Shirley & Marissa

Szeretek idekint, a birtokon üldögélni. A tó felől érkező szél belekap a hajamba, én pedig felé fordítom az arcomat és behunyt szemmel átadom magam az érzésnek. Milyen jól is esik néha kicsit kizárni a külvilágot és elfelejteni mindent! Az elvárásokat, a megvető tekinteteket, az  összesúgó hangokat, a Carmen által hátrahagyott űrt, amit nemcsak a halála, de az is kelt bennem, hogy végre rájöttem, mennyire kihasznált. Mikor én szerettem őt. Hittem benne és a végsőkig kiálltam volna mellette. Ő persze nyilván tudta és ki is használta ezt. Én azonban vak voltam. Talán mert vak is akartam lenni. El akartam hinni, hogy van, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. És bár Minnie és a többiek nem örülnének neki, ha tudnák, én igenis hálás vagyok valahol Carmennek. Ő tanított meg kiállni magamért. Mi van akkor, ha leszbikus vagyok? Ha szeretek sötét mugliruhákat hordani? Ha nem osztom a szüleim Voldemortpárti nézeteit? Ha örökbe fogadtak és valójában esetleg nem is vagyok aranyvérű? Én ez vagyok. Bár tény, nem könnyű mindig úgy élni, hogy szembemész az egész világgal. Még szerencse, hogy azért teljesen nem vagyok egyedül. Itt vannak nekem a barátaim, Minnie és a többiek, akik olyannak fogadnak el valóban, amilyen vagyok.
Ha már itt tartunk, a gondolataim annyira lefoglalnak, hogy szinte el is felejtettem, nem egyedül ülök itt. Egy kedves ismerősöm, Shirley is a fűben ül, tőlem néhány méterre és a vázlatfüzetébe rajzolgat. Visszahúzódó, szótlan lány, akinek pont emiatt igen kevés barátja akad. Nehezen köt ismertségeket. Valószínűleg ezért lettünk mi jóban. Én is szeretek olykor elvonulni és ő is, így futottunk össze, aztán valahogy beszédbe elegyedtünk. Nem annyira bensőséges a viszonyunk, de jóban vagyunk. Igazából nem is tudom, ő mennyit hallott valaha is a rólam terjengő pletykákról, de sosem firtattam, ő maga pedig nem hozta fel. Talán nem is fontos.
- Gondolom... nem... - beletelik némi időbe, mire megértem, mit is kérdezett, annyira elmerültem a gondolataimban, de ahogy látom, igazából lényegtelen is, mire kimondom a szavakat, a ceruzája már lendületesen szeli a papírt. Bár nem kifejezetten szeretem, ha rám irányul a figyelem, nincs szívem megzavarni. Úgyis amilyen indokolatlanul szerény Shirley, nem fogja megmutatni senkinek az elkészült rajzot. Pedig nagyon tehetséges, amennyire láttam. És még nekem is csak félszegen, hosszas rábeszélésre mutatta meg néhány művét. Próbáltam meggyőzni, bátorítani, hogy tehetséges, ne szégyenkezzen, de ahogy láttam, nem igazán hitt nekem. Tényleg nagyon zárkózott lány.
- Kell tanulni, az biztos. Tudod, a RAVASZ-ok közelednek, a jegyeken meg sok múlik. Nagyon sok... - kérdése eszembe juttatja, milyen ramatyul állok jelenleg. Mindjárt év vége, a vizsgák a nyakamon én pedig még egyáltalán nem érzem felkészültnek magam. Be kell ismernem, sosem voltam túl jó tanuló. Vagy legalábbis nem kimagasló. Jóindulattal is csak középszerű. Az egyetlen, amiben kiemelkedőnek bizonyultam, az a kviddics volt. Egészen addig, míg tavaly a Griffendél elleni meccsen komolyabban meg nem sérültem. Hosszú időt töltöttem utána a gyengélkedőn, a vállam még azóta sem tökéletes, így ma már csak tartalék csapattag vagyok. Szembe kell néznem azzal, a sportból nem fogok megélni, máshoz viszont különösebben nem értek. Fogalmam sincs, mihez kezdek, ha elvégeztem a Roxfortot. Ez is nyugtalanít. Ebből persze Shirley nem sokat érzékelhet, a kételyeimet, mint általában, inkább magamban tartom.
- Mozoghatok? Vagy úgy nem tudsz rajzolni? - érdeklődöm, mert bár nem örülök túlzottan a portrénak, ha már belekezdett, nem szeretném szükségtelenül megnehezíteni a dolgát. Sosem rajzolt még le tudtommal senki, nem igazán tudom, hogy működik az ilyesmi, mennyire van szüksége arra, hogy tartsak egy adott pozíciót, vagy csak kiindulási alapnak, ihletadónak kell-e rám néznie, egy általa a fejében megálmodott kompozícióhoz. A művészetekhez sem értek sokat. Mint ahogy általában különösebben semmihez...

• Művészi délután

Shirley & Marissa

Bár elméletileg tanulni jöttem ki a tó partjára, a gondolataim természetesen szokás szerint elkalandoznak. A könyv csak hever ott az ölemben, rá sem nézek. Mindig így járok. Pedig tényleg készülnöm kellene a RAVASZ-okra. Csak ne lennék ennyire tanácstalan a jövőmmel kapcsolatban... A szüleimet persze nem aggasztja ilyesmi. Van elég befolyásuk, biztos megoldanák, hogy beprotezsáljanak valahova. Nem valami kimagasló pozícióba, de valamibe, ami számukra elfogadható. Vagy talán még az sem érdekelné őket, ha nem dolgoznék, csak előnyös házasságot kössek. Egy vagyonos, aranyvérű, Voldemort szimpatizánssal feltehetőleg, aki az sem baj, ha sokkal öregebb nálam, csak a feltételeknek megfeleljen. Bár az én esetemben már ott bajos a dolog, hogy férfiról van szó. Mert engem ők ugye nem érdekelnek. A szüleimet meg az nem, hogy én mit akarok. Vagy ki vagyok egyáltalán. Végül is az egész Roxfort tudja a három évvel ezelőtti karácsonyi bál óta, hogy a lányokhoz vonzódom, biztos, hogy hozzájuk is elért már azóta valamilyen úton módon ez a szóbeszéd. Valószínűleg vagy nem érdekli őket, vagy nem akarnak tudni róla és inkább homokba dugják a fejüket, mert úgy egyszerűbb. Soha nem tettek még csak utalást sem rá, hogy tudnának róla, én pedig nem láttam szükségét erről beszélni velük. Úgysem érdekli őket, hogy ki vagyok valójában...
Gondolataimból a mellettem rajzolgató barátnőm, Shirley ránt ki a kérdésével, hogy lerajzolhat-e. Persze hála az elkalandozásomnak, mire mondok valamit, már úgyis nekiáll, de ezt egy szégyenlős mosollyal ő is tudtomra adja. Bár nem szeretek a figyelem középpontjában állni, ami egy rajzhoz nyilván elengedhetetlen, ha már nekiállt, nyilván nem fogom tönkretenni a művét. Úgyhogy csak kissé zavartan visszamosolygok rá, aztán hagyom, hogy tegye, amit szeretne.
- A RAVASZ-ok nehezek. De sokan teljesítették már előttünk, szóval azért nem hiszem, hogy bele kell halni - a szavaimat bátorításnak szánom, de hogy neki-e vagy magamnak, az már egy másik kérdés. Jó lenne, ha ezt én is el tudnám hinni. Jelenleg elég kilátástalannak látom a helyzetet... de nem akarom ezzel traktálni, ijesztgetni Shirley-t. Elég, ha én küszködöm ezzel, nem kell, hogy esetleg ő is már előre görcsöljön a vizsgák miatt, amik neki még amúgy is messzebb vannak. Elég, hogy én így vagyok ezzel, nem kell a szorongásomat másra is átragasztanom. Inkább afelől érdeklődöm, megmozdulhatok-e vagy mivel tudom könnyíteni a munkáját.
- Ez azért jó dolog - mosolygok rá a kis viccére reagálva, de azért igyekszem a pózt tartani. Mert oké, megmozdulhatok, csak térjek vissza. Egyszerűnek hangzik, de a gyakorlatban nem biztos, hogy az. Főleg, hogy kicsit feszengek ebben a helyzetben. Tuti, hogy elrontanám. Ezt a pár percet amúgy is kibírom. Mert tényleg gyorsan dolgozik, nemsokára már nyújtja is felém a kész rajzot. Egy igazán kedves kis rajz volt. Az ő japán képregényeket idéző stílusában különösebben nem is voltam felismerhető és pont ezért tetszett nekem. Mármint, ha valaki tudja, hogy én voltam a modell, be tud azonosítani nyilván, annyi hasonlóság akad, de ahhoz ismernie kell engem. Ha csakúgy minden kommentár nélkül megmutatná valakinek, aligha asszociálna rám. Így pedig már nem is olyan zavarba ejtő. Még ha furcsa is kicsit magamat, mint egyfajta rajzfilm karaktert viszontlátni.
- Igazán aranyos. Megtarthatom esetleg? - őszintén válaszolok félszeg kérdésére, tényleg szép, bájos rajz lett, amolyan "shirleys". Bár félve teszem csak fel neki a kérdést, nem tudom eldönteni ugyanis, nekem szánta-e a rajzot, vagy csak azért adta oda, hogy megnézzem a végeredményt, ha már én ihlettem meg. Ez utóbbi esetben ugyanis modortalan lenne tőlem csakúgy elrakni az alkotását. Talán nem ajándékba szánta és szüksége lenne rá. Akkor pedig nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni. Még úgysem, hogy kifejezetten tetszik az elkészült rajz. Annak ellenére is, hogy én voltam a modellje.

• Művészi délután