Tempest Gatley

The keyboard is my temple
Weird Sisters is my religion
And you are the only drug I take

Tempest


22


mugliszületésű


semleges


mindenki másnál gyorsabb billentyűs


Mágiahasználók


Chrissy Costanza


keresett

Mindig is tudtam, hogy valami más. Nem voltam benne biztos, hogy mi - elszigetelve éltünk, másokat nem láttam, nem volt példám arról, mégis mi lenne a jó, vagy mi nem. Tudtam, hogy apa hangos volt, de azt hittem, minden apa az, és azt is, hogy anya gyakran sírt, de úgy gondoltam, az anyák már csak ilyenek. Néhányszor láttam a fürdőszobában átkötni a sebeit, de gondoltam, csak megvágta magát főzés közben; és gyakran hallani véltem agyag-, kerámia- vagy üvegcsörömpölését a szomszéd szobákból, de az hittem, anyának csak fájt a karja, és véletlenül ejtette le őket. Aztán, mikor rajta kaptam apát, ahogy a falhoz vágta őket, azt hittem, megértettem - ez biztos csak egy dühlevezetési módszer, hogy nehéz a munkája, és ezt kell csinálnia, akkor jobb lesz. Mindaddig nem tudtam, hogy ez nem jó, amíg anya egyszer kórházba került - aznap este derült volt az ég, és szirénázás töltötte be a birtokot, utána már nem láttam apát többet.
Én úgy tudtam, hogy ez a jó, és nekem azt mondták, megérdemlem, így biztos voltam benne, hogy igazuk voltak. A vágások a kezemen, a véraláfutások a körmeimen, a pálca nyoma a hátamon mind-mind megérdemelt büntetés volt. Mert nem játszottam elég erőteljesen a fortét, vagy nem sikerült időben lenyomnom az éppen kicsit balra eső fekete billentyűt. Tudtam, hogy igaza volt, én is láttam, túl rövid a kisujjam, ilyennek születtem, megérdemeltem hát a büntetést. Tudtam, hogy csalódást okoztam, akkor is, mikor a levél érkezése után eldöntöttem, hogy elmegyek a Roxfortba - nem tudtam teljesíteni, amit kért tőlem, amiért az életét áldozta, onnantól nem gyakorolhattam minden nap a hegedűt és a zongorát. Ezt az egy dolgot kérte tőlem, ez volt az egy, amit akart - versenyekre rángatott, gyermekgéniuszok közé, és azt mondták, én is egy voltam közülük, de sosem értettem, miért, hisz mindig rossz voltam, minden verseny után büntetést kaptam, még akkor is, ha nyertem, hisz sokkal többre voltam képes.
Nem én találtam meg. A mosószobában tette meg. Nem is láttam. A rendőrség nem mondott semmit, csak azt, hogy elment. Sokáig nem tudtam, hogyan, vagy miért. Nagynéném vett magához, megölelt, szorított, a ruhámat és a hajamat átáztatták a könnyei. Folyamatosan azt suttogta, hogy ő nem tudta, hogy fogalma sem volt, és hogy mennyire sajnálja, meg tudok-e bocsátani neki. Bambán álltam, nem tudtam, hogy ilyet csinálnak az emberek. Tőle tudtam, hogy "ölelésnek" hívják. És azt sem értettem, miért sírt. Hisz nem is csinált semmit.

A vonaton egyedül voltam, a kis szobában is, ahol vártunk. Nem mertem moccanni, le voltam fagyva, még sosem voltam ilyen közel hozzájuk, ennyi velem egykorú gyűrűjében. Általában öltönyös kisfiúkat láttam, és fényes cipős lányokat csillogós csattal a hajukban. Nem tudtam, mi történik, és azt sem, mit jelent griffendélesnek lenni. Nem értettem, miért mond olyanokat az a kalap, és azt sem, miért olyan hangos mindenki. Senkinél nem láttam egy hangszert sem, és kötések sem voltak a kezeiken, mint az enyéimen. Nem kopogtatták az asztalt tíz ujjukkal, fejükben Chopin dalokon gondolkodva, és mind csoportokban vonultak. Én egyedül voltam, elbújtam  szobában, és nem is akartam szóba állni az többiekkel. Fogalmam sem volt, miért bámult rám mindenki meredten, mikor megütöttem az egyik fiút, és azt sem, miért félnek annyira a vértől. Azt mondták, agresszív vagyok, és félelmetes, de nem értettem, miről beszélnek. És meglepődtem, mikor büntetésként padlót kellett mosnom, vagy serlegeket pucolnom, azt hittem, más lesz, és mikor megkérdeztem, hogy miért nem fog fájni, válaszol egy ölelést kaptam.
Az első éveimet felemésztette a beépülés. Megtanulni, hogyan kell emberek között viselkedni, megérteni, min kell nevetni, és min nem, és azt is, hogy a valóéletben nem ütünk meg embereket. Negyedik évemre már néha én is tudtam olyat mondani, amin nevettek a többiek, és egyre felszabadultabb lettem, már meg mertem ijeszteni őket, rájuk mertem ugrani, a címkéim megváltoztak, agresszívből vadóccá váltam, félelmetesből nevetőssé, és bár nem tudtam megtanulni, mit nem szabad kimondanom, és mit igen, megszerették a szókimondóságomat is. Megmutattam nekik, én miket tudok, és azt is, amiről nem is tudtam, hogy tudom - azt mondták, kivételes hangom van, és kértek, hogy énekeljek nekik, újra meg újra, és én szívesen is tettem, de nem tudtam, jól csinálom-e, és vártam a büntetést, mikor hallottam, hamis lett egy hang, de az arckifejezések nem változtak körülöttem, ugyanolyan élvezet ült rajtuk, mint előtte, és amikor a végén rám ugrottak, nem fájt, nem folyt vér, hanem nevettünk és nevettünk, amíg bírtuk szusszal. Karácsonyra beruháztak nekem egy kis, csak billentyűkből álló zongorára, azt sem tudtam, van másmilyen nagy, fekete versenyzongorán kívül, de megkaptam, és hozzáértem, és újra elkezdtem gyakorolni, és visszaszerettem a zenébe. Mutattak nekem kottákat, olyat, amit nem Bach írt, nem is Liszt, hanem Led Zeppelin volt a papír tetején, és nem volt gitár hozzá, sem dob, de ők azt akarták, hogy azon a minizongorán játsszam el nekik, és boldogok voltak, mikor megtettem.
Hatodév előtti nyáron elkezdtek megtanítani öltözködni, megmutatni, mi a divat, hogy lehet olyan ruhákat viselni, ami nem a nyakamig ér, és lyukak vannak rajta, nekem is, és ez teljesen normális, és azt mondták, jól állnak a fekete ruhák, és kisminkeltek, és nagyon tetszett, és minél hamarabb meg akartam tanulni, hogy használhassam.
Azt mondták hatodik legelején, hogy szinte már nem is tűnik fel nekik, hogy én egykor más voltam, mint ők, hogy különböztem, és azt mondták, közéjük tartozom, és most már szabad kezet adnak, itt az ideje, hogy döntéseket hozzak, és hogy szabad legyek, úgy viselkedjek, ahogy akarok, és azt csináljak, amit szeretnék. És a szívem mintha könnyebb lett volna azóta.

 Szemem lehunyva, egy utolsó lélegzettel megemeltem karom, majd ahogy kifújtam a levegőt, a lószőr egy halk csikorgással elindult, és elkezdte szelni a húrokat. Kisujjam a kápát támasztotta, ujjaim erőteljesebben szorultak a vonóra, a húrok a bőrömet vágták a fogásom alatt, ahogy beleéltem magam a zenébe, eggyé váltam a hegedűvel, tempóm felgyorsult. Egy erőteljesebb mozdulat, a szőr megcsúszott, visító hangot adva megpattant a húrokon, kipukkasztva a varázslatos burkot - eszembe jutott, gyakorlás előtt elfelejtettem begyantázni az eszközt. Észre sem vettem addig a pillanatig, míg el nem rontotta a játékomat, és így volt ez, legutóbb is, tudnom kellett volna, hogy valami nincs rendben, éreznem a szikrákat a levegőben, de az utolsó pillanatig vak maradtam - hogy szánt szándékkal-e, nem tudtam. Erőteljesebben kezdtem játszani, nem törődve a körülményekkel, a valósággal; a vonó csikorgott, de hangos volt, el akartam nyomni vele mindent, ami a füleimbe jutott, ami a fejemben visszhangzott - de a hang nem kívülről jött, hanem belőlem. Egy utolsó reccsenés, utána csönd, az E húr elpattant, én pedig a földre kerültem, kezemben hangszeremet szorongatva, a testre potyogó könnyeim lassan folytak végig rajta.
Azóta nem fogtam a kezemben hegedűt.

Tapintásom simogatta a billentyűket, a fekete-fehér kavalkád elmosódott, ahogy végignéztem a hangszeren, bőröm épp, hogy hozzáért a fényes felülethez. Az érzés finom volt, kellemes, ismerős, de kezeim meg-megrándultak, ahogy emlékképek ötlöttek az agyamba, és a nyomok még ott voltak az ujjaimon, nem is fognak eltűnni soha. Lenyomtam egy hangot, kiabálást hallottam, messziről, de közel is volt egyszerre, a fejemből szólt, és égett a hátam, de folytattam, a második és a harmadik hang már alig jutott el a fülembe. A kiabálás hangosodott, a szavak kivehetővé váltak, csörömpölés és sikítás vegyült bele, szavak, amiket azóta sem hallottam, olyan hangnem, amit élő ember nem tudna megismételni. Nem láttam, nem hallottam, de egy valamit éreztem - a billentyűk sima felületét, a nyomást, ahogy lejjebb mozdulnak, és éreztem, hogy mozgatom a kezeimet, és tudtam, mit játszom, de nem voltak a fejemben a hangok, az tele volt kiabálással, de valami dübörgést is hallottam, hangosabban és hangosabban, elnyomta az emlékeket, a kísérteteket, és már nem hallottam mást, csakis a billentyűk hangjait. Ujjbegyem megcsúszott, a szerkezet felülete nedves volt, az arcomhoz nyúltam, vékony csík, folytak a könnyeim, de éreztem, hogy mosolygok, és nagy levegőt vettem, de olyan érzés volt, mintha csak most lélegeznék igazán, és nevettem, és nevettem, és ha valaki látott volna, valószínűleg őrültnek tart, de én úgy éreztem, először életemben egész lehettem.

Kocsmában voltunk, már mindegyikünk részeg volt, de hirtelen egyedül voltam, a többiek eltűntek, és ott maradtam egyedül. Kortyoltam az italomból, és ekkor rántást éreztem a csuklómon, egy rákulcsolódó kezet, és húzott valahova, szóval mentem, követtem őt, ki az utcára, és egy ház mellett megálltunk, megfordult, én pedig rájöttem, hogy őt nem is ismerem, megpróbáltam elrántani a karomat, de erősen tartotta, és hiába futottam volna, a falnak szorított. Két kezemet lefogta, a fejem kitisztult, és húztam magam, kiáltottam, de tudtam, hogy hangom gyenge volt, és azt is, hogy baj van. A szemei furcsák voltak, még nem láttam ilyet, mintha nem is lett volna magánál, az irányítást átvette valami más, a pupillája tág volt, és semmi emberit nem láttam benne, csak valami ösztönöset, valami állatot, és már mozdulni sem tudtam a félelemtől. Tudtam, hogy mozdult, de nem tudtam, mit, a falhoz voltam nyomva, és hiába próbáltam kapálózni, nem használt, hideget éreztem a bőrömön, egyre jobban, és már a csupasz bőröm ért a falhoz, sikítottam, de a hangját nem hallottam. Hirtelen eltűnt a nyomás, a kezeim már nem voltak leszorítva, egy másik alakot láttam, aki egy hirtelen mozdulattal orron vágta a pasast, ő odakapott, ezt kihasználva pedig a másik még egyet bevitt, az arcába, a fejére is, a hasába rúgott, és én a szám előtt tartottam a kezem, és ő addig ütötte, míg a másik mozgásképtelenné nem vált. Akkor rám nézett, felismertem a tekintetét, te voltál az, aki egyel felettem jártál, és te is rám néztél, a szemembe, emlékszem, majd rám adtad a kabátod, átkaroltál, és elkezdték vezetni, vissza az úton, vissza a Griffendél toronyba, és nem tudtam, miért, de nem tudtam megköszönni. Másnap is odamentem hozzád, megpróbáltam, de nem sikerült, harmadnap és negyednap sem. Csak odamentem, kinyitottam a számat, becsuktam, és eljöttem. Aztán te elkezdtél beszélni, meg viccelődni, én meg már nem azért mentem oda, hogy köszönetet mondjak, hanem miattad, és néha azt mondtad, hogy az a felső jól áll nekem, aztán meg azt, hogy szeretnél egyszer meghallgatni zongorázni. Aztán elballagtál.
Eltelt egy év, és írtunk levelet, én elrontottam a RAVASZ-omat, de nem számított, tudtam, hogy mi szeretnék lenni, énekes egy zenekarban, és aztán megint írtunk levelet, és találkoztunk, és te ugyanúgy poénkodtál, és nevettünk, és felvettél a hátadra, és szerintem olyan lettem neked, mint a húgod, de sosem kérdeztem meg igazából. Mesélted, hogy  haverokkal épp zenekart próbáltok alapítani, és ha érdekel, akkor menjek el ide és ide, és oda is mentem, de volt már énekes, szóval nem tudtam, miért vagyok ott. De láttalak dobolni, és nagyon tetszett, és ott állt egy árva kis fekete-fehér billentyűs a sarokban, és unalmamban odamentem, és elkezdtem játszani, erre mind megálltatok, de nem vettem észre, hogy néztek, addig nem, míg befejeztem, és felnéztem, és bocsánatot kértem, hogy zavarok, erre ketten kezdtek el kérlelni, hogy maradjak a bandában, és rád néztem, és boldognak tűntél, mert végre hallhattál zongorázni. Én meg nem tudtam nemet mondani, a közeledben szerettem volna maradni, és játszani szerettem volna, zenélni, egy zenekarban lenni, úgyhogy nem árultam el nekik, hogy tudok énekelni, féltem, hogy baj lenne belőle, úgyhogy megtartottam magamnak, és ha háttérénekelni kellett, mindig visszafogtam magam, nehogy meghallják a rendes hangomat. De néha egyedül titokban bárokba mentem, és kivágott szűk ruhákba öltöztem, és akkor úgy énekeltem, olyan jól, ahogy tudtam, és az embereknek tetszett, és jó kereseti forrás volt. És tudom, hogy a tagok szoktak szívni, de attól te mindig távol tartottál engem, mert tudtad, hogy félek, és hogy akkor este ő is be volt állva, és azért viselkedett úgy.

Ma már mindenemet jelenti a banda. Ők lettek a családom. És úgy érzem, a billentyűk csak az ujjaim meghosszabbításai. Egy lettem a hangszerrel, a hangszer velem, a zene belém költözött, és minden porcikámat átjárja. Merek úgy viselkedni, ahogy, vadnak lenni, és önfeledtnek, és azt viselni, amit szeretnék, és úgy zenélni, hogy én látom jónak. És tudtam, egy valamit tudtam, azt, hogy ők nem fognak engem bántani.