magán a pillantását, de a tűzrakás is megerőltetően nem állatias tevékenység, így aztán külön koncentrálnia kell a mozdulatokra, a kezére, pláne a finommozgásokra, úgyhogy a kölyök jelenléte egyelőre háttérbe szorul. Csak akkor tud valamennyire ráfigyelni, amikor már leült, és a bőrét égető hideg párosodik a tömény szesz keltette belső melegséggel.
- Mi? – vakkantja, és lepillant magára, de a kölyök pillantása már nem ad útmutatást, így aztán eltart egy darabig, mire felfedezi magán a sérülést. – Áh. – Megrántja a vállát, később majd nyilván fájni fog, most túlságosan is leköti az egész testét betöltő nyomorultság és elesettség, egyéni problémákra még nincs kapacitás. Kábé eddig bírja, hogy várjon, amíg Remus Lupin méltóztatik belekortyolni a piába, de bosszúsan méregeti a kezében értelmetlenül tartogatott üveget, aztán kiveszi a kezéből, meghúzza megint, és ezúttal úgy nyomja a kezébe, hogy egyúttal megindítja a mozdulatot a szája felé, hátha magától nem jutna eszébe, hogyan kell inni. – Igyál – javasolja türelmetlenül.
Egy darabig hallgat a szavai után, közelebb húzódik a lángokhoz, amíg ki nem pirul tőlük a bőre. Keresi a szavakat, gondolkozik, a tüzet nézi, aztán újra Remusra fordítja a pillantását.
- Undorító szokás magadat csócsálni – mordul végül leplezetlen undorral, talán indulat is lenne benne, ha nem lenne túl kimerült most a kétlábúak gyűlöletéhez. – Tartogasd akkorra, amikor a drágalátos embereid bezárnak a kis óladba holdtöltére, vagy tudja a faszom, hova raknak.
Egy darabig még ül, melegedik, aztán minden átmenet vagy figyelmeztetés nélkül odahúzódik a kölyökhöz, lerántja róla a takarót, aztán odapréseli a helyenként túlhevült, helyenként még fagyott bőrét a másikéhoz, a takarót meg újra maguk köré csavarja. Alatta tényleg jóval kellemesebb a klíma. Felkészül rá persze, hogy Remus esetleg nem preferálja ezt a megoldást – és tökéletesen leszarja, ha ellenállással találkozik, akkor él az erőfölényével.

Úgy rémlik, az éjszaka folyamán jobban értette a kölyök rezdüléseit, mert most, visszacsúszva az embertestbe, megint se kép, se hang. Riadtan néz rá a kiskutyaszemeivel, védekezően gubózik bele abba a pokrócba, utálkozva-engedelmesen, vörös szemmel issza a piát, és ebből a mimózaságból aztán tényleg egy büdös gondolatot se ért – mintha ugyan bántotta volna, na hiszen, ha bántotta volna, azt száz százalék, hogy egyből észrevette volna a nyavalyás taknyos, de hát még vigyázott is rá, a selymes haja szála se görbült, a szél se mert ráfújni, bassza meg.
Ha nem lenne ennyire ingerült és rosszkedvű most ettől, hogy a kölyöknek valami baja van, akkor nagyon jól mulatna ezen a vergődésen a piával. Mi a fasz baj van ezzel a világgal, már a tizenévesek se isznak rendesen? Persze, Remus eléggé jókisfiúnak tűnik… de a haverjai kevésbé tűntek annak, megnézte őket magának mindenszentekkor a vásárban, messziről, hát nem éppen festene az ábrázatukról szentképeket.
Végül nem mond semmit, nem is röhögi ki, csak kritikusan és kedvetlen türelemmel vagy valami olyasmivel figyeli. Vagy türelmetlenül pont hogy? Hát a fenébe is, nem tudja eldönteni. Nyilván sokkal türelmesebb, mint öt másik kölyökkel lenne, de közben meg majd szétveti az ideg, szóval tényleg, tudja a halál.
- Akkor ne képzeld el, csak nyisd ki a szemed – vakkantja, igazából ez a mondat csak két hosszú, rosszul artikulált morranás, amit valószínűleg csak az tesz érthetőbbé, hogy közben széttárja a karját. Persze, most hideg van, most mindketten nyomorultak, most meg kell majd még küzdeni a téllel a pálcáikért, hogy aztán rendes meleg, étel, ruha, fürdő következhessen, de hát bassza meg, idehozta, beengedte magukhoz, megosztotta vele mindazt a diadalmas gyönyört, ami havonta egyszer kárpótolja a maradék huszonkilenc vagy harminc undorító, nyomorult, okádék napért cserébe, ami visszatartja attól, hogy halálra igya magát, és nem látja? Megvillan a szeme. Dühösen. Csalódottan. Bassza meg: letörten. – Hát lenne – rántja meg a vállát, de aztán nem mond többet, pedig nyilvánvaló, hogy a mondat valamiféle elbaszott kérdés akar lenni, de neki továbbra sem megy szívesebben a beszéd, meg hát amúgy is, ez olyan, amit az ember nehezen tud elmondani szavakkal, még ha olyan szépen is forog a nyelve, mint a másiké.
Hát mi a kurva istent csináljon ő vele, ha neki jó bezárva lenni és a saját hófehér húsát marcangolni? Undorodva rázkódik meg a válaszára, de aztán ezt se kommentálja, csak elutasítóan szusszan. A mondat már ott hibás, hogy szerepel benne a bezárás szó, minden más csak üres magyarázkodás.
Még a kölyök zavara se mulattatja, mert alighogy hozzáér a teste a másik sima bőréhez, rájön, hogy nem jó, neki is pont olyan zavarbaejtő és kellemetlen, ami tök természetes lenne bármelyik másikkal, de ez a kölyök egyszerűen nem közülük való, és akárhogy erőlködik, sőt talán Fenrir is akárhogy erőlködne, soha nem is lesz. Mintha egy kétlábúhoz dörgölőzne – teljesen természetellenes. Oké lenne megmelegedni egy közülük való testmelegénél, és pont ugyanúgy oké lenne erőszakkal elvenni bármit egy ilyen patyolat kölyöktől, amire épp szüksége vagy kedve támad, de ez a kutyulék nem oké. Nem lehet egyszerre mind a kettő.
- Mégis miféle anyagból vagy te, Remus Lupin? – horkant fel keserűen, és még közelebb húzza, aztán végignyal a füle mögött, émelyítően édes, most is sokkal inkább emlékeztet valami édességboltra, mint a vadonra. Beteges. – Zavar, hogy hozzád érek? Akkor mi a fasznak nem csinálsz valamit? Még egy kibaszott kutya sem engedelmeskedik minden rohadt arra járónak – köp ki oldalra, de aztán egyáltalán nem várja meg, hogy a fiú csináljon valamit, mert nem is feltételezi, hogy csinálna. Kihúzódik a takaró alól, és feláll az olvadt hó után maradt, langyos latyakból, meghagyja neki az istenverte takarót is.
A hideg éget és üt most a pillanatnyi meleg után, bolhafasznyira zsugorodik a farka és az összes szál szőre felborzolódik tőle. Csikorgatja a fogát, de nem panaszkodik, nyilván nem, mert ki a fasznak is panaszkodhatna, meg minek.
Nem válaszol a kérdésre.
- Tudsz gyalogolni, vagy megvársz itt, amíg elmegyek a pálcákért?

És akkor így néz rá vissza, ilyen elbaszottul ízetlenül és sehogyan, mintha tök mindegy lenne minden. És hát végül is igaza van. Mert amikor ennek vége, úgy két óra múlva, mikor összeszedték a pálcáikat meg a ruháikat és átmelegedtek abban a rohadó kisbuszban annyira, hogy újra képesek legyenek mozogni a dermesztően hosszú séta után, akkor Remus Lupin fogja magát, és szépen visszasétál a kényelmes, csokoládé- és agresszív öblítőillatú, pihe-puhára bélelt, vajsörrel, cukros almával meg bűntudatos szülői babusgatással teli kis életébe, ahol nem kell magának semmit sem elintéznie.
Még csak fel se húzza magát a gúnyolódáson. Érdektelenül nézi az elvörösödött arcot, mintha tévét nézne: a székdobálós talkshow-k lekötik ugyan egy darabig az ember figyelmét, amikor épp másnapos és nyomorult és van mit zabálnia közben, de azok az emberek pont olyan kurvára távoliak, mintha nem is léteznének. Mint ez a kölyök.
Csak akkor válaszol neki, amikor már magára hagyta a takaró védelmében.
- Udvariasság – biccent nyugodtan, bár a foga össze-összekoccan a hidegben. – Azt a mindenit, baszki. Udvariasság. – Átöleli magát, a két tenyere megállapodik az átellenes bordaívei alatt. – Gondolod, hogy a kibaszott udvariasság segíteni fog, amikor ujjal mutogatnak rád és a kis haverjaid elfordulnak tőled? Az udvariasság majd meg fog védeni attól, hogy a minisztérium billogot süssön a seggedre? Hasznos lesz az udvariasság, ha ketrecbe zárnak, ha nincs mit enned és nincs hol aludnod? Lehet, hogy neked újat mondok, Remus Lupin, de kurvára semmire nem fogsz menni az udvariassággal az emberek világában, ha egyszer rájönnek, hogy te nem vagy ember. És mondok még valamit: az se fog segíteni, hogy ők hamarabb jönnek majd rá, mint te.
Aztán befejezi, és fásultan legyint, tényleg, annyira nem a szavak emberek még akkor se, ha épp nem félúton van lélekben négylábról kétlábra, ha az, amit mutatott, nem mondott semmit a fiúnak, akkor nyilvánvalóan szavakkal se fog többre menni.
- Megsértődtem? – vonja fel a szemöldökét. Egy pár éve már nem fordult elő, hogy el kelljen gondolkoznia azon, hogy nem ismeri egy ennyire átlagos szó jelentését, persze a maszkos faszfejek folyton tudnak meglepetést okozni a modoros, nyálkás csengésű szavaikkal, de az úgyse érdekli különösebben, hogy ők miről szövegelnek. – Nem megsértődtem, hanem visszaengedtelek a taknyos komfortzónádba, hülyegyerek… amúgy se megyünk sokra azzal, ha örökké itt ülünk. Melegebb nem lesz.
Lehet, hogy alábecsülte a saját ékesszólását, mert a kölök annyira azonnal moccan a szavaira, hogy leesik az álla; az előbb még nem úgy nézett ki, mint aki szeretne kikecmeregni a takaróból eszkábált kis vackából. Mondjuk most is jobban emlékeztet valami mexikói kajaféleségre, mint egy gyakorló vérfarkasra – és a szaga is –, de az indulás szándéka letagadhatatlan.
Kritikusan nézi.
Aztán bassza meg, már önmagában is dühítő, de – a kérlelő hang úgy hat rá, mint állítólag a nagy szemű lények, kiscicák, kisbabák és kifaszomok az emberiség nagyrészére. Mondjuk ki: instant megolvad, mint a hó a seggük alatt, és egy rövid időre, a fagytól vérszomjas arckifejezése rejtekében még azt is fontolóra veszi, hogy a hátára kapja ezt az életképtelen szobafarkasbébit. Utálkozva elfordítja a fejét. Kurva kölyök.
- Gyere, na – vakkantja egy vállvonás kíséretében. – Nem hagylak itt.
Megpróbálja belőni azt a sebességet, ami még tartható a másik számára, de nem fognak halálra fagyni közben, és aztán minden átmenet nélkül (legfőképpen azért, hogy elterelje a figyelmét a hidegről) elkezdi elmagyarázni neki, hogyan tájékozódjon az erdőben, milyen nyomok vezetnek a kisbuszhoz, milyen messze lehet, satöbbi, satöbbi, a büdös kurva életbe.