Igyekszem olyan halkan osonni, mintha a függöny takarásában óvakodnék a színpadon: lámpa még nem ég, de érzem a közönség néma türelmét, lassan terjedő illatát a rizsporos levegőben. Figyelnek, de nem látnak, köztük láthatatlan járni játékszerű, de nem veszélytelen. Mi történne, ha észrevennének? De nem fognak. Gyakorlott vagyok osonásban..
Ez hát a britek szentélye: másnak képzeltem. Mi minden másnak tetszik odaátról, gyerekes is, tudom. Megérintek egy gyertyát, szeretném érezni a viaszos testét az ujjam alatt - lopva körbesandítok, de magam vagyok, a lelkész sincs jelen, hogy megkérdezze tőlem, asszonyom, merre jár, mit keres? - és lehúzom a kesztyűm. Megérintem a gyertyát..
Vásárolni engedtek el, most, hogy már nem tévedhetnék el az idegen utcákon, de én tudtam, hogy első adandó alkalommal megszegem majd az ígéretem, hogy a járt ösvényen maradok. Sosem láttam keresztény templomot, nem beszéltem senkivel, ki abban az istenben hitt, akit elzártak előlünk vörös zászlókkal.. kíváncsi vagyok, kíváncsi, mint egy gyermek.

Olyan ez a padló, mintha táncolni fektették volna ide - ezt gondolom, és már lépek is, mikor, ha nem most, hamarosan nem szabad majd, földhöz láncol a talpig nehéz hűség, akkor nem látok majd az ég felé, ahol a freskón rózsafa ugrik át a sövényen, látom Isten tekintetét, az ő anyját, olyan szép, olyan meleg tapintású, és akkor -

Megállok, levegő után kapkodom, megmerevedem, mintha falrészlet lennék, mintha ez a lepel részévé tehetne a berendezésnek. Erővel kell emlékeztetnem magam, hogy ez nem az otthon, nem a nagy Oroszország, nem kérdezik meg mindjárt, hol születtem, kik a szüleim, mit keresek itt - még nálam az irataim,a szoknyám ráncai között szorítom, az ujjaim elgémberednek. Ez csak egy férfi, egy szelíd férfi, nem akar rosszat.
- Kívánok én is jó reggelt. - lehajtom a fejem, a pelerin illedelmesen bekeretezi az arcom két oldalt. A nagy ember kedve szerint, a nagy ember ízlése - az esküvő után mást kell majd viselnem, mást kell bemutatnom a világnak. A nagy ember nagy keze szorulna a torkom körül, ha tudná, hol jártam benne. - Csak eltévedtem, megyek már is, nem zavarom.
Pont olyan hideg a kézfeje, mint ennek a szobornak, aranykéz, nagy aranykéz, biztosan erősen tud vele ütni, de nem az fáj, a testnek az nem fáj, ha meghajolt derékból: a szívnek fáj, az zörög odabent. Itt jelen lehetsz, Isten, de nem térhetsz be nagy Oroszországba, ahol télen megfagy a remény is, befagy minden emberség, és téged áhítunk, téged szeretünk, csak nem tudjuk, hogy te vagy az, mert elfelejtettük a neved. Isten, te, aki itt szabadon járhatsz, te nálam jobban tudod, milyen, ha a szív fáj.

Nem tudhatja, ki vagyok - tudatosul bennem. Itt nem ismernek, honnan ismernének, egy vagyok közöttük, csak a hangom árul el. Milyen könnyű már nekünk, nekem és a testvéremnek, nyelnünk kell csak egyet, kikapcsol a szív, elhallgat, közöny ül a helyére, közönyös az arcunk. Fesztelen és kétszer rápillantani már pazarlás az országban, ahol egyre és másra felüti fejét valami rendszerellenes.
Kihúzom magam, de csak óvatosan, mintha tömeg része lennék, mintha mind ezt tennénk, és nem hatna furcsán egyedül. Szeretnék más nevet mondani, de úgy érzem, kiderülne: a rossz dolgokról mindig hirtelen letépi a nemvárt a leplet, és bajt hoznék a férfi fejére is.
- Apollinariya Koldovstoretz vagyok. - lassan közelítem meg, az arcom különböző színekbe öltözik, ahogy áthaladok a gyertyák és sötét foltok között. Vajon milyennek lát ez a szelíd férfi? Milyen lehetünk annak, akinek a szeme szabadsághoz szokott: rabnak tűnünk, beképzeltnek?-Ön itt pap, ugye? Ismerem nem jól a vallásukat, nem akartam tiszteletlen lenni.
Kezembe fogom a levetett kesztyűmet - a nagy ember címere díszíti, a tenyerén már kihűlt az anyag, mintha most tette volna le, és óvatosan kinyújtom a balom felé, aztán mégis inkább a közvetlen megoldást választom.
Lábujjhegyre állok, és óvatos csókot nyomok a szájára - a szentek behunyják szemeiket, ahogy bárki a Nyugaton, de senki a nagy Oroszországban. Ott a szolgalelkűség bennem, az elvtársi csók természetesen jön, ahogy hajlik a gerincem, hogy tiszteletem tegyem még ezelőtt a sápadt alak előtt is.. nehogy észrevegyenek, nehogy azt képzeljék, emlékszem még saját magamra.

Csodálatos...?
Apám bűne, igen nagy bűne, melyet majd Karkarov lemos, elfeledtet mindenkivel, mintha sosem lett volna - az sem volt soha, akiről kaptam, de ő maga fizetett érte. Köszönjem talán meg neki, hogy fülének kellemes egy dallam, egy ritmus, amely egykor sokat jelentett, és ma szégyenletes? Én nem vádlom a szabadság gyermekeit, irigységem csak engem mérgez, és az én lelkembe fonja szomorúan magát.
- Csodálatos ön ajkán. Rontják mindig el.. - mert nem teszi hozzá, hogy elvtársa vagyok: pedig mindez, a hideg templombelső, Isten tekintete jóságos, bár lehetnék, bár itt maradhatnék. Talán elbújnék a padok közt, és ahogy gyermekként játszottam, csukva tarthatnám a szemem, míg megtalálnak. De ugyan ki jönne el értem...? És lenne benne örömöm? - Nem téved, ott születtem.
De hogy orosz vagyok-e...? Egy részem szeretne az lenni, nevetve végigsétálni Carszkoje Szelón, belesni minden üvegen, és megkérdezni, hová lettetek, ti régi nagyok, miért alszotok, ha én játszani akarok? Táncolni akarok, míg a hideg fények minden utolérnek, mindent magukhoz vesznek, és elvezetnek Istenhez, ahol ti is jártok...? Másik részem elfelejtené, mintha rémálom lenne, vörös, a szemzugban megbújó rémkép a tajga felett. Hideg kézzel elmaszatolni a születési anyakönyvem, sarokba dobni rossz nevem, és futni, csak futni, amíg el nem esem. Nem engedem el a férfi kezét - ő ismeri Istent, ő ismeri azt, akit én nem.
- Ha szépen kérem.. körbevezetne talán? Sosem jártam még ilyen helyen.. de gyönyörű, mint ábránd.

Ő sem enged el engem -mintha csak gyertya lennék, amelynek fényében máshogy látja a birodalmát,mintha gyermek lenne, aki újra felfedezi mindazt, amelyben régóta él. Nem szakítom félbe, hallgatok, és hallgatom a szavait: szeretettel beszél róla, a megbocsájtásról, a hitről, amely erősebb a félelemnél.. pedig a félelem mélyebb sebet ejt, mint bármely fegyver. A szemében túlvilági tűz ég, de nem az, amely a nagy ember bogaraiban verődik vissza - nem az embertelenség lángjai ezek, amelyeket a nagy Oroszország inhalál, ki és belélegez, amely felépítette magát, ez olyan Nagyobb Jóhoz szól, amely nem elvesz, nem bebetonoz saját testébe, hanem kölcsönadja hangját, kölcsönadja a szeretetét, és úgy szeret bennünket, hogy nekünk adta a világot.
- És Ő szerette úgy minket, hogy feláldozta fiát? Fia pedig szerette úgy minket, hogy meghalt bűneinkért? - akár beburkolhatná magát vörös lepelbe is, de nem a közösség olthatatlan rablánca ég a történet mélyén, nem húsos ajkú komisszárok lecsapó marka és kizárólagossága, hanem valami szelíd. Felpillantok rá az oltár mellől, kérdőn, megérinthetem-e a fehér terítőt, és a könyvet? Vigyázva, nehogy megsértsem bármelyikünket, rányomom a mutatóujjam. - Isten szeret úgy, mint apa, vagy szeret úgy, mint szerelem? Vagy szeret úgy.. mint nincs rá szó? Ön érzi őt most?
Úgy veszem el a kezem, mintha béna lennék, de legyek inkább óvatos, minthogy itt történjen meg - vissza kellene vennem a kesztyűmet, de még annyi mindent nem érintettem meg, ott a márvány hidegsége, a képek száraz olajos teste.. elmosolyodom az egyiken. Anya egy gyermekkel, a kisded Jézussal, piros arcukon távoli gyönyörűség lángol, épp, mint a férfién, ha róluk beszél. Milyen lehet így szeretni valakit, sosem fázni magányosan egy hideg test mellett, percekre kéjt lopni, hogy felfűtse a lelket...?

Nekem, aki egy vastag szőrtakaró alatt, mintegy szexhez óhatatlanul kísérő mesevilágként ismerkedtem meg Istennel, szinte felfoghatatlan a nyugati ember hite. nem volt miben így bíznom, miközben az ikertestvérem még nem is létező gondolataimat is kitalálta, miközben a színpadon olyan mélyen magamba láttam, hogy kitapinthattam azt a vastag fonalat is, amely a lelkemet hasonlóvá teszi másokéhoz. Ahonnan jöttem, Isten nem szeretett elvtárs, még csak nem is megtűrt eszme: számunkra a szocializmus tölti be az apát, az anyát, és néha még az engedetlen gyermeket is, aki egyik nap gondolt egyet, lefújta az összes levelet a fákról a tél közeledtével, és mégsem haragudhatunk rá, hiszen a miénk.
- Nem fáj neki, milyenek vagyunk? - talán egészen rossz szemszögből próbálok rálátni, mintha durván tépnék szét egy puha szövetet,
hogy megismerhessem, ami alatta van, mintha Őt keresném benne, Őt, akinek egyetlen gyertya világított telente a szobájában, és mégis arról beszélt azalatt a takaró alatt, hogy nincs másra szüksége. Beleharapott a vállamba, nevettem az egyszerűségén, mert lám, hová vezetett a hite, miért jó neki aszkétaként kitartani? Ő nem született oda, nem ette gyermekkorától azt a nehezen lenyelhető, gyomrot megülő államot. Bennünk mind egy-egy pici Szovjetúnió él, és nem tudom, Isten ilyen földbe elvethető-e. - De miben érzi...? Maga körül, vagy másik emberben?
Nem akarok vitatkozni vele, nem is sejteti az arcom, hogy az egyszerű kérdéseken túl tapogatóznék, főleg, mert láttam, az előbb mennyire megrendítette, ahogy hozzáértem. Talán beteg ő is, csak másként, talán lelkileg készteti valami arra, hogy elhúzza kezét? A nagy Oroszország azt hinné, rejteget talán valamit, az nyakánál megragadná, és miután meggyőződött róla, a félénksége nem válasz kötelességeire, bedarálná. Nem mondjuk ki, de gyűlöljük a lágyat, a szépet, mert azzal nem lehet dolgozni, az nem a rendszer része.. és féljük, mert a gyárban, a kollektív szellemben mi már elfelejtettük, milyen csak állni pillanatokra, és befogadni a világot, mindig szaladunk, mindig valahová tovább, elvtársak, elvtársnők, építeni kell a jövőt. Annyira elfoglaltak akarunk lenni, hogy már ne is tudjuk a nevét annak, ami fáj.
- Kérdésem lenne még egy.. ha érezzük őt egymásban, egymás iránti szeretetben, tudjuk honnan, hogy ő nem szeretet maga? -megérintem a felkarját, a szövet érdesen simul a tiltakozó ujjaim alatt, de olyan jól esik érezni valamit, ha csak rövid időre is, hogy nem félek a következményektől. - Isten nem lehet maga szeretet, csak mi adtunk neki alakot?

Vajon titkon sértem a magányát?
A tekintete arról árulkodik, bizonytalanná válik és magát kutatja inkább a külvilág helyett. Tolakodó vagyok, mint egy gyermek, mikor ünnepi lakomát szimatol, és a kezét, száját nem fogja vissza a ritka alkalom csöndje, mindenből szeretne egy keveset.
- Teremte világot és embert olyannak, amilyen. Értek hozzá keveset, de mintha lenne apa: tudja, teszünk helytelenül, de szeret és megbocsájt.
Az enyém is megbocsájtott, pedig tudom, hogy volt, ami legjobb meggyőződése ellen való volt.. és mennyi mindent nem osztottam, osztottunk meg vele. Talán ahogy szüleink, mi is túl önzők voltunk ahhoz, hogy igazán családi életet élhessünk, hogy megoszthassuk magunkat velük, és ez kényelmes volt, őszintén lehetett értetlenkedni, mikor bekopogtak a párt katonái és kérdéseket tettek fel szabadidőről, lélekről. Apám anyámhoz menekült, nekem ott volt Konstya.. de az, hogy Zina mit csinált, most is épp akkora rejtély, mint akkor volt.. és talán lesz is már mindig.
- A hit? Nem, atyám.. hinni emberi tulajdonság, nélküle vagyunk nem. Hiszünk benne, jót teszünk, hittek benne ott is, ahonnan jöttem: hiszi a szomszéd, mikor feljelent, hiszi a hivatalnok, mikor megfoszt. Hiszi, aki gyilkol, hogy nem lehet másként és hiszi, aki gulágra küld, hogy lesz többieknek jó.- nem várom tőle, hogy úgy gondolkozzon, ahogy én:
számára a szabadság természetes, mint egy korty levegő, sosem vált valóságos fenyegetéssé az altató réme, aki elviszi az engedetlen gyermekeket. Szép és ártatlan, talán még az az érintés is rosszul érinti, ami én vagyok.. pedig olyan halkan tanultam járni, hogy véletlenül se ébresszek érzést senkiben. - Akartam nem bántó lenni.. gyönyörű temploma, vallása is, és ön is. Megmutatja azt is.. mondják hogy... gyónást?

Lenne mit meggyónnom.. de épp nekem olyan nehéz ez, aki ahhoz szoktam, hogy elfelejtsek mindent a lehető leghamarabb: mind bűnösök vagyunk, ha másban nem is, hát a létezésben, az önutálatban, mert tudjuk, mit tesznek velünk, és mégis élni akarunk. Egy délután a könyvtárban várakoztam Rá, találomra levettem egy kopott vörös borítót a polcról: nem tudom, ki felejthette ott, de a párt azonnal eltüzelte volna. Nem azért nem vittem magammal, mert nem érdekelt, vagy nem szerettem volna tudni, mitől vagyok elzárva - ahogy bűnt sem csak tudatlanul követhetünk el... Néztem a vörös gerincet, a sok forgatástól megvetemedett bőrt, ami borította, és visszatettem.
Ezt biztosan szeretném meggyónni, de ki hallgatna meg egy beismerést a világban, ahol emberek éheznek, halnak meg nap mint nap, míg én csak egy vagyok azok közül, akik pontosan tudják, mit művelnek velük, és.. és mégis megteszem.
Tetszik a férfi hitének erős fala, de nem hiszem, hogy én is megérdemelném azt a bizonyos apai szeretetet, amiről beszél. Nekem olcsó módon a látványa jut, annak néma dicsérete, ahogy azzal a kötettel. Én csak ezt érdemlem.
- Kell tennem különlegest? Nem vagyok megkeresztelve. -
szorítom az ujjait, úgy tetszik, mintha egy másik világba húzna át, de ő nem sejti, mi honnan érkeztünk, és hogy ott milyen gyengének is tűnök. Már majdnem megtagadom magamtól az érintését, de túl önző vagyok ahhoz, hogy ne ezt akarjam őrizgetni a hálószoba sötétjében, az ablakon kibámulva egy álmatlan éjszakán, vagy hogy ne hasonlókból ringassam eljövendő életem minden álmát csak képzeletben. - Ígérem, rabolom nem sokáig idejét.
Főleg mert nem is sejtheti, milyen veszélynek teszem ki azzal, hogy itt vagyok, az elképzelhetetlen kihágás pedig, hogy fogom a kezét, nem is tudom, milyen szankcióval járna. Nem viselem a gyűrűmet, nem várja el a nagy ember, neki elég a tudat birtoklása, a testé még várat magára.. de a testem akkor sem az enyém, nem rendelkezem vele szabadon a színpadon kívül, és ott is szolgál.
- Hallhatja más is...? Nem akarom keverni bajba, Yves.

Nem gyűl már ki az arcom - talán nem emlékszik, hogyan is kellene neki, ügyesen megtanulta, hogyan ne tegye.. az arcom jobb elvtárs nálam, nem árulkodik úgy, ahogy a szívdobogás a mellkasomban, ahogy letérdelek és a rácson át látom a vonásait. Elválaszt magától, a névtelenségbe burkolózik, ezt ismerem már, az arctalannak, névtelennek jelenteni arról, mit követtem el és miért nem...?
Megérintem a fát, az ujjbegyem kitapintja a belé vágott lyukakat: épp átférne a mutató, a kemény fakeret biztos határ, engedi, hogy incselkedjem, és aztán abba ringassam magam, hogy megengedtem magamnak egy kis devianciát. Egy kis osztályellenségi munkavágy, kis nevetés az elvtársak, elvtársnők háta mögött, aztán vissza is takarodhatok oda, ahová való vagyok: a rendszer elemei közé. Átnyomom az ujjam és az övéihez érintem.
- Vagyok bűnös.. engedetlen. Hazudtam, hogy vagyok máshol és vagyok mégis itt.. hazudtam sokaknak betegségemről, hazudtam, nincs baj. - vissza kell fognom magam, mielőtt mindent elárulok, amelyre már nem is kellene emlékeznem.. ezek az én bűneim, de amelyeken osztozom,
vajon tisztem kiadni őket? Vajon Ő szeretné, ha megbánnám hangosan is az ölelését, a mosolyát, amivel belefújt a hasamra, amivel belecsípett a combomba lopva a szoknyám alatt, mikor emberek között voltunk? És Isten vajon szeretné-e egyáltalán...? Istennek tudnia kell, mi volt a bűnöm.. -Vagyok bűnös önzésben.. szeretném, ha szeretnének, ha szeretnének magamért egészen, nem csak mert valaki így határoz. Szeretnék szeretni, kötelességtudó lenni, és vagyok csak engedetlen gyermek.. aki szeretné, ha szeretnék.

Egészen elfelejtettem, milyen embert őszintén érinteni, szándék nélkül, csak hallgatva valamire, ami összeköt minket. Ujjbegyem az övéhez ér, bezárom a szemem előtte, odabent esik az eső, vigasztalanul veri a fejünket, és Moszkva megint kurvának áll, megint koldul valami kis szeretetet, valami kis egymásba kapaszkodva fonódást a hideg ellen - de jaj neked, ha szóvá teszed, túl büszke hozzá, hogy nyíltan szeressen, nyíltan szeretni lehessen. Kipattan a tekintetem, arcom a farostnak simul, úgy szeretnék közelebb kerülni.. közelebb hozzá, és ahhoz, aki mindkettőnket a gyermekének nevezhet. Isten.. te ismersz mindkettőnket, tudom, hogy meghaltál a bűneinkért: szeretném, ha szerethetnélek, rajta keresztül téged, ő pedig bennem téged. Te tudod csak igazán, hogyan vezet két ember között hídként a remény: tenmagad.
- Betegség fontos nem.. nem fertőz. Vérzékenység. -nyelem el hirtelen az elérzékenyülést, de a vonásaim nem rendeződnek. Mindegy, a sötét a szövetségesem, és most nem járok bűnben: nem jobban, mint ha levegőt találok venni belőle. - Szeretném.. szeretném odaadni a szívem.. odaadja neki? Tegye oda, ahol öné van: legyen a kettő egy!
Kérem.. minden más valakié lesz törvényben, és én nem harcolok, nincs is mivel, leszek engedelmes.. csak kérem, tegye.

Fontos annak csak, ki nem tud együttélni igazi teherrel: mind azt hisszük,van, mi nem megszokható, mi elviselhetetlen, és itt vagyunk, itt is maradunk, nem fúj el a történelem, a szenvedés. Az emberi test és elme végtelen teherbírású, gerince oszlop, amely akkor is megtarthatja a tudat boltozatát, ha meghajlott. Talán akkor a leginkább. .
- Igaza van.. nem kellett volna ilyet kérnem öntől. Nekünk ilyet..nem lehet, vagyunk messze önöktől.
elhúzom kezem, de nem fordulok el a szégyentől: akkor soha nem emelhetném fel a tekintetem. Ha maradt volna bennem valami, ami szégyelli önmagát, rég a földben nyugodna, nem tűrne meg egy ilyen bűnös vágyakkal pislogó testet.
Vajon miért taglózza le a legkisebb rabság gondolata is azt, aki szabadságot lélegzik..? Mintha nem merné elhinni, hogy létezik az ellentéte, vannak, akik sosem szabadulnak tőle. Ha ő sosem feküdt önként valaki vagy valami alá a muszáj árnyalatával a szájában, csak szomorúan irigylem érte, de nem kívánom, hogy megértsen.
- Elrendezett, bár hiszem, adhat nevet akárhogy, jelenti azt. Kell kérnem bocsánatát, miért zaklattam fel: tudom, tiltott itt lennem bent. Köszönöm kedvességet: azzal teszek legjobbat, ha nem látom önt többet. Dicsértessék, atyám.
Óvatosan kimászom a meleg sötétből, elillanok, ha tehetem, mint mikor a sütő ajtaját nyitják. Igaza van: önzőség itt menedéket koldulni, valakitől, aki semmiről nem tud, semmit nem sejt. Emlékezni fogok rá, mikor férjhez megyek, és leteszem a fejem a gondtalan deperszonalizáció párnájára - talán ez lesz az utolsó emlékem.

Bántja a távozásom, érzem a csalódása hidegét - de meglep, hogy önként ér hozzám, hogy nem állja útját a gátul viselt ruhák garmadája.
- Ön tenne mit? Gondol arra, elmenekülne valahová, és bízna Isten kegyelmében? Teszem azt, mit családom léte kíván.
Isten biztosan.. érti, szolgálom én is, máshogy. Ne szánja azt, aki önként szolgál.
Lázas arca meggyőz, hogy ne siessek ki az ajtón - amúgy sem szűzies erény tart vissza a társaságától. Hamarosan mennem kell, mert halaszthatatlan sétálni és látszanivalóm van abban a kastélyban, valakinek a kedvére.
- Atyám, én.. érzek valamit a mellkasomban.. nagyon nehéz.. -   markolom a reverenda ujját, megcsúszik az anyagon a tapintás - mint a tekintete, aztán az ajkai az arcomon. Nem engedem el: visszahúzom. Most nem lát senki, csak Isten, és ő ismer minket, tudja, hogy bűnös módon ártatlanok vagyunk. - Még.. tudom nem hogy.. nem tudom, hogyan, de visszajövök önhöz. Ha szabad.. ha akarja.

A nehézségeimből? Szeretném, ha velem jöhetne, ha együtt szaladnánk végig azokon a huzatos folyosókon, amelyeket könnyűszerrel fel lehetne fűteni, ha bárki vágyna rá.. ha bárki élni kívánna odabent, nem csak birtokolni és létezni. Nem haragudhatok a Nagy Emberre, a tudata messzebb téved a puszta hétköznapok ügyeinél, sőt, még az eszméknél is - örök hideg fényben ragyog felettünk.
- Hogyan...? Elég az, hogy hallott, hogy fogadott. Köszönöm, hogy felelt kérdéseimre, és nem utasított el. - megérintem az arca élét,csak óvatosan és halkan, mint egy kezdő tánclépés. Ennyit sem szabadna - felvont kesztyűvel kellene falat húznom magam és a világ minden tapintható felülete közé. Nem hiszem, hogy szigorú lenne a börtönőr ebben a tekintetben, de a legkisebb sérülés is annak bizonyítéka, hogy valamit elkövettem saját magam, az ő tulajdona ellen. - Érzem.. önt, és a szeretetét iránta. A szeretetét a világ iránt.. érzem, és szeretem. Gyönyörű bent.
Meghajtom a fejem - szinte mintha engedelmes gyermek lennék, aki most valóban gyónásra érkezett, aztán távozik megtisztulva, de én épp az ellenkezőjeként lépek ki az ajtón. Sálként húzom magam után a kegyelmét, a figyelmét.. és valami mást.
Valamit, amit eddig nem ismertem.
De te előre láttad, igaz, Uram?