Dustin Huntington

Itt vagyok, pedig akárhol lehetnék.

Dusty


14


Félvér


Dumbledore  és a Rend rajongója


- - -


Ítéljétek meg, melyik házba illek.


Levi Miller


Keresett

Félvér család vagyunk, apa varázsló, anya pedig mugli, még Vespa mamája is mugli volt, hiszen nekünk nem közös az anyukánk, de ez nem változtat semmit sem. Szerintem, nem nagy titok, ha azt mondom, hogy nálunk nemigen leled meg az aranyvérmánia, és egyéb.. szélsőséges nézetek írmagját. Vagyis, én így látom, állítólag még gyerek vagyok hozzá, gyakorlatilag pedig már akarva-akaratlanul tudom, hogy mit jelentenek a dolgok. Ha mégis tévedtem..

Lojalitásom nem enged a sötét oldal csábításának, és lehet bármilyen erős Tudjukki és a csapata, nem szeretnék közéjük tartozni. Talán nem is fogadnának szívesen. Az iskolában is igyekszem őket kikerülni, nem hiányzik nekem a balhé, de sajnos sokszor, amikor a sértegetős jelen érkezik az életbe, akkor csúnyán elszólom magam, vagyis inkább feléjük. Nem mondom, hogy nagy bajom lett belőle, eddig. Pár horzsolás, vagy épp átok helye, vagy egy hatalmas futás. Manapság valamennyivel rosszabb, és már mindenki elég feszült, ki emiatt, ki amiatt. Próbálok most is a jobb oldalra állni, de mindig csak a nagykorúsággal jönnek, így úgy néz ki csak a lelki erőmmel tudom támogatni őket. Meg talán kicsivel többel. Ha a Rend fennáll még akkor is, amikor betöltöm a megfelelő kort, tagja leszek – ha addig semmi nem jön közbe. A jövő túl fura, és ködös, nekem pedig semmi érzékem a jóslástanhoz, mindenben csak a rossz óment látom, vagy alaktalan semmiséget. Jah, a jó oldalon állok.

Nézzük inkább a családomat.
Apa, teljes nevén Richard Wilhelm Huntington. Ha jellemeznem kellene, akkor azt mondanám, olyan, aminek lennie kell. Hol szigorú, hol a jó barát, hol pedig tanácsadó, és a többi. Az utóbbi időkben többet dolgozik, mint kellene, de azt hiszem, ilyenkor mindenki kicsit szorgalmasabb, tekintve, hogy nem tudni mi lesz holnap. Azt mondja, olyan mint a hangya, raktároz.

Anya, akinek kicsiként sokszor nem tudtam a nevét, mert azt hittem, a való világban is anya névre hallgat. Ennek az emléke folyton eszembe jut, még akkor is, amikor a ritka nehéz bájital összetevőket kellene felidéznem. Azonban ma már tudom, hogy Indra Hopkins néven látott napvilágot. Mindig is közelebb voltam hozzá, mint apához. Látom rajta, hogy megijeszti a mostani helyzet, és nehezen talál rá magyarázatot. Rendszeresen írok neki levelet, attól talán kicsit nyugodtabb. Volt. Egyelőre minden a feje tetején áll.

Vespa, a nővérem. Amolyan példakép-szerűség számomra. Kviddicsezik is, újabban titkos dolgokba ütötte a fejét, amikről történetesen magam is tudok, és.. még királyabb! Szeretném követni őt ezen a pályán, még ha az utóbbitól frászt kap, ha megemlítem és ideges lesz. Hiába mondja, hogy nekem erről nem is lenne szabad beszélnem, főleg nem tudnom, nem tud leállítani. Szerintem erős lány, erősebb mint akiket én ismerek.

Lou, az ikrem. Folytonos vita tárgya, hogy melyikünk az idősebb, amelyet fel sem hozok, mert ha meghallja, hogy emlegetem – méghozzá magam előre -, akkor zsibbasztót kapok a vállamba. Az érem két oldala vagyunk, ahogy emlegetik, bár nekem sem kell bátorságért vagy kalandvágyért a szomszédba mennem, Lou erre mindig rátesz két lapáttal. Persze, nem irigylem, legyen ő a bátrabb, én leszek a szebb. Amennyire különbözünk külsőben, odabent sem másabb a helyzet, persze, vannak átfedések. Míg Vespa a hősöm, Lou a másik felem. Ahogy idősebbek leszünk, már nem olyan gyerekesen erős, hanem az a lelki síkon mozgó kötelék. Bölcs mi? (lopott szöveg..) Tudja a titkaimat, tudja a szokásaimat, elvagyunk egymással, és egymás nélkül is azért. Valameddig. Bizonyára valamely szinten mindig szükségem lesz rá.

Nem érdekel, miből élsz. Az érdekel, mire vágyik a szíved és hogy mersz-e álmodni arról, hogy teljesítsd szíved vágyát. Nem érdekel, hány éves vagy. Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy bolondnak tartsanak szerelmedért, az álmodért, ezért a nagy kalandért, amit életnek hívunk.

Nemigazán szeretem jellemezni önmagam, mert vagy zavarba jövök, vagy belekeveredem. A legtöbb esetben azonban alább becsülöm magam, mint ami vagyok. Tudjatok, nem vagyok az az önimádó izé, aki lépten-nyomon azt bizonygatja, és magyarázza, hogy mennyire tökéletes és ellenállhatatlan. Lényegében, akkor már azt mondhatom, hogy szerény vagyok, a magam módján, és a kifejezésmódomban. Ez összefügg azzal, hogy ha hazudnom kell, az nemigen megy, mert vagy elrontom, vagy elfelejtem és magam ellen beszélek. Egyik sem kellemes, a zavar meg, ami közben keletkezik, még jobban. Jó, füllenteni, szépíteni mindenki tud, még én is, ebben a korban meg főleg. Aztán ha felnövök, talán megtanulom a kegyes hazugságot is. Úgy gondolom, nincs bennem agresszív állatka, persze, néha engem is ki tudnak hozni a sodromból, és olyanokat mondok, amiket nem illik, vagy nem kellene, és megbánom, mégis, úgy érzem nem kell elfojtanom a dühöt, mert ami van, annak muszáj ott lennie. Menekülni egyelőre senki nem menekül előlem.
Ha már hazudni nem tudok, igazat mondani igen, néha pedig ezt túl nyersen teszem, ami egyeseknek fájdalmas lehet, vagy épp kellemetlen. Csakhogy ebben is legyen egy kis csavar. Nem direkt csinálom, néha később gondolkodom, és a pillanatnyi hév elragad, én pedig gördülök vele tovább. Nem akarok rossz lenni, sem gonosz, az egyszerűen nem rám van szabva. Ok nélkül én sem esek neki senkinek sem, és bántani pedig főképp képtelen lennék. Valahol még mindig nyúl vagyok, ahogy azt párszor már hozzám is vágáták, és azt hiszem ezt akarom görcsösen bizonygatni a tetteimmel és a kis kalandokkal. Na meg azzal, hogy vágyom a nagy Rend tagjai közé.
Kettőnk közül én vagy a csendesebb, visszafogottabb. Persze, ezt nem úgy kell érteni, hogy ülök és éltanuló vagyok meg minden, mert ez nem igaz. Valahol megértem azt, amit a professzorok mondanak felém: ha rászánnám magam, sokkal jobb eredményeket érhetnék el. Ez így van SVK órán, amely a legjobban foglalkoztat, a többi pedig.. csak megyeget. Ezt ha említik, kínos nevetéssel kompenzálom, és elterelem a témát. Amiből amúgy mindig rettentő sok van a fejemben, kuszák és néha magam sem tudom kibogozni. Csapongok, elkalandozok, néha még mások szavába is vágok, ha elkap a gépszíj. A világ most kezd kinyílni előttem, ahogy már nem a tudatlan kiskölök szemével és agyával fogom fel a történéseket, és mohón szeretem befogadni azt, amit nyújt. Ha veszélyesebb kalandról van szó – mint a Rengeteg, éjjeli mászkálás -, abban Lou az erősebb és a kiötlő, én pedig a lelkes követő. Ha más ötli ki, már többször hezitálok, de végül mindig ott lyukadunk ki, hogy megtettem és ott vagyok. Szeretem az izgalmat, hiszen a könyvekben, a képregényekben meg minden máshol csak úgy tolonganak az ilyen jelenetek, és magam is kicsit vágyom rájuk, amennyire megengedhetem. Ehhez társuló kíváncsiságom létező és lassan még kézzel is fogható. Szeretem faggatni a nővéremet, még ha nem is akarja, vagy épp másokat, felnőtteket, akik pedig végképp nem vesznek komolyan és elhajtanak. Nem mintha ez sokszor letörné a lelkesedést, azonban volt már rá eset. El tudok keseredni és csüggedni, amikor majdhogynem mindent feladok, és megbékélek azzal, ami vagy, duzzogva. Nem mondhatnám azt, hogy gyűlölöm, amikor nem úgy történnek a dolgok, mint ahogy azt én szeretném, sokszor azonban még sem tudom leplezni, ha csalódok miatta. Önző lennék? Egy kicsit, igazán kicsit, ezt kezdem kinőni, szerencsére.
Próbálok optimistán rálátni a jövőre, és így tervezni. Abban azonban nem vagyok a legjobb, mert vagy nem sikerül betartani, vagy folyamatosan változik, és végül magam sem igazodom ki rajta. Mint a kézírásomon, amit akkor művelek le, ha tanórán nemigen vagyok ott teljesen. Álmodozni sosem rossz, szerintem, kellemes és legalább telik az idő, amit jelenleg próbálok gyorsítani, hogy később, ha úgy adódik megbánhassam. Realista nézeteim is akadnak, néha tudom, hogy valami rossz, vagy épp esélye sincs, de mégis belevágok. Vakmerőség, kis őrültség és tudatlanság. Még csak 15 éves vagyok, bőven van időm botladozni és néha elrontani dolgokat, mégis, vannak esetek, amit vérkomolyan veszek, és nem engedek. Nem én vagyok a vezető jellem, bár néha muszáj úgy tennem – azonban ha nem is ismerem be, ez az ikrem, szerintem. Aztán lehet ő is olyan tanácstalan néha, mint én magam. Ugyan a művészetekhez nem értek, a kviddicsben jó vagyok, és szeretem is, a tétlenség és az egy helyben ücsörgés nem az én kenyerem. Ha nem valahol kóricálok, akkor a pályán vagyok, és gyakorolok. Már ha engedik. A mostani helyzet engem is kicsit óvatosabbá tesz, és többször érzek félelmet. Nem fogok fel talán még mindent teljesen, de azt tudom, hogy rossz közeledik, és rossz lesz.
Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy a vásott kölyköt máshol kell keresni, itt csak egy kíváncsi, félig a mugli világban, félig a varázslat között élő srácot találsz, akinek sok kérdése és energiája akad. Tudom, hogy unalmasan hangzik, de képtelen vagyok másnak mutatni magam.
És a végén megsúgom, én vagyok a fiatalabb, 4 és fél perccel.

Mezítláb rohantam végig az apró kavicsokkal tarkított úton, és azt sem érdekelt, ha ezek az apró vacakok felsértik a talpam. Nem szeretem pedig a fájdalmat, talán még gyenge is vagyok hozzá, de ezt sosem vallanám be, csak ha az egyik tiltott átokkal akarnák kiszedni belőlem. Akkor biztosan. Azonban, abban a pillanatban ez semmit sem jelentett számomra, mintha puha felhőn szaladnék, vagy épp kövérre hízott pázsiton. Az aszfalt, amire kiértem kellemesen meleg volt, a nyári napsütés ugyan már lefele haladt, hogy átadja a helyét az éjszaka első csillagainak. Az utca csendes volt, mint mindig, errefelé sosem történt igazán semmi sem, mintha az idő is megállna, ha bekanyarodik a sarkon és megtelepszik az unalmas házikók között. Csendes környék, ideális a gyerekeknek – csakhogy ez a szülők felfogása, a csemetéknek pedig, mint amik mi voltunk, kész végítélet. Persze, jó az, ha lehet játszani az úttesten is, vagy az, hogy félelem nélkül kiengedhetnek minket anyáék, azonban akkor a kaland jóformán odaveszik, hisz fel sem üti a fejét. Azért persze, valamit mindig alkottunk magunknak, nem voltunk egyedül sohasem.
Ezt a csendet számomra csak a zihálásom törte meg, és a nadrágom zsebében gyűjtögetett kavicsok és aprópénzek csengése. Mindent beleadtam ebbe a távba, mintha valami maratonon vettem volna részt, amely végén egy hatalmas érem, serleg, és gratuláló tömeg várna. Csakhogy ez sokkal fontosabb volt.
A cél az öreg Mrs. Banks házának északi oldala, annak kopott, kissé repedezett sarkának megérintése volt. Egyszerű, gyermeki versenygés. A bolttól indultunk, ahol cukorkát tömtünk magukba vacsora előtt, és amely rettentően nem érezte magát kellemesen a gyomromban ekkora táv után. Ki-ki a maga útján, de előbb érje el, mint a másik. Ismertem egy rövid csapást, a sövények, és a mini-erdő között – ami igazából pár csoportnyi fa volt egy ezeréves üres telken -, ez pedig jó pár perc előnyt jelentett gyalog is, ha nem félt valaki az ágaktól és a madaraktól a bozótban. És ott hagytam el a fél pár cipőmet is, amelynek másik felét végül magam rúgtam le a sarkon.
Már csak egy kicsi kell.
Nyirkos tenyerem hevesen csaptam a falra, és alig kaptam levegőt. Sehol senki, már amennyit láttam és amennyit kutattam. Megizzadva, ragacsos tincsek a homlokomra tapadva, egyszóval nem épp szalonképesen, de teljesítettem. És ekkor hallottam meg őt.
Azt hittem sosem érsz ide – a ház takarásából lépett elő, és úgy bámult le rám. Se egy ragacsos tincs, se kosz, se semmi. Mintha csak itt állt volna végig. Fájdalmasan nyögtem fel, és huppantam a fűbe, káromkodva, amit ha anya meghall, biztos szappant hoz, hogy kimossa a számat.
- Már.. megint! Csaltál! - de nem, tudtam, hogy nem. Fürgébb, gyorsabb észjárású, és ő aztán tényleg mindent ismer, vagy épp csak sejtem. Nevet, nevetett a vádon, nevetett azon, ahogy a fűben kiterülve vergődtem. Lou ismét győzött.

Ez kísért el minket a Roxfortig is, bár ott azért már sikerült időben – és előbb – érnem a terem elé. Elkalandozott, megnyílt mások felé, ahogy én is, vagy mégsem? Távolabbról szemlélek dolgokat, ezt bevallom. Nem kellett minket mégsem félteni.
Ahogy a rossz becsusszant az iskolai ajtók alatt, úgy kezdtem el félni, és úgy kellett többször megnyugtatni. Változunk. A saját lábamra állok, és nem pátyolgathat örökké, ahogy én se kérhetem erre őt. Vagy mégis?
Fogalma sincs. Itt ülök az udvaron, vacogva, mert a hűs őszi szellő a taláromba, és húsomba mar, és az ajkaimat rágcsálva bámulok a bejárat felé. Ő lement a faluba, én nem, noha most már bánom. Lesz egy csomó élménye, új cucca, édessége, én pedig majd irigykedve bámulom addig, ameddig meg nem szán egy-két savanyú cukorral. Utána pedig, csakhogy ne szokjam meg a totális kedvességet, kacag azon, hogy milyen képet vágok hozzá.