A házak meccseit kivéve nem túl gyakran közelítettem meg a kviddicspályát, már akkor sem, amikor diákként jártam ide. Kedveltem magát a sportot, lelkesen szurkoltam a Wimbourne Wasps csapatának, de én magam sosem mutattam benne túl nagy tehetséget. És ezt ugyan nem hangoztattam túl sokat, de nem is éreztem magam biztonságban a seprűn, jobban szerettem két lábbal a földön állni. Úgyhogy nagyon ritka alkalomnak számított a mai, amikor kinn ültem a lelátón, pedig a legközelebbi mérkőzés még igencsak távol volt. Rody miatt ücsörögtem csak itt, ő imádta a kviddicset és olykor rátört, hogy szeretne kicsit játszani. Engem a világért sem tudott volna felrángatni egy seprűre, úgyhogy be kellett érnie annyival, hogy én lentről néztem. Vagy legalábbis néha felpillantottam rá a könyvemből. Néhány napja szereztem be a roxforti könyvtárból, amely nem is olyan meglepő módon sok olyan kötetet rejtett, ami után eddig csak vágyakoztam vagy a létezéséről sem tudtam. Nem mai darab volt az iskola, olyan gyűjteménye volt mindenféle témájú könyvből, amit valószínűleg sehol máshol nem lehetett fellelni Nagy-Britanniában. Én pedig hatalmas szerencsémre birtokoltam némi protekciót a könyvtáros hölgynél, örömmel előkerített nekem bármit és még a határidő felett is hajlandó volt szemet hunyni - még jó, mert én képtelen voltam ilyesmi mellékes információkat észben tartani. Nem csoda, hogy az olvasás és a kvaffal figurázó Rody kellően elvonták a figyelmemet minden másról, olyannyira, hogy először nem is vettem észre a lelátón közeledő alakot. - Mielőtt megkérdeznéd, nem, nem török sportolói babérokra - pillantottam fel a lapok közül, mikor árnyék vetődött rájuk. - Csak félek, hogy kitöri a nyakát, jobb szemmel tartani. A fejemmel a pálya felett cikázó alak felé böktem, ha esetleg nem lett volna nyilvánvaló, hogy Rodney-ról beszélek. Valószínűleg enélkül sem volt nehéz kitalálni, rajta kívül nem sok ember kedvéért töltöttem volna a szabadidőmet egy kviddicslelátón. Kedveltem Marissát, mint diákot és mint újdonsült kollégát is, bármennyire is furcsa volt ez a hirtelen váltás néhány hónap leforgása alatt. Nem sok aranyvérű gyerekről voltam jó véleménnyel - megértettem őket, de attól még nem lopták a szívembe magukat. Túl jól ismertem azt a közeget és túlságosan megvetettem minden tagját ahhoz, hogy mindenféle kellemetlen érzés nélkül tudjam kezelni azokat a diákokat, akiken kiütköztek a neveltetésük hátrányos jelei. Akadtak kivételek, de nem sok. Tudtam, hogy nem szabadna így gondolkodnom, túl kéne lépnem a régi sérelmeken, de az ember nehezen felejti el, ha a tulajdon szülei kitagadják pusztán azért, mert azt szereti, akit. És a nyakamat tettem volna rá, hogy mi ketten Rodyval hosszú hónapokra biztosítottunk a szalonokba verődött aranyvérű öregasszonyok számára pletykatémát. Talán még mostanság is előszeretettel csámcsogtak rajtunk, ha éppen nem akadt jobb történet, amivel sokkolhatták egymást teaszürcsölgetés közben. De Marissa nem volt olyan, mint ők, hiába osztotta a Süveg a Mardekárba.
A hozzászólást Richard Avery összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. 6 Dec. - 22:54-kor.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Hétf. 4 Dec. - 22:20
Richard & Marissa
Furcsa még számomra, hogy teljesen más minőségben élek immár a Roxfort falai között, mint ezelőtt. Igazából kisebb fajta csoda. A családom meg kell hagyni, nem repesett éppen az ötletemért, de miután sikeresen elnyertem a tanársegédi állást, nem is volt kérdés számomra, hogy itt maradok. Fel voltam rá készülve, hogy tiltani fogják, de én elhatároztam magam. Egyébként meglepően jól is fogadták. Mondhatni gyanúsan kevéssé érdekelte őket, hogy a Roxfortban akarok maradni tanítani. Tartok tőle, hogy ez azonban csak ideiglenes. Ismerem őket ennyire. A társadalmi megítélés, a látszat mindennél fontosabb nekik. Simán kinézem belőlük, hogy a színfalak mögött már a megfelelő férjet keresik a számomra. Mármint aki szerintük megfelelő, feltehetően aranyvérű, gazdag, Voldemort-párti család sarja, még jobb, ha halálfaló maga is. Hogy nekem teljesen mások az elképzeléseim az ideális jelöltről, nyilván a legkevésbé sem érdekli őket. Kezdve mondjuk azzal, hogy az illető nem férfi... Hogy ők tudják-e, nem a férfiakhoz vonzódom? Biztos vagyok benne, hogy az elmúlt négy év alatt eljutott hozzájuk az információ. Elég nagy botrány volt, mikor negyedévben, a karácsonyi bálon, kicsit ittas állapotban megpróbáltam megcsókolni azt az évfolyamtársamat... Az egész iskola ettől volt hangos, az aranyvérű gyerekek pedig biztosan elmesélték a szüleiknek, ahonnan az enyémek fülébe is vissza kellett jusson a dolog. Fel voltam készülve mindenre, tényleg mindenre, mikor hazamentem a szünetben. Még arra is, hogy kitagadnak. Azonban semmi ilyesmi nem történt azóta sem. Valószínűleg azt tették, amit mindig is, homokba dugták a fejüket. Azzal kapcsolatban is így tettek mindig, hogy akár mugliszármazású is lehetek tulajdonképpen, hiszen örökbe fogadtak, ez egy olyan tény, amit a vak is lát, elég csak a szőke, kék szemű, hamvas bőrű "szüleimre" és rám nézni. De ez is olyasmi, amiről mélyen hallgatnak. A látszat, csak az számít. De ha elém állnak azzal, hogy menjek férjhez valami általuk kiszemelt halálfalóhoz vagy hasonlóhoz, hogy hagyjam itt a tanársegédi állást, biztos, hogy nem fogok csöndben tűrni, ahogy régen tettem! Efféle gondolatok keringenek a fejemben, ahogy a kviddicspálya lelátóján sétálok. Meglep, hogy van itt ilyenkor valaki egyáltalán. De nem diákok, így nincs dolgom a fegyelmezéssel. Ezt hamar észreveszem, ahogy a lelátón ücsörgő alakhoz közelebb érek. - Csak nyugodtan, Avery professzor... mármint... Richard. Mindössze nem számítottam arra, hogy találok itt ilyenkor valakit - kicsit zavarba jövök, ahogy hozzászólok. Szokatlan még a keresztnevén szólítani, hisz egy félévvel ezelőtt még a padban ültem az óráján, noha Richard Avery valójában nem olyan idős, de akkor is. Egyébként mindig is kedveltem őt. Bár a mágiatörténet, sok más tárggyal együtt, nem igazán tartozott az erősségeim közé, nehezen kötött le és így nehezen is ment a fejembe a tananyag, ő mindig türelmes volt velem, sosem alázott meg, ha valamit nem jól tudtam, vagy gyatra házi dolgozatot írtam és igyekezett segíteni, ahogy tudott, hogy jobb jegyeket szerezhessek. Azt sem felejtettem el neki, hogy a tanárok közül talán ő volt a legmegértőbb, mikor negyedévben, az ominózus bál után jelentősen romlottak a tanulmányi eredményeim, a kiközösítés, a gúnyolódás ugyanis eléggé megviseltek és még annyira sem tudtam a tanulásra koncentrálni, mint egyébként. Egyszer még az emeleti női vécébe is bejött és büntetőmunkát adott annak a három lánynak, akik a szeme láttára beráncigáltak a folyosóról az említett helyisége és a vécébe nyomták a fejemet "ezzel smároljál te mocskos leszbi" felkiáltással. Még egy kendőt is adott, hogy megtöröljem az arcomat a vécé mocskos vize és a könnyeim nyomán. Akkor még nem tudtam, de később értettem csak meg, hogy valószínűleg azért is volt ennyire segítőkész, mert jobban átérezhette a helyzetemet, mint bárki. Ugyanis egy férfival, egy másik tanárral él együtt és most már egy örökbefogadott kislányt is nevelnek néhány éve. Bár ez igazából semmit nem befolyásol azon, hogy jó ember. Én legalábbis mindenképp annak tartom.
Miután letettem a RAVASZ vizsgáimat, meg sem fordult a fejemben, hogy visszajöjjek tanítani. Semmi más nem érdekelt akkoriban, csak hogy minden jól alakuljon köztünk Rodyval és találjak valakit, aki lát fantáziát a történészeti elképzeléseimben. A tanári pálya akkoriban szóba sem jött, sőt, amíg közvetlenül elém nem került az állásajánlat, egyáltalán nem is gondoltam rá. De a legkevésbé sem bántam meg. Nem azért, mert úgy visszavágytam az iskola falai közé, ahol felhőtlen hét évet töltöttem - nyilván, mivel nem volt felhőtlen az az időszak. Szerettem tanítani, örömet okozott látni az érdeklődést a diákok tekintetén, válaszolni a kérdéseikre és segíteni nekik, bármivel is fordulnak hozzám. Persze voltak nehéz pillanatok és Marissa ezek közé tartozott. Nem ő maga, sokkal inkább látni, ahogy egy kislány olyan terhet cipel a vállán és olyan gyűlöletet visel el minden egyes nap, amit én felnőtt férfiként sem bírtam olykor. Tudtam milyen az, amikor utánad kiábalnak, hogy "a te fajtádnak meg kéne döglenie, rohadt buzi" vagy amikor kihajítanak valahonnan csak azért, mert megfogod annak a kezét, akit szeretsz. Azt is tudtam, milyen belülről emészteni magad és úgy érezni, hogy valami nincs rendben veled és egyedül maradsz a világban a saját kitörölhetetlen hibáddal. Nem kívántam ezt senkinek, különösen nem egy negyedikes kicsi lánynak, aki az égvilágon semmit nem tett azért, hogy ezt kelljen eltűrnie, éppen csak fel akarta vállalni saját magát. Bátrabb volt, mint én ennyi idősen. Próbáltam segíteni neki annak idején, diszkréten és a lehető legóvatosabban, de attól, hogy büntetőmunkára küldtem néhány embert és megpróbáltam lelket önteni belé, még nem javult sokat a helyzete. A világ nem volt elfogadó és az olyanokat, akik annyira kilógtak a sorból, mint mi ketten, egyszerűen nem tudták tolerálni az emberek. Egyedül pedig lehetetlen megbirkózni ennyi atrocitással - elképzelni sem akartam, mihez kezdenék Rody nélkül. - Én sem számítottam rá, hogy itt fogok ma ülni. Ami azt illeti, rettegek a repüléstől, de attól még jobban, hogy egyszer gyufásdobozban hozzák vissza annak a szerencsétlennek a darabjait. - Rody szabályosan vonzotta a bajt és minden naiv reményem ellenére ez idén sem változott meg, hogy elkezdett ő is tanítani. Becsúsztattam a könyvjelzőt a lapok közé - Flora készítette még régebben, úgy vigyáztam rá, mint valami pótolhatatlan műalkotásra - , majd összecsuktam a könyvet és leraktam magam mellé. Helyette előhalásztam a Rodytól "kölcsönvett" pulóverem zsebéből egy doboz cigarettát és egy öngyújtót, amin egy ocsmány mopsz düllesztette a szemeit, hogy aztán rágyújthassak. - Ha te is azért jöttél, hogy kiereszd a gőzt a pályán, nagyon szívesen leparancsolom onnan. - Az már más kérdés, hogy Rody valószínűleg nem szállt volna le a seprűről csak azért, mert én azt mondom neki, hacsak nem ajánlok fel egy alternatív időtöltést vagy nem játszom el, hogy borzalmasan magányosnak érzem magam nélküle. Sosem tudtam hazudni és megjátszani magam, de ő minden alkalommal elhitte, vagyis inkább belátta, hogy én sokkal szórakoztatóbb vagyok számára minden másnál. - Bár most már te is tanár vagy, nyugodtan megteheted te magad is. Lehet jobban hallgatna egy tanárnő szigorú szavára. Úgyis gyakorolnod kell, az elsősök néha rosszabbak, mint egy óriás kolónia, nem?
Kezdőlap
