Burðr

Mélyen beszívom a fagyos téli levegőt, miközben megállok azon az egyetlen még takarásban lévő ponton, ami a kapun kívül van. A ház rejtve áll; korábban soha nem gondoltam, hogy szükség lesz ilyen szintű védelemre, de Aurora, a gyerek, a testvéreim és még rengeteg más ember érdekében védővarázslatok gyűrűje öleli körbe a házat. A Nagyúr még azt hiszi, hogy hűséges vagyok hozzá, de nem tudom, hogy mi lesz, amikor egyszer rájön, hogy már nem vele dolgozom- talán nem is ő a legnagyobb fenyegetés, hanem Aurora őrült bátyja.
Benyitok a kapun, amit figyelek visszazárulni, azután elindulok a hosszú úton a főépület felé. Talán paranoid lettem, de sokszor gondolom, hogy úgy fogok hazatérni egyszer a védővarázslatok ellenére, hogy valami szörnyűséget találok itthon. Félek, hogy egy napon felébredek, és rájövök, hogy soha nem tért haza, vagy valaki betört ide a távollétemben, és bántotta Aurorát. Tudom, hogy a házimanók vigyáznak rá, hogy Rabastan is rengeteget van itt, hogy a védővarázslataim riasztanának, ha valaki ismét betörne ide, és nem csak én, hanem a Rend több tagja is idejönne, de még mindig félek.
Belépek az ajtón, és vetek egy gyors pillantást a főfolyosón függő egyik festményre. Apám most is úgy néz rajta felfelé, mint mindig, mintha most is modellt állna a portréjához, és kivételes alkalmakat leszámítva nem törődik a külvilággal. Gratulált az eljegyzésemhez, a beavatásomhoz, és amikor Moody elhaladt előle, a pálcájáért nyúlt, hogy olyan átkokat próbáljon rászórni, amik néhány éve szavatolhatták volna a túlélését. Nem mondtam el neki, hogy én már nem tartozom a Halálfalók közé. Nem tudom, hogy mit szólna ehhez az egészhez; árulónak nevezne-e, szégyellne, vagy túllépne ezeken, mert látná, hogy mivé vált az egész mozgalom? Talán mindig tudta, hogy miről szól ez? Szeretem úgy képzelni, hogy idealista volt, és úgy halt meg, hogy hitt az eszmékben, amiket átadott; hogy nem tudott azokról a dolgokról, amikké a Nagyúr követői váltak, esetleg nem voltak még olyanok. Persze, minden opciót nehéz elhinni, legjobb esetben is azt tartom reálisnak, hogy a családunkra jellemző vak büszkeség, hűség és kötelességtudat miatt nem látta be, hogy hibázott. Én viszont nem azért döntöttem úgy, hogy pálcát ragadok a törvényes minisztériumunk ellen, hogy ártatlan muglikat vagy kórházba került szerencsétleneket gyilkoljak, mert ha ez változtat is bármin, csak a rosszabb irányba.
- Aurora? Hazajöttem! Itt vagy?- elengedem a bosszúságot, amit ennek a nehéz napnak a végén okoz az, hogy magamnak kell letennem a taláromat az egyik fogasra. Csak két házimanónk van, az egyikük öreg, a másik nagyon fiatal, és rengeteg dolguk van most, ezért nem haragszom rájuk- igazság szerint sosem haragudtam vagy nehezteltem rájuk. Sokan kezelik őket rabszolgaként, de ami engem illet, jobban szeretek rájuk megbecsült alkalmazottként gondolni. Ha Varon nem segít aznap, amikor Aurora degenerált bátyja betört a házamba, elég valószínűtlen, hogy élnék még.
Nem várom igazán, hogy Aurora lejöjjön elém, úgyhogy elindulok felfelé a szintünkre. Útközben hátrahagyom a háborút, a politikát, a varázsvilág csip-csup ügyeit, nem nyúlok a lépcső melletti kis asztalon elhelyezett Prófétához, elfelejtem az aggodalmat a közös jövőnk iránt. Amikor együtt vagyunk, minden boldogabb, minden egyszerűbb, minden nyugodtabb és tisztább- ebbe a meghittségbe legfeljebb szívesen látott vendégek, családtagok, barátok férnek be, a világ gondjai nem. Eleget szenvedtünk mindketten, és most, hogy a gyermekünk legkésőbb heteken belül megszületik, nem akarom behozni a külvilág gondjait ebbe a házba.
- Aurora? Jól vagy? Hoztam neked egy fehér csokoládés békát, úgy láttam, hogy legutóbb ízlett.- mosollyal az arcomon nyitok be a szobánkba, ahol az ágyban fekve találom őt. Tudom, hogy annak ellenére, hogy számunkra ez az időszak nem olyan borzalmasan nehéz, mint a varázslattal és pénzzel nem rendelkezők számára, azért Aurora sokszor fáradt már. Odasétálok hozzá, elmosolyodok, óvatosan megsimogatom a hasát, miközben csókot nyomok a homlokára. Valami más most, mint tegnap volt. - Hogy érzed ma magad?

Zsibbadtan heverek a tudatom legszélén, onnan lógatom le a lábamat - azon merengek, vajon miért kell, hogy minden igazán emberi pillanatunk fájdalmas legyen? Ütvenyelő dobok dallama vagyok, aztán becsukom a szemem, és felülök az ágyban - nincs szükségem a belső szememre ahhoz, hogy megmondjam, hamarosan megérkezel -
A padlóhoz ér a talpam, két egész perc: aztán engednek a kötelek.. az izmok, ugye? köztetek járok és ismerem ezt a nyelvet, de most mintha megint másfelé figyelnék, mintha megint érezném kezemben azt a bizonyos kulcsot, amit ti jövőnek neveztek - könnyű lenne belépnem, hátrahagynom a fizikai testem, aminek évgyűrűi most egyre inkább szűkké válnak és úgy szorítanak, mintha ki akarnák sajtolni belőlem tartalmukat. Érzem az ereidet, az enyémekhez kapcsolódnak, a kezed az ujjaim után kap, és én megfogom: tudod, hogy miattad itt maradok, legfeljebb fél szemmel alszom el ismét, mert most már itt vagytok ti mind, akikért felelek, akikért eredetileg másodszor is megszülettem.
Halkan énekelek, mert félek, igen, nagyon félek, hiába készültem hónapokig rád, hiába láttam a napraforgó arcod, hallottam a hangod, ahogy a nevemen szólítasz, egy nyári délutánon mellém fekszel a fűben, és elmondod, hogy te is olyan vagy, mint én, hogy vérem vagy a véredből - így fogalmazol, és te érted a nyelvet, amin eredetileg megtanultam beszélni az emberek között - és hozzád simítottam az arcom, azt suttogtam: édesanyám, nem azt, hogy kislányom.
Apád épp most pillant rám, eddig észre sem vettem - lefoglalt a fájdalom nyiladozása az ízületeimben.
- Hamarosan.. hamarosan megérkezik, Thorfinn. Már a kapuban jár.. eljött hozzánk a lányunk.. segíts, segíts, hogy végre megölelhessük..

Néhány másodpercre kihagynak a gondolataim, amikor rájövök, hogy Aurora mit mondott. Felkészültünk erre a napra: együtt rendeztünk be egy gyerekszobát, gondolkoztunk a neveken, együtt hoztunk meg rengeteg nehéz döntést azért, hogy a gyermekünk egy jobb világban élhessen. Mindent megtettünk érte, hogy felkészüljünk arra a napra, amikor a szülei leszünk, de mégis kissé váratlanul ér most az érkezése. Óvatosan érintem csak meg Aurora hasát, mielőtt gyengéden magamhoz ölelem.
- Szólok a manóknak, hogy menjenek el a gyógyítóért. Én itt maradok veled.- megsimogatom az arcát, de csak az ajtóig megyek ki, oda szólítom az egyik házimanót, akit elküldetek a gyógyítóért, akivel megbeszéltük, hogy segít levezetni a szülést. Természetesen nem mehetünk a Mungóba, és amúgy sem szokás elhagyni a kúriát ilyenkor. Ha van gyógyító, akkor az otthon a legjobb hely erre.
Visszasietek, és leülök Aurora mellé. Tudom, hogy még van időnk, úgyhogy nem esek azonnal pánikba, mégis érzem, hogy nagyon ideges vagyok az egész miatt. Tudom, hogy nem lesz bajuk, hogy ennél jobb körülmények között a gyermek nem kezdhetné az életét, és hogy annyira biztonságban van, amennyire manapság egy újszülött gyermek biztonságban lehet, de természetesen a saját gyermekemről van szó, és a talán már paranoid félelmem kiterjed az ő életére is. Természetesen félek attól is, hogy milyen érzés lesz ez az egész Aurorának.
Magamhoz ölelem, átkarolom a vállát, és szavak nélkül kinyújtom az elmém, ami súrolja az övét. Más, mint a legtöbb ember elméje, de ez a másság megnyugtat, és remélem, hogy ez a nyugalom átragad rá is valamennyire. Nem lesz semmi baj. Nemsokára itt lesz velünk, megölelhetjük, és amikor itt lesz, talán minden megváltozik. Talán a valóság is olyan lesz, mint az a folyadék a merengőből, amit neked adtam Karácsonykor. Eltűnik az a sok fekete, szürke, vörös az életünkből, hogy a legragyogóbb színek töltsék be. Talán önző dolog kijelentenem, de úgy érzem, hogy megérdemeljük.
- Öntök neked fájdalomcsillapítót a teádba, rendben? Vagy nem kell még?- érzem, hogy fáj neki, de inkább megosztom vele a fájdalmat, minthogy ráerőltessem a három csepp bájitalt. Én sem akarnék most semmit, ami eltompít, hiába ajánlotta fel Rabastan egy alkalommal, hogy segít majd ezt átvészelni két üveg lángnyelv whiskeyvel. Teljesen itt akarok lenni, hogy köszöntsem a lányunkat. Éppen úgy, ahogy generációkkal ezelőtt egyik, mára névtelenné vált ősöm, a félszemű viking, az ezeréves Rowle is köszöntötte újszülött fiát. Itt akarom lenni melletted abban a pillanatban, és az utána jövőben, és az összesben, amit lehetőségünk van együtt tölteni. Nem akarok elszalasztani egyetlen pillanatot sem az életünkből.

Mintha egy ajtó lennék - a fájdalom szétfeszíti a szárnyait, hallom, ahogy megremegnek a zsanérok, és nehézkesen, féloldalasan kiemelkedem az ágyból, mintha hegy lennék, mintha az egész világ újraformálná magát belőlem és belőled. Nem akarok átlépni rajta, mert rettenetesen félek, és a testem mégis meglódul magától, és futok, rohanok keresztül a kereten, beleugrom az ismeretlenbe - és sikoltok, mert megreped minden, és én nem állhatok meg mégsem, bárhogy féljek is.
Belevésem a körmeim nyomát a tenyeredbe, megvonaglik a gerincem, és le akarok lapulni, el akarom felejteni, hogy emberből vagyok.
- Inkább azt mond.. Lord Rowle.. mi legyen az utódod neve?! Percek, és csak az jut majd eszembe, hogy mennyire fáj.. - a fodrozódó vörös függöny legszélén ül egy alak, akinek arcán a vonások emlékeztetnek arra, hogy nem lesz baj: a fájdalom villanásnyi ahhoz képest, amit átélhetnék, amit mások átélhetnek, miközben világra hozzák a gyermeküket. A lányunk biztonságban van, csak azért bontja le a falaimat, mert élni kíván, és élni is fogunk.. ez azonban nem változtat azon, hogy fejemet a párnába nyomja a szükség, és nyüszítek, mint aki a következő pillanatban elpattan, eltűnik a semmiben. Ha nagyra nyitod a szemed, Thorfinn, érzékelheted, milyen hirtelen sűrűsödik össze az univerzum egy nő méhében, és milyen tapintani, mikor újraformálja magát: mind így érkezünk, mind áldozatok árán, és a fejem a karodnak ütődik, ahogy enyhülést keresek közte. Véres körülöttünk az ágynemű, friss és rozsdás minden.
- Tudod... mire emlékeztet? Az Alienre.. a lányunknak.. van humora, Lord Rowle. Humoros... lány lesz.

Miközben fogom Aurora kezét, nem vagyok benne egészen biztos, hogy teljesen készen állok erre. Sokszor elképzeltem már, hogy milyen apa lennék, de szinte mindig úgy láttam magam, ahogy tizenévesen én láttam apámat: ahogy ülök a dolgozószobámban, és a már Roxfortos korú gyerekeknek beszélek az élet nagy dolgairól, ahogy megmutatom az emléktár különböző darabjait, megtanítom nekik, hogyan vonják ki az emlékeiket. Láttam azt is, amikor nevetve futott a lányunk végig a mezőn- a nehéz részeit soha nem képzeltem el. Azt semmiképpen nem képzeltem el soha, hogy valakinek, aki fontos nekem, ennyi fájdalommal fog ez járni, ennyire kiszolgáltatottá válik, az agyam jótékonyan kizárta ezt.
Fogom a kezét, közben átsuhannak a fejemen a nevek, amiket végiggondoltunk. Nem tudom, hogy miért nem tudtunk dönteni, talán a kevés idő és a háború az oka, talán csak úgy gondoltam, hogy Aurora már úgyis tudja, hogy hogyan fogunk dönteni. Nem értem még most sem, hogy hogyan működik pontosan a látása, de biztosan tudom, hogy amikor elmond valamit nekem a jövőről, az igaz. Valahogy értelmet nyer, beleillik a személyiségembe az például, ahogy magunkat láttam azon a végtelen esős délutánon.
Megérintem az elméjét, óvatosan megpróbálok átvenni valamennyit a terheiből. Tudom, hogy az én testem nem biztos, hogy kibírja ezt, de vele akarok lenni, hogy legalább egy kicsit könnyebb legyen neki, még akkor is, ha nekem fáj. Apám biztosan azt mondaná, hogy az idők kezdete óta minden anya végigcsinálta ezt, általában többször is, és menni fog a feleségemnek is, de engem ez már akkor sem érdekelt a legkevésbé sem, amikor először hallottam egy öreg, szakállas férfitól ezer évvel ezelőttről. Lehunyom a szemem, miközben finoman hozzá fonom magam az elméjéhez.
- Mit szólsz a Solvi-hoz?- halkan mondom a nevet, de tudom, hogy hallod, mert beszélek hozzád bent is. Veled vagyok most bent, nem is veszem igazán észre a külvilágot. Talán azt sem venném észre, ha a Sötét Nagyúr sétálna be az ajtón. Eltűnt a besütő napfény, a halk zörej, a szél, nem figyelek a gyógyító jöttére, csak rád figyelek. Megpróbálom visszaadni neked a képeket, amiket adtál a jövőnkről, arról a szép jövőről, amit együtt fogunk leélni. Átadom neked az alkotásaimat, azokat is, amiket talán soha nem váltok valóra, csak te láthatsz részeket belőle, hogy milyenek lennének, ha az elképzeléseimhez megkeresném a pontos emlékeket, és összeönteném őket. Szeretek alkotni, tudod, de sokszor elveszek a tervezésben, és mire alkotnék, már elrepült a nap, és talán így repül el az élet. De te most láthatod mindet- a világot, ahogy elképzeltem, a világot, amibe a lányunkat várjuk. Szeretlek.

Bocsásd meg nekem, de a születés nem szelíd szolgaiság - üvöltök a fájdalomtól, mert pattannak a zsanérok, hiába olajoztad őket figyelemmel és én fegyelemmel, valaki szétfeszíti a darabokat, valami kinyúl közöttük, ahogy én a kézfejedért, és a körmeim eltűnnek a perceid között. Említettem, hogy perceink vannak hátra, nem igaz?
Ismered azt a fülben megbúvó pulzálást, mikor valami ki akar szabadulni belőled, mikor a feszültség nagyobb, mint az egész tested? Rettenetes erőt érzek valamire, sötét és édes világszakadtságot, ami egyesül majd az első kis hangban, ahogy felsír: minden erőmmel segíteni fogok neki. Segíteni fogok neked - ha fel is gyújtod a tagjaimat, ha pánikkal is oltod majd a fájdalmat, ha vergődni is fogok minden öntudatom széléről lefelé lógva a végtelenbe: mert ha igazán fáj, mindig végtelennek tűnik. Bocsásd meg nekem, hogy már mindketten véresek vagyunk, arcomra száradt könnyekkel szűkölök a tenyered alatt.
De várj csak..! a fájdalom a mi esetünkben egy nyíl, megformálom, és kilövöm: látom a koncentrikus köröket, amelyeket leír, mielőtt az ő elméjébe fúródik, és mielőtt valahogy feltérdelek a mocsok között, mielőtt rájövök, hogy a születés élményére nincs elegendő karakter a billentyűzeten, a nyelvben sem. Ha kell, ki foglak kaparni magamból.. azt akarom, hogy kijuss, bármi áron.
- AEnigma SOlventes. - mondja valaki a hangomon, és félreteszem apád ájult kezét, elindulok lassú létekkel, hangos csöpögéssel az ajtó felé, hogy kinyissam azt neked. A vörös horizont mentén, miközben a testem kifelé présel magából, tudom, hogy hamarosan ideér a segítség, megvéd majd.. de most csak a pattogást hallom, ahogy a testem varrása enged neked. - ...de nekem nagyon tetszik a Solvi, kicsi alienem. Ne haragudj apádra, és ne haragudj egyetlen férfira sem, aki áldozatot hoz azért, hogy mi küzdhessünk.
Aztán üvöltök.
ÉS ÜVÖLTÖK.
És szeretlek.