Chantal Eleanor Sexton lehajtott fejjel sétál végig a Roxfort folyosóin. Biztosan, aki most lát engem ezt gondolja és azon gondolkozik, hogy mégis mi lehet most a problémám. Talán történt valami? Esetleg az arcomon kijött egy nagy pattanás, amit még varázslat segítségével sem tudok eltüntetni és úgy érzem, hogy ezzel bárki leszoríthat a trónomról? Bárcsak ennyire egyszerű lenne az egész! Szeretnék én most ilyen dolgok miatt izgulni, de sajnos apám és anyám döntése kihat az egész életemre és szeretném addig húzni a dolog kiteregetését ameddig csak lehet. Mindig is arra neveltek engem, hogy csak és kizárólag aranyvérű varázslókat vegyek számba, ne foglalkozzak másokkal, konkrétan tiporjam el őket. Egész pici korom óta így is teszek, s ez meghatározza a hierarchiát is az iskolában. Engem mindenki ismer, tudják, hogy jobb tartani tőlem, ám most mégis úgy érzem, mintha adtam volna egy nagy pofont a semminek. Hogy is mondják ezt? Szart csináltam a számból, ám mentségemre legyen szólva, hogy semmi közöm ehhez a döntéshez és ha tehetném most azonnal megmásítanám. Louis Vuitton Monte velem egyidős, dadogós, szemüveges, béna hajú, hollóhátas, félvér fiú. Nem is gondoltam volna, hogy hirtelen kapásból ennyi ellenérvet fel tudok sorakoztatni egymás mellett. Én sosem voltam híve a kényszerházasságnak. Úgy gondoltam, hogy a szüleim majd hagyják, hogy én magam válasszam meg azt az embert, akivel le akarom élni az életem. Ebben a hitben éltem egészen karácsonyig, amikor bejelentették az eljegyzésünket. Ott volt mind a kettőnk családja, ami már alapból furcsa lehetett volna, de nem foglalkoztam vele különösebben. Ettem, bájcsevegtem és vártam, hogy vége legyen a vacsinak, s mindenki mehessen a saját útjára. Ekkor jött az, hogy apám pohárköszöntőt akart mondani és közölte velünk a rémhírt. Rá se pillantottam Louis-ra, néztem magam elé megtörten, mire egy könnycsepp gördült le az arcomon. El sem hittem, hogy ez valóban megtörténhet velem. Felálltam és bementem a szobámba, ahol önkívületi állapotba kerültem. Sírtam, ordítottam , toporzékoltam. Biztosra veszem, hogy ezt a családom, s az egész vendégsereg meghallotta, de akkor nem érdekelt. Mindössze örültem, hogy nem látnak és nem előttük művelem ezt. Ennek immáron egy teljes hónapja és eddig sikerült elkerülnöm Louis-t. Nem láttuk azóta egymást a közös óráinkat leszámítva, amikor sikerült mindig elkerülnöm nagy nehezen. Ha beszélni akart kikerültem és így tovább, ám most ebben a szent percben annyira nem figyelek, hogy természetesen pont neki megyek neki. Talán a lehajtott fej mégsem a legjobb technika. - Ohh csak te ne – suttogom magam elé megsemmisülten. Gyorsan körbenézek, de nem látok menekülési útvonalat. A könyvtárban vagyunk, mindenhol diákok olvasnak szorgalmasan és itt még ráordítani sem tudok. Nem tudom megalázni, s hogy őszinte legyek nem is akarom.